A szívnek csak egy lökés kell… – karácsonyi gondolatok

A szívnek csak egy lökés kell… – karácsonyi gondolatok

A fogyasztói társadalom karácsonya már november első napjaiban reklámok és hirdetések neonfényébe borítja a kirakatokat, megjelennek a karácsonyi vásárok, ahol aranyárban vehet az ember fia mindenféle feleslegességet, amelyek nélkül talán élni sem lenne érdemes. Advent utolsó hetében az idegek pattanásig feszülnek, s az áldott várakozás, a békés együttlét, a lelki megtisztulás időszakában minden emberi elme csak azon kattog, mi mindent kell még beszerezni, hogy az ünnep tökéletes legyen.

A XXI. században, mikor az év vége felé közeledve az igazi karácsonyi lelkület helyébe az ész nélküli költekezés szelleme költözött, mikor a Megváltó megszületésére való várakozást a szívekben felváltotta a pompa, a csillogás, a még több utáni sóvárgás, nehéz megtalálni a békés nyugalmat, átélni az ünnep valódi jelentőségét.

Bevallom, velem sincs ez másképp, úgy érzem, évről évre egyre nehezebb felizzítanom magamban a karácsonyi lelkesedés parazsát. Az idei advent negyedik hetébe lépve, mikor már csupán néhány nap választ el a szent ünneptől, még mindig nem tudtam igazán lelkesedni. A mindig rohanó, szürke embertömegekkel zsúfolt szürke utcákon, a hétvégéket sem kímélő év végi hajtás fáradalmait nyögve, esélyem sem kínálkozott a megállásra, a magamba tekintésre, az elmélyülésre vagy, hogy meglássam a szépet, a jót.  

Mégis, a Jóisten végül soha nem hagyja, hogy a szívem szürke maradjon így karácsony tájékán. Még jóval korábban kaptam meghívást Takaró Mihály tanár úrtól az általa vezényelt kórus karácsonyi koncertjére. Az igazat megvallva ki is ment a fejemből, s aznap jutott eszembe, egyik helyről a másikra sietve, hogy mintha lenne még valami mára. Vasárnap volt, advent harmadik vasárnapja, de én a sok elintéznivaló közepette akkor is lótottam-futottam. Éppen, hogy odaértem Pesterzsébetre a koncertre, hiszen megígértem – gondoltam – el kell mennem.

Szégyellem is magam így utólag, hogy kissé nyögvenyelősen ment, hiszen ahogy beléptem este 18 óra előtt öt perccel a Pesterzsébet Központi Református Egyházközség templomába, egyből hatalmába kerített az isteni szeretet. Az amúgy sem kicsi templom csurig volt hívekkel, akik mind a koncertre érkeztek. Később tudtam meg, hogy Takaró Mihály tanár úr/karnagy úr negyven éve alapította a gyülekezet vegyes kórusát, s azóta az egyéb fellépések mellett minden évben rendeznek egy karácsonyi zenés, énekes estet a templomban. Csodálatos, nem igaz?

Repertoárjukban több mint kétszáz mű szerepel a zenetörténet minden korszakából, főként magyar nyelven, de sok művet németül, angolul, latinul, spanyolul is énekelnek. Kifejezetten közel áll hozzájuk a barokk zene, kis és nagymestereivel együtt, valamint a XX. századi magyar kórusmuzsika a zeneszerzők felekezeti hovatartozásától függetlenül. Rendszeresen szolgálnak ünnepi és vasárnapi istentiszteleteken, öregek otthonában, kórházakban. Testvér gyülekezeti látogatásaik során pedig bejárták a Kárpát-medence magyar lakta területeit is.

Az előadás alatt aztán végképp elragadtatott állapotba kerültem. A zene valóban csodákra képes. Takaró karnagy úr történetei még izgalmasabbá, érdekesebbé tették a változatos zenei felhozatalt. Egy ízben – valahol a vége felé – azt mondta, a lábvíz a kellemes, nem a karácsony. Ez nagyon megütötte a fülemet, ugyanis édesanyám is mindig ezt mondta: a karácsony nem kellemes, a karácsony áldott, Istentől áldott, boldog.  

Ma, amikor nyugatra tőlünk már a szomszédos országban sem tűrik a közintézmények ajtóin a koszorúkat, mikor a karácsonyt nem lehet nevén nevezni sem, hanem télünnepnek, év végi mulatságnak vagy fenyőfaünnepnek kell hívni, mint a kommunizmusban. Mikor a köztéri szobrokról lebontják a keresztet vagy éppen az élelmiszerek csomagolásáról retusálják ki, kötelességünk ragaszkodni a hitünkhöz és tudatosan készülni advent időszakában a karácsonyra, amikor is nem az angyalt várjuk, hogy ajándékot hozzon a fa alá, hanem a világ Megváltójának megszületését ünnepeljük.

Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a várakozás idején a belső felkészülés helyét átvegyék a külsőségek. Mert ha fontosabbá válik a felszín a lényegnél, akkor félő, hogy rálépünk az útra, amely a keresztek elhagyásához, a fenyőfaünnephez, végül kereszténységünk feladásához vezet. A szívnek csak egy lökés kell, hogy újra azt érezze, amit ilyenkor kell, hálás vagyok, hogy én mindig megkapom.

 

Kívánok Mindannyiuknak Istentől gazdagon megáldott, boldog, békés karácsonyt!

Zana Diána

 

 

Hanyatlásból a szárnyalás felé – a magyar nemzet sorsának allegóriája

Hanyatlásból a szárnyalás felé – a magyar nemzet sorsának allegóriája

Az értéket hordozó, távlati értelmezéssel bíró, gondolatiságában a nemzet jövőjét előrelendítő magyar kortárs művészetet a fogadatlan prókátorok manapság nemzeti giccsművészetnek, iparos munkának bélyegzik. A kortárs művészvilág kritikáinak első számú elszenvedő alanya ma Magyarországon Párkányi Raab Péter. Nem csoda, hiszen a szobrászművész zsenialitása messze túlmutat a devianciát éltető, az individuum belső, ugyanakkor kicsinyes – az egész tekintetében lényegtelen – vívódásaira koncentráló modern kori, divatos trendeken, melyeket ma művészetnek kell nevezni.

A kép forrása: Szent István Király Múzeum / készítette: Molnár Artúr

A sokszínűség egyformaságát éltető közegre nézve, a vele szemben megfogalmazott egyéni útkeresés, egyediség és maga az egyéniség veszélyt rejt. Hiszen, akinek saját gondolatai vannak, az többé nem irányítható, tehetsége nem nyomható el, nem állítható a rózsaszín, világító neoncső-művészek sorába. A legveszélyesebb mégis, mikor egy nemzeti érzelmű, tehetséges alkotó még Istenhite mellett is kiáll, beleépítve azt művészetébe.

Magyarság és Istenhit – ez Párkányi Raab Péter munkásságának két fundamentuma, melyhez magasan kiemelkedő tehetség, zsenialitás társul. Mindezzel – művein keresztül – megteremtett egy sajátos, komplex világot, egy kimagasló életművet, amelybe most betekintést nyerhetünk Székesfehérváron a Csók István Képtárban megnyílt életmű kiállításán keresztül.

Az életpálya egyes szakaszait, a korai évektől egészen napjainkig felvonultató tárlat különlegességéhez hozzájárul az a jelentéstöbblet, amelyet kurátori koncepciója ad meg. A HANYATtLÓ – SZÁRNYALÓ című kiállítás nem csupán olyan alkotások felvonultatása, melyek önmagukban is lehengerlően hatnak a szemlélőre, nem csupán egy sor szobor, grafika és fotografika a tetszhalott állapotban lévő lótól a rózsafüzérig. Az egyes művek által létrehozott egész gondolatisága minden elemében a magyar nemzet felemelkedésének allegóriáját mutatja.

A kép forrása: Szent István Király Múzeum / készítette: Igari Balázs

A látogató már a képtárba való belépés előtt szembesül az üzenettel egészében, melyet a belépést követően részleteiben is megismerhet. A földön súlyos, semerre nem haladó, önmagában forgó vasszekeret látunk, rajta hanyatt egy bronz ló teste fekszik, lábai az ég felé merednek, feje ernyedten lóg a mélybe. Feltekintve azonban – Párkányi Raab Péter grafikáján – a tetszhalál állapotából feléledő paripa már az ég, az országalma felé vágtat.

A Döntés című – nagyszabású és mondanivalójában hasonlóan komplex, sokrétű, de ugyanakkor egyenes és egyértelmű üzenetet megfogalmazó – kiállítást is jegyző Tóth Norbert kurátori értelmezése szerint, Párkányi Raab Péter művészi pályája számos azonosságot mutat a magyarság történelmével, amely „annyiszor példát mutatott a világnak hitből, hűségből és felelősségből.” S amely már annyiszor tiportatott a porba, de vállalva küldetését, képes volt mindig felkelni. Eljött az idő, hogy ismét büszkén felegyenesedjen, és elinduljon az ég felé, hogy „beteljesítse Istentől rendelt sorsát.” E két sor a kiállítás legfőbb üzenete, amely tisztán és világosan megnyilvánul, még mielőtt a tárlat egészét szemügyre vehetnénk.

A Jelenések 6,2, melyre a nÉPlélek hitvallásában is utalok, a HANYATtLÓ – SZÁRNYALÓ központi gondolata. „És láttam: íme, egy fehér ló, a rajta ülőnek íja volt, és korona adatott neki, és győzelmesen vonult ki, hogy újra győzzön.” Ez a tárlat megerősíthet bennünket abban a hitben, hogy maradtak még, akik zsigereikben érzik a magyarságukból fakadó történelmi küldetéstudatot. Ez a küldetéstudat a nemzettel való sorsközösség és a kultúra tudatos vállalásán és továbbvitelén keresztül mutatkozik meg, és építi az egységes magyar jövőt, amelyet sokak ítéltek és ítélnek ma is pusztulásra, de amely mindaddig a szemünk előtt lesz, amíg mi magyarok, be nem teljesítjük Istentől eredő küldetésünket.

A kép forrása: Szent István Király Múzeum / készítette: Igari Balázs

Tóth Norbert szerint az igazi művész képes megteremteni a kapcsolatot föld és ég, természet és Teremtő között, azaz létrehozni a szakrális alkotást. E gondolathoz hűen, a kiállítótér két szintjén kap helyet szimbolikusan a földi létezés, illetve a szakralitás tere.  Előbbi az útkeresés, az igazság megismerése utáni vágy, a szárnybontás színhelye, ahol a művész korai munkái sorakoznak. Az emeletre érve a mennyei szférába lépünk, melyben egy felnagyított rózsafüzér fut végig a padlón, a két szemben álló falon pedig a hét fő bűn és a hét mennyei erény kap helyet. Tovább haladva azonban kinyílik előttünk egy újabb dimenzió.

A fekete posztóba burkolt harmadik tér számomra olyan, mint egy túlvilági alkotóműhely, ahol az emberi formák és alakok isteni jelentést kapnak. A fentről jövő fénysugarak élesen rajzolnak meg minden sziluettet, mintegy kiemelve a sötétből a testet, a tömeget és felmagasztalva azt. Mi lehet ez? Egy köztes világ? Egy állomás, amely már túlmutat a földi léten, ugyan nem érte még el az eget, de már nagyon közel van hozzá? Itt állnak Párkányi Raab Péter legújabb alkotásai, a kiforrott művek, az eddigi pálya csúcstermékei. Közöttük a két zenélő szobor.

A zenélő szobrok, a teremtő munka apoteózisai, igazi kuriózumként bújnak meg a legbelső terem hátsó felében. A mellébeszélés, a magyarázkodás világában e két műalkotás az emberi lét értelmét, – a művész szavai szerint – az eleve elrendeltetést hivatott megtestesíteni. A mechanikusan működésbe hozott gép-szobron, jól láthatóan kisebb-nagyobb fogaskerekeken és láncvezetőkön fut végig a teremtő akarat, amely végül mozgásba lendítve és dalra fakasztva az egész alkotást a Teremtővel való érintkezésben, illetve a tiszta szeretetben teljesedik be.

Párkányi Raab Péter életmű kiállítását megtekintve tehát nemcsak az alkotási folyamat végeredményébe, de szimbolikusan az alkotás folyamatába is betekintést nyerhetünk. A rész és egész harmóniájának megteremtésére tett törekvései, a tökéletességre való igény, a teljességre való törekvés mutatkozik meg itt, kiegészülve azonban azzal a bizonyossággal, hogy mindezt valójában soha meg nem lelheti, hiszen a végső igazság egyetlen tudója, a teremtő Isten.  

 

Zana Diána

 

A kiállításról bővebben: www.parkanyiart.hu

A következő kisfilm betekintést nyújt a kiállítás harmadik terébe, valamint a zenélő szobrok működésébe:

 

 

„A napnyugati világ múltáig sokszor lészünk még kevesek…” – beszélgetés Bicskei Zoltánnal, az Álom hava rendezőjével

„A napnyugati világ múltáig sokszor lészünk még kevesek…” – beszélgetés Bicskei Zoltánnal, az Álom hava rendezőjével

A címadó sor Attila király szájából hangzik el a délvidéki Bicskei Zoltán Álom hava című filmjében, amely nemrég elnyerte az indonéziai Szellem, Vallás és Képzelet elnevezésű nemzetközi fesztivál legjobb nemzetközi játékfilmnek járó nagydíját. Az alkotást a magyarországi bemutatón volt szerencsém megnézni az Urániában, majd nem sokkal utána, de még a nemzetközi siker előtt elmentem Magyarkanizsára Zoltánhoz, hogy beszéljünk a film mögöttes tartalmáról, a magyarság dilemmáiról, a szülőföld értékéről és a nemzeti kultúra jelentőségéről.

Bicskei Zoltán a Kanizsai Kulturális Központban lévő irodájában Magyarkanizsán.

Az Álom hava című film 1690-ben játszódik, amikor is a török dúlásban kiürült Bácska pusztaságán bujdosók érkeznek a romjaiban is monumentális Aracsi Pusztatemplom falai közé. A török fogságból szabadult három figura rég vesztett otthonát és helyét keresi. A film alapproblémája, hogy az újjáéledéshez nincs megfelelő „szellemi boltozat”, amelyet táltosokkal és szent királyaink szellemével találkozva sem sikerül maguk fölé emelni.

A film fájdalmasan szép párhuzamot von a magyarság hányattatott sorsával, a kiútkeresés, a felemelkedés lehetőségeinek és azok elvesztegetésének megrendítő allegóriája. A reménytelenségben mégis felfénylik a remény a nagy múltú nemzet emlékét idéző uralkodók szellemének megidézésével. Attila király először jelenik meg magyar készítésű nagyjátékfilmben. Dr. Papp Lajos szívsebész professzor alakítja, a vele készült interjú is hamarosan felkerül az oldalra.

Dr. Papp Lajos szívsebész professzor Attila királyt alakítja az Álom hava című filmben.

Az Álom hava tíz évig készült, hiszen egy efféle vállalkozást, a magyar királyok nagyságát megcsillantató alkotást manapság nem könnyű tető alá hozni, hiszen támogatás nemigen várható az arra hivatott körökből. Főleg, hogy a filmben feltűnő királyok olyan gondolatokat mondanak ki múltunk tükrében, amelyek tíz éve még csak jóslatok lettek volna, ma azonban Európa legnagyobb dilemmái. A film megalkotásának ötlete 2006-ban született meg, amikor Bicskei Zoltán szavai szerint „ugyanazok verették meg a magyar népet, akik ma is a torkunkat fojtogatják.” A magyar nemzet akkori sokadszori meggyalázásának és magára hagyásának hatására úgy érezte, tartozik a népének, ahogy ő fogalmaz: „ilyenkor az ember elkezd népben érezni.”

Bicskei Zoltán Csodaszarvas című alkotása.

Ekkor kezdődött a filmkészítés kálváriájának tíz éve, amely során olyan kinyilatkoztatásokkal szembesült, mint „ha Attilát be akarja rakni, a film soha nem fog elkészülni” vagy, hogy a támogató szervezetek csak akkor adnak pénzt, ha a királyokat kifigurázza, nevetségessé teszi. Valóságos csoda, hogy végül mégis napvilágot látott, ugyanakkor nem véletlen, hogy itthon nem kapott a valós érdemeinek megfelelő nyilvánosságot. Magyarországon éppen, hogy csak nem titkolják, nemzetközi viszonylatban első helyet nyer.

„A napnyugati világ múltáig sokszor lészünk még kevesek…de  a hűtlenek mind egy szálig elvésznek” – mondja ki Attila király Bicskei Zoltán gondolatait, aki szerint a kiszámíthatatlan történelem során voltunk már sokkal kevesebben, sokkal rosszabb helyzetben. Úgy véli, a mindennapok hőseire van szüksége a Hazának, azokra az emberekre, akik rendíthetetlenül teszik a saját dolgukat, hiszen nemzetünk sorsát az emberénél sokkal nagyobb erők döntik el, így nincs veszve semmi.

„Az biztos, hogy a hely szelleme a magyari kultúrát még évezredeken keresztül élteti” – zárja gondolatait a filmrendező, akivel riportfilmünkben többek között beszélünk még a kultúra megőrzésének lehetőségeiről a lelki tanácstalanság, a szellemtelen anyagelvűség korában, a teremtő felé leróni kívánt adósságokról, az elveszett gyermekkor visszaidézésének igényéről és az alföldi kultúra mozdíthatatlan ősnyugalmának értékéről a mai világban.

Amennyiben a kedves Olvasó még nem látta és megtekintené Bicskei Zoltán Álom hava című filmjét, erre lehetősége nyílik december 6-án 18 órai kezdettel az ideiglenesen a Magyarság Házának helyt adó Duna Palotában. A vetítés után Búzás Anna beszélget a rendezővel. További információ: maria.borbala.medvigy@bgazrt.hu

A filmet készítette: Zana Diána és Mészáros Péter.

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.

 

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás