A magyar nemzet, történelme során már számtalanszor volt abban a helyzetben, hogy egyfajta tetszhalott állapotból kellett felkelnie. Most sincs ez másként, de itt az idő, hogy büszkén felegyenesedjen és felvállalja az Istentől rendelt küldetését, elinduljon az ég felé, hogy beteljesítse sorsát – vallja Tóth Norbert kurátor, felidézve ezzel Párkányi Raab Péter szobrászművész életmű kiállításának koncepcióját.
Alábbi filmünkkel igyekszünk bemutatni a kiállítást, annak kurátori koncepcióját, és az a mögött rejlő, a magyar nemzetre vonatkozó gondolatiság mélyebb rétegeit.
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter.
Az egyik legmeghatóbb forgatásunk egy Zala megyei községben, Kehidakustányon történt, mégpedig a település polgármesterével, aki – mint kiderült – nem mindennapi ember. A rendszerváltozás előtt – ahogy az a nemzedékre jellemző volt – még csak nem is tudott a határon kívül rekedt magyar közösségek létéről, az első erdélyi útját követően azonban elhatározta, hogy minden mulasztását bepótolja. Többek között öt csángó gyermek tanulmányait és szülőföldön való boldogulását biztosította.
Lázár István 1990-ben, amikor először látta Székelyföldet, megdöbbent, hogy Udvarhelyen mindenki magyarul beszél körülötte. Mint mondja, az azokban az időkben az iskolában szerzett történelmi tudás nem segített abban, hogy tudja, kik élnek ott. Lázár István ekkor „megfertőződött Erdélytől” és eldöntötte, hogy ezután, amint lehetősége adódik, megy. Elhatározta, ő az a fajta magyar lesz, aki „sorsközösséget vállal a magyarsággal.”
2005-ben a kehidai templom felszentelésének kétszázötvenedik évfordulója alkalmából gondolt egyet, és gondolata egészen a Gyimesekig szállt Berszán atyához, akinek áldásos tevékenységéről később mi is forgattunk, beszámolóm ITTérhető el. Berszán atya, akit a helyi diákok csak “Papbácsinak” szólítanak Gyimesfelsőlokon iskolát alapított, hogy a csángó gyermekek magyar nyelvű továbbtanulását biztosítsa.
Végül a kehidakustányi ünnepségen három erdélyi katolikus pap celebrálta a szentmisét, köztük Berszán atya, aki magával hozta az Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum ötven fős gyermekkórusát is. Itt erősödött meg igazán az a kapcsolat, amelynek következtében Lázár István öt csángó gyermek továbbtanulását és szülőföldön való boldogulását biztosította.
Könnyes szemmel meséli, hogy családjaik között azóta is tart a barátság, hogy az egyik gyermek elérte álmát és orvos lett, elcsukló hangon olvassa fel a másik leány hozzá intézett sorait, majd azt meséli, hogy senki nem bírta ki könnyek nélkül Berszán atya honosítását a kehidai Deák kúriában. Végül kijelenti, hogy mindezek nélkül üres lett volna az élete és úgy érzi, nem ő adott, hanem ő kapott.
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
Ma, a magyar kultúra napján emlékezünk arra, hogy 1823. január 22-én Kölcsey Ferenc Csekén letisztázta a magyarság sorstragédiáit kétségkívül a legérzékletesebben felvonultató költeménynek, a Himnusznak kéziratát.
A habsburg uralom korában a csekei remete a következő szavakkal kért megváltást népe számára:
„Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövenőt!”,
Ő még csak nem is sejtette, hogy a legsúlyosabb csapás – nemzetünk darabjaira szaggatása, ezredéves Kárpát-hazánk felaprózása – még hátra van. De nem egészen száz évvel a Himnusz megszületése után újból bűnhődnünk kellett.
A fennmaradásért folyó harc pedig mindmáig életforma a külhoni magyarság számára. A tehetetlen emberek feje fölött határokat húzogató nagyhatalmi érdek és politika legkiszolgáltatottabb áldozata az idegen fennhatóság alá került, ártatlan magyar közösség volt, amely azóta „nem lelé / Honját a hazában”.
„Szánd meg, Isten, a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.”
Így könyörög Kölcsey 1823-ban, abban a biztos tudatban, hogy akármit hozhat a bús magyar sors, az Istenbe vetett hit, átsegít rajta.
A Himnusz, műfaját tekintve nem himnusz, hanem imádság, mégpedig közbenjáró ima. Ahányszor elmondjuk vagy elénekeljük – történjen az sporteseményen, nemzeti ünnepen, iskolai ünnepségen, de bármilyen eseményen, rendezvényen – Isten közbenjárását kérjük népünk megsegítésére. Még akkor is, ha ezt nem tudatosan tesszük. Ennek tükrében bátran jelenthetjük ki, hogy nincs még egy nemzet a világon, aki annyit fohászkodik Istenhez kollektíve, saját sorsa érdekében, mint a magyar.
Úgy tűnik, imáink lassan meghallgatásra lelnek. Megszánja Isten a magyart, hiszen azután, hogy a kommunizmus, a szocializmus évtizedei alatt idegenként tekintettünk egymásra, most újra parázslik a lelkekben az összetartozás érzésének parazsa. A nemzeti öntudat újra mocorog az emberekben.
Dr. Papp Lajos szívsebész professzor úr nemrégiben azt mondta nekem, hogy huszonöt évvel ezelőtt még elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy ennyi hitében és nemzeti elköteleződésében rendíthetetlen magyar fiatallal találkozzon, mint manapság. Ő akkor feltette nekem a kérdést, hogy – amennyiben és érthető módon legtöbbször nem a szülőktől, akkor – honnan ez a magyarságtudat.
Úgy gondolom, talán nem volt hiábavaló az a sok-sok millió közbenjáró ima, amelyet számtalanszor elmondott már minden magyar…
Molnár Jánost nemcsak nagyszerű festő- és grafikusművésznek, hanem nagyszerű magyar embernek is tartom, sőt, ő az általam ismert „legjászabb jász” is. Remekbeszabott bajusza alól mindig olyan megrendíthetetlen igazságok törnek elő, amelyek engem is minduntalan megerősítenek hitemben és elkötelezettségemben a keresztény magyar nemzet iránt.
Molnár János festő- és grafikusművész
Büszke arra, hogy keresztény, magyar és jász. Ahogy mondja: „A magyarok között a jászok a legkülönbek… Persze ugyanezt mondják magukról a székelyek, a palócok, a kunok vagy éppen a hajdúk” – teszi hozzá nevetve. A nemzeti múltra való büszkeség, az ősök, a hagyományok tisztelete hatja át munkásságát is, művészetében jelen van az Istenhit, képei a magyarsággal kapcsolatos szimbólumokkal telítettek.
Molnár János “Mi magunk” című sorozatából “Az unokák” című kép.
Mikor megkérdeztem tőle, mit szeretne átadni azoknak, akik kapcsolatba kerülnek alkotásaival, azt mondta, szeretné, ha az emberek abban a tudatban megerősödve jönnének ki a kiállításairól, hogy érdemes hinni és érdemes magyarnak lenni.
A felvilágosodás, vagy – ahogy Molnár János fogalmaz – a „felhomályosodás” korában, mikor az ember ellökte magától Istent, a művészetben is egyre inkább kezdett – a közösség érdeke helyett – előtérbe kerülni az „én”, az alkotó zseni egyedülisége.
Az impresszionizmust követően azonban a szakmai fegyelem, a tudás elsajátításának kötelezettsége is oda lett, felváltotta az egyéni szenvedés és a nihil felmagasztalása. Az avantgárd pedig már nem más, mint egy filozófiai irányzat, egy véleménynyilvánítás, amelynek semmi köze az igazi művészethez.
Kisfilmünk ezzel ellentétben egy igazi művészt és egy igaz magyart mutat be, aki – nem mellesleg – még jász is.
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter.
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
Arany János öt évvel halála előtt, 1877-ben írja a Kozmopolitaköltészet című versét, melyben a „világ-költővel” szembe helyezkedve mondja ki, hogy ő életét és költészetét hazája, s a magyar nép szolgálatára kötelezte el.
„…Ám terjessze a hatalmos
Nyelvét, honját, istenit!
Zúgó ár az, mindent elmos,
Rombol és termékenyit :
De kis fajban, amely ép e
Rombolásnak útban áll:
Költő az legyen, mi népe, –
Mert kivágyni: kész halál…”
A fenyegetettség más irányból érkezik ugyan, de a száznegyven éve írt sorok nem is lehetnének aktuálisabbak. Azonban – mint minden időben – ma is akadnak vad magyarok és szelíd hazafiak, és közülük ki-ki a maga eszközeivel veszi népét védelmébe, figyelmezteti a veszélyre vagy emlékezteti nemzeti nagyságára.
Talán nem véletlen, hogy e vallomással kezdte „Egy óra Arany Jánossal” című irodalmi estjét Kovács Ákos is a Nemzeti Színház Kaszás Attila Termében tegnap este.
Kovács Ákos tehetsége – több mint negyedévszázada töretlen énekesi karrierjén kívül – nem egyszer megmutatkozott az irodalom, a színház, az előadó-művészet világában is. Krúdy-estjei majd egy évtizedes múltra tekintenek vissza. Dalszövegei sem állnak messze a költészettől, de számos verseskötete is megjelent már. A hűség könyve verseiből Kaszás Attila közreműködésével készült hangjáték, amely számomra, azóta is megunhatatlan élmény.
A Kossuth-díjas énekes még tavaly – Arany János születésének kétszázadik évében – Adott ki hangoskönyvet, s kezdte el irodalmi sorozatát, amely során alkalmanként egy órán keresztül versmondó színészként lép színpadra, mintegy monodrámaként adva keresztmetszetet Arany munkásságáról. Visszafogott szenvedéllyel, kellő humorral és a már megszokott szuggesztivitással kelti életre a Híd-avatás, az Ágnes asszony, a Fülemile, a Tengeri hantás, A kép-mutogató, a Vörös Rébék vagy éppen A walesi bárdok strófáit.
A letisztult előadást, olykor Ákos komponálta zongora-közjátékok (Szekeres László előadásában), illetve hangfelvételről Blaskó Péter által elmondott Arany-sorok szakítják meg, egyfajta drámaiságot kölcsönözve a hangulatnak. Az előadás rendezője pedig Szigethy Gábor.
Az utolsóként elhangzó, A költő hazája című vers mintegy önvallomásként is értelmezhető az előadótól. Az elsőként felhangzó Kozmopolita költészettel pedig a magyar nemzeti elköteleződés keretébe helyezi a produkciót.
Az est kulcsmondatát – legalábbis aktualitás szempontjából – végül Blaskó Péter hangján hallhatjuk: „Egy meggyőződésem van, hogy a magyart nem lehet csak úgy spongyával letörölni a föld színéről. Ez nyugtat némileg a nemsokára bekövetkezhető válság irányában…”
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Legutóbbi hozzászólások