A magyarok bűhitéről szóló, XIX. századi dokumentum került elő

A magyarok bűhitéről szóló, XIX. századi dokumentum került elő

A Yotengritben leírtakkal egyezőséget mutató, közel kétszáz éves dokumentum került nyilvánosságra, amely nemcsak Máté Imre munkájának hitelességét támasztja alá, de azt is bizonyítja, hogy a magyarság körében még a XIX. század közepén élő hagyományként volt jelen a bűhit.

A 2000-es évek elején Máté Imre által megírt és közreadott Yotengrit című négykötetes mű bizonyára sokak számára nem ismeretlen. Egy olyan, régmúltban eredő, a kereszténység felvétele előtti hitrendszer és tudásanyag foglaltatik benne, amely a csodával határos módon, az ország némely részén nyolcszáz éven keresztül fennmaradt. Ugyanis ez idő alatt, mikor a kereszténység tért hódított a tudást birtoklók – úgynevezett belső emigrációba vonultan, vagyis a nyilvános tanításról lemondva – nemzedékeken keresztül csakis egymásnak hagyományozták át a bölcseletet, amelyet nevezhetünk akár a magyarok ősvallásának is. Az egyik ilyen hely, ahol a hagyományvonal fennmaradt, a Rábaköz vidéke. Máté Imre itt találkozott és tanult az őrzőktől, a tudóktól, majd rendszerezte és írásba foglalta ezt a tudást.

Egyes hangok erősen bírálják a Yotengritben foglaltakat, hiteltelennek tartják, sőt Máté Imre által kitalált hazugságnak vélik. Jómagam mindenki számára azt javaslom, mielőtt bárki véleményét – köztük az enyémet is – elfogadná, ismerje meg saját maga a művet. Mikor először a kezembe kerültek a könyvek, és végig olvastam azokat, elementáris erővel csapott belém a felismerés; olyan érzés volt, mintha a lelkem mélyéből szólna. Nem a forma, a megfogalmazás vagy a szóhasználat, hanem a lényegi mondanivaló, amely érezhetően nem idegen, mások által ránk erőltetett gondolatok gyűjteménye, hanem teljes mértékben a magyar nép sajátja, évezredek során kialakult és megerősödött, sallangoktól mentes, tiszta tudás és szellemiség, amelyet ma is felfedezhetünk a magyarság egyedülálló gondolkodásmódjában, képalkotásában, a nyelvünk mellérendelő szerkezetében, teremtő jellegű szavaiban.

Ennyi bevezetés után térjünk a lényegre, akadémiai évfolyamtársam, Dobó József ‚Szakál‘ nagyszerű felfedezésére, amely bizonyítja, hogy Máté Imre nemhogy igazat írt, de az általa papírra vetett ősi magyar hitvilág és tradíció még az 1800-as évek derekán is élő hagyományként működött az országban. Bár – aki követi az írásaimat, esetleg a Diána kertje oldalamat, tudja, hogy – egy éve távozott ebből a világból Gergely Erzsébet, a rábaközi tudó asszony és bába, akit mesteremnek tisztelhettem, s aki éppen a szóban forgó hagyományozási láncnak volt a tagja. Nagyanyja – aki szintén tudó volt – hétéves korában választotta ki örököséül. Saját elmondása szerint, mikor először hallotta Máté Imrét a büün vallásról beszélni, nem hitt a fülének, hogy ugyanazt hallja, amit neki titokban kellett tartania, hiszen nagyanyja a lelkére kötötte, hogy nyíltan nem beszélhet róla senkinek. Miután Mété Imre megtörte a csöndet – hiszen a tudók azt hagyták örökül, hogy csakis akkor szabad nyilvánosságra hozni a tudást, mikor már nagy bajban van a nemzet -, Gergely Erzsébet is elkezdett tanítani, s hátralévő életét a rábaközi hagyomány alapján történő tudásátadásnak szentelte.

Az 1846-ban keletkezett Hetényi-féle kézirat egy oldala.

A Dobó József által felkutatott, szóban forgó dokumentum a Kisfaludy Társaság pályázatára írt 1846-os kézirat, amely A még pogány magyarok őshite, vallása és szertartásai címet viseli. A számunkra leginkább figyelemreméltó, IV. fejezet címe: ‚Elődeink vallásába elegyedett bűhit, és ennek tárgyai‘. Ami még inkább hitelessé teszi a felfedezést, az nem más, mint a tanulmány írójának személye. Hetényi János református lelkész volt, s mint ilyen, a legkisebb mértékben sem állhatott érdekében jó színben feltüntetni az akkor még sokak által gyakorolt bűhitet, hiszen azt a keresztény dogmatikus felfogás továbbra is elfogadhatatlannak tartotta. Így aztán nem érheti az a vád, hogy megszépítette a valóságot, sőt, írásában kifejezetten ellenszenvvel viseltet a magyarok ősvallása iránt. Ezért bátran állíthatjuk, hogy amit azzal kapcsolatban papírra vetett, az tény. “Jót mondani nem akart róla, ezért kénytelen volt megmaradni az igazságnál“ – olvashatjuk Dobó József kommentárjában.

A Bűhit – A magyar ősvallás egy 1846-os kézirat alapján című munkájában, Dobó József részletesen bemutatja a Máté Imre által leírt büün vallás és a Hetényi Mythologiájának IV. fejezetében bűhitként megjelölt hitvilág párhuzamait. Mindkét forrás egyértelműen beszél arról, hogy a világkép a szkíta korokból ered; gyakorlói közvetlen kapcsolatban álltak a felsőbb lényekkel; egy teremtőben hittek; Istenre nem egy távoli entitásként gondoltak, hanem olyanra, aki része a teremtésnek, mindennek és mindenkinek. A teremtő erőt viszont a férfi és a női minőségben együtt látták, ugyanakkor a negatív erőket nem tartották a teremtés részének. A különböző – mára pejoratív értelmet kapott – szavaink, mint az ördög vagy a bűn, korábban más, pozitív jelentéssel bírtak. Máté Imre leírja, hogy az ördög – ahogy a szóösszetétel, valamint a még ma is használatos mondás, hogy ördöge van valakinek, mutatja – őrszellem, őrangyal volt. A bűnbe esni pedig a régi hithez való visszatérést jelenthette.

A szerző ezzel a felfedezéssel remélhetőleg elindít egy olyan folyamatot, amely során egyre több bizonyíték kerül elő a bűhit, avagy a büün vallás igazolására, esetleg felbukkannak olyanok – mint Gergely Erzsébet is volt -, akik még élő hagyományként ismerkedtek meg vele gyerekkorukban. Dobó József a most megjelent kötetnek a folytatását tervezi. A következő részben Hetényi Mythologiájának III. fejezetéve kíván majd foglalkozni, amely A magyarok által imádott főlény, vagy Isten az általok tisztelt fensőbb lényekkel együtt‘ címet viseli. Addig is az első kötet, a ‚Bűhit – A magyar ősvallás egy 1846-os kézirat alapján‘ IDE KATTINTVA ingyen letölthető. Papír alapon kisebb példányszámban jelent meg, amelyről érdeklődni a szakal006@gmail.com címen lehet. A legközelebbi könyvbemutató február 28-án lesz Komáromban.

 

Zana Diána

 

Értékmentők

Értékmentők

A huszonhét kötetes szerző korábban hallani sem akart arról, hogy saját élettörténete is megjelenjen könyv formájában, pedig nem mindennapi életútról beszélünk; kezdve a ferences barátok között töltött gyermekkortól, a magyarság, a magyar kereszténység számos kiemelkedő képviselőjével való ismeretségen, barátságon túl, az erdélyi forradalom, a délvidéki háborúk idején haditudósítóként megélt eseményeken keresztül, egészen az olyan egyedülálló témák feldolgozásáig, illetve történelemhamisítások leleplezéséig, mint Teleki Pál egykori miniszterelnök halálának körülményei. Egy súlyos, életveszélyes helyzet megélése végül mégis arra sarkallta Stoffán Györgyöt, hogy interjúsorozatot adjon Czeglédi Andreának, aki Hatvanhat év történelem címmel rendezte kötetbe a történeteket.

Czeglédi Andrea, a kötet írója / Fotó: Balázsik Csaba

Az íróval és az interjúalannyal, mondhatjuk, hogy a két szerzővel Bella Árpád rádiós kolléga beszélgetett a városi könyvtárban, Fóton, ahol az ünnepi könyvhéthez kapcsolódó júniusi programsorozatot nyitotta Czeglédi Andrea könyvének bemutatója. Hamar fény derült arra is, miért változott meg Stoffán György véleménye az élettörténetének kiadását illetően, ugyanis a tervek szerint a mű a „Hatvanöt év történelem“ címet viselte volna, de egy sajnálatos esemény közbeszólt; Stoffán György szívinfarktust és tüdőembóliát szenvedett el, így a beszélgetéseket halasztani kellett, és a tervezetthez képest egy év múlva látott napvilágot a könyv, nem a hatvanötödik, hanem a hatvanhatodik születésnapot követően. Ahogy Czeglédi Andrea fogalmazott, ezt mindketten jelként értelmezték, amely szerint az írónak még dolga van a földi világban.

Stoffán György a magyar kultúra, a nemzeti érzelmek, a keresztény értékvilág élharcosa egész fiatal kora óta. Huszonhét kötete, több ezer cikke és tanulmánya jelent meg eddig, és valamennyi hiánypótló, értékmentő alkotás. A Hatvanhat év történelem lapjain úgy fogalmaz; felelősségének

Stoffán György és Bella Árpád / Fotó: Balázsik Csaba

érzi, hogy valamit átadjon abból, a „még normálisnak nevezhető világlátásból, hitből, hazaszeretetből, erkölcsi keretből“, amelyet a szüleitől, nagyszüleitől, tanítóitól, példaképeitől kapott. Saját történetein keresztül vezet végig hat és fél évtized eseményein, elénk tárva a kor történelmi; politikai, közéleti vonásait, és ezek egyéni megéléseit. Ez utóbbi, ami letehetetlenné teszi a művet, hiszen a személyes érintettség, az érzelmi telítettség a puszta történelmi távlatokból közel hozza, az olvasó számára is átélhetővé, hitelessé teszi. Emellett a hangvétel könnyed, még akkor is, ha súlyos témákról ad számot, néha humoros, és nagyon sokszor könnyeket csal a szemünkbe.

A könyvbemutató beszélgetése is hasonló stílusban zajlott, Stoffán György két olyan történetet is elmesélt, amelyek meghatározóak voltak életpályáján. Mindkettő egy találkozás emléke. Gyermekként történt, hogy az iskola udvarán játszottak társaival, mikor is egy civil ruhás, idős öregúr hívta magához őket, majd keresztet rajzolt a homlokukra, és a következőket mondta: „legyetek jó magyarok és jó keresztények!“ Ekkor a gyermekek elől rejtve maradt a titokzatos idegen kiléte, s csak évtizedek múltán derült ki, hogy a kommunisták elől menekülni kényszerült Zadravecz István püspök áldotta meg

Dedikálás /Fotó Balázsik Csaba

őket. Róla szóló életrajzi könyve, Zadravecz-passió címen már a harmadik kiadását éli. A másik ilyen meghatározó élmény, Vili bácsi utasítása volt, aki az átkosban is cserkész egyenruhát viselt, és azt a feladatot bízta az újságíróra, hogy leplezze le a hazugságot, miszerint Teleki Pál miniszterelnök öngyilkos lett. Tíz év kutatómunka vette ekkor kezdetét, melynek végeredményeként megszületett az Én öltem meg Teleki Pált című kötet, amely hiteles bizonyítékok garmadáját vonultatja fel a gyilkosság mellett, végül pedig, mintegy katarzisként szembesülünk a beismerő vallomással, amelyet maga a gyilkos, a már megvénült, egykori SS katona tett a szerzőnek

A Hatvanhat év történelem című könyvet elolvasva világossá válik, miért is nevezi Stoffán Györgyöt tanítójának, sőt mesterének Czeglédi Andrea. A könyv minden sora erkölcsi útmutató, iránytű egy feje tetejére állt világban. Egy élet példamutatásán keresztül láttatja meg az igazi értékeket, a valódi, keresztényi magatartást, a meg nem alkuvás bátorságát annak minden következményével. Egy olyan példaképet tár elénk, aki a magyar, keresztény kultúra élharcosaként egész élete során bizonyított, az őt megillető elismerést mégsem kapta meg soha. Nem kell azonban csodálkozni ezen, hiszen a fejre állt világ ismérve, hogy; aki fent van, az való legalulra, akit pedig elnyomnak, elhazudnak, ellehetetlenítenek, képviseli a valós értékeket. Hinnünk kell azonban, hogy az értékmentés egyszer meghozza majd gyümölcsét, és az értékmentők megkapják a megérdemelt elismerést. Czeglédi Andrea és Stoffán György közéjük tartozik.

 

 

Zana Diána

 

A Hatvanhat év történelem című kötetről ITT írok részletesen.

 

 

Egy rendíthetetlen erkölcsű életútról

Egy rendíthetetlen erkölcsű életútról

Mikor az interneten böngészve a szemem elé került régi, kedves ismerősöm, az általam mindig is nagyra becsült író, újságíró, Stoffán György arcképe egy könyvborítón, először végtelen öröm és hálaérzet fogott el, ugyanis egy ilyen értékes életút valóban érdemes arra, hogy nyomtatásban is megjelenjen. Emlékszem, évekkel ezelőtt néhányszor leültünk kávézni, beszélgetni, és már akkor – hallva a történeteit – megfogalmazódott bennem, hogy milyen jó volna egy kötetben összefoglalni azokat. Elismerés és köszönet illeti Czeglédi Andreát, aki egy születésnapi beszélgetés keretei között megtette ezt.

A hála és az öröm után azonban rögtön jött az elkeseredettség, hiszen belegondoltam, vajon hányan fogják megvásárolni a könyvet, melynek főhőse egy olyan közéleti szereplő, aki a mai trendekkel élesen szembehelyezkedik? Stoffán György egész életében hű maradt a jézusi kereszténységhez, mindig és mindenkor a nemzeti érdekeket helyezte előtérbe, többször előfordult, hogy a kommunizmus időszakában; a kádári Magyarországon és Erdélyben, Ceaușescu uralma alatt, vagy haditudósítóként a román forradalom és a délvidéki háborúk idején testi épségét, sőt az életét is kockára tette. Soha nem számított neki az anyagi haszonszerzés vagy az éppen aktuális, világi hatalom elismerése. Tehetsége, valamint a közéleti szereplők körében manapság igencsak ritka klasszikus műveltsége okán ma már nagyon magasan foglalhatna helyet akár a hatalmi elit holdudvarában, akár a média világában. Az erkölcsi rendíthetetlenség azonban a mai világban nem kifizetődő. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a magyar kultúra ilyen kimagasló minőséget képviselő letéteményese ma kilencvenezer forint nyugdíjból él, melyből havonta még évekig levonnak harmincezret egy alantas sajtóper eredményeként.

Igencsak kevesen vannak, akiknek nem hajlik meg a gerincük a Mammon uralmának korában, ahol a köpönyegforgatás, az etikátlanság és az alacsonyrendű felmagasztalása az előmenetel záloga, ahol a páratlan magyar kultúra lassan az ebek harmincadjára jut, és az új generáció nem a keresztény erkölcsiség, hanem a kapitalizmus kizsákmányoló, versengő szellemiségében nő fel, lelki nevelés, hazaszeretet, illetve a klasszikus műveltség megszerzése nélkül. Emlékszem, pár éve telefonon beszéltünk, mikor is abbéli elkeseredettségének adott hangot, hogy a mai fiatalságnak már fogalma sincs arról például, hogy hol született Mozart. Nem akartam kedvét szegni a pikírt megjegyzéssel, miszerint arról sincs fogalmuk, hogy ki volt Mozart. A szisztematikus szellemi leépítés eredményeként már az igazságra, a valódi értékteremtésre, az igazi nemzeti elkötelezettségre nincs igény. A nagy tömegeknek nincs választása, kénytelenek azt a szennyet befogadni, amely a médiából árad.

Ismerek néhány olyan embert, mint Stoffán György; írót, de költőt, filmrendezőt, művészt, tudóst is, aki nem hódolt be, s éppen ezért megfelelő platformot sem kap, hogy gondolatai eljussanak a szélesebb rétegekhez. Ők a saját erejükből, anyagi lehetőségeikből és kitartásukból táplálkozva vívják szélmalomharcukat az árral szemben. Stoffán György a mai napig rendszeresen közreadja írásait blogján, mert – saját szavai szerint – a felelőssége abban áll, hogy valamit átadjon abból, a „még normálisnak nevezhető világlátásból, hitből, hazaszeretetből, erkölcsi keretből“, amelyet a szüleitől, nagyszüleitől, tanítóitól, példaképeitől kapott. Az egykori ferences lelkület mindig is jelen volt életében, hiszen a barátok között nevelkedett, ők oktatták. A legsötétebb kommunizmus alatt édesapja közgazdasági doktorként kénytelen volt mint fémcsiszoló megkeresni a kenyeret a családja számára. Figyelte az ávó, mégis segített a kommunisták által halálosan megfenyegetett egyetemi lelkész Nyugatra szöktetésében, valamint Mindszenty és Márton Áron levelezésének célba juttatásában. Fia pedig tovább éltette ezt a hősiességet; Magyarországra szökött erdélyiek okmányait és a Tőkés Lászlóval készített interjúk kazettáit csempészte át a határon.

A könyv saját, megéléseken keresztül vezet végig hatvanhat esztendő történésein, elénk tárva a kor történelmi; politikai, közéleti vonásait, és egyéni megéléseit. Még kisgyermek korában esett meg, hogy az apró, fürdőszobátlan, közös WC-s lakásból el szerettek volna költözni, így kiment egy pártfunkcionárius hozzájuk terepszemlét tartani, aki a lakóhely váltást a falon függő feszület levételéhez kötötte. Ekkor az édesapa odahívta négy gyermekét, akik tizenhat, tizenöt, tizenkettő és nyolc évesek voltak, s megkérdezte tőlük a práttitkár előtt: „levegyük-e a keresztet a falról annak érdekében, hogy kapjunk egy szép, nagy lakást? A válasz egybehangzó volt: nem!“ Azt hiszem, ez az egyetlen történet jól szemlélteti azt a családi hátteret, azt a neveltetést, amelyben Stoffán György erkölcsi magatartása gyökerezik. Ehhez jön az örökölt tartás és felelősségtudat, amely a Rákóczi Fejedelemtől kapott nemesi cím velejárója. Az anyagi kisemmizés az ő felmenőit is sújtotta; az egykor tehetős családtól a kommunisták elvették vendéglőiket, szállodáikat, birtokaikat. Mégsem ez a fő oka a zsigeri gyűlöletnek a kommunisták, valamint az azóta is uralkodó, azonos mentalitás iránt, hanem a morális és szellemi lezüllesztés, melynek eredményeként megjelent, majd el is hatalmasodott az a bizonyos proli magatartás.

Stoffán György a magyar kultúra, a nemzeti érzelmek, a keresztény értékvilág élharcosa egész fiatal kora óta. Huszonhét kötete, több ezer cikke és tanulmánya jelent meg eddig, és valamennyi hiánypótló, értékmentő mű. Mikor a kezembe került az ‘Én öltem meg Teleki Pált’ című munkája, fél napig a székben ragadtam, mert képtelen voltam letenni. Folytak a könnyeim, annyira megrendítő volt a hiteles bizonyítékokról olvasni, melyekkel az író cáfolja a hivatalos álláspontot, miszerint az egykori miniszterelnök öngyilkosságot követett el, amit a történelemoktatás a mai napig állít. És az utolsó oldalakon – mintegy katarzisként – szembesülünk a beismerő vallomással, amelyet maga a gyilkos, a már megvénült, egykori SS katona tett a szerzőnek. A nevéhez kötődik ugyanakkor – csak, hogy néhányat említsek – a kommunista uralom utáni legelső, Trianonról megemlékező kötet, és az üldözött tábori püspök, Zadravecz István életrajzi könyvének megírása, az 1693-as ferences szakácskönyv alapján összeállított Barátok konyhája címet viselő munka, valamint a Magyarország településeit bemutató, Julianus Útikönyv-sorozat. Mind kuriózum a maga nemében. Ezeknek a könyveknek a sikerlisták élén volna a helyük, ehelyett még a kiadási költségeket is nehezen sikerül csak összekalapozni, a kulturális támogatást megítélő szervezetek még csak válaszra sem méltatják a szerzőt, illetve a magasabb tisztviselőket, egyházi méltóságokat, akik hozzájuk folyamodnak a megjelenések érdekében.

A világ mára minden szempontból a feje tetejére állt. Ahogy Döbrentei Kornél írja; fonákul esik minden, kockán nyer a sátán, és legalul az Isten. Azok, akiknek még fontos a valódi értékmentés, nem tehetnek mást, mint, hogy saját erejükből, széllel szemben, legalul és kicsiben teszik tovább a dolgukat, bízva abban, hogy munkájuk gyümölcse egyszer majd beérik, és örökül marad egy olyan eljövendő nemzedék számára, melynek újból fontos lesz az igaz, a jó, a szép. Ahogy Stoffán György fogalmaz: “A kiút, a jövő ott van minden normális családban. Nem marad meg más, mint kis csoportok, melyek tudják és élik – ha titokban is -, a normalitást, az értékes életet. Ma azokon múlik, hogy mi marad meg az emberiség fejében, hogy mit adunk át abból, amit otthonról és még egy morálisan jó úton haladó életvitelből hoztunk […] az ember és az emberi közeg is megtisztul. Kivált nálunk magyaroknál, ahol minden magyar lelkében van valami, ami más nemzetek lelkében nincs. […] Ez egy sokkal korábbi, Istenhez ragaszkodás, valamiféle ősi tudásból megmaradt természetfeletti erő, istenélmény, ami – ha csak egy csepp magyar vér van bárkiben -, már benne van ez a csoda.“

 

Zana Diána

 

A ‘Hatvanhat év‘ történelem című könyv megrendelhető a nemzeti.naplo2020@gmail.com és a titkarsag.julianus@gmail.com e-mail címeken.

 

Végvári hagyományőrzés Magyarországon

Végvári hagyományőrzés Magyarországon

Jánváry Zoltán és Hidán Csaba László frissen kiadott, A végeken című míves albuma – a korábban megjelent Vitézekhez hasonlóan – nem csupán megjelenésében; súlyában és méretében tekintélyes, hanem tartalmában is. Nemcsak kívül szép, de olyan értékeket foglal magában és tár elénk, amelyek évszázadokon keresztül magától értetődően éltek a magyar néplélekben.

Ahogy történelmünk során oly sokszor, a végvári időkben is hatványozottan kerültek a felszínre ezek az értékek. Miután a Magyar Királyság elvérzett a mohácsi síkon, Európa gyepűjévé vált százhatvan esztendeig védve azt saját vére és szenvedése árán. E vészterhes korszak számtalanszor felmutatta a hazaszeretet, a hősiesség, az önfeláldozás nemes példáját, köztük olyan végvéri vitézek személyében, mint Zrínyi Miklós, Losonczy István, Szondy György vagy Dobó István.

A kötet első része, a Vitézek elsősorban a végvári küzdelmekben is résztvevő harcosok viseletét mutatta be, A végeken című albumot lapozgatva azonban kissé távolabb kerülünk a csatazajtól, és bepillanthatunk a hátországba is; mesterségeket űző férfiak is feltűnnek a vitézek mellett, korabeli életképek tárulnak a szemünk elé, gyermekek, lányok és asszonyok mutatják meg magukat. Ezekben az időkben azonban a nőkre is kemény feladatot osztott a Jóisten, miáltal olyan magyar nagyasszonyok emelkedtek a halhatatlanságba, kiknek sorsa összefonódott a haza és a kereszténység szolgálatával; bátorságuk és helytállásuk pedig a legnagyobb hadvezérekével vetekedett. Gondoljunk csak Kanizsai Dorottyára, Lórántffy Zsuzsannára vagy éppen Zrínyi Ilonára.

„Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak” – írja Balassi a kor katonaemberéről szólva. Ez a szellemiség köszön vissza Jánváry Zoltán igényes, aranykori hangulatot idéző fotóművészetén keresztül, amely még látványosabbá teszi azt az önmagában is színpompás, izgalmas világot, melyet a magyarországi végvári hagyományőrzők képviselnek. A Magyar Képzőművészeti Főiskola elvégzése után Jánváry Zoltán grafikusművészt meghívták a tengerentúlra, ahol több mint húsz évet töltött, oktatott a Nevadai Egyetemen, valamint a Truckee Meadows Főiskolán is. De a cowboyok és az indiánok nem keltették fel az érdeklődését annyira, mint a magyar történelmi hagyományőrzés. A hagyományőrző vitézekkel való első találkozás indította el azon az úton, amely végül visszavezette szülőföldjére, és megszülethetett a végvári hagyományőrzést bemutató, immár két album is, melyek fotóanyaga neki köszönhető, a látványvilágot pedig Tordai Róbert grafikusművész tervezte.

A viseletekhez, a kiegészítő felszerelésekhez, táborvédelmi- és tüzérségi eszközökhöz Hidán Csaba László régész-történész fűzött szakszerű magyarázatot, aki a VXI-XVII. századi magyarországi női viseletek rejtelmeibe is bevezet, s aki egyébként maga is feltűnik – mint hagyományőrző – a Vitézek oldalain hiúzprémes, bogláros, sastollas kucsmájában, hiúzprém galléros dolmányában, szablyával az oldalán, mintha csak maga Thököly Imre nézne vissza ránk. A tudományos hitelesség egyik feltételének tartja, hogy a hadtörténész a gyakorlatban is tisztában legyen a fegyverek használatával. Ő maga, az Aranyszablya Történelmi Vívóiskola vezetőjeként közel harminc éve foglalkozik harcművészettel. Előadásai, harci bemutatói során pedig mindig az adott korszak viseletében és fegyverzetében jelenik meg, repertoárjában minden kor felszerelése megtalálható a honalapítástól egészen ’56-ig.

Mint mondja, a XVI. században két világ ért össze Magyarországon: az oszmán és az európai. Nemcsak Kelet és Nyugat katonái, hanem kultúrái is találkoztak, ami befolyással bírt a szembenálló felek szokásaira és viseletére. Ez pedig nem csupán a háborús időszakokra, de a békés hétköznapokra is hatással volt. A könyvben bemutatott rekonstrukciók írott források, képzőművészeti alkotások és tárgyi leletek alapján készültek. Hidán Csaba László szerint, ezek hetven-nyolcvan százalékban hűen tükrözik a kor viseletét és harcászatát.

A vitézek esetében a külcsínnél fontosabb a belbecs. A megjelenésen túl a tartás és a tisztesség olyan vitézi erények, amelyekkel a XXI. századi hagyományőrzőknek is rendelkezniük kell. Elég azonban belelapozni az albumba, és átfutni a fényképeken szereplő arcokat, hogy rögtön egyértelművé váljon; ezekből a tulajdonságokból itt nincs hiány. A könyv lapjairól ránk tekintő vitézek szeméből kiolvasható a magyar történelem, az ősök iránti tisztelet és a hazaszeretet egyaránt. A végvári hagyományőrzők bemutatásán keresztül A végeken című kötet az elkövetkező generációkkal való párbeszéd eszköze is, hiszen példaként mutat fel egy világot, amelyben az olyan alapvető emberi értékek dominálnak, mint a közösséghez tartozás fontossága, a bajtársiasság és legfőképp a hazaszeretet.

 

Zana Diána

 

A világegyetem és a magyar történelem kapcsolata – Beszélgetés Grandpierre Atillával

A világegyetem és a magyar történelem kapcsolata – Beszélgetés Grandpierre Atillával

Beszélgetni a magyarság őstörténetéről Grandpierre Atillával – ha valami bakancslistás volt az életemben, ez biztosan.

Nemzetközileg ismert és elismert fizikus, csillagász, a száz legjelentősebb természettudós között tartják számon, ugyanakkor költő és zenész is, őstörténeti kutatásai pedig olyan eredményeket hoztak, amelyeket ha ismerne a magyarság, hiszem, hogy semmi gond nem lenne az identitástudattal. Néhány évvel ezelőtt az MTA által évtizedekig elhallgatott, majd Grandpierre K. Endre hatására mégis kiadott, de ferdítésekkel tűzdelt Tárih-i Üngürüszt, a magyarok ősgesztáját újból megjelentette, immár az eredeti, hamisítatlan kéziratot közreadva édesapja a témában megjelent összes írásával és saját tanulmányaival együtt.

A Selyemút őstörténete és a magyarság szerepe Eurázsiában című kötetében – amely alábbi beszélgetésünk alapjául szolgált – tizenkét tudományág legújabb eredményeinek bevonásával egy átfogó, posztmodern tudomány segítségével derít fényt az ősi szkíta-hun-magyar műveltségre, világlátásra és arra az ősnyelvre, amelyet, vagy amelyhez nagyon hasonlót egyetlen nép beszél a mai napig. Rámutat, hogy jelképeink, motívumaink őrzik azt a három kozmikus alapelven nyugvó, mindent átfogó tudást, amely évezredeken keresztül a sajátunk volt, s amelyhez a legmodernebb tudományok ma még nem értek el.

Amennyiben tudatosul bennünk, hogy mit is jelent valójában, hogy a MAG népe vagyunk, a felemelkedés és a környezetünk felemelése is elkezdődhet. Ebben segít a Grandpierre Atilla által felszínre hozott, és tudományosan alátámasztott ismeretanyag. Minderről bővebben ITT lehet olvasni. Filmünkben is ezt járjuk körbe, viszont ahhoz, hogy teljes képet kapjunk, elengedhetetlenül fontos elolvasni A selyemút őstörténete és a magyarság szerepe Eurázsiában című könyvet.

A nemrég megjelent Az Élet könyve című kötet ötvenévnyi tudományos munkájának eredményeképpen született meg, és a világmindenség mozgatóját, az életösztönt tárja fel, miközben rámutat arra, hogyan kapcsolódik általa össze egymással és a világegyetemmel minden élő. Erről ITT írok részletesen.

 

 

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából

 

Ahol a társadalom meghasonlik, a természettel való kapcsolat is megváltozik – Andrásfalvy Bertalannal beszélgettünk

Ahol a társadalom meghasonlik, a természettel való kapcsolat is megváltozik – Andrásfalvy Bertalannal beszélgettünk

Az egykori tájgazdálkodás, az ártéri gazdálkodás nemhogy pusztította, de egyenesen gazdagította a teremtést, minek köszönhetően a középkori Magyarország Európa éléskamrája lehetett.

XIII-XIV. századi úti leírásokból tudjuk, hogy egyedül Norvégia vetekedett folyóink halbőségével; ott azonban mást nem is ettek, ellenben hazánk számtalan terményben bővelkedett. Mátyás király krónikásának, Galeotto Marzianonak tulajdonítják azt a mondást, mely szerint a Tiszának kétharmada víz, egyharmada pedig hal. Bertrandon de la Broquiere francia utazó az ezernégyszázas évek elején azt írja; egyetlen folyóban sem látott még annyi halat, amennyit a Tiszában. Az Alföld pedig egy mesebeli pagonyhoz hasonlított a kisgazdaságoknak köszönhetően.

A hagyományos paraszti társadalom fokozatos felszámolásával a Kárpát-medencei földi paradicsom eltűnt, és átadta a helyét a legeltető állattartásnak, a nagybirtokoknak; a rendkívüli biodiverzitást pedig végül felváltotta a monokultúrás, kizsákmányoló növénytermesztés és nagyüzemi állattartás. Ez a folyamat nem csupán fizikai, de lelki síkon is tetten érhető a magyar néplélekben.

Minderről Andrásfalvy Bertalannal beszélgettünk:

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás