A magyarság lelkiismeretének hangja – Döbrentei Kornéllal beszélgettünk
Nincs még egy nemzet, amely olyan szépen tudna dalolni saját fájdalmáról, mint a miénk. Megkaptuk hozzá a tökéletes eszközt is: az ősi, mély, rétegzett, szakrális magyar nyelvet, „mely még mindig priusz, ám isteneket gyönyörre bűvölő, ha zendíti aranyjánosi géniusz”. Így Döbrentei Kornél, a költő, aki ebben az elidegenedett korban is képes a mindenkori magyarság hangján szólni úgy, ahogy már nagyon kevesen teszik.
Sokszor és sokan mondják ugyanis manapság, hogy ne a múlton keseregjünk, tekintsünk a jövő felé; én mégis úgy vélem, a párját ritkító nemzeti történelmünk ihlette keserves hang, amely olyan költőóriások tollából folyt papírra, mint Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Ady, Dsida, Reményik, a magyar nép lelkéről leválaszthatatlan. Kiváltképp, amíg nemzeti sorstragédiáink nyílt sebként tátongnak hazánk megcsonkított testén. Sokszor és sokan nem érzik át, hogy mi, magyarok ebből merítünk erőt. Abból, ahogy évszázadok óta szélbe kiáltjuk fájdalmunkat, amely magányosan visszhangzik csak havas Kárpátoktól a kéklő Adriáig. Abból, hogy a mi Himnuszunk valóban himnusz, közbenjáró ima és nem induló, ahogy más nemzeteké. Azoknak, akik nem érzik mindezt zsigereikben, hiába is magyarázzuk, hogy a magyar lélekben gyökerezik egyfajta dac, egy megmagyarázhatatlan sóvárgás és vágy az elhazudott múlt, a letagadott igazság iránt, amely a kimagasló tehetségeink művészetének örökös nyersanyagát kell, hogy képezze, ugyanis „Trianon óta nem jártak le a váltók”.
Az a szellemi kútmérgezés, amely kortárs művészet néven zajlik manapság azonban már hírből sem ismeri a szép, jó és igaz erkölcsi hármas alkotta zsinórmértéket, melyhez korábban igazodott minden nagy alkotó. Mindez ódivatú lett, ahogy a magyarság sorskérdéseivel foglalkozni is az a művészeten belül. A nemzeti identitás végelgyengülése, valamint a tervszerű züllesztés hatására odáig jutottunk, hogy képesek vagyunk nemzetinek bemutatni – másik oldalról pedig nemzetinek elfogadni – az alig burkolt nemzetgyalázást is. Ma a legnépszerűbb „magyar” költészet konkrétan szent királyainkat gúnyolja ki vagy éppen a két nem közötti konfliktust szítja, és gyenge rímekbe szedve célozza meg éppen a legérzékenyebb korosztályt, a kisgyermekeket. Nem tudom, melyik szomorúbb: az, hogy szándékosan ezzel etetik a népet, vagy az, hogy a nép simán beveszi, és még tapsol is neki. „Édennek hiszi sok elvakított botor!”
Igaz, a szabadság madara a kalitkában nem énekel. Egy néprajzos ismerősöm fogalmazta meg ekképpen a magyar művészet jelenlegi helyzetét. Szerinte az igazi tehetségeink a mai álságos korban, inkább a hallgatást választják. Jómagam, úgy gondolom, hogy vannak, akik még így is hallatják hangjukat és kimondják az igazat, őket azonban rögtön elnyomják, elhallgattatják, vagy ha ez sem válik be, a kor hatásos eszközével élve kigúnyolják, megpróbálják nevetségessé tenni a közvélemény előtt. A jelen idők ugyanis nem az igazaknak kedveznek. Ez a hamis próféták kora. A tömeg pedig arra hallgat, aki a leghangosabban kiabál. Hiába tudjuk Morus Tamástól, hogy „az igazság akkor is igazság, ha csak egyetlen ember képviseli, sőt akkor is, ha senki sem képviseli.” Régen az igazán kiválóak soha nem jelentkeztek vezetőnek, nem törtettek, nem tapostak; a közösség választotta őket. Az, aki valóban érdemes, ma sem nyomul, hanem rejtőzik, és csendben teszi a dolgát. Tudja, hogy egyedül Istennel van számvetése. Ma, ebben a feje tetejére állított világban minden fordítva van, mint kéne; „kockán nyer a sátán, legalul az Isten”.
„Bár betörik a szemedet, széttörik a nyelvedet, kitörik a karodat, letörik a kardodat, állod” – szól mégis dacosan, konok állhatatossággal, tisztán, gerinces, egyenes modorában, a magyarság lelkiismeretének hangján a költő, aki csak azért is énekel. Döbrentei Kornél ma is igazi, népben érző művészhez méltó módon, mintegy élő monumentum hordozza magában egész nemzete fájdalmát.
Zana Diána
Hallgassuk meg Döbrentei Kornél gondolatait:
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
A szövegben idézett sorok: Döbrentei Kornél következő verseiből származnak: Istentelen színjáték; Madách lerúgja csizmáit Hova tűnt a vitézség, fiúk? Betilthatatlan szívdobogás
Legutóbbi hozzászólások