Magyar Passió

Magyar Passió

A negyvennapos böjt utolsó hetében, Nagyhéten a feladatunk a lelki megtisztulás, a befelé fordulás kell, hogy legyen, nem hiába nevezik „csendes hétnek” ezt az időszakot. Magamon is tapasztalom azonban, hogy az elcsendesedés nem olyan egyszerű, hiszen a munkát ezekben a napokban is el kell végezni, eközben az emberek óhatatlanul konfrontálódnak egymással, az idő sürget, alig van lehetőség megállni, elmélyülni a hitünkben.

Hiszek abban, hogy az igazi művész munkája egyfajta isteni kinyilatkoztatás, ahogy a legnagyobb tudósok, úgy az igazán nagy művészek is Istenfélő emberek. A költészet, a zene-, de leginkább a képzőművészet egyfajta spirituális többlettel bír, még akkor is, ha a témája nem vallásos. Egy komolyzenei darabot hallgatva, a magyar irodalom kiemelkedő alkotásait olvasva vagy egy festményt nézve mindig közelebb érzem magam a teremtő Istenhez…

Mikor azonban egy keresztény magyar művész vallásos témát dolgoz fel, és a munkáit Nagyhétfőn tárja először a közönség elé, az – úgy vélem – igazán jó lehetőség a hitünk megélésére és a Nagyhét üzenetének befogadására. Molnár János festő- és grafikusművész Passió című tárlata Jézus szenvedéstörténetét tárja a szemünk elé a művész egyedi látásmódjában és stílusában. Ahogy Bereczky Zoltán tiszteletes is fogalmazott, Molnár János stációin – a hagyományos értelmezésen túl – megtalálhatjuk az egyedi magyar kifejezésformákat is. A művész évtizedek óta behatóan foglalkozik a magyar népművészeti tradíció formavilágával és jelképrendszerével, amely szimbólumok alkotásaiban rendre fel is tűnnek, egyfajta sajátosan magyar többletjelentést adva a műveknek.  Hittel vallja a test, a szellem és a lélek egységét, amely az emberi élet egységét adja, művészetét pedig a szép, igaz és jó fogalmak mentén határozza meg.

Molnár János festő- és grafikusművész

Molnár János stációit járva, a képeket nézve eszembe jutott az a megállapítás, amelyet számos történelmi személyiségünk, költőnk, alkotónk megfogalmazott, miszerint egyértelmű párhuzam húzható Jézus Krisztus szenvedéstörténete és a magyar nemzet sorsa között. „Népek Krisztusa, Magyarország” – olvashatjuk Márainál, azonban már a Rákóczi szabadságharc korában és az 1848-49-es szabadságharc idején is megfogalmazódik ez a gondolat, Trianon, majd az 1956-os események kapcsán pedig egyre gyakrabban hangoztatott fogalommá válik. A magyar nemzet vérével és hősies önfeláldozásával időről-időre megváltotta Európa és az európai kereszténység létét. IV. Béla mondta ki először: „egész Európa, egész kereszténység, egész emberiség – ezért van a magyar”. De idézhetnénk Balassi Bálint sorait is, amelyek szerint: ”az jó hírért, névért és egész kereszténységért harcol a magyar”.

Pap Gábor művészettörténész a jézusi keresztút tizennégy stációját a magyar történelem egy-egy fontos fordulópontjával azonosította. Nincsen a világon másik nép, amelynek történelmére maradéktalanul rá lehet vetíteni a szenvedéstörténetet. Eszerint Trianon, történelmi országunk tragikus feldarabolása kétségkívül nemzetünk megfeszítése volt. A nemzet testéről kegyetlenül leválasztották végtagjait. Az elmúlt száz év során az idegen erők pedig mindent elkövettek azért, hogy végtagjainkat elsorvasszák, hogy a nemzettesttel elfeledtessék egykor szervesen hozzátartozó részeit. Ez a törekvés azonban nem sikerülhetett és nem is sikerült, hiszen a magyar szellemiség, anyanyelv, kultúra egy és bonthatatlan.

A magyar kultúra, azon belül pedig a képzőművészet képes arra, hogy felélessze a nemzeti összetartozás érzését, akármilyen mesterséges határvonalakat húztak is közénk. S mint ilyen, arra is hivatott, hogy a lelkekben előkészítse a népek Krisztusának, Magyarországnak erkölcsi és szellemi feltámadását. Mert rá kell döbbennünk – ha a stációk eddig igaznak bizonyultak nemzetünk életben – akkor az utolsó mozzanatnak is be kell következnie.

Nagyhét első napján tehát, Molnár János középkori ikonokra emlékeztető, ugyanakkor sajátosan magyar elemekkel átszőtt Passióját megtekintve, beköszöntött lelkembe a csend és a feltámadásba vetett hit. A művész úr egy korábbi beszélgetésünk során azt mondta, szeretné, ha az emberek abban a tudatban jönnének ki a kiállításairól, hogy érdemes hinni és érdemes magyarnak lenni. Minden keresztény magyar ember számára, aki még keresi a Nagyhét csendjét, ajánlom, hogy tekintse meg Molnár János Passió című kiállítását a Józsa Judit Galériában.

 

„Áldozatvállalás nélkül nincs jövendőépítés” – Dr. Papp Lajos a böjtről

„Áldozatvállalás nélkül nincs jövendőépítés” – Dr. Papp Lajos a böjtről

A keresztény világ legnagyobb ünnepe a Húsvéthoz kapcsolódó ünnepkör, azonban mára elfelejtettük mindazt, amit üzenete magában hordoz – állítja Dr. Papp Lajos professzor, aki az esztergomi evangélikus templomban, a böjt jelentéséről, illetve jelentőségéről tartott előadása során a test, a lélek és a szellem egységének összefüggésében világított rá a Húsvét lényegére.

Ahogy a test gyógyítása az orvos feladata, úgy megvan a szellemmel és a lélekkel foglalkozó hivatás is. Az előbbit a tanárnak, az utóbbit a papnak, a lelkésznek kell gondoznia. Magyar nyelvünk fejezi ki a legpontosabban ezen foglalkozások lényegét: hivatásnak nevezzük őket, hiszen Isten hívja meg erre a feladatra az embert. Vannak azonban átfedések a három hivatás között, erre a legjobb példa Dr. Papp Lajos maga, aki önmagát nem orvosnak, hanem gyógyítónak vallja, mivel nem csak a beteg testtel, de a szellemmel és a lélekkel is törődik, hiszen – mint egy háromlábú szék – ezek egyensúlya adja az EGÉSZséget.

Számára minden időben és minden élethelyzetben a Teremtőtől kapott hittel, a krisztusi szeretet jegyében való szolgálat az elsődleges. Több évtizedes kutatói és klinikai tapasztalatát, tudását ötvözi a holisztikus gondolkodással és az elfelejtett, évezredes népi bölcsességekkel, gyógyítva mindezzel a test-szellem-lélek hármasát egyaránt. Akinek hivatása van, annak nincs munkája – vallja a Professzor úr – hiszen a hivatás gyakorlása nem a kenyérkeresetről szól, hanem a legnagyobb örömforrás.

Az irányt egyedül az Istenhit, a krisztusi szeretetparancs jelölheti ki, amely soha nem változik, állandó igazodási pontként szolgál az életben. Az orvosok a mai napig a Hippokratészi esküt teszik le pályájuk kezdetén, amelynek tartalma mára már elavult, a tudomány által meghaladott. Dr. Papp Lajos többször is kísérletet tett megváltoztatására, ő maga pedig a Ram-kódexből Maimonidész imáját tekinti magára nézve kötelező érvényűnek, amely a következő:

 

„Mielőtt belekezdenék szent munkámba, meggyógyítani a Te teremtményedet, hozzád fohászkodom, a Te magasságos székedhez, hogy adj erőt, bátorságot, energiát, hogy munkámat teljes hittel végezhessem, hogy se meggazdagodási vágy, se az a vágy, hogy minél híresebb nevű legyek, szemeimet el ne kápráztassa a helyes út meglátásától.

Engedd, hogy felismerjem körülöttem mindazokat, akik tanácsomat jönnek kérni, mint olyantól, aki nem tesz különbséget gazdag és szegény, barát vagy embergyűlölő, rossz és jó között.

Add, hogy minden bajban lévő emberben csak az embert láthassam.

Ha nálam nagyobb tudású orvosok akarnának éleslátásukhoz engem közelebb hozni, adj erőt, hogy tanulhassak tőlük, mert az orvosi tudománynak nincs határa.

Csak az igazság fénye vezéreljen, mert akár a legkisebb engedmény az orvosi tudománytól szörnyű szerencsétlenséget és betegséget hozhat teremtményeidre.

A tiszta lelkű igazak nem panaszkodnak a rosszra, hanem erősítik az Igazságot.

Nem panaszkodnak a hitetlenségre, hanem erősítik a Hitet.

Nem panaszkodnak a tudatlanságra, hanem fokozzák a Tudást.”

 

Ez az ima – ahogy a Tízparancsolat is – örökérvényű, nem szükséges változtatni rajta, mivel erkölcsi, etikai örök igazságról rendelkezik. Ez tartja fent a teremtői rendet a teremtett világban, amelyet az ember minduntalan próbál megbontani. Elfelejtettük az isteni törvényeket – figyelmeztet a Professzor úr, az élelmiszeripar olyan túlkapásaival szemléltetve mondandóját, mint a zártláncú tenyészet, amely során a felhasználatlan részeket (tollakat, beleket, elhullott tetemeket), miután 200 Celsius fokra forralták, visszaetetik az állatokkal, előidézve ezzel olyan betegségeket, mint amilyen a kergemarhakór volt.

Már Hippokratész is megmondta, hogy a hosszú élet titka a tiszta víz, a tiszta levegő, a tiszta élelem és a tiszta lelkiismeret. Az utóbbiról mindenki maga gondoskodik, azonban nem könnyű természetes ételt bevinni a szervezetünkbe, ha az üzletek polcain lévő élelmiszerek huszonkétezer-féle vegyszert tartalmaznak. Nagyböjt idején a húsmegvonással az abba belefecskendezett antibiotikumtól és növekedési hormonoktól is megkímélhetjük magunkat, nem beszélve arról, hogy a daganatos megbetegedések megelőzése, illetve gyógyulása az éhezéssel érhető el a leghatékonyabban, ugyanis a sejtjeink tizenhat óra elteltével képesek átállni szénhidrát-anyagcseréről keton-, vagyis zsír-anyagcserére, amelynek hatására nem csupán zsírt bontanak, de a mérgeket is kiürítik.

Sokan a „reggelizz, mint egy király, ebédelj, mint egy polgár és vacsorád oszd meg a koldussal” utasítást tartják mérvadónak az étkezés tekintetében, amely eredetileg egy kínai közmondás és a kulira vonatkozik, aki ha reggel nem evett, nem tudott kellő hatásfokkal dolgozni napközben. Dr. Papp Lajos szerint annak, aki nem kemény fizikai munkát végez egész nap, egyszer kell ennie naponta, mégpedig délután öt és hét óra között, hogy a szervezet a legelemibb szinteken, vagyis a sejtek szintjén is elvégezhesse a méregtelenítést. A böjt tehát – a test tekintetében – erre is szolgál.

A keresztény böjt azonban nem csupán a táplálékmegvonás által történő testi megtisztulást szolgálja. A régiek ilyenkor rendet tettek a portájukon és a lelkükben is. Minden haragoshoz elmentek, bocsánatot kértek, mert a Nagyhéten van az utolsó lehetőség arra, hogy megszabaduljunk a lelki szennyezettségtől. Jézus Krisztus úgy döntött, hogy értünk, emberekért a legdrágábbat, az életét adja. Vajon elérte-e a célját? – teszi fel a kérdést a Professzor úr, majd Wass Albert Nagypénteki siratója által adja meg a választ:

 

Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,

messzi út porából köpönyeget veszünk…

Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.

Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.

Véreim! Véreim! Országútak népe!

Sokszázéves Nagypénteknek

soha sem lesz vége?

Egyik napon Tamás vagyunk,

másik napon Júdás vagyunk,

kakasszónál Péter vagyunk.

Átokverte, szerencsétlen

nagypéntekes nemzet vagyunk.

Golgotáról Golgotára

hurcoljuk a keresztfákat.

mindég kettőt, soh’se hármat.

Egyet felállítunk jobbról,

egyet felállítunk balról,

s amiként a világ halad:

egyszer jobbról, egyszer balról

fölhúzzuk rá a latrokat.

Kurucokat, labancokat,

közülünk a legjobbakat,

mindég csak a legjobbakat.

Majd, ahogy az idő telik,

mint ki dolgát jól végezte:

Nagypéntektől Nagypéntekig

térdelünk a kereszt alatt

húsvéti csodára lesve.

Egyszer a jobbszélső alatt,

másszor a balszélső alatt,

éppen csak hogy a középső,

az igazi, üres marad.

Nincsen is keresztfánk közbül,

nem térdel ott senki, senki.

A mi magyar Nagypéntekünk

évszázadok sora óta

évszázadok sora óta

ezért nem tud Húsvét lenni.

Így lettünk országút népe,

idegen föld csavargója,

pásztortalan jószág-féle.

Tamással hitetlenkedő,

kakasszóra péterkedő,

júdáscsókkal kereskedő.

Soha-soha békességgel

Krisztus-Úrban szövetkező.

Te kerülsz föl? Bujdosom én.

Én vagyok fönt? Bujdosol Te.

Egynek közülünk az útja

mindég kivisz idegenbe.

Bizony, jól mondja a nóta,

hogy elmegyünk, el-elmegyünk,

messzi nagy útakra megyünk.

Messzi nagy útak porából

bizony, köpönyeget veszünk.

S ebben a nagy köpönyegben,

sok-sok súlyos köpönyegben

bizony pajtás, mondom Néked:

rendre, rendre mind elveszünk.

 

Krisztus urunkat a középső keresztre feszítették, Ő adta a példát arra, hogy áldozatvállalás nélkül, nincs jövendőépítés, áldozat nélkül nincs krisztusi kegyelem. Végre már le kéne térdepelnünk a középső kereszt előtt és megfogadni azt, amit a Teremtő nekünk üzent általa és vele – mondja a Professzor úr – a Tízparancsolat egyetlen parancsba, a krisztusi parancsba sűríthető: szeressétek egymást!

A szinkretisták, Máté, Lukács és Márk alapján, Jézus azt mondta: szeresd felebarátodat úgy, mint tenmagadat, míg János szerint: szeressétek egymást, ahogy én szerettelek benneteket! Krisztus úgy szeretett bennünket, hogy feláldozta értük az életét. Dr. Papp Lajos szerint az Úr mindezzel feladatot adott nekünk: áldozatot kell hoznunk a családért, egymásért, hazánkért, az emberiségért, amely ma nem a harcmezőkön hagyott életünket, hanem munkaáldozatot jelent: imádkozni és dolgozni, mert csak ez a kettő mentheti meg az emberiséget.

 

 

Pilisi Szentháromság

Pilisi Szentháromság

Útjaink során, akadnak olyan helyek, amelyek valahogy más minőséget képviselnek, valamiféle spirituális többlettel rendelkeznek a többihez képest, ahol korábban jártunk. Az ilyen tér kiszakad a világ szövetéből és különleges jelentőséget kap, fogságba ejti az időt, mintegy átjáróul szolgálva rég elfeledett minőségekbe. Az egyik kedvenc íróm „kertnek” nevezi az ilyen helyeket, amelyben az a legnagyszerűbb, hogy nincs benne idő. „Csak fába merevedett idő van benne, az pedig az időtlenség.”

Mircea Eliade vallásfilozófiai szempontból határozza meg az ún. „szent tér” fogalmát. Mint mondja, a vallásos ember számára a tér nem homogén, törések és szakadások találhatók benne; olyan részeket tartalmaz, amelyek minőségileg különböznek a többitől. „Ne jöjj ide közel – mondja Isten Mózesnek -, vedd le a te sarudat lábaidról, mert a föld, melyen állasz, szent föld.” (2, Mózes, 3, 5) A vallásos ember, környezetének ezt a fajta inhomogenitását úgy éli meg, mint a szent, vagyis az egyedül valóságos, valóságosan létező tér és minden egyéb közötti ellentétet. Ide belépve az ember elhagyja a profán világot.

Árpád “Tisztességgel temették őt el egy kis folyónak a forrása felett, amely kőmederben folyik alá Atilla király városába…”

A Pilis kezdetektől fogva a magyarság szakrális területe, az ősi világ mindenki által tisztelt, természetes temploma volt. Itt dobog a Föld szíve, őseink nem véletlenül adták a középpontjában lévő csúcsnak a Dobogó-kő nevet. Aradi Lajos Pilis-kutató szerint, sehol a világon nincs annyi Szent-György vonal, mint amennyi a Pilisben. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy „innen terjedt szét a világra Remete Szent Pál rendje, amelynek hófehér a ruhája, s a lelke.”

“Innen terjedt szét…”

Fráter Varsányi István, az 1530-as évekből származó, ’A pilisi Szent Kereszt kolostor alapításáról’ című, eredetileg latin nyelven írt verséből származó idézett gondolat egyébként megtalálható annak a Boldog Özsébet ábrázoló fafaragásnak a hátoldalán, amely többedmagával szegélyezi azt a Csillagösvénynek keresztelt utat, amely egészen a pilisszántói Magas-hegyen álló Boldogasszony Kápolnáig vezet.

Dr. Papp Lajos professzor elmondása szerint a kápolnának helyet adó terület a pálosok egyik központja volt. Ezt az állítást támasztja alá az egykori polgármester, Szőnyi József kezdeményezésére történt ismeretlen Pálos kolostor feltárásának elindítása, ahonnan az a titokzatos vésetekkel ellátott kődarab is előkerült, amely a Pálos Keresztes Kő nevet kapta, mivel többek szerint a Pálos Rendet alapító Özséb sírkövének egy darabja lehet. A semmilyen hagyományos keresztábrázoláshoz nem köthető, inkább töviskereszthez hasonlatos formáját a kápolna tetejébe illesztett, Buczkó György által készített fénytöréses üvegberakás is követi.

A monumentális Pilis Keresztje

Megérkezve Pilisszántóra, már a községet kettészelő, kanyargós főútról jól látni a monumentális, szinte világító fehér Pilis Keresztjét. A tizenkét méter magas és hat méter széles tölgyfa kereszt népünk ősi történelmi múltjának, hazánkat a Pilisből irányító Árpát-házi királyainknak, a Kárpát-medence egymásra utalt népeinek és a pálosoknak állít emléket. A Hargitáról származó, százhuszonhét évgyűrűt számláló fából készült kereszt mellől nézve, a Ziribár hegyszoros fölött december 21-én, az újjászületés hajnalán friss harcosként ébred az éltető fény, amely beragyogja a keleti tájolású kápolna belső terét, felragyogtatva az odabent trónoló, Péterfy László keze nyomán szoborrá formált Boldogasszony szemeinek tüzét, és beborítva a kápolna fölötti domboldalon őrt álló Jézust.

Megkezdve az utat az egykor mészégetéshez szükséges mészkövet bányászó szántói férfiak által kitaposott köves gyalogúton, a Csillagösvényen, nem csak fizikai értelemben juthatunk el az ősi misztériumot képviselő Boldogasszonyunkhoz. Sokkal fontosabb, hogy az út során lelkünkben sikerüljön fokozatosan lefejteni a kollektív tudattalan rétegeit. Mindebben heroikus őseink őrt álló útmutatása segít az ösvényen haladva bennünket, Nimród megfosztott múltú unokáit, akik származásunk gyökereit keressük.

Az ösvény negyedévente, a napfordulók és napéjegyenlőségek idején gazdagodott egy-egy szoborral, Smídt Róbert, felvidéki fafaragó jóvoltából. A magyarok ősatyja, a világ első királya, Nimród az első mérföldkő a magyarság történelmén végigkígyózó úton. Őt követi Atilla királyunk, kinek személyében igazolást nyer ősi, Kárpát-medencei jelenlétünk, a szkíta-hun-magyar folytonosság, s a keresztény lelkület. Árpád, a hét vezér fejedelme a Pozsonyi csata során biztosította nemzetünk dicsőségét, az ő emlékét őrzi a Csillagösvény harmadik szobra.

“Csillagok közt legfényesebb csillag Boldogasszony lovagja, Szűz Máriának választott vitéze Szent László”

A következő lépésekkel megérkezünk a Turul-nemzetség vagy Árpád-ház keresztény, apostoli királyaihoz. Szent István ezer éves útjára bocsátotta a Kárpát-medence népeinek biztonságát védő, egyenrangú közösségét garantáló Szent Koronát, melynek misztikus erejére építve alapította meg a keresztény államot, és bízta Boldogasszonyunk oltalmára. Szent László király, a nemes lelkű vitéz lovag, a tiszta erkölcs tekintélyének hatalmával növelte az ország elismertségét, és erősítette meg népét hazájában. Lovagias viselkedésével olyan népszerűséget szerzett, hogy már életében legendák születtek róla. A néphit szerint Szent László fejére maga a Szűzanya tette a Szent Koronát, ezért nevezik „Szűz Mária választott vitézének“, „Boldogasszony lovagjának“.

A Csillagösvény hatodik szobra, Boldog Özséb emlékére állíttatott, aki a pilisi hegység barlangjaiban élő, szent életű férfiakból alapította meg a Pálos Rendet, az egyetlen, ma is működő magyar szerzetesrendet, amely a Hazaszeretet és Hit letéteményese, a régi táltosi tudás továbbvivője. A pálosok küldetése az, hogy másokat a kegyelem erejével segítsenek Isten felé, a magasba emelni. A pálosok tudták, hogy felelősségük van a jövőért, a nemzetért. Pázmány Péter egykori próféciájában úgy fogalmazott: „Te is Magyarország, édes hazám, a pálosokkal fogsz növekedni és ugyanazokkal fogsz hanyatlani.”

Az köves gyalogút tetején, hetedik szoborként, szakrális királyunk, Hunyadi Mátyás képviseli az imádságos történelmi rózsafüzér utolsó gyöngyszemét. Mátyás trónra lépésekor, 1458-ban a Magyar Szent Korona tolvajok kezén volt, így – csak annak visszavásárlása után – 1464. március 29-én, Nagypénteken koronázták királlyá, ezzel tudatos sorsközösséget vállalt a Megváltóval, és a keresztutat választotta a nemzet jövőjének is. Harminckét év uralkodás után, 1490. április 6-án, Húsvétkor halt meg.

A hegyből szerves testrészként kinövő kápolna

A belső időutazás végéhez érve, mikor átsétálunk a harangláb alatt, felnézve megpillanthatjuk a Pilisi Lélekharangot. Testben és lélekben is megérkeztünk a Boldogasszony anyai oltalma alá, aki a kéttornyú kőkápolna belsejében vár mindannyiunkra. A hegyből szerves testrészként kinövő kápolna egy tömbbé olvadó, maradandóságot kifejező alakja természetes pilisi kőből épült Őrfi József tervei, Makovecz Imre pártfogása alatt és sok-sok önkéntes, segítő kéz révén.

A kápolna kilenc méter magas tornyai, két előrehajló csuklyás pálos szerzetes. Bajuszuk alatti nyitott szájukból szólal meg a Gombos Miklós őrbottyáni műhelyében öntött két kis harang. A szájnyílások alsó részében pedig a Szent Jakab-hegyeről, a patacsi pálos kolostorból származó egy-egy rozsdavörös kő került befalazásra. Az Isten felé nyúló, kereszteskő-arcú, őrt álló tornyok között a Makovecz Imre által tervezett Napmadár, a Szentlélek szárnyaló lelke hívja a betérni szándékozót, és köszönti a hegyszorosból vele szemben felkelő Napot. A széttárt szárnyak közepén lévő fehér gömb, benne a kereszttel a megváltó Krisztus testét, az élet kenyerét, az oltári szentség kisugárzását szimbolizálja.

„Feljutva Boldogasszonyunkhoz, megkapjuk a vigasztalást”

A Csillagösvény Szentháromsága: a Pilis Lélekharangja, a Boldogasszony Kápolna és a Pilis Keresztje alkotja azt a szent helyet, amely valóban kiszakad a homogén térből, ahol nemcsak a kifáradt test, de a hétköznapok őrlőmalmában elfáradt lélek is megpihenhet, megtérhet égi édesanyjához, a magyarok Szent Koronájával megkoronázott Boldogasszonyhoz.

Végül hadd idézzem Szőnyi József, a Boldogasszony Kápolna ötletgazdája, egyik megvalósítója és fővédnöke, volt pilisszántói polgármester szavait, amelyek mintegy nemzeti ima szólnak hozzánk:

„Feljutva Boldogasszonyunkhoz megkapjuk a vigasztalást, a csüggedést csillapító reményt és erőt, amivel majd innen a szakrális Pilis küszöbét átlépve, lendületet vehet a hegység belső titkait kutató, múltja iránt érdeklődő, azt tisztelő és rá emlékező látogató.”

 

 

(A cikkben szereplő tényszerű információk és adatok a Pilisszántó Zarándokhely című oldalról származnak.)

 

A közös ima ereje

A közös ima ereje

A magyar, történelme során mindig szeretetelvű nép volt. Otthona, a Kárpát-haza örök időktől fogva az emberi közösségek, kultúrák bölcsője, ahol évszázadokon keresztül befogadásra lelt, aki a Szent Korona eszmeiségét és fennhatóságát a magyarsággal együtt elfogadta. Így formálódhatott nemzet a lakosság helyett és – ahogy anyanyelvünk is rámutat – mellérendeltség, szeretetre épülő kultúra, ellenben a nyugati, római tudatú kultúrával, amely a hódításra, a leigázásra és a rabszolgasorba döntésre alapozta/alapozza hatalmát.

Az elnyomás messze áll, idegen a magyar néplélektől. Az őseink lelkivilágától merőben különböző szemléletmód térhódítása azonban, hol erőszakos módon, hol ármánnyal, de elhomályosította a régi, büszke kollektív magyarságtudatot. Ahogy Dr. Papp Lajos professzor fogalmaz: „A világ kifordult sarkaiból. Elhagytuk Istent, meggyaláztuk az élő Földet, testvéreinket nem szeretjük, magzatainkat megöljük. Elhagytuk a magyar szellemiséget, cserbenhagytuk őseinket.”

Hajdani egységes, Istenhívő társadalmunkban kisebbségbe kerültek a keresztények. Nyugaton sorban rombolják a katedrálisokat, nálunk „még csak” ürülnek a templomok, fogynak a hívők. Egyre inkább elfelejtjük azt is, milyen erős védelmezőt, égi segítséget kaptunk azzal, hogy Szent István királyunk Mária oltalmába ajánlotta országunkat, s vele együtt egész népünket. Ideje lenne visszatérnünk oltalmazó palástja alá, és magához az Úristenhez.

Sokan alábecsülik az ima, s főként a közös ima erejét. 2006. október 23-án reggel Dr. Papp Lajos és Jelenczki István a Kossuth térre igyekeztek az állami rendezvényre. Oda azonban nem értek, mivel egy kb. ötvenfős rendőrkordon állította meg őket, ahogy az összes többi, arra igyekvő békés polgárt is. A rendőrök maszkot viseltek, ruhájukon sem rangjelzés, sem egyéb megkülönböztető jelzés nem volt. Egy idő múlva már több száz emberre, majd ezresre dagadt a feltartott tömeg, amely egyre nyugtalanabbá vált. A professzor eléjük állt, hogy lecsillapítsa őket, de a rendőrök ütni-vágni kezdték. Az embereknek sem kellett több, elszabadult a pokol.

Ekkor azonban isteni csoda történt. Dr. Papp Lajos arra kérte az előtte állókat, hogy adják tovább a kérést és mondjanak el közösen, hangosan egy Miatyánkot a rendőrök lelki üdvéért. Az emberek elkezdték az imát és „mint a háborgó tenger mikor elsimul, minden békés lett.” A professzor elmondása szerint, a vele szemben álló két rohamrendőr maszkja mögül folytak a könnyek, s amelyik az előbb még őt verte, mozdulatlanná vált.

Akkor, ott megmutatkozott az ima ereje, amelyet azóta is minden évben segítségül hív az Ima Magyarországért közössége Dr. Papp Lajos professzor főszervezésében, Bethlen Farkas volt verőcei polgármesterrel és Maczkó Mária énekművész közreműködésével Verőcén, a Lósi-völgyben. Felekezettől függetlenül, a déli harangszót követően, áldást kérve Magyar Nemzetünkre és Hazánkra, a jelenlévők közösen szólítják meg Istent a Kárpát-medencei magyarság összetartozásának jelképe, a Kárpát-haza Temploma előtti réten.

Idén verőfényes napsütésben, az együvé tartozással a szívünkben igazi ünnep volt az ott lét. A közös ima előtt volt alkalmam sok emberhez, kisebb csoporthoz is odamenni, és örömmel tapasztaltam, hogy mindenki mosolyogva, kedvesen fogadott, szólt pár jó szót, ami tudjuk, gyógyír a léleknek. Milyen más lenne a világ, ha ez a mosoly nem tűnne el az arcunkról a hétköznapokban sem, ha nem türelmetlenül és gorombán, hanem szeretettel fordulnánk más emberek felé, még akkor is, ha ők nem így tesznek.

A kizökkent világunkat csak akkor tudjuk helyreállítani, ha visszatérünk gyökereinkhez, ősi kultúránkhoz, az Istenhithez és a legmagasabb szintű szeretet gyakorlásához. „Ez nem más, mint az agapé – mondja Dr. Papp Lajos professzor, – az ingyen kegyelem adásának képessége. Az ingyen kegyelem azt jelenti, ha velem bárki bármi rosszat tesz anélkül, hogy helyrehozná, én akkor is szeretem. […] Erre a szintre kell visszakerülnie a magyarságnak. Mert minden, ami szétszakít, legyen az párt, vallás, az a magyar érzelem- és gondolatvilágtól távoli. Egy Istenünk, egy Nemzetünk, egy Hazánk van. Összefogni Istennel és magyar a magyarral! Ez a feladat!” A régiek szerint „minden egy, és egy minden, s csak az egy teremtetlen”. A magyar címeren és rovásírásunkban a kettős kereszt jelentése az EGY, Isten neve is. Ehhez az Istenhez kell visszatérnünk!

A felismerés az első lépés – szokták mondani, ha ez megtörtént, jön a neheze, mert ahhoz, hogy képesek legyünk Jézus parancsa, a szeretet parancsa szerint élni és eszerint fordulni egymás felé, először önmagunkban kell rendet tennünk. Nekem ehhez – úgy érzem – a legtöbb segítséget az a „Megbocsátás ima” adja, amely ma elhangzott a Lósi-völgyben, s amely a következő:

Megszabadítom magam a gyűlölettől a megbocsátás és a szeretet által. Megértem, hogy a szenvedés, ha elkerülhetetlen, azért van, hogy elindítson a dicsőség felé. Megértem, hogy minden összefügg egymással, minden út találkozik egymással, minden folyó ugyanabba a tengerbe ömlik. Ezért ebben a pillanatban a megbocsátás eszköze vagyok. Az elkövetett bűnök megbocsátásáé, azé is, amit ismerek, és azé is, amit nem ismerek.

A könnyeket, amelyek elöntöttek – megbocsátom.

A fájdalmakat és csalódásokat – megbocsátom.

Az árulásokat és hazugságokat – megbocsátom.

A rágalmakat és intrikákat – megbocsátom.

A gyűlöletet és üldöztetést – megbocsátom.

Az ütéseket, amelyek megsebeztek – megbocsátom.

A széttört álmokat – megbocsátom.

A megölt reményeket – megbocsátom.

Az elhidegülést és féltékenységet – megbocsátom.

A közönyt és rosszindulatot – megbocsátom.

Az igazságosság nevében elkövetett igazságtalanságot – megbocsátom.

Az egész világot, minden rosszal együtt – megbocsátom.

Önmagamnak is megbocsátok, hogy a múlt nyomorúságai ne nyomják többé szívemet. A bánat és a neheztelés helyére a megértést és az együttérzést teszem. A felháborodás helyére a zenét teszem, amely lelkemből árad. A fájdalom helyére a feledést teszem. A bosszú helyére a diadalt teszem. Képes leszek szeretni minden szeretetlenség fölött, adni akkor is, ha mindentől megfosztanak, örömmel dolgozni minden akadály ellenére, kinyújtani a kezem még a legnagyobb magányban és elhagyatottságban is. Felszárítani a könnyeimet akkor is, ha zokogok, és hinni akkor is, ha nem hisznek bennem. Uram, kérem, hogy nekem is bocsássanak meg! Ugyanígy nemzetem is nyerjen megbocsátást!

Még ha az egyes ember ritkán is fordul imádsággal Istenhez, – talán nem sokan tudják –, de nincs még egy nemzet a világon, aki annyit fohászkodik kollektíve, saját sorsa érdekében, mint a magyar. A Himnuszunk ugyanis, műfaját tekintve nem himnusz, hanem imádság, mégpedig közbenjáró ima. Ahányszor elmondjuk vagy elénekeljük – történjen az sporteseményen, nemzeti ünnepen, iskolai ünnepségen vagy bármilyen eseményen, rendezvényen – Isten közbenjárását kérjük népünk megsegítésére. Még akkor is, ha ezt nem tudatosan tesszük. Az Úr pedig, mindig meghallja az imát.

Imádkozzunk és szeressük egymást!

 

“Egyedül az számít, hogy van-e kivel asztalhoz ülj vasárnaponként” – Beszélgetés Zán Fábián Sándor püspökkel

“Egyedül az számít, hogy van-e kivel asztalhoz ülj vasárnaponként” – Beszélgetés Zán Fábián Sándor püspökkel

„Akik több gyermeket vállalnak, azokat több gyermekkéz öleli át” – így hangzott az a bölcs gondolat, amely akár velejét is képezheti a Zán Fábián Sándorral való beszélgetésünknek, de amelyet még számos hasonló követett.

Megrendítő volt hallani, hogy a Kárpátaljai Református Egyház püspöke milyen tiszta egyszerűséggel látja az életet hitén, Istenszeretetén keresztül Kárpátalján, a legnehezebb sorsú magyar közösségben. Szemléletmódja nem merül ki a prédikált szavakban, hiszen feleségével öt gyermekük született, akik közül legidősebb lányukat négyévesen egy autóbalesetben elveszítették. Meggyőződéssel vallja, hogy ha jót akarunk cselekedni, ha gyermeket akarunk nevelni, ahhoz meg fogjuk kapni a megfelelő anyagi hátteret is a Jóistentől. A pénznél azonban sokkal fontosabb, hogy türelemmel, szeretettel és áldozatkészséggel forduljunk utódaink felé.

A háború alatt, az infláció, a nehéz gazdasági helyzet próbáját kell kiállnia a kárpátaljaiaknak, a Püspök úr mégis derűlátó, úgy véli, a panaszkodás nem vezet sehova, helyette inkább kiutat kell keresni ebből a helyzetből, amely nem más, mint a hazafiasság próbája. De – ahogy mondja – nem az a próba hogy elmegy valaki otthonról hanem, hogy végül hazajön-e. De hiszi, – mi több, biztos benne – hogy a Kárpátalján élő magyarok hazafiak és patrióták.

„Mihez képest van most nehéz sorsunk?” – teszi fel a kérdést Zán Fábián Sándor. Volt, hogy az embernek elvették a házát, a földjét, a szeretteit, most pedig az a legnagyobb problémánk, hogy három évig kell dolgozni egy új autóért – mondja. Ahelyett, hogy bedőlünk a média által közvetített „tetszelgős világnak”, annak kéne örülnünk, hogy van kivel leülnünk az asztalhoz vasárnaponként, mert ez az igazi érték, nem a nagy ház vagy a gyors autó… Mindannyian fontolóra vehetnénk a püspök szavait: „Lehet kimondani valamire, hogy elég!”

Zán Fábián Sándor elsődleges küldetésének tartja Isten országának építését, azonban azt sem feledi, hogy ezt a küldetést magyarként kapta Kárpátalján. „Mi magyarokként éljük itt meg a mindennapjainkat és azt szeretnénk, ha a gyermekeink is magyarok lennének, magyarul beszélnének, magyarul hívnák az Isten nevét segítségül és magyarul adnának hálát is.”

Vallja, hogy a megmaradás záloga a magyar gyermek, s a kárpátaljai magyarság jövője, ennek a nemzedéknek a hitén, szorgalmán és hűségén fog múlni. Éppen ezért a Kárpátaljai Református Egyház az 500 éves reformáció kapcsán nem Luther és Kálvin szobrokat emelt, hanem megpróbálták és azóta is igyekeznek elősegíteni, hogy azokban a családokban, ahol a gyermekáldás lelkileg lehetséges, ott szülessenek is meg a magyar gyermekek.

„Az életünk attól lesz értékes, amit azokért tettünk, akik előttünk jártak, és amit azoknak adunk át, akik utánunk jönnek” – Zán Fábián Sándor püspök úr gondolatainak jegyében ajánlom a vele készült riportfilmünket:

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából

 

A magyar nemzet és a kereszténység szolgálatában – Beszélgetés Somogyi Győzővel

A magyar nemzet és a kereszténység szolgálatában – Beszélgetés Somogyi Győzővel

„A történelmünket, az elmúlt ezer esztendőt tőlünk nem lehet elvenni. A szent helyeken, amelyek most esetleg más országokhoz tartoznak, a mi őseink éltek, alkottak, építettek templomot, nyertek csatákat vagy véreztek el. Ezek emléke alkotja a mi kultúránkat.”
(Somogyi Győző)

Somogyi Győző festő- és grafikusművész, a Nemzet Művésze

Valahogy úgy képzelem el a Mennyország kapuját, mint a képen látható bejáratot. A népies faragott faszárnyak kitárulnak, a ragyogó napsütésben friss szénaillat terjeng, az állatok békésen legelésznek, kapirgálnak, vagy ami éppen jellegükből adódik. A rusztikus kövekkel kirakott út játékosan kacskaringózik befelé a tradicionális nádfedeles parasztházak között az udvaron keresztül a hegyekkel szegett horizont felé. Salföld leghíresebb birtokának kapuja valóban egy földi Mennyországba vezet, még az is stimmel, hogy a szentpéteri tiszta szeretet, a csupa mosoly és jóság tárja ki a látogató előtt azt.

Somogyi Győző festő- és grafikusművész, a Nemzet Művésze, szobrászművész feleségével, Dalmával a magyar falurombolások idején – mikor mindenki a városba igyekezett – hagyta el Budapestet, s költözött a festői Káli-medence ihlető környezetébe, hogy létrehozzanak egy szigetet, amely maga a kakaskukorékolásban zengő földi Paradicsom. Egy olyan ősi kötelékekkel a földbe kapaszkodó szikla, aminél fogva – Győző szavaival élve – ki lehet fordítani a sarkából a világot.

Az újjáépített mesevilág Salföldön

A művész minden mérhetetlen bölcsességgel és évezredes tudással átitatott szavával, tettével és művészetével a magyar nemzet és a kereszténység szolgálatában áll. Művészetén túl, ezt sugallja a maga köré felépített élettér is, a természet, a jószág – azon belül is az ősi magyar fajták – szeretete, az ősi gazdálkodó életmód kialakítása, a nemzeti hagyományok ápolása is.

Kevés olyan embert ismerek, aki annyira behatóan, részletesen és sokrétűen foglalkozik a magyar kultúrával, tradícióinkkal, mint a katolikus teológián történész doktorátust szerzett Somogyi Győző. Az ötszáz éves, középkori ikonfestészetben használt tojástempera technikájával készített monumentális életművében a legapróbb részletekig rekonstruálta a magyar történelem kiemelkedő alakjait, a magyar hadtörténet momentumait, eszközeit, fegyvereit, jelképeit, zászlóit, megörökítette a keresztény kultúrkör szereplőit, és még sorolhatnám.

Dalma asszony

A birtokon saját kezével korhűen újjáépített parasztházainak és épületeinek ornamentikáját, homlokzat- és vakolatdíszeit rengeteg tanulmányozást, kutatást és könyvkiadást követően tökéletesen visszaállította, s ezen épületek egyikében létrehozta huszármúzeumát, amely az általa vezetett hagyományőrző huszárcsapat, a Salföldi Kopjások hadiszállásává vált. Somogyi Győzőnek köszönhető az is, hogy Erdélyben újjáéledt a huszár hagyományőrzés tradíciója.

A csupa mosoly, délceg magyar huszáron nem látszik meg a kor, hetvenöt évesen is egyenes háttal vágtázik hét shagya arab lovának valamelyikén, vagy hórihorgas léptekkel közelít rajckajuh nyája felé, hogy megmutassa, mik a jellegzetességei az ősmagyar fajtának, esetleg a tojásokat szedi össze a tyúkudvarban vagy a szamarakat tereli be az istállóba. Mikor Dalma asszonytól megkérdeztem, hogy mikor van ennyi teendő mellett a művésznek ideje alkotni, mosolyogva azt felelte, amint akad öt perce, már rajzolgat is valahol valamit.

A hagyományőrző huszár lóháton

Úgy gondolom, hogy aki Istent szolgálja, az előbb-utóbb meg is kapja a szolgálathoz szükséges feltételeket. Somogyi Győző kacagva meséli, hogy bejegyzett gazdaként arról van papírja, hogy paraszt, arról azonban nincs, hogy művész, mivel abban a korszakban felvételizett a Képzőművészetire, amely a Somogyi Győző félék előrejutását nem támogatta, így maradt a nyomda, ahol megtanulta a különböző technikákat. Művészetét a jó, a szépség, s Isten szolgálatába állítva mégis a kortárs magyar képzőművészet egyik legkiemelkedőbb alakjává vált.

Engedjék meg, hogy kisfilmünkben elkalauzoljam Önöket a művész által teremtett szigetre, a boldogság, a szépség birodalmába, oda, ahol a hazaszeretet, a magyar kultúra és a keresztény hagyományok, a nemzeti identitás magától értetődik, Somogyi Győző világába!

 

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás