„Régi nagy magyar betegségben szenvedünk” – Beszélgetés Borbándi András magyarlapádi lelkésszel

„Régi nagy magyar betegségben szenvedünk” – Beszélgetés Borbándi András magyarlapádi lelkésszel

Nagyszerűnek tartom, hogy a kommunizmus és szocializmus sötét évtizedei után, csonka hazánkból évről-évre egyre többen látogatnak Erdély csodálatos földjére, a gyermekek, fiatalok már nem úgy nőnek fel, hogy fogalmuk sincs Trianonról vagy arról, hogyan lehetséges, hogy 600 km-re tőlünk egy másik országban magyarul beszélnek az emberek.

Az akkor még csak félkész állapotban lévő szórványkollégium teraszán.

Azonban, mikor Erdélyről beszélünk, legtöbbször Székelyföldre gondolunk, ahol a magyarság tömbben él, az utcákon szinte csak magyar szót hallani, a közigazgatás, az oktatás magyar nyelven folyik. Mintha itthonról haza mennénk. Sokáig az én utam is mindig Székelyföldre vitt, aztán egy ismerősöm mesélt a magyarlapádi tiszteletesről, aki a Fehér megyei kis szórványfalu szíve-lelke, megtartója.

Majd oda utaztam, hogy személyesen is találkozzam azzal az emberrel, aki azóta is az általam egyik leginkább tisztelt szereplője a Kárpát-haza Őrei című sorozatunknak. Borbándi András református lelkész, cserkészvezető a román tengerrel körbevéve olyan igaz magyar, amilyet keresve sem találnánk. Hála a hozzá hasonlóaknak, az erdélyi szórványban is sokáig lesz még magyar szó, magyar ima.

Nemcsak tanítja, de neveli is a fiatalokat, nemcsak tudást, de lelket is ad, magyar lelket.

A szórványban koránt sem annyira biztos a magyar megmaradás, egyre nagyobb mértékeket ölt a beolvadás, a házasságok kétharmada vegyes, amelyben vajmi kevés az esély, hogy a születendő gyermekek ne a többségi nemzethez tartozó szülő identitását éljék meg magukénak. Szerencse, ha az elemit magyar iskolában végezhetik, utána jön a román intézmény, román nyelven, román kortársakkal. Nehéz ilyen körülmények között megalapozni a nemzeti öntudatot.

Ahogy András mondja, régi nagy magyar betegségben szenvedünk, ami nem más, mint az önfeladás. Sokan úgy gondolják, hogy – mivel muszáj volt megtanulniuk anyanyelvi szinten a románt – könnyebb a boldogulás, ha nem dacolnak, nem küzdenek magyarságukért. Ezzel szemben a magyarlapádi tiszteletes mindent megtesz, hogy a magyarságtudat izzó parazsát felszítsa a lelkekben.

A Magyarlapádi Szorványkollégium. /Kép forrása: Magyarlapádi Szórványkollégium Facebook oldala

A leghatékonyabb megoldást ebben a reménytelen helyzetben, a cserkészet által nyújtott lehetőségekben látja a gyermekek számára. Hiszen ez a fajta időtöltés nemcsak tanítja, de neveli is a fiatalokat, nemcsak tudást, de lelket is ad, magyar lelket. Megmutatja a természettel való összhang szépségeit és szükségességét, az Isten közelségét, a hit fontosságát, a magyarságunk mibenlétét, mindezt a gyerekek által élvezhető módon, játékosan teszi úgy, hogy közben felelősségtudatra, közösségi létre is felkészít.  Nem is beszélve arról, hogy ezáltal létrejön egy Kárpát-medencét behálózó szövetség a magyar fiatalság körében, amely nemcsak számukra, de az egész magyar nemzet számára erőt jelent majd.

Borbándi András tiszteletes tevékenyen részt vett abban a programban is, amely ott jártamkor még csak kezdett szárba szökkenni, de azóta már nagyszerűen működik, mégpedig annak a szórványkollégiumnak a létrehozásában, amely biztosítja a környező falvakból érkező magyar kisdiákok anyanyelven történő tanulását. De beszéljen minderről ő maga!

Zana Diána

 

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából

 

 

„Mi magyarok nem vagyunk egyedül!” – Beszélgetés Vermes István Koppánnyal

„Mi magyarok nem vagyunk egyedül!” – Beszélgetés Vermes István Koppánnyal

Mikor Vermes István Koppány elhatározta, hogy lovasíjász szeretne lenni, felkereste Kassai Lajost – akiről akkoriban még nem sokan tudták, hogy mivel foglalkozik – és tanácsot kért tőle, amely a következőképp hangzott: „Remek! Semmi más nem kell hozzá, csak egy íj és egy ló.” Két éve Kirgizisztánban a Nomád Olimpiának is nevezett Nemzetközi Nomád Világjátékokon Vermes István Koppány világbajnok lett lovasíjászatban, idén ugyanezt a címet fia, Balázs nyerte el.

A versenyszám után tájékoztatást kértem Koppánytól az eredményekkel kapcsolatban és amikor megtudtam tőle, hogy a fia aranyérmes lett, azt mondta: „Boldogabb vagyok, mint ha én nyertem volna.” Ez a mondat eszembe juttatta egy korábbi gondolatát, miszerint a nemzetépítés alapja, hogy mindent, amit tudunk, továbbadjunk gyermekeinknek. Misem bizonyítja jobban ennek az állításnak az igazát, mint hogy a magyar nemzet immár két lovasíjász világbajnokkal is büszkélkedhet, mégpedig egy családból.

A Kassai Lovasíjász Iskola Felvidéki Vermes törzsének vezetője számára a lovasíjászat nem sport, nem harcművészet, hanem életforma, amely nem csupán a szavak szintjén jelenik meg, de teljesen át is szövi a mindennapi életet. Az idilli birtokon a természettel összhangban él a család, az udvaron saját készítésű jurta, amely “mindig nyitva áll a jótevők és a megszívlelendő gondolatokkal érkező előadók, barátok, táborozók előtt”. A Vág partján a lovak békében, szabadon legelnek a lovasíjászatra és edzésekre kialakított pályák közelében, ahogy beszélgetve sétálunk, Csoma kutya mellettünk baktat, a vízparti nyárfákról szöszt fúj a szél, Koppány füttyszavára pedig körénk gyűlnek a lovasíjász lovak… Álmodni sem tudnék szebbet.

Mikor beültünk a jurtába beszélgetni, még kora délután volt, mire befejeztük, már majdnem sötétedett. Úgy elszállt négy óra, hogy szinte észre sem vettem. Koppány elhivatottsága nemzete iránt, ragaszkodása szülőföldjéhez, a magyarsággal, azon belül pedig a felvidéki magyarokkal kapcsolatos gondolatai, mindenekelőtt pedig éles szemű lényeglátásából fakadó megállapítási odaszögeztek a szőnyeghez, amin ültem.

Azóta többször is volt alkalmam beszélni vele, ami csak még jobban megerősítette az első benyomást, miszerint Vermes István Koppányt a mindennapok feladatait és munkáját alázatosan űző, a szűkebb pátriájáért és a magyar nemzetért munkálkodó embernek ismertem meg, aki megtalálta helyét, útját és küldetését őseink hagyományainak ápolásában és továbbadásában.

Felvidékiként ő maga is tapasztalja a kisebbségi lét hátulütőit, iskolás korában meg is verték, mert anyanyelvén beszélt. A mai napig konzekvensen fellép a magyarokat ért atrocitások ellen. Egynémely többségi nemzet hozzánk való viszonyulásával ellentétben – ahogy Koppány mondja – „Mi magyarok nem vagyunk egyedül!” Az egyik kedvenc történetem, amelyet tőle hallottam bizonyítja ezt. Két éve Kirgizisztánban bekukkantott egy jurtába, ahol egy kirgiz asszony tett-vett, őt pedig heves kézmozdulatokkal tessékelte ki, azonban, mikor bocsánatot kért, az asszony megkérdezte, honnan jött, ő pedig elmondta, hogy magyar. Annak sem kellett több, húzta-vonta be a jurtába, hellyel kínálta és megkérte, hogy várjon egy percet. Hátrament és előre hívta az unokáit, akiknek büszkén mondta: „Nézzétek, ő egy magyar!”

Koppány azt mondja, magyarként olyan szeretetet sehol nem tapasztalt még, mint Kazahsztánban vagy Kirgizisztánban, de meséljen minderről ő maga!

Zana Diána

 

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.

A kiemelt kép Suplicz Anna fotója.

 

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás