Elkésett szerelem – egy művész-polihisztor tollából
Néhány évvel ezelőtt történt, hogy összehozott a jósorsom Kádár Ferenccel, akivel a Budakeszi Galambos Gáspár Erdészeti Arborétum mívesen faragott székelykapuja előtt találkoztunk egy hideg, januári napon. Akkor nem igazán értettem, miért oda hív, hiszen a Kárpát-haza Őrei című riportfilm-sorozatom róla szóló részéhez terveztünk rögzíteni egy beszélgetést. Azt tudtam, hogy két művészeti ágban is kimagasló teljesítményt nyújt, mint operaénekes és keramikusművész, arról azonban fogalmam sem volt, hogy mindemellett művészi értékű fafaragásokat készít; többek között az arborétum monumentális, gazdag díszítettségű kapuját, amely előtt először megpillantottam, ahogy széles karimájú kalapjában, jó kiállásával, csibészes mosolyával várakozott. Első látásra rokonszenvet keltett bennem, amely pedig csak fokozódott, mikor megszólalt kellemes, mély basszusbariton hangján.
A kezdeti szimpátiát aztán hamar felváltotta az érdeklődő figyelem, ahogy mesélni kezdett a motívumok jelentéséről, valamint a székelykapuk történetéről, az ősiségbe visszanyúló, de lassan már a feledés homályába vesző jelképtárról és jelentéstartalomról. Olyan információkat tudtam meg, amelyekről azelőtt soha nem hallottam, pedig rendszeresen megfordulok székely körökben, számtalan utat tettem Székelyföldre, és a magyar népművészettel is sokat foglalkoztam. Az évek során aztán egyre inkább sikerült megismernem a művész mögött az embert. Az embert, akit szerteágazó tudása, tehetsége és jószívűsége már önmagában kivételessé tenne. A Jóisten azonban nagy kedvében lehetett, mikor Kádár Ferit teremtette, mert még egy ritka tehetséget ajándékozott neki; a képességet, hogy szavaival melegséget csempésszen mások szívébe. Rájöttem, hogy a legbensőbb lénye nem is a képzőművész vagy az énekes, hanem a mesélő.
Minden dala, minden mozdulata, minden ecsetvonása, minden cselekedete mögött egy nem mindennapi történet bújik meg. Ezeket a történeteket az élet írta, a tapasztalat mélyítette, a hozzájuk kapcsolódó érzelmek vonták be színekkel. S, mivel Feri nem csupán rendelkezik érdekes történetekkel, de elő is tudja adni azokat; megelevenednek azáltal, ahogyan elmeséli őket. Aki pedig hallgatja, óhatatlanul bevonódik a mesébe; meghatódik, elérzékenyül vagy potyogó könnyekkel hahotázik, netán még a szerelem is megérinti, hiszen Kádár Feri bizony nincs híján a humornak, ami megmutatkozik művészetében és anekdotáiban egyaránt, ugyanakkor a gyengébbik nem iránti elkötelezett vonzalma sem marad titok.
Jómagam, mint Feri történeteinek lelkes híve, felettébb megörültem, amikor egy évvel ezelőtt megtudtam, hogy novelláskötetet készül kiadni. Nem sokkal később meg is jelent a Megtört nyugalom című könyv, melyben az elmúlt évszázad megtépázott családi és egyéni sorsai mutatják meg magukat a két világháború, az elnyomás, a kisebbségi lét árnyékából, mégis a mesélő által megteremtett derűvel ölelkezve. Osztatlan sikert aratott olvasói között, ami arra ösztönözte a szerzőt, hogy megírja a folytatást. Az Elkésett szerelem borítója – ahogyan az előző köteté is – Kádár Ferenc grafikusművészi tehetségét dicséri, ugyanis, ha a korábbi felsorolás nem lett volna elég, ebben a képzőművészeti ágban szintén otthonosan mozog, így minden elfogultságtól mentesen mondhatjuk róla, hogy egyfajta modernkori művész-polihisztor. A lapokat gyöngéd érzelmek, öröm és boldogság, sokszor azonban kétség vagy az igazságtalanság tintája, sőt vér itatja át. Szemtanúi lehetünk könnyed románcoknak, moráletikai kérdéseket fejtegethetünk együtt az íróval, néha hangosan fel is nevetünk, majd hüledezünk, és valószínű, néhány könycseppet is elmorzsolunk. Egy biztos, unatkozni nem fogunk, erről Kádár Ferenc, a mesélő gondoskodik.
Legújabb könyvének bemutatója a Pátyi Művelődési Házban olyan érzésekkel tölthette el a jelenlévőt, mintha egy családi összejövetelen venne részt, ami a hangulatot illeti; bár a család igencsak népes volt, hiszen teltház előtt zajlott az esemény. Szádváriné Kiss Mária, a Pátyi Kurír főszerkesztője kérdéseire felelve, a színpad megtelt Kádár Ferenc anekdotáival – székelyföldi élményekről, szerelmekről, unokákról, játékról -, melyek közé beékelve megszólalt néhány opera-részlet és dal a család többi tagja, valamint jóbarátok, kollégák előadásában. A rendezvényt Molnár Levente, Liszt Ferenc-díjas operaénekes Bánk Bán áriája, a Hazám, hazám zárta, mely méltó lezárást biztosított egy minden tekintetben emelkedett hangulatú estnek.
Zana Diána
További írásaim Kádár Ferencről:
https://magyarnemzet.hu/kultura/2021/03/a-szekely-kapuk-rejtett-uzenete-a-regmultbol
https://magyarnemzet.hu/kultura/2022/03/hangok-es-latvanyok
https://magyarnemzet.hu/kultura/2021/10/a-loves-a-szivemben-visszhangzik-tovabb
Riportfilmünk a művészről:
http://www.neplelek.hu/karpat-haza-orei/a-leghosszabb-lelkiallapot-kadar-ferenccel-beszelgettunk/
Borítókép: Kádár Ferenc az általa készített székelykapu előtt / Fotó: Bach Máté, Magyar Nemzet
Legutóbbi hozzászólások