Idősziget

Idősziget

1988-ban, harmincegy éve jöttem e világra. Születésem előtt öt nappal alakult meg a Bonanza Banzai elnevezésű kultuszzenekar. Nagy rajongójuk, a nálam tizennégy évvel idősebb bátyám révén, elég korán megismerkedtem Ákos zenéjével, mondhatni az anyatejjel szívtam magamba… Mire öntudatra ébredtem, dalai már természetes részét képezték életemnek, és ez három évtized alatt sem változott.

Ahogy már korábban is megírtam, gyermekként miatta kértem magnókazettát születésnapomra, kiskamaszként fogalmam sem volt, melyik külföldi – azóta rég elfeledett – fiúbanda énekesébe kell éppen szerelmesnek lenni, és nem a szőke hercegről álmodtam, hanem arról, aki lovászfiúm lenne. Tinédzser koromban zenéje segített begyógyítani a szívemen esett sebeket, felnőttként pedig nem csak kimagasló művészetéért és tehetségéért, de emberségéért és világszemléletéért is tisztelem.

Valószínűleg nem vagyok egyedül, aki úgy érzi, élete minden helyzetéhez, korszakához, érzelmi amplitúdójához társítani tud egy Ákos nótát. Jómagam körülbelül tízéves korom óta vagyok így ezzel… Mégis meglepődtem, mikor kijött legújabb albuma, amely szinte rögtön platinalemez lett, hiszen annak gondolatisága olyan mértékben szinkron rezeg a lelkemmel, amire még én sem számítottam; tükörként mutatja meg, hol tartok éppen az életemben, melyik sziget felé hajózom a rám kiszabott idő tengerén.

„Uram, a te szemed mindent lát, a legapróbb hibát és még a legkisebb jót is. Szavam meghallod talán, mielőtt kimondanám, Nálad már kész a diagnózis. Kérlek, add, hogy ritkán bukjam el, hogy karod felemeljen a saját hibámból!”

A fenti sorok – számomra – már nem az Istent kereső, hanem az Őt megtaláló, szándékát elfogadó, akarata szerint élő ember gondolatait közvetítik. Kovács Ákosról tudjuk, hogy rendszeresen nyúl hitbéli és vallásos témához dalszövegeiben, a hivatalosan most hétvégén – dupla Aréna-koncert keretei között – bemutatott Idősziget című stúdiólemezen szereplő egynéhány szerzemény azonban – véleményem szerint – messze felülmúlja az eddigieket.

Vegyük például a Felemel című számot, amellyel Ákos két éve elhunyt édesapját idézi meg. „Apámmal intenzívebb a kapcsolatom, mint amikor élt. Most mindennap beszélünk. A dal arról szól, hogy nem kell megijedni, mert aki nincs már velünk, az bennünk tovább él…” – nyilatkozta egy korábbi interjújában.* És valóban, a Felemel a keresztény élet egyik fundamentumát, a család fontosságát mutatja fel, amelyhez nem csak az élő rokonok tartoznak, hiszen a lélek halhatatlansága hitünk egyik alaptézise.

Egyértelműen ez a dal volt a lemezbemutató koncert csúcspontja, hiszen, miközben a hozzá készült klip könnyfakasztó képkockái pörögtek a színpad mögött felállított hatalmas ledfalakon, Ákos mellett 17 éves lánya állt, és vokálozott édesapjának. Anna szerepe azonban nem merült ki ennyiben, hiszen a Tengermoraj kezdő hangjaira lépett színpadra duett-partnerként, majd az új lemez másik kiemelkedő alkotását, az Elhiszem című művet adták elő közösen, amelynek dallamát a lány szerezte.

Anna példája bizonyítja, hogy a 21. században – annak minden negatívuma ellenére – is lehet keresztény értékek mentén, erényes felnőtteket nevelni gyermekeinkből. Tegyük hozzá, hogy az ismertség és a hírnév mindezt inkább nehezíti, mint megkönnyíti. Ákos legidősebb lánya életében fontos szerepet játszik a szakralitás. „Ő kamaszos lázadásként nem Istentagadó heavy metált hallgat, hanem egy órával előbb fölkel, és Szentírást olvas és jegyzetel”** – mondja Ákos. A koncerten azt is megtudhattuk, hogy aznap 5:40-kor kelt, mert hittan faktra ment.

Szívmelengető példája ez az értékek átadásának, hiszen aki saját apjától olyan útravalót kapott, miszerint „meghívja a bajt, aki térdet sose’ hajt” vagy „a szívét sem emelheti fel, csak az, aki mást is felemel”, annak kötelessége továbbadni mindezt egy valós értékektől eltávolodott, önmagából kifordult világban, amelyben jelenleg élni kényszerülünk. Ákosnak – minden jel szerint – sikerült.

Írva vagyon, hogy „akire sokat bíztak, többet kívánnak tőle.”*** Ákos pedig harmincegyedik esztendeje évről-évre többet és többet nyújt közönségének. Gondolataival gyógyít, tanít és irányt ad, generációkon átívelő közösséget teremt, a fiatalságnak pedig alternatív utat mutat.

Én pedig csak  megköszönöm, hogy “melletted mindig vár rám az idősziget…”

Zana Diána

 

*infostart.hu

**képmás.hu

*** Luk. 12,48

 

Kiemelt kép: Ákos Instagram 

 

“Hontalanná váltam…”

“Hontalanná váltam…”

2004-ben ezen a napon az anyaországiak többsége megtagadta külhonba szakadt testvéreit. Tizenöt évvel ezelőtt – a tudatlanság vagy a manipulálhatóság okán, de – erkölcsi mélyponton volt az ország magyarsága. Adósai vagyunk az elszakított nemzetrészeink magyarjainak, akik egy évszázada tűrték, és tűrik ma is a kisebbségi lét megpróbáltatásait, akik – ahogy Kányádi Sándor is fogalmaz – „nem mozdulnak a viharban, inkább szálig kettétörnek.

Dédapám családjának címere.

Történelmünk során, mindig a végeken dőlt el az ország sorsa, és végváraink még mindig tartják magukat. Őrzik nyelvünket, hagyományainkat, az ősi magyar szellemiséget, sokkalta jobban minálunk. Teszik ezt a mai napig, és tették akkor is, amikor itthonról – nemhogy segítő jobb, de – kemény elutasítás érkezett.

2004-ben még kiskorú voltam, így nem szavazhattam, mégis, minden nemmel voksoló vagy távol maradó nemzettársam helyett szégyellem magam és csak remélni tudom, visszakapaszkodtunk már egy olyan morális szintre, hogy ehhez hasonló gyalázat ne fordulhasson elő többet.

Atyai dédapám, Petke Béla Illyefalváról származott. A trianoni békeparancs értelmében, családjával együtt egy olyan ország fennhatósága alá került, amelynek elöljárói mindent elkövettek az erdélyi magyarság lelki – és sokszor testi – megnyomorításának érdekében. A II. bécsi döntés levegőhöz engedte ugyan a fuldoklót, de a II. Világháborút lezáró párizsi békeszerződés újra víz alá nyomta.

Dédapám ekkor írta a verset, amelyben benne foglaltatik, nem csak az ő személyes, de az egész székely és erdélyi nép sorsa és szívfájdalma. Címe nem volt, egyik sorára hivatkozva, én adtam neki a „Hontalanná váltam…” címet. Ezt, a számomra felbecsülhetetlen értékkel bíró írást adom most közre.

 

 

Hontalanná váltam…

 

Elmerengve nézek, s közben lelkem sajog,

A múltra gondolván a szívem is felzokog.

Hontalanná váltam, mi bűnöm Istenem?

Ha oly nagy a bűnöm, bocsásd már meg nekem.

 

Összekulcsolt kézzel könyörögve kérlek,

Szabadítsd már fel a szegény székely népet.

Magyarnak születtek, s ők igaz magyarok,

Miért lettek rabok, s miért nem szabadok?

 

Székely hegyek, völgyek, kedves kis patakok,

A sors széjjel szórt, de nem vagyunk boldogok,

Helyünket nem leljük, hűtlenek nem lettünk,

A jó Isten tudja, mennyit is szenvedtünk.

                                     

                                                   (Petke Béla, ~1945.)

 

Zana Diána

A kiemelt képen Petke Béla, a dédapám (a vers szerzője) és felesége, a dédanyám látható. Mindketten székelyek voltak. 

 

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás