Nemzetkoronázásra van szükség – Beszélgetés dr. Zétényi Zsolttal

Nemzetkoronázásra van szükség – Beszélgetés dr. Zétényi Zsolttal

Dr. Zétényi Zsoltot a legtöbben az 1991-es Zétényi-Takács-féle igazságtételi törvényjavaslat kidolgozójaként és beterjesztőjeként ismerik. A kommunista bűnösök felelősségre vonásáról szóló törvényjavaslatot akkor az Országgyűlés elfogadta, de az Alkotmánybíróság 1992-ben mégis megsemmisítette.

A ’90-es évek elejétől azonban az Ügyvéd úr elkezdett behatóan foglalkozni a Szent Koronával is, amellyel kapcsolatban számtalan írása megjelent. Mikor megkerestem, leginkább az ezzel kapcsolatos ismereteire, tapasztalataira voltam kíváncsi.

A Szent Korona-tan és a Szent Korona-eszme képezi a Magyar Történeti Alkotmány magját, azét az egyedülálló alkotmányét, amely időtlen idők óta szokásokból, dekrétumokból, később törvényekből és a hozzá tartozó gyakorlatból tevődött össze, melynek ereje abban áll, hogy olyan értékeket, bölcsességeket tükröz, melyek a nemzet lelkéből, egyéniségéből fakadnak, létének organikus lenyomata.

A Szent Korona-tan lényege, hogy az uralkodó és a nemzet közösen hozza a törvényeket. A Szent Korona-eszme pedig mindazokat a gondolatokat és filozófiai, teológiai elképzeléseket jelenti, amelyek a Szent Koronához fűződnek, mint például a Szent István-féle ország felajánlás.

Beszélgetésünk során előkerült egy érdekes fogalom, mégpedig a nemzetkoronázás, illetve annak szükségessége. „Hol van az a magyar nemzet, amely úgy gondolkodik, ahogy a Szentkoronás időkben gondolkodtak?” – tette fel a kérdést az Ügyvéd úr, aki szerint a Szent Korona ébredező állapotban van, de ahhoz, hogy kiteljesedjen, s maga a nemzetkoronázás megvalósuljon, fel kell építeni egy rég elfeledett lelkiséget.

Olyan oktatási stratégiára volna szükség, amely során a magyar szellemiség kulcsfontosságú kérdései bekerülnek a gyermek gondolkodásába.  Elengedhetetlen a hazafias nevelés, ugyanakkor az ország vezetőségét is a nemes gondolatok, tehát a becsületesség, az Istenesség, a tisztesség, a hazaszeretet kell, hogy áthassa.

Jövőnk alapja – Zétényi Zsolt szerint – a hagyományos értékrend, az Istenkapcsolat és a szeretetelvűség megvalósítása. Kulcskérdés, hogy a jelen magyarsága képes-e létrehozni egy olyan szeretetközösséget, amely a lakosságot nemzetté kovácsolja. Vannak-e olyan közös nemes és emelkedett célok, amelyek mentén mindez megvalósulhat? Van-e realitása annak, hogy ismét a Szent Korona akarata mentén határozza meg magát a magyarság? Jogilag visszaállíthatóak-e a korábbi állapotok?

Ehhez hasonló kérdéseket boncolgatunk dr. Zétényi Zsolttal riportfilmünkben:

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.

 

Szellemi rabszolgaság fenyegeti az egész világot – Beszélgetés Cey-Bert Róberttel

Szellemi rabszolgaság fenyegeti az egész világot – Beszélgetés Cey-Bert Róberttel

Miután elolvastam Dr. Cey-Bert Róbert Gyula ’Atilla – A hun üzenet’ című könyvét, az volt az első dolgom, hogy megvettem az összes többit. Művei hiánypótlóak, a magyar önazonosság-tudat megerősödése szempontjából elengedhetetlen alkotások. Nemzetünk hőseit, dicső korszakait, nyertes csatáit olyan élvezetes, olvasmányos formában mutatják be, hogy az olvasó büszke legyen magyarságára. Biztos vagyok benne, hogy ha gyermekeink kezébe a Harry Potter helyett ’Koppány –  A fény harcosát’, a  ’Végvári oroszlánokat’, a ’Pozsonyi csatát’ vagy a ’Szabadságharcost’ adjuk, már rengeteget tettünk a felnövekvő generáció nemzeti öntudatának megerősödése érdekében.  

Izgatottan vártam, hogy hosszabban elbeszélgethessek a szerzővel, akinek kalandos életútja az ’56-os magyar szabadságharccal kezdődött. Megrendítő volt hallani az eseményeket olyasvalakitől, aki személyesen átélte azokat, aki égő benzines üveggel dobta meg az orosz tankokat, aki kiszaladt a golyózápor elé, hogy behúzza a kapualjba tüdőlövést kapott társát, akinek – saját elmondása szerint – élete legszebb hete volt, mikor a ruszkik elhagyták az országot és a többiekkel együtt azt hitte, megnyerték a haza, a nemzet szabadságát. Könnyes szemmel mesélte, hogy ebben az egy hétben ismeretlen emberek ölelkeztek az utcán, a sebesülteknek, az elesettek családjainak kirakott ládák azonnal megteltek pénzzel, hogy a betört kirakatokból senki nem vett el semmit. Aztán jött november 4-e és a bevonuló Vörös Hadsereg lába nyomán a remény rémálommá változott.

Cey-Bert Róbertnek menekülnie kellett, a gimnáziumot már Ausztriában fejezte be, majd Genfben diplomázott, a doktori disszertációját a párizsi Sorbonne-on írta. Ezt követően kezdődött a belső-ázsiai és távol-keleti élet, amely minden képzeletet felülmúl… Őstörténeti kutatásai Ujguriába, Tibetbe, Mongóliába, vallástörténeti kutatásai Burmába, Laoszba, Thaiföldre, Kínába és Japánba vitték. Hónapokig élt a burmai őserdőben a Karenni néppel, amely azóta is saját szabadságharcát vívja, hogy megőrizhesse önállóságát, hagyományait és szokásait, és amely a mai napig az ősi természeti népek életformáját követi.

Ahhoz, hogy megírhassa Atilla történetét vagy, hogy beszámolhasson a magyar ősvallásról, ősi tradíciókról, étkezési szokásokról, ősi jelképekről – úgy érezte – át kell élnie, minden zsigerével átéreznie, hogy mit jelenthetett kétezer évvel ezelőtt és még régebben őseink számára az élet. Ezért lakott Belső-Mongóliában egy jurtában, ahol a végtelen sztyeppén vágtázott lovával, vadászott sólymával, ahogy annak idején elődeink is tették, ezért tanult a burmai őserdőben Amő táltostól és ezért mélyült el a buddhizmus tanaiban is.

Dr. Cey-Bert Róbert Gyula élményei, kutatómunkája és megszerzett tudása által azon dolgozik, hogy a magyar nép lelkileg újra megerősödjön, kigyógyuljon a betegségéből, amelynek legfőbb oka, hogy elvágták gyökereitől és olyan történelmet erőltettek rá, amely nem a sajátja, amely megbetegítette. Mint mondja, ma szellemi rabszolgaság fenyegeti az egész világot, amelynek a magyarság – mint szabadságharcos nép – képes ellenállni.

Történelmünk során számtalanszor bizonyítottuk, hogy megvan bennünk a kulturális, szellemi, lelki túléléshez szükséges kulcs.  Nagyon sokszor el akartak már bennünket tüntetni a Föld színéről, mégis itt vagyunk. Ahhoz azonban, hogy ez továbbra is így maradjon, tenni kell! Cey-Bert Róbert szerint ez mindannyiunk feladata: lelki, szellemi összefogásra van szükség, hogy gyermekeinknek irányt mutathassunk, hogy megerősítsük magunkban és bennük is az ősi energiákat.   

De beszéljen minderről ő maga:

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.

 

 

Vasszékelyek harcban – A száz éve alakult Székely Hadosztály tiszteletére

Vasszékelyek harcban – A száz éve alakult Székely Hadosztály tiszteletére

Erdély helyzete a Nagy Háború végén súlyos volt. A Királyi Román Hadsereg 1918. november 18-án megkapta a parancsot a Kárpátok átlépésére. Kratochvil Károly elrendelte a védelem megszervezését, Budapestről ágyúkat kért, ahonnan ugyan kiutaltak negyvenet, de a kommunistákkal összejátszó magyar gyűlölő Pogány-Schwarz József pribékjeivel még a bevagonírozás előtt leszereltette az ágyúkról a célzó berendezéseket és a gyújtószegeket, így használhatatlanná téve a fegyvereket.

A megalakuló Székely Hadosztály magja a feloszlatott kolozsvári nemzetőr zászlóalj volt, amelyhez a brassói 24., a marosvásárhelyi 22., a nagyszebeni 23., a dési 31. és a kolozsvári 21. gyalogezredek katonái csatlakoztak, valamint a Székelyföldről érkezett önkéntesek. A nehéz körülmények között, szinte a semmiből megszületett Székely Hadosztály készen állt nem csak Kolozsvár megvédésére, hanem – naivul a kormány támogatására számítva – Erdély felszabadítására is. Mit sem sejtve arról, hogy közben Károlyiék a román csapatokat szerelik fel mintegy kétszáz vagonnyi fegyverrel Csíkban.

A csendőrség kérdésére, hogy hogyan fogadják a betörő román csapatokat a Károlyi-kormány válasza az volt, ne fejtsenek ki semmilyen ellenállást. December 5-án Székelyudvarhely, január 18-án Déva is elesett. Amikor december 18-án a székelykocsárdi Maros-híd székely őrsége nem volt hajlandó a híd önkéntes átadására, hogy azon a román csapatok átvonuljanak, Fényes „elvtárs” közbelépett – ezzel rögtön ki is derült, miért küldte őt Károlyi. Mint kormánybiztos, utasította a székelyeket a híd átadására.

Kolozsvárt december végén szállták meg a románok. Böhm államtitkár rendelete szerint a magyar csapatok „tiltakozás bejelentése mellett” fokozatosan vissza kell vonuljanak. Kratochvil csapatai Bánffyhunyadra vonultak vissza, de úgy döntöttek, nem követik tovább a Károlyi-kormány utasításait. Egeresből, majd Zilahról is kiverték az ellenséget. A csúcsai harcokban a székelyek egy teljes román zászlóaljat semmisítettek meg. A hadosztály szilárdan a kezében tartotta a védelmi vonalat.

1919. március 2-án Szatmárnémetiben meglátogatta a magasabb egységeket az immár köztársasági elnökké avanzsált Károlyi Mihály, Böhm Vilmos és Pogány József társaságában. A kifogástalan glédában felsorakozott Székely Hadosztály katonái megrökönyödve hallgatták a magyar himnusz helyett az államfő tiszteletére játszott Marseilles-t. Nem értették, nem is érthették, hogy ami számukra egy ellenséges, hazájukat épp darabokra szaggató ország himnusza, az a liberálisok és szocialisták szemében a forradalom nemzetközi indulója. Pogány beszédében egy szót sem szólt a román betolakodók elleni védelemről. A székelyek már tudták, mire számíthatnak a „budapesti elvtársaktól, mégsem voltak hajlandóak visszavonulni.

A Kun-Pogány féle vörös vezetés minden lehetőséget megragadott, hogy gyengítse a Székely Hadosztály honvédő harcát. Nagykállón a Tolnai-féle vörös brigád pribékjei a sebesült székely katonákat egyszerűen kidobálták a beérkező vöröskeresztes vagonokból, majd azokkal menekültek Budapest felé. A bolsevik vezetés március végén feloszlatta Budapesten a Székely Nemzeti Tanácsot és lemondott Magyarország területi integritásának megtartásáról.

A vasszékelyek azonban tovább harcoltak. A Verbőczy zászlóalj zászlaján a következő felirat állt: „Istenért, Erdélyért és a magyar szabadságért”. Szignérváralján nyolcvan székely két román ezredet vert szét. Nagykárolyt április 19-én a vörös csapatok harc nélkül feladták. A Székely Hadosztály zöme Mátészalka Kocsárd térségében harcolt, de az utánpótlásukat a debreceni vörös őrség megakadályozta a vasúti sínek felrobbantásával.

A Székely Hadosztály egyedül maradt. A Károlyi-kormánytól, a Tanácsköztársaságtól semmilyen támogatást nem kaptak, mindkét hatalom ellenségesen kezelte őket. A hadi helyzet egyértelművé tette, ha a hadosztály így folytatja a harcot a hatalmas rpmán túlerővel szemben, megsemmisül. Ha viszont átkel a Tiszán és csatlakozik a vörösökhöz, azzal csak Kun Béla rémuralmát erősíti és hosszabbítja meg. A két rossz közül kellett választani: elfogadják a román fegyverszüneti javaslatot, vagy tovább folytatják a harcot szemben a románokkal, hátukban a vörösökkel.

A fegyverletételt 1919. április 26-án írták alá Nyírbaktán. 6000-re beszülhető azoknak a száma akik ténylegesen letették a fegyvert, 2700-3600-an azonban tovább harcoltak. A román hadsereg a fegyvert letevő székelyeket – megszegvén az egyezményt – szörnyű körülmények között a brassói fogolytáborba szállította. Azok közül, akik nem tették le a fegyvert, sokan folyamatos harc közben eljutottak a Dunántúlra és szeptember 16-án csatlakoztak a Nemzeti Hadsereghez Siófokon.

A legnagyobb tisztelettel és hálával tartozunk a kivételesen bátor és hazafias vasszékelyeknek, akik miután Székelyföld elesett, tovább harcoltak, szemben a román túlerővel, hátukban a vörösökkel, akik a legkilátástalanabb helyzetben sem adták fel, akik otthonuk eleste után nem tették le a fegyvert, hanem Erdélyért küzdöttek, a magyar szabadságért szálltak harcba, akik Székelyföldtől Siófokig ontották vérüket azért, hogy mi ma magyarok lehessünk, akik a legszörnyűbb hazaárulás korszakában a legnagyobb hazaszeretetről tettek tanúbizonyságot.

Adózzunk a Székely Hadosztály emlékének azzal, hogy meghallgatjuk történetüket Dr. Hidán Csaba László régész-történész tolmácsolásában:

A videót Mészáros Péter készítette

 

„Amikor egy népet szembefordítanak legendáival, tudathasadásos állapotba kerül” – Beszélgetés Kassai Lajossal

„Amikor egy népet szembefordítanak legendáival, tudathasadásos állapotba kerül” – Beszélgetés Kassai Lajossal

Kassai Lajost – azt hiszem – senkinek nem kell bemutatni. Mikor, nagyjából öt évvel ezelőtt először olvastam Lovasíjászat című könyvét, fogalmazódott meg bennem a vágy, hogy találkozhassak vele és láthassam a Völgyet Kaposmérőn. Aztán jött a nagy sikerű Lovasíjász című film, a közönségtalálkozók, a beszélgetések, majd a Levelek c. kötet bemutatója, ahol kedves közös barátunk, a nomád világbajnok, Vermes István Koppány bemutatott bennünket egymásnak, egy hónapra rá pedig már ott voltam a Völgyben. Mit is mondhatnék, leírhatatlan élmény volt…

A „tartsd a jószágot természete szerint” elv alapján a Völgyet benépesítik a szabadon mászkáló, legelésző állatok. Mivel mi egy csütörtöki napon érkeztünk, éppen belecsöppentünk a kezdők edzésébe, akik már szorgosan készültek, s le-föl szaladgáltak a tizenegy arab ló, a két bivaly, a szürke marhák, a rackajuhok, a számtalan liba, s miegymás között. Kassai Lajos ugyanis nemcsak a lovasíjászatra készíti fel a növendékeket, szerinte az csupán a másodlagos hatás. Fontosabbnak tartja, hogy megtanuljanak közösségben együttműködni, együtt élni környezetükkel, megismerjék, hogy az állatok egy gazdaság részei, amelynek működtetése az ember feladata.

Ez a kettősség a lovasíjászat sajátja, amely egy befelé vezető önismereti út és egy külső, az állattal való összhang eléréséből áll. A végső cél, megtalálni a harmóniát a sportban, a lóval való együttműködésben és a gazdaságban – vallja Kassai Lajos, aki nem az egyéni sikereiben, a többszörös világbajnoki és Guinness-rekord eredményeiben látja az igazi értéket, – mint mondja, ezek csak az életpályája melléktermékei – hanem abban, hogy sikerült egy jól működő és tartalommal rendelkező közösséget létrehoznia.

Mire a kezdő csoport elvégzi a gazdaság körüli teendőket, vagyis a közösségben végzett munkát, kezdődik az egyén fejlesztése, a fiatalok begyűjtik a lovakat, kötőféket tesznek rájuk és már ugranak is a hátukra, hogy a különböző terepgyakorlatok után végül a lovasíjász pályán gyakorolhassanak. Az eddig eltelt órákban megfigyeltünk, amíg Kassai Lajos kiadta a feladatokat, felügyelte a munkát, el-eltűnt, hogy aztán az istállóba igyekezve vagy egy munkagépet vezetve tűnjön megint föl a látótérben. Mialatt a kezdő csapat lépésben, majd ügetésben adja le a lövéseket a kihelyezett táblákra, mi megtelepedünk a dombtetőn, ahonnan a mester szemmel tudja tartani a tanítványokat, miközben beszélgetünk.

Kassai Lajos hiteles ember, efelől senkinek nem lehet kétsége, hiszen önerőből a nulláról indulva, következetesen épített fel egy, azóta világhírűvé vált rendszert, amelynek azóta is az élén áll. Egymaga támasztotta fel az évezredes hun-magyar lovasíjász gyakorlatot, átvezetve azt a modern kor világába, hiszen – ahogy mindig hangoztatja – nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek. Mindig megvolt a képessége, hogy zsákutcába érve visszaforduljon és tovább menjen az úton, amely során magyarságtudatunk egykor szerves, de rég elfeledett részét sikerült a felszínre hoznia, amelyre méltán lehet büszke egész nemzetünk.

Riportfilmünkből kiderül, hogyan gondolkodik Kassai Lajos a lovasíjászat szellemiségéről, mi a véleménye a tudományos narratíva és a magyar nemzet legendáinak szembenállásáról, a történelemoktatás helyzetéről, a magyar gyermekek tudásszintjéről és a liberális eszme totalitáriussá válásának folyamatáról.

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából

 

Történelmünk messze Keletre vezet – beszélgetés Bíró András Zsolttal

Történelmünk messze Keletre vezet – beszélgetés Bíró András Zsolttal

Nem sokkal az idei jubileumi Kurultáj – Magyar Törzsi Gyűlés előtt jártunk annak főszervezőjénél, a Magyar – Turán Alapítvány elnökénél, Bíró András Zsoltnál. Foglalkoztat a kérdés, hogy vajon mennyiben van jelentősége az egészséges néplélek szempontjából, hogy tudományosan bizonyított-e eredetünk, vagy esetleg fontosabb lehet az önkép, amely évszázadok során alakult ki és szilárdult meg a nemzet tudattalanjában.

Ez utóbbihoz ugyanis nem szükségeltetik tudományos bizonyítás, hiszen mondáink, mítoszaink, legendáink éltetik bennünk. A magyarokban ez a tudás évszázadokon keresztül megkérdőjelezhetetlen volt, azonban a Habsburg, majd a kommunista hatalom identitásromboló tevékenységének eredményeként mára már koránt sem az.

Kíváncsi voltam, hogy Bíró András Zsolt, aki antropológus-humánbiológusként a Természettudományi Múzeum Embertani Tárának kutatója, hogyan látja ezt a kérdést. Szerinte egy nép önmagáról alkotott képe nagyon fontos, viszont – mint mondja – minden nemzetnek annyira erős a nemzettudata, amennyire az saját közoktatásában megjelenik, ahol már a tudomány eredményeivel összhangban kellene erősíteni az identitást. Nálunk a mai napig súlyos hiányosságok vannak e téren.

A nemzeti hagyományaink ápolása ugyanakkor észrevehetően egyre nagyobb teret nyer, elégedettek azonban mégsem lehetünk, hiszen viszonylag széles rétegek tudnak nagyon keveset arról, milyen nagy tradíciókkal bír a magyarság. A Magyar-Turán Alapítvány azon dolgozik, hogy ebből a hatalmas kincsestárból minél többet színvonalasan megmutasson az embereknek, hiszen akkor lehet büszke valaki származására, ha tudja, milyen nagy kultúrából táplálkozik a nemzet, amelynek ő is része.

Bíró András Zsolt szerint nemzetet építeni az összefogást erősítő élményekkel lehet. Ez az üzenete a Kurultájnak is, amely alkalmával minden magyar nemzetrész együtt ünnepelhet a rokon népekkel, érezhetik a kultúra szépségét és az összetartozás erejét. (Az idei Magyar Törzsi Gyűlésről készült anyagunk ITT elérhető.)

Elmondhatjuk, hogy a tudományos módszerekkel történő eredetkutatás az utóbbi években az elvárásaink szerinti irányba halad. Antropológiai módszerekkel végzett vizsgálatok eredményei alapján, Bíró András Zsolt szerint megállapítható, hogy a magyarság összetétele Közép-Ázsiában formálódott több komponensből, aztán a Kaukázus előterében, majd a kelet-európai sztyeppen további elemekkel bővült, így érkezett végül a Kárpát-medencébe. A nemzettudat pedig ebből kell, hogy táplálkozzon, hiszen a magyarság különbözik a legtöbb Európai nemzettől abban, hogy van egy olyan gyökere a kultúra mélyebb rétegeiben, amely messze Keletre vezet.

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.

 

Az emlékezés lángja

Az emlékezés lángja

Jómagam abban az isteni kegyben részesültem, hogy nem kellett személyesen megtapasztalnom, milyen az, mikor az embernek meg kell tanulnia mindentől félni, mikor senki sincs biztonságban, mikor nem lehet szabadon még gondolkodni sem, mikor nincs törvény előtti egyenlőség és magántulajdon, mikor tilos a vallásgyakorlás és a hazaszeretet. Szerencsésnek tartom magam azért is, mert felmenőim tovább adták nekem a megtapasztalt borzalmakat. Hiteles forrásból és nem meghamisított történelemkönyvből ismertem meg a diktatúra embert nem kímélő, Istent nem ismerő borzalmait. Ígéretes, gazdag életek tönkretételének, elhurcolások, kínzások, gyilkosságok, éhezés, kisemmizés emlékeinek hordozója lettem. S majd ha a személyes átélők már nem lesznek, a hozzám hasonló emlékhordozók feladata lesz a fájdalommal terhes emlékek, az egyéni tragédiák továbbadása, a kollektív memória fenntartása.

A megszállott Magyarországon felnövő generáció sajnos nem feltétlenül volt tisztában nemzeti múltjának korábban a habsburgok, életük során pedig a kommunista diktatúra által cenzúrázott aspektusaival. És ez a többséggel a mai napig így van. A párt már az óvodákban elkezdte az ideológiai képzést, a gyerek azután kisdobos, majd úttörő lett, később a DISZ-be került, és a párthű szülők ivadékainak szívében az egészséges hazaszeretet csírája nem sarjadt ki. A kommunizmus Sztálint és Rákosit tömjénező, Moszkva érdekeit kiszolgáló rendszere szándékosan, erőszakosan, destruktívan nyomott el minden nemzeti értéket és hagyományt, tervszerűen eltűntetett minden a magyar kultúra emlékeit hordozó tényezőt. Megváltoztatták a magyar címert, a magyar Himnusz helyett a szovjetet vagy az internacionálét énekeltették. A magyar nemzeti ünnepeket, így március 15-ét is munkanappá nyilvánították. Nem emlékezhettünk nemzeti történelmünk nagyjaira, helyette április 4-ét, a „felszabadulás ünnepét” és november 7-ét, a bolsevik hatalomátvétel napját kellett ünnepelni.

Gyáni Gábor szakterminusa, a „történelmi amnézia” tökéletesen illik a korszak törekvéseire és eredményére. A kollektív felejtés szándékával történő átnevelés hatalmas pusztítást végzett a magyarok lelkében, amelyet a mai napig nem tudtunk kiheverni. A tervszerű pusztítás mindig a nemzeti gyökerek megsemmisítésére irányul, hiszen ezzel mérik a legnagyobb csapást az emlékezetre, ha nincs már ami előhívja egy nép kollektív emlékezetét, hontalanná válik, majd előbb-utóbb kénytelen beolvadni a hódító kultúrába. Mi, magyarok ezt a szándékot már nem egyszer éltük túl, megmaradt a nemzetünk és remélhetőleg az egészséges nemzeti öntudat is visszakerül a szívekbe. De hogy ez megtörténjen, muszáj emlékeznünk! Muszáj újra és újra, és amikor csak alkalom van rá felidéznünk azt az égbekiáltó igazságtalanságot, ami a ’45 tavaszán bevonuló Vörös Hadsereg nyomán bontakozott ki Magyarországon. Ahhoz, hogy igazán becsülni tudjuk magyarságunkat, ismernünk kell a nemzetünk ellen elkövetett legnagyobb bűnt, nevezetesen az identitásától való szisztematikus és erőszakos megfosztást.

Nem szabad elfelejtenünk az egyéni tragédiákat, hiszen a rájuk való emlékezés hozza közelebb, teszi kézzel foghatóvá mindazt a borzalmat, amit át kellett élniük, az ő történetük képez hidat a múlt és a jelen között. Nem felejthetjük el Mansfeld Pétert, a kivégzésekor alig tizennyolc éves „pesti srácot”, nem feledhetjük Mindszenty Józsefet, a karizmatikus hercegprímást, aki nemet mondott mindkét terrorista diktatúrára, akit meghurcoltak, bebörtönöztek, megkínoztak, hogy a Katolikus Egyházat a teljes behódolásra rávegyék. Nem feledhetjük a halálraítélt Vezér Ferenc pálos rendi szerzetest, Hadváry Pál ezredest, és emlékeznünk kell a nagyapákra, nagyanyákra, szülőkre és testvérekre, mindazokra a névtelen tömegekre, akik a habozás nélkül gyilkoló, rabló, kínvallató PRO, ÁVO, majd AVH kezére, majd a rettegett Andrássy út 60-ba, börtönbe, koncentrációs táborba, bitóra jutottak,  a rendszer áldozataivá váltak, miközben csak arról álmodtak, ami minden ember alapvető joga: a szabadságról. 1945 és 1956 között közel négyszáz embert végeztek ki politikai okokból és csaknem minden harmadik felnőtt ellen hatósági eljárást indítottak. Több mint harmincötezer ember ült börtönben és legalább ugyanennyi elítélt volt, akire börtönbüntetés várt.

1956 októberében a magyarság nem tűrt tovább, bebizonyította magának és a világnak, hogy a magyar nemzeti identitás nem eltörölhető, hogy a társadalom gyökeres átalakítása, a független, szabad és demokratikus Magyarország megteremtésének álma nem tűr halasztást. Aztán mégis halasztani kellett és a szabadságvágy belefulladt a „gulyáskommunizmusba”. A tervgazdálkodás rövid idő alatt teljes gazdasági csődbe vitte az országot, állandósult a hiánygazdálkodás. A nyilvánosságra hozott Központi Bizottsági Ülések jegyzőkönyveiből tudjuk, hogy Magyarország 1988-ra már nyakig úszott az adósságban, mégis felvett ugyanebben az évben 200 millió dollár hitelt a Világbanktól, majd újabb 200 millió német márkát az NSZK-tól és 100 millió amerikai dollárt Washingtontól. Az adósság óriási méreteket öltött, a külvilág felé azonban hamis adatokat szolgáltatott a vezetőség, nehogy elriassza a külföldi hitelezőket. Végül már Tajvanig kellett újabb kölcsönért menni, sertést pedig Kínából importáltunk. Aztán 1989 június 16-án egy huszonhat éves fiatalember harminchárom év után nyíltan kimondta egy egész nemzet titkon dédelgetett álmát, s követelte a szovjet csapatok kivonását az országból. Ez a fiatalember egy rémséges korszak lezárásának emblematikus alakja és a nemzeti értékek újbóli felfedezésén alapuló új korszak megteremtője.

A mi feladatunk pedig, hogy minduntalan felszítsuk a forradalom parazsát lelkünkben. Fel kell elevenítenünk a tragikus sorseseményeket, fel kell tárnunk az egyéni tragédiákat! És ami a legfontosabb, minden tudásunkkal azon kell lennünk, hogy gyermekeink, unokáink is megismerjék 1956-ot úgy, ahogy az valójában volt. Mert az, hogy nem hagyjuk kihunyni az emlékezés lángját, a legkevesebb, amivel viszonozhatjuk az értünk tett áldozatot.

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás