Dr. Papp Lajos: Magyarnak születni ritka gyönyörűség és felelősség

Dr. Papp Lajos: Magyarnak születni ritka gyönyörűség és felelősség

Korábban beszámoltam a magyarfülpösi Szivárvány Házban tett látogatásomról, amely a környéken élő, nehéz sorsú magyar gyermekek egyetlen lehetősége, hogy anyanyelvükön tanulhassanak, ugyanakkor az egyetlen lehetőség arra is, hogy rendszeresen étkezhessenek, fűtött szobában alhassanak, megtanulhassanak írni, olvasni, imádkozni. Legtöbbjüknek pedig menedék az otthoni agresszivitással és kilátástalansággal szemben.

Sok helyen jártam már a Kárpát-medencében, a Jóisten kegyelméből sokakkal megismerkedhettem, akik rendületlenül teszik a dolgukat a nemzet boldogulása ügyében, mégis bevallom, a Szivárvány Házban tett látogatásom hatására valami megváltozott bennem. Nem tudom, Ady István tiszteletes úr személye miatt történt-e, aki tizenhat éve úgy határozott, nem hagyja a szórványfaluban, hogy a magyar gyermekek ne kapjanak esélyt egy tisztességes, magyar jövőre; aki reményt ad nekik a reménytelenségben; aki munkatársaival együtt, fáradságot nem kímélve előteremti azokat a feltételeket, amelyek számunkra természetesnek tűnnek, de amelyekről ezek a gyermekek otthon nem is álmodhatnak. Aki elmegy a szülőhöz és arra kéri: „ne tartsa otthon a gyerekét! Ne gyújtson tüzet a füzettel, engedje tanulni, hogy legyen valaki belőle!” Aki két évre befogadott otthonába két gyermeket, mert a román állam – korábbi ígéretével ellentétben – a kezdő létszámmal nem engedte volna elindulni a bentlakást. Aki könnyeivel küszködve meséli, hogy a gyermek otthon sokszor enni sem kap, mert a pénz sörre megy, fűtés nincs, cipőcskéjét elcserélik egy doboz cigarettára.

Ady István, református lelkész Istentiszteletet tart a Szivárvány Házban / A képet Trombitás Jolán (óvónéni) készítette

Igen, Ady István rendületlen helytállása, a fülpösi gyermekek magyar jövőéért tett erőfeszítése kétségkívül adalékul szolgált ahhoz, hogy megszülessen bennem az elhatározás, minden tőlem telhetőt meg szeretnék tenni, hogy segítséget kapjanak. Főleg, mivel a kezdetben jól működő holland támogatás elkezdett apadni, ugyanis a csapat kiöregedőben van, a jelenlegi fiatalok pedig már nem tartják fontosnak. Bár osztozom a Tiszteletes úr véleményében, miszerint nem is nekik lenne kötelességük magyar nemzetünk rászorulóira odafigyelni. „Csak abban reménykedem, hogy vannak, kell, hogy legyenek olyan segítőkész magyarok, lelkes emberek, akik képesek volnának hozzájárulni ahhoz, hogy néhány éhes, mezítelen, lelki rabságban szenvedő gyermeknek egy másféle utat, reményt, lehetőséget nyújtsunk.” – mondja. A segélykiáltás a Szivárvány Alapítvány honlapján pedig így hangzik: „Nos itt vagyunk a 24. órában a két kollégiummal, 25 nagy szegénységben élő gyermekkel(még ki tudja hánnyal?!)és megszűnni látszó magyar oktatással a fejünk fölött.” Azóta a gyermekek száma 49-re nőtt.

Nem szabad megfeledkezni arról a pár kitartó nevelőről, pedagógusról sem, akik az évek során, sokszor fizetés nélkül, sokszor maguk is nehéz körülmények közé kerülve, nem hagyták és nem hagyják magukra ezeket a gyermekeket, kitartanak a hivatásuk és a Tiszteletes úr mellett. Történeteiket hallgatva, erősen elgondolkodtam azon, vajon hány olyan ember van a környezetemben, a fővárosban, a kényelem és luxus magától értetődő világában, aki mindezt hajlandó volna vállalni.

A magyarfülpösi gyülekezet előtt beszél Dr. Papp Lajos professzor / A képet Trombitás Jolán készítette

A másik okot kétségkívül a Házban lakó óvodások és kisiskolások szolgáltatták, akik rögtön megrohamoztak. Soha nem láttak korábban, mégis ölelgettek, puszilgattak, húztak-vontak magukkal. Mikor rákérdeztem, minek köszönhető ez a – látszólag – feltétel nélküli bizalom, a Tiszteletes úr elmondta, ezek a gyermekek hazulról nem kapnak szeretetet, ha valaki mosolyog, és nem kell félni tőle, mint ahogy legtöbbször otthon – a testi fenyítéstől, a lelki terrortól – akkor már boldogok. Nehéz megemészteni azt, ami egy ilyen szituációban ráfenekedik az ember lelkére. Eszébe jut, hogy otthon micsoda bőségben él, mekkora pazarlást visz végbe nap, mint nap. Azt látja, hogy a gyerekek, a fiatalok a legdrágább márkájú ruhákban járnak, a legjobb okostelefont használják, szüleik autóval fuvarozzák őket az iskolába, és legtöbbször még ez sem elég nekik. Ezzel szemben itt vannak ezek apróságok, akik annak örülnek, ha a ruha megmarad hétfőre, amiben pénteken haza mentek.

Mikor október közepén haza jöttem Magyarfülpösről, minden létező nagyvállalatot megkerestem, hogy segítsenek tartós élelmiszerrel, ruhaneművel, cipővel, vitaminnal. Körülbelül negyven e-mailt küldtem szét. Négy válasz érkezett, amelyből három elutasító volt. Nagyon el voltam keseredve, amikor megkerestem Dr. Papp Lajost és beszámoltam neki a történtekről. A Professzor úr csak annyi mondott: „Ne félj, segítünk!” Így történt, hogy végül egy nagy furgonnyi adománnyal és magával a Professzor úrral érkeztem másodszor Magyarfülpösre, november közepén.

Vasárnap délelőttre megtelt a Szivárvány Ház nagyterme, ahol a heti Istentiszteletek zajlanak, mivel a templom renoválás alatt áll. Többször volt már szerencsém református igehirdetést hallgatni Erdélyben, s mindannyiszor ugyanarra a következtetésre jutottam, miszerint, ha lelkészek nem volnának, talán már szórványmagyarság sem létezne a Tündérországban. Mindez hatványozottan igaz a Mezőség szélén meghúzódó Fülpös magyar közösségére, és lelkipásztorukra, Ady Istvánra. Abban biztos voltam, hogy szavai megrendítőek lesznek, hiszen egy olyan ember mondja ki őket, aki szerint Magyarfülpösről szégyen elmenni, aki annyi megpróbáltatáson ment keresztül élete során, mind a kisebbségi lét, mind Isten szolgálata, mind pedig egyéni sorstragédiák okán, mégis csak azt látja, mennyi kegyelemben részesült. Bevallom, mikor ez utóbbi tudatosult bennem, elszégyelltem magam, hiszen én, akit soha nem aláztak, szégyenítettek meg, nyomtak el származásom okán, nem tapasztaltam kiközösítést anyanyelvem miatt, nem éreztem milyen, amikor több tucat nincstelen gyermekért való felelősség súlya nehezedik a vállamra nap, mint nap, mégis sokszor érzem nyomorultul magam. Nekem tényleg nincs okom rá…

Ady István tiszteletes úr átadja Dr. Papp Lajos professzor úrnak a gyermekek csoportképeit. / A kép a szerző felvétele

Ady István tiszteletes úr zengő hangja betöltötte, nem csak a teret, de a szíveket is – az enyémet mindenképpen. Szavain keresztül a pásztor szólt nyájához, aki egytől-egyig, jól ismeri azt, és ha egy is elvész közülük, nincs nyugta addig, amíg meg nem találja.* Hiszen – ahogy Ady István is rámutatott – a közösség ereje, tagjainak összetartásában rejlik, ahol mindenkinek a saját eszközeivel kell és kötelező hozzájárulnia a közös magyar jövendőhöz. Mi, anyaországiak nem érezzük kellőképpen mindennek a súlyát, hiszen számunkra magától értetődő a magyarságunk, sajnos annyira, hogy sok esetben önként el is hagyjuk. Nem gondolunk bele, mekkora kegyelmet jelent magyarnak születi a Kárpát-medencében, a világ legkedvezőbb földrajzi területén, egy olyan anyanyelv birtokosaiként, amelynek gyökerei a legősibb időkbe nyúlnak vissza, s gazdagsága nem fogható más nyelvekéhez; olyan dicső történelmi múlttal, annyi kiemelkedő hőssel, szenttel, példaképpel, hogy felsorolni is nehéz; egy olyan felsőbbrendű ereklyével, a Szent Koronával és a hozzá tartozó renddel és erkölcsiséggel, amelyhez visszatérve, kifordíthatnánk a világot a sarkaiból… Istennek hála, hogy tőlünk Keletre mindezt még ösztönösen érzi a magyarság!

A Teremtő ugyanis nem véletlenszerűen dönt arról, ki, hova, milyen körülmények közé születik – ezt már Dr. Papp Lajos mondta az fülpösi hallgatóságnak, az Istentisztelet utáni előadása során. A Professzor úr szerint minden nap hálát kell adnunk magyarságunkért, amit elvenni nem tudnak tőlünk, csak ha mi mondunk le róla. Czegei Wass Albert szavaival élve: „A víz szalad, a kő marad.” Azonban mindenkinek küldetése van, tenni kell! Szkíta mondás szerint: egy gondolat, egy szó, egy tett. Amennyiben a gondolatot nem formáljuk szóvá, eltűnik, ha kimondjuk, megmarad, de a szó is fölösleges, ha nem követi tett.

Ahogy a Professzor úr fogalmazott, hazánk sorsa mindig a végvárakon dőlt el. Az, hogy Magyarország ma létezik, a két erdélyi nagyfejedelemnek, Bethlen Gábornak és Bocskai Istvánnak köszönhető, akik az osztrák és az iszlám török harapófogóban képesek voltak megteremteni Erdély aranykorát. „150 évig, a török hódoltság során Önök tartották fönn a magyar nyelvet és a magyar kultúrát, amiért köszönet jár!”

Dr. Papp Lajos professzor úr szavaival élve, magyarnak születni ritka gyönyörűség és felelősség. Nekünk, magyaroknak a Kárpát-medencében, magyar nyelven van küldetésünk! Hálás vagyok, amiért ezt egyre többen felismerik.

 

* Lk. 15,3

 

„Nekünk Isten nélkül nem megy…” – Chemez Farkassal beszélgettünk (II. rész)

„Nekünk Isten nélkül nem megy…” – Chemez Farkassal beszélgettünk (II. rész)

Chemez Farkas néprajzkutató, fa-, csont- és szarufaragó művész rendszeres lovas zarándoklataival, de egész életpéldája által Istent és a Hazát szolgálja. Hiszi, hogy a magyarság Istenes nép, amely az égiekhez való kötődés nélkül meghasonlik önmagával, ha azonban helyrehozzuk kapcsolatunkat a Teremtővel, rendeződni fog körülöttünk minden.

Interjúnk első felében szót ejtettünk Szent István és Koppány, valamint az általuk képviselt eszmeiség mibenlétéről. Beszélgettünk Szűz Máriáról, aki nem csupán védelmezője, de királynője is országunknak. Farkas beszámolt ugyanakkor személyes – mondhatni látomásszerű – élményéről Égi Édesanyánkkal kapcsolatban, amelyhez egy halálközeli élmény vezetett.

 

                  A beszélgetés első fele itt olvasható: „Nekünk Isten nélkül nem megy…” – Chemez Farkassal beszélgettünk (I. rész)

 

nÉPlélek: Említetted, hogy a lovas balesetedből való felépülés után – úgy érezted – új életet kaptál, amely a küldetéstudatot is megerősítette benned. Mit tekintesz az egyéni feladatodnak, küldetésednek?

C. F.: Magyarként mindannyiunknak kell, hogy legyen egyfajta küldetéstudata, mégpedig, hogy a hazánkért éljünk-haljunk, hogy magyarként helytálljunk, mindezt én is a magaménak érzem, és azt tapasztalom, sokan vannak, akik – ha nem is tudják, de – sejtik ezt a fajta küldetést. Már, akik tényleg magyarok…

Számomra a leglényegesebb feladat a Natália nővér-féle üzenetek valóra váltásához kapcsolódik, amelyeket azért tartok kulcsfontosságúnak, mert általuk Jézus lépésről lépésre közli velünk a teendőket, amelyek teljesítésével megtörténik a várt fordulat a nemzet életében. Jelenleg viszont még akkora a sötétség, hogy mindezt képtelenek vagyunk megtenni, noha a sötétséget éppen ezek a lépések oszlatnák el.

nÉPlélek: Úgy gondolom, vannak olyanok, akik már elindultak ezen az úton.

C. F.: Vannak, akik teszik a dolgukat. Jó néhányan tudják, hogy cselekedni kéne, de a bukott angyalok gondoskodnak arról, hogy kevesen legyenek, akik ezt igazán akarják. A sötét hatalmak ezerféle trükkel próbálnak távol tartani a küldetésünk beteljesítésétől, mert ha a magyarság visszatérne a korábbi keresztény útjára, az a végét jelenthetné – az anyagban is megmutatkozó – démoni befolyásnak. Hiszen a magyar küldetés egy ponton találkozik a krisztusi úttal, amely során visszatalálunk az Egyházhoz is. Mindez pedig az apostoli királyság intézményében teljesedik ki.

A gyümölcséről ismerszik meg a fa. A Magyar Királyság idején, itt még olyan szellemi termékek készültek, amelyekben jelen volt az Isten. Természetesen Ő továbbra is jelen van, csak éppen mi fordultunk el tőle. Magyarország különleges küldetése, hogy nemzetként egységesen kell Isten felé fordulnia. Ennek a fajta odafordulásnak az államszervezete az apostol királyság. Nem tudom, hogyan lehetséges a megvalósítása, de az biztos, hogy fontos feltétel a tisztesség, az erények, valamint a szentségek gyakorlása. Az Árpád-házi királyaink is ezt az utat járták.

Sokan úgy gondolják, hogy a templomban csak a keresztre feszített Jézus van jelen, pedig a tabernákulumban, a szentostyában ott van a feltámadott Krisztus, akivel a szentáldozás során egyesülhetünk. Nagypéntek nélkül azonban nincs feltámadás. Hiába akar valaki a feltámadt Jézussal találkozni, ha a nagypénteki szenvedésben nem jár mellette. Ha mindig a könnyebbik utat választjuk, ha nem vesszük vállunkra a magunk keresztjét életünk útja során, ha nem segítünk a gyöngéken, a rászorulókon, ha nem vesszük komolyan a haza ügyének szolgálatát, a nagypénteki misztérium alól húzzuk ki magunkat, úgy pedig hiába várjuk a feltámadást.

nÉPlélek: Dr. Zétényi Zsolttal való beszélgetésem során bukkant fel egy érdekes kifejezés, mégpedig a nemzetkoronázás fogalma, amely arra világít rá, hogy nem elég valakinek a fejére tenni a Szent Koronát, az egész nemzetnek erkölcseiben kell újra érdemessé lennie, szentkoronás nemzetté válnia. Úgy vélem, ennek a kollektív erkölcsiségnek még a közelében sem vagyunk, te hogyan látod a magyarság identitástudatának kérdését?

C. F.: Nagyon sok baj van, szinte orvosolhatatlannak látom. Elsősorban nem a magyarokkal, hanem a nem magyarokkal van a gond, akik a vezető pozíciókat is betöltik. Természetesen nem arról van szó, hogy őket ne szeressük, hanem arról, hogy nekik a saját országukban kell érvényesülniük, nem pedig magyarországi üzletek, gyárak élén.

Egy ’56-os pap, Othmár atya mondta, hogy Magyarország szent ország volt és az is lesz. Ebben az állapotban azonban nem az, a többi európai ország pedig még annyira sem. Azért vannak kivételek, mint az írek, a baszkok vagy éppen a lengyelek, de a magyar küldetést mélyebbnek érzem mindegyikénél. A magyar kereszténység korábban nem csupán abból állt, hogy az emberek bementek a templomba, és a misén keresztények voltak, sokkal inkább abból, amit ezzel a lelkülettel létrehoztak. A saját házát, udvarát, mindenki a Krisztussal való találkozás során, a lelkében helyreállt harmóniával rendezte, olyan szépérzékkel és tehetséggel, amely a magyar ember sajátja.

A magyar sajátosság az, hogy lelkünk Krisztusra hangolt, nélküle nyomorékok vagyunk. A sok öngyilkos is azért van, mert nekünk Isten nélkül nem megy. A magyar küldetés annyira Istenhez kapcsolódik, hogy Nélküle nincs út. A megoldást pedig nem a foci vagy a kultúra fejlesztésében kell keresni, hanem ezek gyújtópontját kell megtalálni, ami pedig az Istennel való minél szorosabb kapcsolat. Mikor majd visszatalálunk Istenhez, Ő fog rendezni körülöttünk mindet.

Ma olyan szellemi hatalom működik, amely atombombákat készít, emellett pedig ez idáig ismeretlen luxus kényelmet is lehetővé tesz. Az embert a fogyasztói társadalomban hamis kultúrával mérgezik, a művészet átcsapott egyfajta sötét pornográf csúfolódásba, cinizmusba, magyargyűlöletbe, amelyet nem magyarok próbálnak lenyomni a magyarok torkán.

nÉPlélek: Az pedig, hogy sokan vevők rá, a tudatlanságból és a gyökértelenségből fakad. Azok, akik nem kötődnek a múltjukhoz, Istenhez, érzik, hogy valami hiányzik az életükből, éppen ezért keresnek, kutatnak. Azonban nem ismerik a hogyant, az irányokat maguk próbálják fellelni, s mivel nincs mihez nyúlniuk, máshonnan gyűjtögetnek. Azonban ez az összekapargatott ismeret és tudás soha nem fogja kielégíteni őket, mert nem egységes és nem a sajátjuk.

C. F.: Ez azért is szomorú, mert a magyar kultúrában még fellelhetőek a minták, hogyan lehet szép, szelíd, igaz és közeli viszonyt kialakítani Istennel. Mi még vissza tudnánk nyúlni a hagyományhoz, de akik azt művelték, hova nyúltak vissza? Ők az Istennel való őszinte, teljes, ráhagyatkozáson alapuló, tiszta kapcsolatukat, a krisztusi szeretetet és a szentek életét vették alapul. Az Egyház mindebben segítségére van az embernek, de sajnos, az ott megjelenő hibák miatt sokan elfordultak tőle. Azt azonban figyelmen kívül hagyjuk, hogy egyedül a vallásunk az, ami által visszaléphetünk a Kárpát-haza sok évszázados útjára.

nÉPlélek: A kereszténység és a magyarság szoros kapcsolata – hiszem, hogy – régebbre nyúlik vissza, mint ezer év.

C. F.: Andrásfalvy Bertalan szerint a vallással és a kereszténységgel kapcsolatos szavaink nagy része nem átvételből származik, hanem ősmagyar eredetű, ami arra utal, hogy mi korábban is keresztények lehettünk. A testvér szavunk tökéletesen lefedi a szentáldozás lényegét, hogy aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak lesz része a feltámadásban. Azok a Krisztusban testvérek, akik részt vesznek a szentáldozásban. Ez a szó azt mutathatja, hogy a magyarság ősidők óta élhetett ezzel a gyakorlattal.

Csak néhány évtizedes az a jelenség, hogy az emberek tömegesen elfordultak a szentáldozat gyakorlásától. Azok közül azonban, akik még a Magyar Királyság idején születtek és el tudnák mondani, hogy a magyar egy erősen vallásos nép volt, már nem él senki. Úgy gondolom, ez az ördög győzelme. Ezért lehet az is, hogy sokan azt hiszik, jobban tudják, hogyan lehet közel kerülni Istenhez, mint azok, akik ezer éven át így éltek. Az önjelölt próféták szerint, joguk van felülírni az Árpát-házi királyaink vallási gyakorlatát. Úgy gondolom, náluk ma nem művelhetjük jobban az őskereszténységet, hiszen ők időben is sokkal közelebb voltak ahhoz, ők még élő történeteket meséltek Atilláról.

nÉPlélek: Kire érdemes hallgatni?

C. F.: Minden embernek meg kell találnia a mesterét, aki közvetlenül átadja neki a hitét és annak az eredőjét. Az ilyen példaképektől a szerénységet és a mélységes alázatot is meg lehet tanulni, ami elengedhetetlen az Istenes élethez. A baj az, hogy az ostobaság, a butaság hangos, aki pedig igazán szívből él, az szerény és csendes, így nehéz rátalálni. Az őskereszténységben előfordult, hogy az alapján választottak püspököt, hogy a tehetség mellett ki volt a legszerényebb és a legalázatosabb. De nem csak az egyházi vezetőknél volt ilyen gyakorlat, Szent László királlyá választásának körülményei is hasonlóak voltak. Szent Margit királylányként mindenét feladta, vállalta a teljes szegénységet az ország sorsának jobbra fordulása érdekében. A lehetőség ma is adott lenne, mert élnek közöttünk olyan emberek, akik kellően magyarok a lelkükben, elhívásukban, ugyanakkor szerények és tehetségesek is. A kérdés az, miért nem őket keressük föl? Meg kéne már születnie az igénynek arra, hogy az igazi értéknek a szerénységet tekintsük!

A fordulatot ki is kell érdemelni. Sok mindent kiálltunk már, ahogy a Himnuszban is szerepel: „megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt.” A népek Krisztusa út vége felé járunk és dönthetünk úgy, hogy elkerüljük a pusztulást…

nÉPlélek: Pap Gábor szerint a magyarság történetének minden momentuma azonosítható a krisztusi keresztút stációival. Ez alapján a feltámadásnak is be kell következnie.

C. F.: Igen, viszont meg kell említeni a szabad akaratot, hogy még ebben a helyzetben is választhatunk. Most a kereszthalál utáni állapotban vagyunk. Trianont követően a nemzet teste lekerült a keresztfáról és a sírboltba tétetett. Még kérdéses, hogy a feltámadás lesz-e a következő lépés.

A feltámadás – ahogy én képzelem – nem egy folyamat lezárása, ami után nincs több dolgunk, éppen ellenkezőleg, valaminek a kezdetét jelenti. Amennyiben ezt megértjük és a feltámadást választjuk, rálépünk egy közös útra, ami együttes munkával az egységes jövő felé vezethet. Egy olyan jövő felé, amely a múltunkból, az előttünk élők példájából táplálkozik és Isten áll a középpontjában.

 

Fotók: Mészáros Péter

 

“Nincs mit védeni, teremteni kell!” – Dr. Papp Lajos professzor október 23-ai beszéde

“Nincs mit védeni, teremteni kell!” – Dr. Papp Lajos professzor október 23-ai beszéde

Dr. Papp Lajos, Széchenyi-díjas szívsebész professzor 2019. október 23-án nagy erejű beszédet mondott a Corvin-közben, amelyet alább, teljes terjedelmében, változtatás nélkül adunk közre.

A beszédről készült videó-felvétel IDE KATTINTVA tekinthető meg. 

 

 

“A történészek, történelemkutatók azt tanítják, hogy a történelmi eseményeket csak bizonyos időtávlatból lehet helyesen megítélni.

Azt gondolhatnánk, hogy 1956 októberétől, 63 év, két emberöltő távolságból tiszta és világos képet alkothatunk.

Én azt tapasztalom, hogy az ellenkezője történik.

Ami korábban fehér volt, azt mára piszkos-szürkére mosták, ami fekete volt, azt rózsaszínűre festették.

Akik 40 éven keresztül azt mondták, hogy ’56 októbere ellenforradalom volt, azok vagy azok fiai ma ott állnak az ’56-os áldozatok sírjainál és koszorúznak.

Egy részük. A hivatalosok.

A megmondó emberek pedig gyalázzák ma is a Tóth Ilonkákat, Mansfeld Pétereket és Pongrácz Gergelyeket, ahogyan tették 40 éven keresztül.

Munkamegosztásban ájtatoskodnak és gyalázkodnak.

Mansfeld Pétert és a pesti srácokat terrorista huligánoknak mondják, összemosva a szép új világ gyalázatos gyilkosaival őket, hogy gyermekeinkkel el tudják fogadtatni, hogy gyilkos és meggyilkolt egyaránt áldozat volt.

Nem!

A pesti srácok nem terroristák voltak, hanem a világ legtisztább forradalmának hősei. Ők nem öltek ártatlan gyermekeket és asszonyokat.

Nem robbantottak buszokat, vonatokat, iskolákat. Nem szedtek túszokat magas váltságdíjat követelve.

Ők egy idegen világbirodalmi hadsereg tankjaival, gépfegyvereivel szálltak szembe, kezükben egy üveg benzinnel, egy szál puskával.

Esélyük nem volt a győzelemre. Papjaik és tanáraik nem ígértek Paradicsomot a túlvilágon, mint Mohamed próféta követőinek. Ők nem vallásos fanatikusok voltak.

Ők a szabadságért, a hazáért áldozták életüket. Több mint 2.500-an haltak meg, több mint 20.000-en megsebesültek.

Az életben maradottak közül 453-at halálos ítélet kimondása után végeztek ki.

Százak és ezrek, száz és ezer család élt éveken át akasztófa árnyékában, rettegve a holnaptól.

Több mint 200.000 férfi és nő, nemzetünk derékhadából kényszerült elhagyni hazáját.

Mondjátok el fiaitoknak és unokáitoknak!

Megbocsátani Krisztusi parancs.

De felejteni, a történelem megtagadása, a Nemzet Halála.

Az áldozatoknak, a hősöknek a nemzet tisztelete jár.

A gyilkosoknak és bűnösöknek csak megbocsátás.

A fehér legyen fehér, a fekete legyen fekete.

 

Kik voltak ’56 hősei?

Nagy Imre vagy a pesti srácok?

Nagy Imre nem volt forradalmár.

Nagy Imre bizonytalan múltú, moszkovita bolsevik volt, aki Rákosi minisztereként, idegen ország, emberidegen eszme szolgálatában lesöpörtette a magyar parasztok padlását.

Nagy Imre nem volt forradalmár, nem volt tiszta múltú magyar ember.

De magyar miniszterelnök volt.

Abban a pillanatban, amikor nem mások döntését kellett végrehajtani, hanem egy személyben, önmagában kellett dönteni, nem tagadta meg hazáját, nem tagadta meg Népét.

Szembeszállt janicsár nevelőivel.

Nem tudjuk, hogy pár nap alatt milyen szenvedések közepette járta be a saulusi – paulusi utat.

De tudjuk azt, hogy döntését meghozva, életét áldozta hazájáért.

Benne nem a magyar forradalmárt, hanem a felelős magyar miniszterelnököt kell tisztelnünk.

Váteszi képességének tulajdonítják koncepciós perében az utolsó szó jogán elmondottakat, pedig csak jól ismerte társait, akikkel együtt járt janicsár iskolába.

„Tudom, lesz majd még egy Nagy Imre per, amelyben rehabilitálnak… Csak attól félek, hogy azok mondják a gyászbeszédet, akik elárultak.”

Bevégeztetett.

 

1956. október 23.

Sorsdöntő dátum a magyar történelemben és fényes, tiszta emlék az emberiség újkori történelmében.

Két emberöltőnyi távolságra, 63 évvel az emberiség legtisztább forradalmától.

Ismét fel kell tennünk a kérdést:

Kik voltak ’56 hősei?     

Nem politikusok, tudósok, papok, hanem tisztaszívű gyermekek és gyermeki tisztaságú fiatal felnőttek, munkások, parasztok, és a szellem napszámosai, akiket nem kötött béklyóba vagyon, karrier, félelem.

Egyetlen saját vagyonuk volt, fiatal életük. Ők még érezték és tudták, mit jelent a legszentebb közös vagyon: a Haza.

A szülőföld, a falu, a város, a Corvin-köz, a zászló.

És a szabadság!

Ez a bódító, mámorító érzés, amelyet nem tudott kioltani 500 éve egyetlen idegen hatalom a magyar emberek szívéből.

Sem a török, sem az osztrák-német, sem az orosz-szovjet idegen hatalom, idegen nép.

Nem tudta elfelejtetni magyarságunkat, nem tudta kioltani szabadságvágyunkat.

               

De nagyobb veszedelem leselkedik ránk, Nemzetünkre az évezred küszöbén, mint talán bármikor.

Nagyobb, mint Mohács, nagyobb, mint Trianon.

Arctalan ellenség, bibliai fenyegetés oltja ki szabadságvágyunkat, nemzettudatunkat.

A pénz, a Mammon.     

E nagy fenyegetés közepette kell visszatalálnunk arra az útra, melyet ’56 tisztaszívű forradalmárai megmutattak nekünk.

Világos mondatokra, fényes példaképekre van szükségünk. Irányt mutató csillagokra van szükségünk.

1956. október hőseire kell vigyázó szemeinket szegezni.

Róluk kell példát venni, fiaink-leányaink szemeit felnyitni.

Mondjátok el gyermekeiteknek, unokáitoknak!

A kommunizmus vörös ördöge után a liberalizmus kék-szivárvány színű gyilkosai fenekednek Kárpát-medencére.

Ismét ácsolják nekünk a keresztet.

Innét üzenjük a világnak:

Többször megfeszítettek Bennünket, többször feltámadtunk.

 

A legújabb kori Pünkösdi időket éljük. A Szent Szellem kegyelme most árad!

A Föld vajúdik, Kárpát-medence szüli a jövőt.

Keresztény szellemű Európa megszűnt.

Nincs mit védeni!

Teremteni kell!

Ősi szellemi hagyatékunk fundamentumára kell újra építenünk az eredendő krisztusi szeretetvallást.

A sötét világban, a vaksötét Európában lángot kell gyújtani.

Fényt kell sugároznunk!

Szeretet forrássá kell lennünk! Fénytoronnyá kell magasodnunk!

 

A Gonoszt csak a Teremtő segítségével, Földre küldött fiának, Jézus Krisztus újszövetségi parancsának be- és megtartásával győzhetjük le:

Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek Benneteket! Úgy szeressétek egymást!

 

Boldog Asszony Anyánk, Égi Szent Patrónánk!

Hozzád fordulunk nagy ínségünkben.

Kérünk, segíts meg bennünket! Palástoddal védjed Nemzetünket, Kárpát-hazánkat!

Esdeklünk, hogy Szent Fiad által ismételten nyerjük el az Öregisten jóindulatát, védelmét.

Ámen.”

 

“Ismét ácsolják nekünk a keresztet…” – Papp Lajos október 23-ai beszéde (videó)

“Ismét ácsolják nekünk a keresztet…” – Papp Lajos október 23-ai beszéde (videó)

“…Ők még érezték és tudták, mit jelent a legszentebb közös vagyon, a Haza, a szülőföld, a falu, a város, Corvin köz, a zászló és a szabadság. Ez a bódító, mámorító érzés, amelyet nem tudott kioltani ötszáz éve egyetlen idegen hatalom sem a magyarok szívéből. Sem a török, sem az osztrák-német, sem az orosz-szovjet idegen hatalom, idegen nép. Nem tudta elfeledtetni magyarságunkat, nem tudta kioltani szabadságvágyunkat. De nagyobb veszedelem leselkedik nemzetünkre az évezred elején, mint bármikor. Nagyobb, mint Mohács, nagyobb, mint Trianon. Arctalan ellenség, bibliai fenyegetés oltja ki szabadságvágyunkat, nemzettudatunkat: a pénz, a Mammon. E nagy fenyegetés közepette kell visszatalálnunk arra az úrta, amelyet ’56 tisztaszívű forradalmárai megmutattak nekünk! Világos mondatokra, fényes példaképekre, irányt mutató csillagokra van szükség. 1956 októberének hőseire kell vigyázó szemeinket szegezni! Róluk kell példát venni, fiaink lányaink szemeit felnyitni. Mondjátok el gyermekeiteknek és unokáitoknak: a kommunizmus vörös ördöge után a liberalizmus kék-szivárványszínű gyilkosai fenekednek a Kárpát-medencére. Ismét ácsolják nekünk a keresztet. Innét üzenjük a világnak: többször megfeszítettek bennünket, többször feltámadtunk. Pusztíthatatlanok vagyunk…”

A felvételt Mészáros Péter készítette.

 

„Nekük Isten nélkül nem megy….” – Chemez Farkassal beszélgettünk (I. rész)

„Nekük Isten nélkül nem megy….” – Chemez Farkassal beszélgettünk (I. rész)

Hálás vagyok, amiért egyre több olyan magyarral ismerkedhetek meg, akik a nyilvánosságtól elvonulva, csendben, alázattal szolgálják Istent, a hazát és a nemzetet. Ilyen ember Chemez Farkas is, aki lovas zarándoklataival, de egész életpéldája által missziót igyekszik teljesíteni Magyarország sorsának jobbra fordulásáért. Minden szavából kiérződik az elhívás és az abból fakadó erős küldetéstudat, melynek vezérfonalát a 20. század legkiemelkedőbb magyar misztikusa, Natália nővér látomásai, és rajtuk keresztül a Szűzanyától érkező üzenetek adják.

Mikor megérkeztem és beléptem a szobába, ahol aztán a beszélgetésünk folyt, az asztalon sorakozó faragásokra lettem figyelmes, amelyek Farkas keze munkáját dicsérik, aki amellett, hogy néprajzkutató, a Népművészet Ifjú Mestere címmel kitüntetett fa-, csont- és szarufaragó művész is. Mint mondja, szinte mindent példaképétől, a nagyapjától tanult, beleértve a faragás technikáját is. Ezzel kezdődött a beszélgetés, és miközben előkerültek a nagypapa által készített míves, csontból csipkézett nyakékek szarvassal, turullal és ősi magyar motívumokkal, mi is a régmúlt magyar történelmébe révedtünk. Szó szót követett, és mire eszembe jutott, hogy mindezt jó volna rögzíteni, már Szent Istvánnál és Koppánynál tartottunk….

nÉPlélek: Nem egyszer szegezték már nekem azt a kérdést, hogy Szent István vagy Koppány szellemiségét érzem-e magaménak inkább. Mi a véleményed a szentistváni és a koppányi lét ilyetén szembeállításáról?

C. F.: Ezzel a kérdéssel kapcsolatban egy történet jut eszembe. Egyszer Sólyon megidéztük István és Koppány harcát. Az, aki Koppány lett volna, nem jött el, s mivel én tudtam a csapatból legjobban lovasíjászni, engem állítottak a helyébe. Akkor, ott beleképzeltem magam Koppány helyzetébe és szinte magától jöttek a gondolatok, hogy mit miért tehetett. Úgy sejtem, egy ponton arra jöhetett rá, hogy nem bontakozhat ki testvérháború, amelyben magyar a magyar ellen támad. Elképzelhetőnek tarzom, hogy feladta magát még mielőtt a belháború súlyossá vált volna.

Érdekes, hogy a további magyar királyok Koppány utódai közül kerültek ki, pl. Szent László is az ő ágáról való. Nem arról volt szó tehát, hogy az egyik nagyon jó ember, a másik meg nagyon rossz volt. Nem csak ő, István is hibázott bizonyos dolgokban…

nÉPlélek: Az, hogy halála előtt az égiekhez fordult segítségért és az országot Máriára bízta, szintén arra enged következtetni, hogy élete végén már másképp gondolkodott.

C. F.: Így van, ez azt mutatja, hogy ő is megbánhatott dolgokat, azonban itt olyan nagy hibák nem voltak. Egyikük sem volt – a mai fogalmakkal élve – sunyi, szélhámos, korrumpálható, amely tulajdonságok a jelenkori politikában megmutatkoznak. Úgy gondolom, Szent István számára az volt az elsődleges cél, hogy a Szent Korona ide kerüljön.

nÉPlélek: Illetve az, hogy egyáltalán megmaradjon az ország…

C. F.: Igen, Szent Istvántól kezdve Magyarországra nem ellenségként tekintettek az európai népek, hanem egyre inkább a kereszténység védőbástyájává váltunk. Mi nem azért jöttünk Európába, hogy fegyverrel leigázzuk az itt élő népeket és utána megtanítsuk nekik az ősi szkíta vagy mondjuk úgy, őskeresztény erkölcsöket, hiszen ez nem a krisztusi út lett volna. Ő oda ment, ahol üldözték és megölték. Olyan életutat járt be, amelyről senki nem gondolná, hogy bárhova is vezet. És mégis, odáig vezetett, hogy a kereszténység a legnagyobb világvallássá vált. A magyar küldetés előtt Jézus a példa, ahogy Márai Sándor fogalmaz: népek Krisztusa, Magyarország. Ugyanakkor, a Szűzanya népe is vagyunk, mégpedig olyan értelemben, hogy nem csak mi választottuk Őt, hanem Ő is minket. Natália nővér szavai szerint, ugyan több országot ajánlottak már föl Szent István óta a Szűzanyának, de csak egyet tekint tulajdonának.

nÉPlélek: Pontosan ezt a különbséget mutatja, hogy a Szűzanya nemcsak Patrona Hungariaea, hanem Regina Hungarorum is, vagyis, nem csupán védelmezője, hanem királynője is országunknak.

C. F.: A mai materialista ember ilyenkor gondolkodik el, hogy mindez mennyiben lehet igaz, létezhetnek-e egyáltalán ilyen láthatatlan vagy legalábbis nagyon kevesek által látható égi személyek. Nekem is volt egy ehhez köthető élményem Csíksomlyón. Amikor már sokadjára lovagoltunk a búcsúba, a Babba Mária elé lépve, egy gondolat hasított belém, de olyan formán, mintha nem is tőlem származna, mégpedig, hogy az előttem álló szobor csupán anyag, semmi más. Miért szemléljük ekkora áhítattal és tisztelettel, mikor csupán fa és festék? Magam is megrökönyödtem, hogyan támadhat ilyen gondolatom…

Következő évben ismét lóval zarándokoltunk Csíksomlyóra, mikor történt egy súlyos balesetem, beakadt a kengyelbe a lábam és a ló több száz méteren keresztül vágtában húzott magával. Hét bordám eltörött és légmellem alakult ki. Az intenzív osztályra kerülve azonban olyan gyorsan gyógyultam, hogy az orvosok sem tudták mire vélni. Tudom, hogy sokan imádkoztak értem, de egy ideig még olyan érzésem volt, hogy semmi nem dőlt el, még meghalhatok, mintha ott ólálkodott volna körülöttem a halál. Aztán egyszer csak, megjelent előttem egy kép, ahogyan a barátaim harcolnak, hogy megvédjenek engem tőle. Legtovább a nagyapám bírta a küzdelmet, de végül ő sem tudta föltartóztatni a halált. Akkor jött a gondolat, hogy Szűz Mária segítségét kérem. Ahogy ezt elhatároztam, melegség öntött el, mintha körülvett volna egy csupa szeretetből és jóságból álló burok, mintha Égi Édesanyánk rám borította volna azt a bizonyos palástját. Úgy éreztem, ez még a halálnak is jól esett. Elment, én pedig elkezdtem gyógyulni.

nÉPlélek: Amennyiben hisszük, hogy minden okkal történik, szerinted ennek miért kellett megtörténnie veled?

C. F.: Úgy érzem, kaptam egy új életet. Innentől kezdve az életemre ajándékként tekintek, amivel azt kezdek, amit akarok. Molnár V. Jóska bácsi szerint, mikor az ember megtapasztal egy halálközeli élményt, utána kezdődhet el az igazi küldetése. Natália nővér látomásai Belgiumban jelentkeztek először a halálos ágyán, mikor már mindenki lemondott róla. Megjelent neki Krisztus és azt mondta, annyira tiszta lélek, hogy akár most azonnal elviheti magához, de ha úgy akarja, itt maradhat és közvetítheti az égi üzeneteket az emberek számára. Natália nővér ezt a szolgálatot választotta.

A balesetem után tehát, életemben először ló nélkül, gyógyulni vágyó betegként mentem a csíksomlyói búcsúba. Ahogy beléptem a kegytemplomba, úrrá lett rajtam a gondolat, hogy a Szűzanya, a maga szűzies női szentségével, makulátlan tisztaságával jelen van, nem csak a szoborban, hanem az egész templomban. Láttam a Babba Mária szemében – mintha maga a Szűzanya tekintene rám – azt a fajta feltétel nélküli szeretetet, kegyelmet, amely mindenkihez szól, a bűnösökhöz is. Ekkor jöttem rá, hogy ezért nem bálványimádat ez.

Egyszer egy pappal beszélgettem Szőregen, aki nagyon jó példával világította meg ezt a kérdést. Ha valaki egy fényképet tart magánál az édesanyjáról, amelyet néha elővesz, attól még nem a képet fogja szeretni. Ugyanez áll a Szűzanya szoborra is.

nÉPlélek: Az jutott eszembe, hogy az átlagembernek – aki nincs olyan magas lelki szinten, mint a szentek, a misztikusok – a fölhöz ragadtsága okán szüksége lehet valamiféle kapaszkodóra, matériára ahhoz, hogy érezze az irányt, hogy könnyebben el tudjon jutni gondolatban, imában az égiekhez.

C. F.: A magyar nyelv nagyon szépen kifejezi mindezt. A rovásírásban régen csak a mássalhangzókat jelölték. Az irány szó mássalhangzóit ki tudjuk egészíteni különböző féleképpen. Az arany ennek a világnak a kincse, az erény azonban éppen azt mutatja meg, hogy nemet tudunk mondani ennek a világnak a hamisságaira. Az erényes élet pedig megmutatja magát az irányt. Az, hogy tudjuk, mi a helyes út saját életünkben, a nemzet életében, csak úgy vehető észre, ha a belső iránytűnk az erényre van hangolva. Akkor fogjuk megtalálni újra a magyar irányt, mikor minél többen az erényes életet választjuk.

nÉPlélek: Itt viszont előjön a szabad akarat, hiszen az Isten is olyan szavunk, amelynek mássalhangzóit nem csak magas rendű magánhangzókkal, hanem mélyrendűekkel is kiegészíthetjük. Rajtunk áll, melyiket választjuk…

Folytatjuk….

 

“Nekünk Isten nélkül nem megy…” – Chemez Farkassal beszélgettünk (II. rész)

 

Fotók: Mészáros Péter

 

 

 

A fáklyák fénye egyszer összeér… – Napvíz és Gyöngytűz SZER-tartás Gyergyóban

A fáklyák fénye egyszer összeér… – Napvíz és Gyöngytűz SZER-tartás Gyergyóban

“A Nemzetünk ősidőktől fogva magasztosként tartja számon a szertartásos Tűz gyújtását. Az örök láng ápolásával vállaljuk azt a szellemi, lelki magatartás rendbeállítását, mi Ég és Föld között köttetett. A mindenség szentsége szerint: ahogy lent, úgy fent, és ahogy fent úgy lent. Keresztelő Szent János a víz – a Keresztvíz –, ahogy Jézus a Tűz, melyet Keresztelő Szent János gyújtott, hiszen a szikrát adta tovább a lelkekben.”

(Gyergyai Zandírhám)

 

Ekképpen hangzottak a Tűzrévész, a napgyújtotta máglya szertartásszónoka, vagyis dr. Papp Lajos professzor szavai, betöltve a Gyergyószentmiklós fölötti, a Szent Anna kápolna előtti szakralizált teret, ahol a Nap és a víz segítségével, az elemek erejének összevonásával, de azok összemosása nélkül gyúlt déli tizenkettőkor az a központi tűz, amely később tizenhat máglyát táplált a SZER-tartás során.

Dr. Papp Lajos, mint Tűzrévész / Koncz Árpád fotója

A bűvös tizenhatos szám és elrendezés alapján létrejövő négyzettér éppen olyan sokrétű és mély értelmezéssel bír, ahogy a Benedek Attila kulturális antropológus, a Magyar Állami Operaház főszabásza által megálmodott Napvíz és Gyöngytűz elnevezésű szertartás minden eleme. A Bűvös Mágla az egyetemes számvilág titokzatos területét, a bűvösséget, valamint a lét és az élet alakulásának világát érinti, illetve őseink hiedelemvilágával is szoros összefüggéseket mutat. Négyzetének számsoraiban és számoszlopaiban akár függőlegesen, akár vízszintesen, kisnégyzet szigetesen vagy átlósan stb., az összegek mindig azonosak.

A Csobod lok síkján tehát, amely közel ezer méterrel a tengerszint fölött terül el, tizenhat máglya rajzolta ki a bűvös teret, azzal a magasztos céllal, hogy az ősi hagyomány felidézése révén, a résztvevő szertartók által emelkedjen a Kárpát-medencei szívdobbanás gyógyító ereje, és a rontó erők elűzessenek. Az Apostoli Királyság vármegyéinek száma hatvannégy volt, a szertartásban résztvevő hatvannégy személy közül ezért a jelenlegi anyaországból, illetve az elszakított nemzetrészekről is érkeztek, kihangsúlyozva ezzel összetartozásunkat; sokan anyaföldet hozva magukkal, amely összekeverve gyönyörű szimbólumává lett a Szent Korona tulajdonát képező, elidegeníthetetlen magyar föld egységének. 

A tizenhat Tűzvezérből, és ugyanennyi Fáklyásból, Tűzőrből és Aranytestőrből álló, hatvannégy tűztestőr és a SZER-tartást irányító Tűzrévész mellett Kilenc Bölcs Asszony is megjelent Bernád Ilona bába, népi gyógyász vezetésével, a napsugárral és vízzel való tűzgyújtást Magyar Koronaőrök végezték, s a rendezővel együtt összesen hetvenhét ember mozgott a hegyek között a természet templomaként meghúzódó területen, mintegy utalva az ősi magyar mesevilágunkban rendszeresen megjelenő hetes szám szimbolikájára. Felemelő volt látni, hogy vannak még olyan ifjak, akik az okostelefon és internet uralta virtuális világon kívül is boldogulnak, ahogy a Honvédsuli Kadétprogramjából érkezettek. A kadétok otthonosan mozogva a természetben, fegyelmezetten hajtották végre Csordás Imre, a Magyar Királyi Koronaőrség tagjának parancsait, akinek személye és kiállása nagymértékben hozzájárult a SZER emelkedett hangulatához.

Napnyugta közeledtével, este hét óra tájban a helyszín fölé magasodó Csobot-hegy oldalába ültem, hogy rálássak az eseményekre. Ahogy az idő közeledett, s a nap is majdnem alábukott már, a keleti szél egyre jobban süvöltött, s rajtam lassan, de biztosan úrrá lett az érzés, hogy itt egy magasabb rendű jelenlét van, mint amelyet a megjelent emberek összessége feltételez. Hiába mondták a gyergyói székelyek, hogy a szél napszentület után megáll, egyre csak erősödött, mintegy átfújva, kitisztítva a helyet és talán a lelkek egy részét, az arra érdemeseket is.

Az elemek közül tehát a levegő, vagy mondhatjuk úgy is, a lélek, a lélekzet, a Szentlélek erősen megmutatkozott, ahogy a rezgés is érezhetően egyre egységesebbé vált. A hang, a rezgés a legalapvetőbb rendezője minden életnek és létezésnek, hiszen még szervezetünk legkisebb elemei, a sejtek is képesek egymással kommunikálni a rezgés által. Elképzelni is fenséges, micsoda ereje lehet annak, ha a rezgést (az emberek, a környezet, a kozmosz rezgését) képesek vagyunk magasabb szinten összehangolni.

A SZER

Mikor belépett a bűvös térbe a hét sorba rendeződött, összesen tizennégy ostoros, és lassan, egyszerre mozogva, minden lépést ostorcsapással kísérve körbejárták azt, elkezdtem érezni, hogy a szívdobbanásom egyre inkább az ostorcsapások ritmusához igazodik, végül már a bensőmben visszhangzott minden egyes pattintás. Ekkor éreztem meg először a rezgés jelentőségét, amely minden, az egész völgyet betöltő, zengő gongütéssel még inkább felmagasztosodott bennem. „Igazodás, igazulás, rendeződés” – hangzott a tűztestőrök közös kiáltása, amely három szó tökéletesen fejezi ki a modern korban félresiklott fizikai és lelki világunk, s benne az ősi tudástól, a természettől, az Istentől eltávolodott ember elemi vágyát a világ helyreállítására.

Az első csillagok kigyúltával a Tűzrévész a tizenhat máglya meggyújtására szólította a lánghordozókat, akik a vízzel gyújtott központi tűzbe merítették fáklyáikat. Szabályos mozgásuk a térben, az általuk hordozott tűzzel bejárt útvonal, szintén egy égi, kozmikus rendet mutatott, amelyet ott, akkor sokkal inkább érezni kellett, mint érteni. Ahogyan a szertartás olyan elemeinek jelentőségét is, mit a mirhával való áldozás, a fűzfakarikákkal erősített gyöngytűzláncbarátság vagy a Bölcs Asszonyok által végzett vízvetés.

Az érzés – úgy vélem – sokkal inkább rokonítható a rezgéssel, mint a gondolat, az értelem. Éppen ezért lehet közelebb kerülni a Fennebbvalóhoz, a tisztább dimenziókhoz a gondolatnélküliség által, csak az intuíciókra hagyatkozva. Ezen elképzelésemet támasztják alá az egyik Tűzvezér gondolatai is, amelyek a SZER előtti estén fogalmazódtak meg benne. Megdöbbenve olvastam a gyergyói székely legény sorait, hiszen a látszólagos bizonytalanság és nemértés mögött feldereng egyfajta ősi erő, hit és bizonyosság, valami olyasmi, ami régen a magyarság sajátja volt, s amely sejtésébe beleremeg az egész lényem. Leopold László gondolatai – változtatás nélkül – így hangzanak:

16 máglya

Mélyen hallgatta a csend a tűz pattogását a Csobot-hegy oldalában, lángjai vidám táncot járva, mardosták a sötét, fekete függönyét megvilágítva a köréje rakott 16 megrakott máglyát.

A völgyben egy nyugodtan alvó székely városka, távolabb falvak fényei pislogtak szorgalmasan, jelezve élet tölti be a magasba nyúló hegyek közötti kis medencét.

Egy kis medence a nagy testvér ölében, kiről azt mondják, magára van maradva, mostoha a sorsa akár testvérének a Kárpát-medencének.

Itt ülök, és a lángok közé bámulok, a 16 máglyára gondolok, nem értem értelmét, tudatlan vagyok, szeretnék egy szikrát én is, lángot mi sötét elmémbe gyújtana világot.

Majd szeretnék égő máglya lenni, lángolni, szénné válni, mely ha vízbe dobva, mellé halk imát suttogva erőt adna, mely űzhetné, messze az átkot, a betegséget, a kórt mi sújtja szegény magyar nemzetem s hazámat.

Tudatlan vagyok, de holnap beállok a sorba, végigjárni azt a kusza liszttel szórt utat, mit nem tudok hová vezet majd, de miről azt állítják, hogy a csillagok bejárták már és járják tovább.

Aztán eljátszom a szerepet, mit rám bíznak, szalaggal jelölve, fáklyával kezemben szaladok végig máglyától máglyáig, kiáltom hangosan “Úgy legyen” ha kell, emelem magasba a vesszőkarikát, ha ez segít rajtad szeretett hazám.

Szeretnék hinni! Szeretném hinni azt, hogy egyszer ugyanitt fekszem, csodálom egy magyar város és falvai távoli fényeit, az arcomat égető táncoló tüzet és végtelen boldogság tölt el, hogy akkor megtettem, hittem a lehetetlenben, hittem a 16 égő máglya szakrális erejében, a Teremtőben, és egy Szebb Magyar Jövőben.

Az olyan emberek, mint Laci, aki nem egészen értette, de a legelemibb szinten érezte a SZER jelentőségét; vagy dr. Papp Lajos, aki birtokában van egy magasabb rendű tudásnak; vagy Benedek Attila, aki szívét-lelkét beleadva, rengeteg időt, fáradságot és pénzt áldozva, Rostás Lászlóval és Herczeg Lajossal megvalósította a SZER-t, ezt az Istenhez fordulást, ezt a gyógyító rezgésszám emelést, maguk is mindannyian fáklyavivők a „szebb magyar jövő” felé vezető úton. Ezen az úton pedig egyre több fáklya világít, amelyek fénye hamarosan összeér…

 

 

A kiemelt kép Lukács Géza fotója. 

 

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás