A magyar nemzet és a kereszténység szolgálatában – Beszélgetés Somogyi Győzővel

A magyar nemzet és a kereszténység szolgálatában – Beszélgetés Somogyi Győzővel

„A történelmünket, az elmúlt ezer esztendőt tőlünk nem lehet elvenni. A szent helyeken, amelyek most esetleg más országokhoz tartoznak, a mi őseink éltek, alkottak, építettek templomot, nyertek csatákat vagy véreztek el. Ezek emléke alkotja a mi kultúránkat.”
(Somogyi Győző)

Somogyi Győző festő- és grafikusművész, a Nemzet Művésze

Valahogy úgy képzelem el a Mennyország kapuját, mint a képen látható bejáratot. A népies faragott faszárnyak kitárulnak, a ragyogó napsütésben friss szénaillat terjeng, az állatok békésen legelésznek, kapirgálnak, vagy ami éppen jellegükből adódik. A rusztikus kövekkel kirakott út játékosan kacskaringózik befelé a tradicionális nádfedeles parasztházak között az udvaron keresztül a hegyekkel szegett horizont felé. Salföld leghíresebb birtokának kapuja valóban egy földi Mennyországba vezet, még az is stimmel, hogy a szentpéteri tiszta szeretet, a csupa mosoly és jóság tárja ki a látogató előtt azt.

Somogyi Győző festő- és grafikusművész, a Nemzet Művésze, szobrászművész feleségével, Dalmával a magyar falurombolások idején – mikor mindenki a városba igyekezett – hagyta el Budapestet, s költözött a festői Káli-medence ihlető környezetébe, hogy létrehozzanak egy szigetet, amely maga a kakaskukorékolásban zengő földi Paradicsom. Egy olyan ősi kötelékekkel a földbe kapaszkodó szikla, aminél fogva – Győző szavaival élve – ki lehet fordítani a sarkából a világot.

Az újjáépített mesevilág Salföldön

A művész minden mérhetetlen bölcsességgel és évezredes tudással átitatott szavával, tettével és művészetével a magyar nemzet és a kereszténység szolgálatában áll. Művészetén túl, ezt sugallja a maga köré felépített élettér is, a természet, a jószág – azon belül is az ősi magyar fajták – szeretete, az ősi gazdálkodó életmód kialakítása, a nemzeti hagyományok ápolása is.

Kevés olyan embert ismerek, aki annyira behatóan, részletesen és sokrétűen foglalkozik a magyar kultúrával, tradícióinkkal, mint a katolikus teológián történész doktorátust szerzett Somogyi Győző. Az ötszáz éves, középkori ikonfestészetben használt tojástempera technikájával készített monumentális életművében a legapróbb részletekig rekonstruálta a magyar történelem kiemelkedő alakjait, a magyar hadtörténet momentumait, eszközeit, fegyvereit, jelképeit, zászlóit, megörökítette a keresztény kultúrkör szereplőit, és még sorolhatnám.

Dalma asszony

A birtokon saját kezével korhűen újjáépített parasztházainak és épületeinek ornamentikáját, homlokzat- és vakolatdíszeit rengeteg tanulmányozást, kutatást és könyvkiadást követően tökéletesen visszaállította, s ezen épületek egyikében létrehozta huszármúzeumát, amely az általa vezetett hagyományőrző huszárcsapat, a Salföldi Kopjások hadiszállásává vált. Somogyi Győzőnek köszönhető az is, hogy Erdélyben újjáéledt a huszár hagyományőrzés tradíciója.

A csupa mosoly, délceg magyar huszáron nem látszik meg a kor, hetvenöt évesen is egyenes háttal vágtázik hét shagya arab lovának valamelyikén, vagy hórihorgas léptekkel közelít rajckajuh nyája felé, hogy megmutassa, mik a jellegzetességei az ősmagyar fajtának, esetleg a tojásokat szedi össze a tyúkudvarban vagy a szamarakat tereli be az istállóba. Mikor Dalma asszonytól megkérdeztem, hogy mikor van ennyi teendő mellett a művésznek ideje alkotni, mosolyogva azt felelte, amint akad öt perce, már rajzolgat is valahol valamit.

A hagyományőrző huszár lóháton

Úgy gondolom, hogy aki Istent szolgálja, az előbb-utóbb meg is kapja a szolgálathoz szükséges feltételeket. Somogyi Győző kacagva meséli, hogy bejegyzett gazdaként arról van papírja, hogy paraszt, arról azonban nincs, hogy művész, mivel abban a korszakban felvételizett a Képzőművészetire, amely a Somogyi Győző félék előrejutását nem támogatta, így maradt a nyomda, ahol megtanulta a különböző technikákat. Művészetét a jó, a szépség, s Isten szolgálatába állítva mégis a kortárs magyar képzőművészet egyik legkiemelkedőbb alakjává vált.

Engedjék meg, hogy kisfilmünkben elkalauzoljam Önöket a művész által teremtett szigetre, a boldogság, a szépség birodalmába, oda, ahol a hazaszeretet, a magyar kultúra és a keresztény hagyományok, a nemzeti identitás magától értetődik, Somogyi Győző világába!

 

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.

 

A pap bácsi, aki jövőt adott a gyimesi csángó fiataloknak – Berszán atyával beszélgettünk

A pap bácsi, aki jövőt adott a gyimesi csángó fiataloknak – Berszán atyával beszélgettünk

Mikor Berszán Lajos atya nevét említem, biztos vagyok benne, hogy majdnem mindenki hallott már róla. Igaz, nincs egyfolytában reflektorfényben, de ennek ellenére sokakhoz eljutott az a nem mindennapi történet, hogy Berszán atya a mesebeli gyimesekben iskolát alapított a csángó fiataloknak, s ezzel mérhetetlenül sokat tett megmaradásukért.

Az Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum

A gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum alapítóját az ott tanuló gyermekek mind a mai napig csak „papbácsinak” szólítják hiszen Berszán atya valóban olyan, mint egy második apuka vagy jóságos nagypapa, aki nevén szólítja a több, mint négyszáz tanulót, s mindegyikükhöz van egy jó szava egy kedves gondolata.

A nagy létszám ellenére mégis, mikor beléptünk a szépen faragott székelykapun, meghallgattuk a reggeli szentmisét, majd az épületet körbejárva megérkeztünk Berszán atya lakrészébe, rögtön éreztem, hogy itt a szeretet mindent átjár és vezérelvként van jelen. Nem beszélve, hogy az atya rögtön betessékelt, és egy-két szorgos segítő által azonnal pompás reggelivel és forró teával kínált bennünket. Nem mondom, jól esett a szíverősítő is a hajnali kelést követően, a sötét, hideg, télies időben a hegyek között megtett hosszú út után.

Az iskola udvara kicsengetéskor, akár egy “virágos mező.”

A beszélgetésünk során az addig tapasztalt pozitív érzések még jobban megerősödtek bennem. Az atya erős kézzel, mégis mérhetetlen szerénységgel, alázattal és rengeteg szeretettel végzi munkáját, ami nem más, mint Isten szolgálata és a gyermekek terelgetése a boldogulás útján.

Márton Áron szentelte pappá, s még a kommunista érában került plébánosként Gyimesfelsőlokra. Már akkor is sokat foglalkozott a gyermekekkel, hittanóráin a tiltás ellenére száz százalékos volt a jelenlét. Mikor két kisleány elsírta bánatát, hogy nincs anyagi lehetőségük a továbbtanulásra, az atyában megszületett az iskolaalapítás gondolata, melyet a mustármagról szóló példabeszéddel szemléltetett: „Az iskola gondolata egy kicsike mustármag volt, amely hatalmas fává nőtt.” Mivel az indulástól érezte, hogy mindezt Isten akarja, mikor elkészült a központi épület, a tetejére a következő felirat került: „Hála és dicsőség Istennek”.

Advent idején érkeztünk, így talán még varázslatosabb volt az ott lét.

 

A csángó népviseletet könnyű felismerni, de az, hogy olyan sok helyen láthatjuk a fiatalokat beöltözve, nagyrészt szintén Berszán atyának köszönhető, aki meggyőzte gyermekeit a hagyományok ápolásának fontosságáról, de ez sem hétköznapi módon történt… A távolról érkezettek szemének kuriózum a látvány, mikor bérmálkozás vagy kicsengetés alkalmával több, mint négyszáz fiatal népviseletben vonul fel, a pap bácsi szavaival élve, akár egy virágos mező.

Nem csoda, hogy „ha elmennek is szerencsét próbálni, a szívük mégis visszahúzza őket…”

Tekintsék meg Berszán atyával készített videoriportunkat, érdemes!

 

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából

 

Az élet múlandóságának tiszteletére

Az élet múlandóságának tiszteletére

A Novemberi Szél mindig más, mint az októberi. Napfénnyel kacérkodó társával ellentétben Ő köddel, zúzmarával jön és ökörnyálat húz maga után. Könnyed léptei suhogva kavarják fel az élettelen avart, s az őszszagú levelek, mint megannyi suttogás, röppennek tova léptei nyomán.

Így halad az elmúlás hírnöke megállíthatatlanul, üres utcákon, omladozó avarkabátjára akadt pókhálót húzva maga után. S mikor észreveszi, sírkövekre akasztja, halott lelkeket díszít fel vele így november elején, Mindenszentek ünnepe, s Halottak napja idején.

Miközben a kémények ontják magukból a késő ősz ködös illatát, mit égből teremtettek, s hamuból, a Novemberi Szél megkezdi kecses haláltáncát a temetőben az angyalok kórusának halk énekével kísérve.

Hamarosan megérkezik hűséges táncpartnere, az Alkonyat. Sötét selyemruháját finoman a kápolna csúcsára akasztja, s beborítja vele a temetőt, hogy a kíváncsiskodó világosság csupán szegélye alatt leshesse meg táncukat, s a finom szövésű anyagon keresztül csillagokat rajzoljon az égboltra.

Az Alkonyat hűvös érintéssel végigsimít a Novemberi Szél légies testén, majd halk sóhajjal oldódnak fel együtt az éjszakában. A Novemberi Szél utolsó mozdulata a pillanat örökkévalóságába merevedik, látogatásának emléke csupán a sírkövekre aggatott pókháló rezdüléseiben él tovább. Az Alkony ernyedt teste körül pedig millió apró gyertyaláng gyúl, hogy emlékeztessen az élet múlandóságára.

(Az írást az esztergomi szentgyörgymezei temető ihlette Mindenszentek estéjén.)

 

Dr. Papp Lajos: A legfontosabb Krisztusi üzenet számunkra a szeretet parancsa

Dr. Papp Lajos: A legfontosabb Krisztusi üzenet számunkra a szeretet parancsa

A test, a lélek és a szellem egyensúlya határozza meg az egészséges életet – vallja Dr. Papp Lajos professzor, aki immár tíz éve nem operál, hiszen sem szakmailag, sem erkölcsileg nem volt képes tolerálni azt, ami az egészségügy terén zajlik, hanem a Kárpát-medencét és a világot járva próbál megoldást nyújtani e hármasságot illetően, nemcsak az egyes ember, de az egész nemzet tekintetében.

Alapító tagja a Professzorok a Hazáért elnevezésű társulásnak, amely szolgálatra hívja az értelmiség nemzetben gondolkodó tagjait. A szellemi műhely célja, hogy a távoli tudományterületeken működő értelmiséget összefogja, hogy közösen találják meg korunk erkölcsi és gazdasági ingoványából a kivezető utakat, lelki hídként működve az ország politikailag polarizált pólusai között. Különös hangsúlyt kívánnak adni a nemzeti öntudat gyógyulását és a népességnövekedés beindulását felgyorsító szellemi-lelki ismereteknek.

A Professzorok a Hazáért társulás szervezte azt a Sarokpontok elnevezésű konferenciát, amelyen meghívott előadóként beszélt Böjte Csaba ferences szerzetes, majd több kiválóság között Prof. Dr. Papp Lajos is felszólalt, s szokásához híven nemcsak az egyént, de a nemzetet sújtó betegségekre is felhívta a figyelmet. Ezek a problémák többnyire a hamis illúziókeltésből fakadnak, amely a médián, a közösségi hálón keresztül ömlik mindannyiunkra. A professzor úr szerint végzetes lehet, ha elhisszük a hazugságokat, amelyekkel nap, mint nap találkozunk, hiszen amit mondunk, amit hiszünk, azt az agy végrehajtja.

Sokszor beszél arról, hogy a magas koleszterinszint veszélye tulajdonképpen a koleszterincsökkentő gyógyszerekben rejlik, azt azonban még nem hallottam, hogy vízmérgezésben is meg lehet halni. Ki gondolná, hogy a víz is ártalmassá válhat a szervezet számára, mikor manapság lépten-nyomon azt sulykolják belénk, hogy akár naponta négy-öt liter vizet is meg kell inni, hiszen az ember testtömegének több mint fele víz, jót tesz a bőrnek, fiatalít, stb. Ismerjük a fámát. Erre jön Papp Lajos, aki mond valamit, ami a laikus számára is teljesen világos, ha logikusan végiggondolja. Az egészséges táplálkozási narratíva szerint sok vizet kell inni és minél jobban hanyagolni a sót, ugyanakkor a sok víz kimossa azt a sót, amelyre a szervezetnek szüksége van, s ha ezt még csak nem is pótoljuk, az akár halálhoz is vezethet, ugyanis éppen a NaCl tartalom az, amely a sejtekben tarja a vizet.

Úgyhogy a szombati előadás óta nem töltöm meg óránként a poharam, mondván, hogy minél több vizet kell innom. De akkor mi a normális mennyiség? A professzortól erre a kérdésre is végtelenül egyszerű, ugyanakkor teljesen magától értetődő választ kapunk. Ahogy mondta, a Jóisten megáldott minket a szomjúság érzés képességével, tehát akkor kell innunk, amikor szomjasak vagyunk.

„Amit eszel, azzá leszel” – mondta már az ókorban Hippokratész és mondják ma is az egészséges táplálkozás hívei, csak abban nincs egyetértés, hogy mit jelent egészségesen táplálkozni. Ma az élelmiszeripar huszonhétezer-féle vegyszert alkalmaz. Ami nem házi készítésű termék, azzal minden bizonnyal valami oda nem valót is viszünk szervezetünkbe. A viszonylag olcsó áruk, a multinacionális cégek termékei pedig olyan adalékanyagokat tartalmaznak, hogy ha tudatában lennénk, mi mindent viszünk a szervezetünkbe általuk, inkább éhen halnánk.

Nemrég Kassai Lajos előadását hallgattam, aki az élelmiszeripar visszásságaival kapcsolatban egy nagyon igaz, egyben szomorú megállapítást tett, amely azóta is a fülemben cseng. Eszerint az emberiség a technikai fejlődés során a morált feláldozta a hatalom és a pénz oltárán. A haszon megelőzi az erkölcsöt a termelés fontossági sorrendjében, amely folyamat előbb-utóbb végzetessé fog válni. Papp Lajos szerint a természet rendjét nem szabad felborítani, mégis ez történik.

A természet rendjébe illeszkednünk kell, hiszen az nem más, mint Isten rendje. Az isteni rend veleje pedig a szeretet parancsa. Az ember elfelejtett szeretni, nem szereti a természetet, ezért kizsigereli azt, nem szereti embertársait, ezért áttapos rajtuk, mindezek következtében magát sem képes szeretni. A professzor úrral folytatott korábbi beszélgetésem alkalmával, rámutatott, hogy „vissza kell térnünk őseink tulajdonságaihoz, hiszen a magyar ember attól az, ami, hogy nem gyűlölködik, nem pusztít, nem gyilkol, hanem szeret.”

A magyar nép a Kárpát-medencében soha nem uralkodott, hanem tanította a többi népet és a feladatunk továbbra is, hogy segítsük a románnak, szlováknak, szerbnek, horvátnak – mondta nekem akkor a professzor. A konferencián szóvá tette, hogy a családi és munkahelyi stressz után a harmadik negatívum maga a nemzet stressze, ettől azonban megszabadulhatunk, ha visszatérünk Istenhez és valós történelmünkhöz. Csak egyféleképpen maradhatunk meg, ha abbahagyjuk a háborúskodást és a Kárpát-medencei népekkel szeretettel fordulunk egymás felé – mondja.

A legfontosabb Krisztusi üzenet számunkra a szeretet parancsa. János evangélista életének utolsó tíz évében csak két szót mondott: szeressétek egymást.

 

„Régi nagy magyar betegségben szenvedünk” – Beszélgetés Borbándi András magyarlapádi lelkésszel

„Régi nagy magyar betegségben szenvedünk” – Beszélgetés Borbándi András magyarlapádi lelkésszel

Nagyszerűnek tartom, hogy a kommunizmus és szocializmus sötét évtizedei után, csonka hazánkból évről-évre egyre többen látogatnak Erdély csodálatos földjére, a gyermekek, fiatalok már nem úgy nőnek fel, hogy fogalmuk sincs Trianonról vagy arról, hogyan lehetséges, hogy 600 km-re tőlünk egy másik országban magyarul beszélnek az emberek.

Az akkor még csak félkész állapotban lévő szórványkollégium teraszán.

Azonban, mikor Erdélyről beszélünk, legtöbbször Székelyföldre gondolunk, ahol a magyarság tömbben él, az utcákon szinte csak magyar szót hallani, a közigazgatás, az oktatás magyar nyelven folyik. Mintha itthonról haza mennénk. Sokáig az én utam is mindig Székelyföldre vitt, aztán egy ismerősöm mesélt a magyarlapádi tiszteletesről, aki a Fehér megyei kis szórványfalu szíve-lelke, megtartója.

Majd oda utaztam, hogy személyesen is találkozzam azzal az emberrel, aki azóta is az általam egyik leginkább tisztelt szereplője a Kárpát-haza Őrei című sorozatunknak. Borbándi András református lelkész, cserkészvezető a román tengerrel körbevéve olyan igaz magyar, amilyet keresve sem találnánk. Hála a hozzá hasonlóaknak, az erdélyi szórványban is sokáig lesz még magyar szó, magyar ima.

Nemcsak tanítja, de neveli is a fiatalokat, nemcsak tudást, de lelket is ad, magyar lelket.

A szórványban koránt sem annyira biztos a magyar megmaradás, egyre nagyobb mértékeket ölt a beolvadás, a házasságok kétharmada vegyes, amelyben vajmi kevés az esély, hogy a születendő gyermekek ne a többségi nemzethez tartozó szülő identitását éljék meg magukénak. Szerencse, ha az elemit magyar iskolában végezhetik, utána jön a román intézmény, román nyelven, román kortársakkal. Nehéz ilyen körülmények között megalapozni a nemzeti öntudatot.

Ahogy András mondja, régi nagy magyar betegségben szenvedünk, ami nem más, mint az önfeladás. Sokan úgy gondolják, hogy – mivel muszáj volt megtanulniuk anyanyelvi szinten a románt – könnyebb a boldogulás, ha nem dacolnak, nem küzdenek magyarságukért. Ezzel szemben a magyarlapádi tiszteletes mindent megtesz, hogy a magyarságtudat izzó parazsát felszítsa a lelkekben.

A Magyarlapádi Szorványkollégium. /Kép forrása: Magyarlapádi Szórványkollégium Facebook oldala

A leghatékonyabb megoldást ebben a reménytelen helyzetben, a cserkészet által nyújtott lehetőségekben látja a gyermekek számára. Hiszen ez a fajta időtöltés nemcsak tanítja, de neveli is a fiatalokat, nemcsak tudást, de lelket is ad, magyar lelket. Megmutatja a természettel való összhang szépségeit és szükségességét, az Isten közelségét, a hit fontosságát, a magyarságunk mibenlétét, mindezt a gyerekek által élvezhető módon, játékosan teszi úgy, hogy közbe felelősségtudatra, közösségi létre is felkészít.  Nem is beszélve arról, hogy ezáltal létrejön egy Kárpát-medencét behálózó szövetség a magyar fiatalság körében, amely nemcsak számukra, de az egész magyar nemzet számára erőt jelent majd.

Borbándi András tiszteletes tevékenyen részt vett abban a programban is, amely ott jártamkor még csak kezdett szárba szökkenni, de azóta már nagyszerűen működik, mégpedig annak a szórványkollégiumnak a létrehozásában, amely biztosítja a környező falvakból érkező magyar kisdiákok anyanyelven történő tanulását. De beszéljen minderről ő maga!

 

 

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából

 

 

„A szülőföld úgy szép, ahogy édesanyám” – Beszélgetés Balázs József gyergyóalfalvi festőművésszel

„A szülőföld úgy szép, ahogy édesanyám” – Beszélgetés Balázs József gyergyóalfalvi festőművésszel

Kétség nem fér hozzá, hogy Gyergyóalfalu leghíresebb portája valahol a Fő út közepe táján helyezkedik el. Az is vitán felül áll, hogy ez a porta hiába nagy, rendezett és szép, hiába áll rajta egy csodálatos historizáló épület és egy hamisítatlan székely csűr két lóval, meg egy szamárral, mindez mit sem érne, ha nem élne ott a karizmatikus gazda, a hazaszerető művész, a nemes lelkű reneszánsz ember, a jó humorú, ízes beszédű székely atyafi, egyszóval Balázs Jóska.

Lovaskocsizás Gyergyóban Jóskával

A Jóskával való találkozás mindig ünnepnapnak számít, hiszen a jó beszélgetésen túl az ember lelkileg is csordultig töltődik. Riportfilmünk felvétele napján reggel érkeztünk hozzá, a beszélgetés persze eltartott délig, de a finom ebéd már ott várt a szabadban megterített asztalon, Jóska felesége, Erika jóvoltából, majd a ház ura befogta a lovakat, hogy bejárjuk a környéket, miközben csak úgy dőltek belőle a vicces sztorik, a régi anekdoták, a könnyfakasztó történetek, vagy éppen magyar nótákat énekelgetett.

Már sötétedett, mikor a lovakat kifogta a kocsiból, de rögtön nyergelte is volna fel őket, hogy hátukon folytassuk az utat. Erre – a legnagyobb bánatomra – nemet kellett mondanom, hiszen aznap máshol is vártak még ránk. A műtermében való hosszas beszélgetés során megfogalmazott mély gondolatok azonban a mai napig a fülemben csengenek.

Az alfalvi keresztalja vezetőjeként

Balázs József nemcsak nagyszerű festő, de igaz magyar szívvel megáldott ember is, ami megmutatkozik úgy művészetében, mint egész életében. Képeire a székely ember sorsát, hitét és kerek világát a közösség, a viselet színeivel festi fel, az ő keze által kerülnek vászonra Tündérkert ihlető környezetéből a napégette, esőáztatta arcú idős férfiak és a „jó erkölcsű lovak”, amelyek gazdáikkal együtt öregedtek bele a sok munkába, és az a semmihez nem fogható érzésvilág, amely Székelyföld sajátja.

Senkit nem hallottam még olyan művészi kifejezőerővel beszélni a szülőföldjéről, a hazaszeretetről, mint Jóskát, aki gyermeki lélekkel képes gyönyörködni a székely falvak gazdag formavilágában, a csűrök sokaságának ritmusosságában vagy a napégette deszka színében. Az otthoni táj számára olyan módon szép, ahogy az édesanyja az volt. „Az anyaföld azért szép, amiért megszelídített, olyan szeretettel fested meg, mint ami a tiéd. Ezek a mély balladaszerű hajlatokkal ismétlődő hegyvonulatok egészen más zenét közvetítenek az én lelkemnek, mint egy alpokbeli kietlen szikla” – mondja, majd nevetve hozzáteszi, talán azért sikerülnek jól a képei, mert Mária menedzseli a munkáját.

Ez a kijelentés azonban csak félig vicc, hiszen Balázs József lassan harminc éve vezeti minden évben Csíksomlyóra a legősibb, Alfaluból induló keresztalját, amelyen – ahogy mondja – Mária vigyáz rájuk, így semmi bajuk nem történhet. A majd’ három évtized alatt annyi történet gyűlt össze az út szépségeiről, az isteni gondviselésről, a csodaszámba menő véletlenekről, hogy az együtt töltött nap vajmi kevésnek bizonyult volna, ha mindet hallani akarom. Párat azonban mégis megosztott velem Jóska, akinek tolmácsolásában most Önök is hallhatnak az út során kapott jelekről, a csángók hajnali misztériumáról és olyan „szeretetélményekről, amelyeket nem tapasztalsz meg sehol máshol”, mégpedig úgy, ahogy csak Balázs Jóska tud mesélni.

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.

 

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás