“A múltat hordozom a vállamon, mint egy Atlasz” – beszélgetés Jankovics Marcell rajzfilmrendezővel

“A múltat hordozom a vállamon, mint egy Atlasz” – beszélgetés Jankovics Marcell rajzfilmrendezővel

A műalkotás – legyen az a képzőművészet terméke, zenei, irodalmi mű vagy filmművészeti alkotás –akkor igazán jó, ha a lehető legszélesebb réteget képes megszólítani. Ha a különböző tudásszinteken álló emberek mindegyikének átad valamiféle üzenetet. A felszínen is élvezhető, de rendelkezik mélyebb rétegeikkel is, melyek dekódolására már nem képes bárki.

Jankovics Marcell alkotásai ilyenek. Szerteágazó tehetsége számos műfajban megmutatkozott már a grafikai alkotásoktól, a művelődéstörténeti, neveléselméleti, szimbólumrendszerekről szóló tudományos munkákon keresztül az irodalmi igényű művekig. Legtöbbünk azonban rajzfilmrendezőként ismeri.

Jankovics Marcell, Kossuth-díjas, Leonardo da Vinci-díjas, a Magyar Érdemrend középkereszt a csillaggal kitüntetett grafikusművész, filmrendező, művelődéstörténész, Magyarország Érdemes Művésze, a Nemzet Művésze, a Magyar Művészeti Akadémia alelnöke

Az általa készített grafikák és filmek nemcsak lekötik, de nevelik, tanítják is a gyermeket, ugyanakkor korántsem csak gyermekeknek szólnak. Örök érvényű igazságokat fogalmaznak meg, szimbólumrendszerük mindig gazdag, szerteágazó és emellett egytől-egyig nagyon magyarok. Mikor a János vitéz nem kellett külföldön, választás elé került: ezentúl vagy olyan filmeket készít, melyekre külföldön van igény vagy olyanokat, amelyek sajátosan magyarok. Jankovics Marcell nem gondolkodott, ahogy mondja, ez volt a sorsa, amiért az egész nemzet hálával tartozik neki.

A János vitéz rajzfilm adaptációja azontúl, hogy az én gyerekkoromat is végigkísérte, az unokahúgom kedvence is volt, pedig azóta igencsak megváltozott és meggyarapodott a mesepaletta, mégis ezek a szép magyar történetek minden korban érvényesek, időtállóak. Amely tény némiképp megnyugtat, mikor arra gondolok, hogy a tömegtermelés és az értéknélküliség egyre elhatalmasodó világában, egyszer majd én is fel szeretném nevelni a gyermekeimet, mégpedig teljesen más elvek alapján, mint amelyek manapság divatosak.

A Fehérlófiától egyenesen függővé válnak a gyerekek. Ezt magának a rendezőnek mesélte az egyik ilyen függővé vált kisfiú apukája, akit azzal büntetnek a szülei, ha nem készíti el a leckét vagy nem eszi meg a spenótot, hogy elveszik tőle a mesefilmet, és akkor bármit megtesz csak, hogy visszakapja. Mikor megkérdezte az édesapa, hogy miért szereti annyira, a fiúcska azt válaszolta, hogy azért, mert ő ilyeneket álmodik.

Az álmok világa Jankovics Marcell szerint nagyon fontos, hiszen éjszaka az ember védtelen, a gyermek fél, éppen ezért alakult ki a szokás, hogy lefekvés előtt mesét mondunk. A mese ugyanakkor nem szabad, hogy egyfajta infantilis világban tartsa a gyermeket – vallja a rajzfilmrendező, hiszen a gyermekkor a felnőttkorra való felkészítés kell, hogy legyen. Természetellenesnek tartja, hogy a mai fiatalok egy virtuális világban élik szinte az egész életüket, amely miatt a valóság abnormálissá válik számukra.

Ez a sok fiatal azt hiszi, hogy a történelem az ő megszületésével kezdődött és csak az a fontos, ami előtte van, ez azonban téveszme – mondja –, hiszen a múlt egy kapaszkodó, amelyből tanulnunk kell. „Én a múltat hordozom a vállamon, mint egy Atlasz, és az a mániám, hogy muszáj valamilyen módon átadni. Ébren kell tartani az igényt arra, hogy a fiatalok úgy nézzenek a múltra, mint egy olyan forrásra, amelyből a jövőt építik föl.”

Úgy gondolja, az általános hanyatlás korát éljük. A csökkenő gyerekszám, az elvallástalanodás, a közösség iránti odaadás meggyöngülése negatív irányba viszi a társadalmat. „Világvége vízióim vannak” – jelenti ki, ebből a gondolatból született meg a Madách Imre színműve nyomán írt, Az ember tragédiája című animációs filmje, amely a jelen valós veszélyeire hívja fel a figyelmet. „Én a lassítás eszköze vagyok, ezt a pusztulásba rohanást kívánom lassítani. A globalizmussal szemben, meg kell maradniuk azoknak a közösségeknek, amelyek sajátosságot képviselnek. Ilyen nemzeti közösség a Haza, ahová jó hazajönni” – vallja.

Jankovics Marcell életrajzi regénye, a Lékiratok tavaly nyáron került a kezembe, elkezdtem olvasni és nem tudtam letenni. Rendkívül élvezetes, irodalmi nyelven írt, szórakoztató anekdotákkal tűzdelt és elképesztő részletgazdag feltárása az egyéni, valamint családi múltnak majd’ fél évezredes történelem felölelésével. Saját életének csupán első tizenkilenc évét mutatja be, mégis fény derül sok olyan részletre, amelyek összessége meghatározta, ki is ma Jankovics Marcell, az a szerteágazó tudású, széleskörű műveltséggel rendelkező, rendkívül tehetséges és igaz magyar szívű művész, akinek személyesen is megismertem.

A Lékiratok szintén az egyéni múlt fontosságának tanúbizonysága. Ha minden magyar csak fele ennyire ismerné saját családjának történetét, nem jelentene problémát nemzeti történelmünk hiteles felvázolása sem. Számomra élmény volt jobban megismerni magát az embert, aki a sok csodálatos vizuális élmény és a számtalan mély gondolat mögött áll. Remélem riportfilmünk hasonló élményekkel gazdagítja majd Önöket!

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.

 

 

„Az idő kereke össze fogja zúzni mindazt, ami mesterkélt” – Trianon a Hősök terén

„Az idő kereke össze fogja zúzni mindazt, ami mesterkélt” – Trianon a Hősök terén

Közel 100 évvel ezelőtt, 1920. június 4-én a Párizs melletti Versailles-i királyi kastélyt övező hatalmas park Grand Trianon nevű palotájában, az első világháború győztesei által diktált békeszerződés megpecsételte a XX. századi magyarság sorsát. A történelmi Magyarországot megcsonkították, területének – Horvátország nélkül – több mint kétharmadát és a magyar nemzetiségű lakosságának közel egyharmadát veszítette el.

A majd 19 milliós európai középhatalomból a nyolcmillió lakost csak megközelítő kis állam jött létre. A természeti, ásványi kincsek, termőföldek, erdők, folyók, vasútvonalak, gyárak, üzemek, iskolák, kulturális intézmények jelentős részének elveszítése gyógyíthatatlannak tűnő sebeket ejtett a nemzet testén. Mégis, a tudatos szellemi-kulturális-gazdasági építkezés eredményeként ez a halálra ítélt ország a ‘30-as évek közepére a közepesen fejlett európai országok közé emelkedett.

A nemzet túlnyomó többsége által támogatott revíziós politika 1938-41-ben részleges eredményre, a nagyobbrészt magyar lakta területek visszacsatolásához, illetve visszaszerzéséhez vezetett. Ennek azonban máig feldolgozhatatlan politikai ára volt. Az ugyancsak a vesztesek oldalán befejezett második világháború következményeként 1947-ben Párizsban ismét elszakították az országtól a visszatért területeket. Ettől kezdve a magyarságnak együtt kellett, együtt kell élnie a közép-európai térség alapvető történéseit meghatározó trianoni problematikával, amely a szocializmus évtizedei alatt a külhoni magyarság életkörülményeinek drámai romlását, mi több, erőszakos asszimilációját eredményezte.

Mára azonban mégsem tűnik pusztába kiáltott szónak a határok feletti nemzetegyesítés gondolata, az anyaországi és külhoni magyarság szellemi, kulturális és gazdasági felemelkedésének víziója. Ma már június 4-e nem csupán a fájdalmas emlékezés dátuma, hanem 2010 óta a Nemzeti Összetartozás Napja. Az Országgyűlés a törvény elfogadásával kinyilvánította: „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.

A közelgő századik évforduló okán nagyszabású történelmi zenemű kerül bemutatásra Trianon címmel 2018. június 22-én és 23-án az ország legszebb szabadtéri színpadán, a Hősök tere övezte szoborcsoport előtt felépített díszletrendszerben jeles, népszerű színészek és énekesek, valamint több száz közreműködő segítségével, a két évvel ezelőtt ezen a helyszínen bemutatott Itt élned, halnod kell című zenés történelmi játék alkotógárdájának jóvoltából.

A történelmi ismeretek felelevenítésén, az emlékezésen túl a zenés produkció közös gondolkodásra hívja a jóakaratú, a nemzet megmaradásáért, közösségünk felemelkedéséért tenni akaró honfitársainkat. A folkzenei elemekkel átszőtt szimfonikus hangszerelésű rockopera zeneszerzője Koltay Gergely, a Kormorán együttes vezetője. A szövegkönyvet emlékezések, dokumentumok, költemények, megzenésített versek segítségével a produkció rendezője, Koltay Gábor állította össze.

A zeneműben közreműködő színészek, énekesek: Varga Miklós, Vadkerti Imre, Kalapács József, Makrai Pál, Sipos Imre, Laklóth Aladár, Ruttkay Laura, Benkő Péter, Varga Klári, Palcsó Tamás, Rudán Joe, Fehér Nóra, Bodnár Vivien, Kuczmann Ágnes, Varga Szabolcs, Varga Vivien, Szentgyörgyváry Laura. A produkcióban több száz táncos, statiszta, lovas, artista működik közre.

További információ és jegyrendelés IDE KATTINTVA.

 

Végül idézzünk fel néhány gondolatot nagy íróinktól, eleinkről Trianon, és a belőle fakadó kötelezettségeink kapcsán:

 

Kós Károly 

Valahol aláírtak valamit, valahol megalkottak valamit, valahol elosztottak valamit, valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az zárva örökre. Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével öntözött irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket. Tudjuk: Miért! A régi Magyarország nincsen többé! Nem akkor halt meg, amikor Párizsban temetését rendezték, de akkor, amikor ő maga is bejelentette, hogy igenis: nem vagyok már a régi. Ez az igazság! Napnyugat felé pedig ne nézzünk többé. Attól csak nehéz a szívünk és fáj a szemünk. Ott lebukott a nap és csak az ég veresedik még, és az égen gomolygó nehéz sorsfellegek. Attól csak könnyünk csordul ki már. Vigyázzunk! A könny drága, és – ne lássa azt senki idegen, ami nekünk fáj.

Karinthy Frigyes

Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok valamiről, amikről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan: azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni. (…) De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.

Herczeg Ferenc 

Az idő kereke azonban soha sem állott még meg semmiféle szentszövetség parancsára és ha ma nem, holnap egészen biztosan össze fogja zúzni mindazt, ami mesterkélt, hazug, beteg és természetellenes az új Kelet-európában. Addig is mit tegyünk mi magyarok? Semmi szükség sincs arra, hogy összeesküvést szőjünk, hogy lázítsunk. Itt kell szervezkednünk, itt készülődnünk. A készülődésünk: a nemzet kulturális, gazdasági és katonai erényeinek gondozása legyen. Szervezkedésünk: a társadalmi erők egyesítése.

Szabó Dezső

Amilyen arányban megszűnünk a germán akarat alárendelt mellékmondata lenni, amilyen arányban megépítjük függetlenségünk feltételeit: olyan arányban fognak külön erőnek, egyéniségnek nézni bennünket, melyet meg kell ismerni, mellyel számolni kell, s melynek helyet kell juttatni a népek alkotó versenyében.

Babits Mihály

Magyar vagyok, lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el. A világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja. A magyarság színét, a magyarság kincsét. De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt, más kincset el akarnék vetni vagy meggyöngíteni. Én hiszek a testvériségben. A színek együtt adják ki a képet, a hangok együtt adják a koncertet. Nemzet ne a nemzet ellen harcoljon, hanem az ellen, ami minden nemzet nagy veszélye, az elnyomás és a rombolás szelleme ellen. Micsoda leckét kaptunk ebből éppen mi, magyar ok.

Szekfű Gyula 

A cél: hogy minél több magyar legyen képes illúziók ködétől, a demagógia lángolásától távol, nyugodt szemmel beletekinteni a valóságba, mely ma, sajnos tudjuk, számunkra nemigen nyújt vonzó képeket. De amíg ezt el nem érjük, addig sem nemzeti célkitűzésekről, sem nemzeti öntudatról nem beszélhetünk. (…) Jól tudjuk, hogy ezt az öntudatot nem lehet máról-holnapra megteremtenünk. Az útnak közbeeső állomásai vannak. Egyik: a lelki kapcsok fenntartása és megszilárdítása, mely a trianoni határok közé szorult magyarságot köti össze leszakított testvéreivel… A másik állomás: szociális megértés életre keltése minél több magyar lélekben. Ennek hiánya társadalmunknak legsúlyosabb jelensége.

Illyés Gyula 

Magyarországgal, Trianonban egy végzetes igazságtalanság történt, szóval itten az őszinte hangnak egy olyan hiánya van változatlanul, hogy még szólni se lehetett. Ide kell visszamenni. Aki ezt megkerüli, soha nem ér el a probléma magváig.

Márai Sándor 

Európa nagysága és végzete mindig az volt és lesz, hogy különböző kultúrájú, múltú, fajú, nyelvű népek, a jelenük szintjéért és fönnmaradásukért, jövőjükért folytatott küzdelemben különböznek s éppen ez a különbözés adja meg a közös európai erőfeszítés igazi erejét és jellegét… Európa nagy erőforrása és áramtelepe mindig az itt élő történelmi népek öntudatos, egymás ellen és egymás mellett folytatott versenyének különböző szintjéből táplálkozik. Olyan Európa, melynek lakosai közös nyelvet beszélnek, melynek népei elvesztették történelmi öntudatukat, népi becsvágyukat, megszűnne Európa lenni. Európa ereje a sokszínűség, az ellentét, a vita, az emlékezés, a bizonyítás és a különbözés.

 

Kommentár nélkül a költészet napján

Kommentár nélkül a költészet napján

Márai Sándor: Olyan világ jön…

Olyan világ jön,
amikor mindenki gyanús, aki szép.
És aki tehetséges.
És akinek jelleme van…

A szépség inzultus lesz.
A tehetség provokáció.
És a jellem merénylet!…

Mert most ők jönnek…
A rútak.
A tehetségtelenek.
A jellemtelenek.

És leöntik vitriollal a szépet.
Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget.
Szíven döfik azt, akinek jelleme van.

A régi, az égi lesz az új törvény

A régi, az égi lesz az új törvény

„Tudod, ilyen az újmódi rendszer, ebben a korban hős a gengszter. És az éjjel is nappal, az élet nagy torta habbal, de az íze savanyú, a sorsod üres és iszonyú. Itt zenék szólnak és fegyverek, itt mindenki mindig más lehet. A fiúk is lányok, az áldás is átok, de nem tűnik fel senkinek. És aki elvágja a torkodat, az lesz a hírekben az áldozat.”

Bizony ilyen időket élünk, a hagyományaink elhagyása következtében beálló értékvesztés végeláthatatlan korszaka ez, ahol a fényűzés pozitív jelentést ölt, a Mammon az úr, és a fogyasztói sorsokat egy reklámember írja. Ősi hitünket és kultúránkat feláldozzuk a neonfényű tömegtermelés oltárán, nemzetünk tradícióit elavultnak tartjuk, megfakult hiedelemvilágát már nem is ismerjük.

Nemrégiben egy néprajzkutatóval beszélgettem, aki azt nehezményezte, hogy a fiatalok már nem dalolnak. Ahogy fogalmazott, nem is az a legnagyobb baj, hogy egyetlen népdalt sem tudnak hatalmas forráskincsünkből, hanem, hogy egyáltalán nem énekelnek, melynek következtében már közösségi élményről sem beszélhetünk. Marad a kütyük gombjainak magányos nyomkodása és az elidegenedés.

A közösségi élményen túl viszont, még a magunkban való éneklés is jobb a nem éneklésnél, hiszen az fontos szerepet tölt be az egyén lélektani formálásában – fejtette ki. E korban a kultúra átörökítésének természetes közege lassan szertefoszlik, s a fogyasztói társadalmi modellhez kapcsolódó szórakoztatóipar zenei termékei, az úgynevezett popkultúra felemészt minden régit, minden hagyományosat, rásütve ezekre a korszerűtlenség bélyegét.

Azonban van még egy srác….

Egy srác, aki ezt a popkultúrát az értékközvetítés szolgálatába tudta állítani. A titok, – hogy több mint negyed évszázada töretlen a pályája – azt hiszem, ebben rejlik. A felületes, hatásvadász zeneipari tákolmányokkal ellentétben valami több, valami mélyebb, valami sokrétűbb, valami igaz bújik meg alkotómunkájának eredménye mögött. Az érték pedig minden esetben időtálló.

A lelkek mélyéig hatol, hiszen bibliai igazságok, evangéliumi igék szavai, zsoltárok sorai, ősi tudáselemek sejlenek fel a sorok között, ha odafigyel rájuk az ember. A beszédes szöveget pedig igényes zene teszi teljessé, amely időről-időre áthangszerelve, megújulva kerül a közönség elé. Mert ez a srác folyamatosan azt bizonyítja, hogy az értéket igenis be lehet csomagolni a modern világ korszerűségének köntösébe.

A magam részéről rendkívül hálás vagyok, hogy létezik még Magyarországon olyan példakép, aki képes a nagyrészt a nyugati világ bűvkörében szocializálódó fiatalság megérintésére, s nemcsak zenéjével, előadó-művészeti tevékenységével, verseivel, de hithű keresztényként, nemzeti érzelmű magyarként, életével is példát mutatni tömegek számára.

Nyilvánvaló, hogy ezek a tömegek – akik időről-időre egy nap alatt elkapkodják a jegyeket koncertjeire, s rendre ráadás esteket kell meghirdetni, hogy aztán azokra is huszonnégy óra leforgása alatt elfogyjanak a belépők – még énekelnek magukban, mégpedig Ákos nótákat énekelnek, hiszen minden alkalommal egy emberként adnak zúgó bizonyosságot hibátlan szövegtudásukról, legyen szó a ’90-es évek Bonanza slágeréről, az aktuális új album szerzeményéről vagy a legeldugottabb dalról.

Mert ez a srác, természetesen Kovács Ákos, aki miatt én gyermekkoromban magnókazettát kértem születésnapomra csillámpóniló helyett, aki miatt kiskamaszként fogalmam sem volt, melyik külföldi – azóta rég elfeledett – fiúbanda énekesébe kell éppen szerelmesnek lenni, én akkoriban nem a szőke hercegről álmodtam, hanem arról, aki lovászfiúm lenne. Aki tinédzserként zenéjével segített begyógyítani a szívemen esett sebeket, és akit felnőttként nemcsak kimagasló művészetéért és tehetségéért, de emberségéért és világszemléletéért is tisztelek.

Ákos éppen ma töltötte be ötvenedik életévét, mely alkalomból jubileumi koncerttel készült közönsége nagy örömére. Volt szerencsém ott lenni a legelső főpróbán és azt kell mondanom immár sokadjára, a Kossuth-díjas énekes ismét képes volt valami újat mutatni, miközben a régi maradt.

Ezúttal Madarász Gábor és Balásy Szabolcs egészítette ki az Ákosból, Lepés Gáborból és Bánfalvi Sándorból álló triót, amely mögött a koncert második felében a Voisingers nevű majd’ harmincfős kórus is megszólalt, zsigerekig hatoló, elképesztő hangulatot kölcsönözve az előadásnak, és óriási kontrasztot teremtve az égzengés szerű hangáradat és az előadás azon elemei között, amelyek során Ákos egyetlen akusztikus gitárral a kezében vagy csupán egy zongora kíséretében énekelt.

Az este számomra ismét bebizonyosodott, hogy Ákos alkotói munkáját a szép és az igaz szolgálata kovácsolja egységbe, amely során érték születik. Olyan érték, amely nemzeti, keresztény érzülettel, magyar nyelven íródik és minket, magyarokat szolgál. Az érték pedig minden esetben időtálló…

Mert eljön majd az idő, mikor a magyar nem hagyja magát tovább kábítani, mikor öntudatra ébred, tömegesen visszanyúl gyökereihez és megkeresi Istent. Akkor majd minden hamis illúzió a porba hull és csak az igazi érték marad. Akkor végre új lesz a törvény, a régi, az égi lesz az új törvény.

 

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás