Emlékszem, mikor a Misztrál legutóbbi szólólemeze, az ARJ megjelent, Török Mátéval beszélgettem hosszabban az album kapcsán, aki akkor azt mondta, akárhány tagot lát a közönség a színpadon, eggyel mindig többen vannak. Úgy gondolom, ez az a transzcendens többlet, amelyet képtelenség szavakba önteni. S, ha megfogalmazni nem is tudjuk, de valamilyen formában mindannyian átérezzük egy-egy koncert, előadás alkalmával.
Ezen a lemezen kapott helyet, és vasárnap, a nagymarosi templomkertben el is hangzott Ady Endre Az idegen arcok című verse, melynek zárszavaival a költő arról vall, hogy minden ismeretlen arcot, legalább egyszer szeretne megragyogtatni, földeríteni. Az együttes tagjai ezekben a sorokban lelki rokonságra találhattak Adyval, aki megemlít egy titkos emléket is, amely elfogja olykor. A lélek mélységeiben, az ég magaslataiban kutakodók számára felderenghet e gondolat mögött a közös származás, az egység állapotának megsejtése. Az, hogy igazából mindannyian testvérei vagyunk egymásnak egy finomabb, asztrális szinten.
Ez az összetartozás-élmény leolvasható minden idegen, és a sok ismerős arcról is azon a két napon, amikor a Duna-menti kisváros központja zeneköntösbe bújik a nyár derekán a Misztrál zenekar hívó szavára, akik bizony képesek megragyogtatni és földeríteni azokat az arcokat. Kacagó gyermekeket, szelíd mosolyú időseket, vidám családokat, és megnyugvásra találó kósza lelkeket vonz esztendőről esztendőre a Regejáró Misztrál Fesztivál, amely az elmúlt huszonhárom év során igazán bensőséges eseménnyé nemesedett, a résztvevők ismeretlenül is egy nagy családdá forrtak össze, amely minden évben új tagokkal bővül.
Sokunk gondolatát öntötte szavakba Török Máté, mikor azt mondta: „számunkra itt végződik az év, és utána kezdődik a következő Misztrál-év.“ Több ismerőssel, baráttal találkozom ilyenkor, olyanokkal is, akikkel máskor nem, s minannyian valami nagyon hasonlót fogalmaznak meg. Ünnepnek élik meg ezt az alkalmat, amelyet egész évben várnak, éppen az emelkedettsége okán, hiszen olyasfajta művészet hatja át a lelkeket, amely mágikus módon felemel, múlt és jelen egyvelegével pezsdít, és varázslattal tölt meg egy olyan jelenben, ahol egyre ritkábban sikerül ezt megélni. Manapság nehezítettek ugyanis a körülmények ebben a napfénytetővel és légkondival kerek világban, mikor csak tapossuk a gázpedált. Ezért is vagyok hálás a fiúknak, és a meghívott előadók mindegyikének, hogy zenéjükkel segítenek egy szép, szeretetteli dimenziót álmodni magunk köré, legalább két nap erejéig minden esztendőben.
Néha úgy érzem, mintha a templomkertet körbefutó kőkerítés egy másik valóság határvonala volna ilyenkor. A fénnyel szegett óriási fák között, a sápadt holdvilág alatt valóban apró, csillagos éjtündérek kergetőznek, Bajvívó Magyarok hadakoznak kackiásan, virtussal, Mesemondó Juhász regél hatalmas esőzésekről és Szent Márton szekeréről, a templom barokk belsőtere pedig Tolcsvay Béla, vagy ahogy zenész-barátai szólítják; Bélapa hangjától zeng, aki olyan, mintha egyenesen népmeséink bölcs, ősz királya elevenedett volna meg. S, ha már a népmeséknél járunk, ahhoz bizony autentikus népzene dukál, amelyet Pál István ‘Szalonna’ és bandája hozott el számunkra idén.
A Kaláka együttesötvenöt esztendeje énekel verseket. A Misztrál akkor kezdte pályafutását, mikor a Gryllus fivérek mögött már huszonnyolc év állt. Jövőre pedig már a Misztrál mondhatja el magáról ugyanezt, a Kaláka pedig a dupláját ünnepli majd. Velük együtt fellépett még az idei hétvégén a Déridő, a Tamburás Tesók, Lackfi Dorottya és Shina Róbert, Tímár Sára és Zenekara, a Lel-tár, a Platon Karataev Duó, Resti Kornél, és a Fifti Fifti Duó. A házigazdák, az idén Kossuth-díjjal kitüntetett zenekar tagjai; Heigl László, Heinczinger Mika, Pusztai Gábor -, aki Ritmus Univerzalizmus címmel ezúttal önállóan is fellépett, Tóbisz Tinelli Tamás, és Török Máté háromszor koncerteztek, egy ízben Nacsinák Gergely Andrással, aki számos dalszövegüket is jegyzi. A közös előadás különleges, fordított nézőpontból láttatja Babits Mihály Jónás könyvét, mégpedig nem akképp, ahogyan a költő érzékeli önmagát és hivatását Jónás alakjában, hanem a tükröt megfordítva, a próféta szemléli saját valóját a rábízott isteni szó szépségével és veszélyeivel.
Hálás vagyok, hogy ilyenkor mindig határozottan érzem azt, amit Dsida Jenő örökérvényű versében olyan határozottan állít, Heinczinger Mikából pedig úgy árad ez az üzenet, mintha nem is egy zenész énekelne és muzsikálna, hanem maga a dallam öltene emberi alakot, miközben a Teremtő gondviseléséről biztosít. Köszönöm a Misztrálnak, hogy ezúttal is emlékeztetett arra, hogy – Erdélyi János szavaival élve – „Szeretem én az eget úgy, ahogy van, / derűsen, borusan; / szeretem a földet is úgy, ahogy van, / sárosan, porosan“, és arra, hogy csak az ember sír, mert az Isten szeret!
A huszonhét kötetes szerző korábban hallani sem akart arról, hogy saját élettörténete is megjelenjen könyv formájában, pedig nem mindennapi életútról beszélünk; kezdve a ferences barátok között töltött gyermekkortól, a magyarság, a magyar kereszténység számos kiemelkedő képviselőjével való ismeretségen, barátságon túl, az erdélyi forradalom, a délvidéki háborúk idején haditudósítóként megélt eseményeken keresztül, egészen az olyan egyedülálló témák feldolgozásáig, illetve történelemhamisítások leleplezéséig, mint Teleki Pál egykori miniszterelnök halálának körülményei. Egy súlyos, életveszélyes helyzet megélése végül mégis arra sarkallta Stoffán Györgyöt, hogy interjúsorozatot adjon Czeglédi Andreának, aki Hatvanhat év történelem címmel rendezte kötetbe a történeteket.
Czeglédi Andrea, a kötet írója / Fotó: Balázsik Csaba
Az íróval és az interjúalannyal, mondhatjuk, hogy a két szerzővel Bella Árpád rádiós kolléga beszélgetett a városi könyvtárban, Fóton, ahol az ünnepi könyvhéthez kapcsolódó júniusi programsorozatot nyitotta Czeglédi Andrea könyvének bemutatója. Hamar fény derült arra is, miért változott meg Stoffán György véleménye az élettörténetének kiadását illetően, ugyanis a tervek szerint a mű a „Hatvanöt év történelem“ címet viselte volna, de egy sajnálatos esemény közbeszólt; Stoffán György szívinfarktust és tüdőembóliát szenvedett el, így a beszélgetéseket halasztani kellett, és a tervezetthez képest egy év múlva látott napvilágot a könyv, nem a hatvanötödik, hanem a hatvanhatodik születésnapot követően. Ahogy Czeglédi Andrea fogalmazott, ezt mindketten jelként értelmezték, amely szerint az írónak még dolga van a földi világban.
Stoffán György a magyar kultúra, a nemzeti érzelmek, a keresztény értékvilág élharcosa egész fiatal kora óta. Huszonhét kötete, több ezer cikke és tanulmánya jelent meg eddig, és valamennyi hiánypótló, értékmentő alkotás. A Hatvanhat év történelem lapjain úgy fogalmaz; felelősségének
Stoffán György és Bella Árpád / Fotó: Balázsik Csaba
érzi, hogy valamit átadjon abból, a „még normálisnak nevezhető világlátásból, hitből, hazaszeretetből, erkölcsi keretből“, amelyet a szüleitől, nagyszüleitől, tanítóitól, példaképeitől kapott. Saját történetein keresztül vezet végig hat és fél évtized eseményein, elénk tárva a kor történelmi; politikai, közéleti vonásait, és ezek egyéni megéléseit. Ez utóbbi, ami letehetetlenné teszi a művet, hiszen a személyes érintettség, az érzelmi telítettség a puszta történelmi távlatokból közel hozza, az olvasó számára is átélhetővé, hitelessé teszi. Emellett a hangvétel könnyed, még akkor is, ha súlyos témákról ad számot, néha humoros, és nagyon sokszor könnyeket csal a szemünkbe.
A könyvbemutató beszélgetése is hasonló stílusban zajlott, Stoffán György két olyan történetet is elmesélt, amelyek meghatározóak voltak életpályáján. Mindkettő egy találkozás emléke. Gyermekként történt, hogy az iskola udvarán játszottak társaival, mikor is egy civil ruhás, idős öregúr hívta magához őket, majd keresztet rajzolt a homlokukra, és a következőket mondta: „legyetek jó magyarok és jó keresztények!“ Ekkor a gyermekek elől rejtve maradt a titokzatos idegen kiléte, s csak évtizedek múltán derült ki, hogy a kommunisták elől menekülni kényszerült Zadravecz István püspök áldotta meg
Dedikálás /Fotó Balázsik Csaba
őket. Róla szóló életrajzi könyve, Zadravecz-passió címen már a harmadik kiadását éli. A másik ilyen meghatározó élmény, Vili bácsi utasítása volt, aki az átkosban is cserkész egyenruhát viselt, és azt a feladatot bízta az újságíróra, hogy leplezze le a hazugságot, miszerint Teleki Pál miniszterelnök öngyilkos lett. Tíz év kutatómunka vette ekkor kezdetét, melynek végeredményeként megszületett az Én öltem meg Teleki Pált című kötet, amely hiteles bizonyítékok garmadáját vonultatja fel a gyilkosság mellett, végül pedig, mintegy katarzisként szembesülünk a beismerő vallomással, amelyet maga a gyilkos, a már megvénült, egykori SS katona tett a szerzőnek.
A Hatvanhat év történelem című könyvet elolvasva világossá válik, miért is nevezi Stoffán Györgyöt tanítójának, sőt mesterének Czeglédi Andrea. A könyv minden sora erkölcsi útmutató, iránytű egy feje tetejére állt világban. Egy élet példamutatásán keresztül láttatja meg az igazi értékeket, a valódi, keresztényi magatartást, a meg nem alkuvás bátorságát annak minden következményével. Egy olyan példaképet tár elénk, aki a magyar, keresztény kultúra élharcosaként egész élete során bizonyított, az őt megillető elismerést mégsem kapta meg soha. Nem kell azonban csodálkozni ezen, hiszen a fejre állt világ ismérve, hogy; aki fent van, az való legalulra, akit pedig elnyomnak, elhazudnak, ellehetetlenítenek, képviseli a valós értékeket. Hinnünk kell azonban, hogy az értékmentés egyszer meghozza majd gyümölcsét, és az értékmentők megkapják a megérdemelt elismerést. Czeglédi Andrea és Stoffán György közéjük tartozik.
Zana Diána
A Hatvanhat év történelem című kötetről ITT írok részletesen.
Mikor az interneten böngészve a szemem elé került régi, kedves ismerősöm, az általam mindig is nagyra becsült író, újságíró, Stoffán György arcképe egy könyvborítón, először végtelen öröm és hálaérzet fogott el, ugyanis egy ilyen értékes életút valóban érdemes arra, hogy nyomtatásban is megjelenjen. Emlékszem, évekkel ezelőtt néhányszor leültünk kávézni, beszélgetni, és már akkor – hallva a történeteit – megfogalmazódott bennem, hogy milyen jó volna egy kötetben összefoglalni azokat. Elismerés és köszönet illeti Czeglédi Andreát, aki egy születésnapi beszélgetés keretei között megtette ezt.
A hála és az öröm után azonban rögtön jött az elkeseredettség, hiszen belegondoltam, vajon hányan fogják megvásárolni a könyvet, melynek főhőse egy olyan közéleti szereplő, aki a mai trendekkel élesen szembehelyezkedik? Stoffán György egész életében hű maradt a jézusi kereszténységhez, mindig és mindenkor a nemzeti érdekeket helyezte előtérbe, többször előfordult, hogy a kommunizmus időszakában; a kádári Magyarországon és Erdélyben, Ceaușescu uralma alatt, vagy haditudósítóként a román forradalom és a délvidéki háborúk idején testi épségét, sőt az életét is kockára tette. Soha nem számított neki az anyagi haszonszerzés vagy az éppen aktuális, világi hatalom elismerése. Tehetsége, valamint a közéleti szereplők körében manapság igencsak ritka klasszikus műveltsége okán ma már nagyon magasan foglalhatna helyet akár a hatalmi elit holdudvarában, akár a média világában. Az erkölcsi rendíthetetlenség azonban a mai világban nem kifizetődő. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a magyar kultúra ilyen kimagasló minőséget képviselő letéteményese ma kilencvenezer forint nyugdíjból él, melyből havonta még évekig levonnak harmincezret egy alantas sajtóper eredményeként.
Igencsak kevesen vannak, akiknek nem hajlik meg a gerincük a Mammon uralmának korában, ahol a köpönyegforgatás, az etikátlanság és az alacsonyrendű felmagasztalása az előmenetel záloga, ahol a páratlan magyar kultúra lassan az ebek harmincadjára jut, és az új generáció nem a keresztény erkölcsiség, hanem a kapitalizmus kizsákmányoló, versengő szellemiségében nő fel, lelki nevelés, hazaszeretet, illetve a klasszikus műveltség megszerzése nélkül. Emlékszem, pár éve telefonon beszéltünk, mikor is abbéli elkeseredettségének adott hangot, hogy a mai fiatalságnak már fogalma sincs arról például, hogy hol született Mozart. Nem akartam kedvét szegni a pikírt megjegyzéssel, miszerint arról sincs fogalmuk, hogy ki volt Mozart. A szisztematikus szellemi leépítés eredményeként már az igazságra, a valódi értékteremtésre, az igazi nemzeti elkötelezettségre nincs igény. A nagy tömegeknek nincs választása, kénytelenek azt a szennyet befogadni, amely a médiából árad.
Ismerek néhány olyan embert, mint Stoffán György; írót, de költőt, filmrendezőt, művészt, tudóst is, aki nem hódolt be, s éppen ezért megfelelő platformot sem kap, hogy gondolatai eljussanak a szélesebb rétegekhez. Ők a saját erejükből, anyagi lehetőségeikből és kitartásukból táplálkozva vívják szélmalomharcukat az árral szemben. Stoffán György a mai napig rendszeresen közreadja írásait blogján, mert – saját szavai szerint – a felelőssége abban áll, hogy valamit átadjon abból, a „még normálisnak nevezhető világlátásból, hitből, hazaszeretetből, erkölcsi keretből“, amelyet a szüleitől, nagyszüleitől, tanítóitól, példaképeitől kapott. Az egykori ferences lelkület mindig is jelen volt életében, hiszen a barátok között nevelkedett, ők oktatták. A legsötétebb kommunizmus alatt édesapja közgazdasági doktorként kénytelen volt mint fémcsiszoló megkeresni a kenyeret a családja számára. Figyelte az ávó, mégis segített a kommunisták által halálosan megfenyegetett egyetemi lelkész Nyugatra szöktetésében, valamint Mindszenty és Márton Áron levelezésének célba juttatásában. Fia pedig tovább éltette ezt a hősiességet; Magyarországra szökött erdélyiek okmányait és a Tőkés Lászlóval készített interjúk kazettáit csempészte át a határon.
A könyv saját, megéléseken keresztül vezet végig hatvanhat esztendő történésein, elénk tárva a kor történelmi; politikai, közéleti vonásait, és egyéni megéléseit. Még kisgyermek korában esett meg, hogy az apró, fürdőszobátlan, közös WC-s lakásból el szerettek volna költözni, így kiment egy pártfunkcionárius hozzájuk terepszemlét tartani, aki a lakóhely váltást a falon függő feszület levételéhez kötötte. Ekkor az édesapa odahívta négy gyermekét, akik tizenhat, tizenöt, tizenkettő és nyolc évesek voltak, s megkérdezte tőlük a práttitkár előtt: „levegyük-e a keresztet a falról annak érdekében, hogy kapjunk egy szép, nagy lakást? A válasz egybehangzó volt: nem!“ Azt hiszem, ez az egyetlen történet jól szemlélteti azt a családi hátteret, azt a neveltetést, amelyben Stoffán György erkölcsi magatartása gyökerezik. Ehhez jön az örökölt tartás és felelősségtudat, amely a Rákóczi Fejedelemtől kapott nemesi cím velejárója. Az anyagi kisemmizés az ő felmenőit is sújtotta; az egykor tehetős családtól a kommunisták elvették vendéglőiket, szállodáikat, birtokaikat. Mégsem ez a fő oka a zsigeri gyűlöletnek a kommunisták, valamint az azóta is uralkodó, azonos mentalitás iránt, hanem a morális és szellemi lezüllesztés, melynek eredményeként megjelent, majd el is hatalmasodott az a bizonyos proli magatartás.
Stoffán György a magyar kultúra, a nemzeti érzelmek, a keresztény értékvilág élharcosa egész fiatal kora óta. Huszonhét kötete, több ezer cikke és tanulmánya jelent meg eddig, és valamennyi hiánypótló, értékmentő mű. Mikor a kezembe került az ‘Én öltem meg Teleki Pált’ című munkája, fél napig a székben ragadtam, mert képtelen voltam letenni. Folytak a könnyeim, annyira megrendítő volt a hiteles bizonyítékokról olvasni, melyekkel az író cáfolja a hivatalos álláspontot, miszerint az egykori miniszterelnök öngyilkosságot követett el, amit a történelemoktatás a mai napig állít. És az utolsó oldalakon – mintegy katarzisként – szembesülünk a beismerő vallomással, amelyet maga a gyilkos, a már megvénült, egykori SS katona tett a szerzőnek. A nevéhez kötődik ugyanakkor – csak, hogy néhányat említsek – a kommunista uralom utáni legelső, Trianonról megemlékező kötet, és az üldözött tábori püspök, Zadravecz István életrajzi könyvének megírása, az 1693-as ferences szakácskönyv alapján összeállított Barátok konyhája címet viselő munka, valamint a Magyarország településeit bemutató, Julianus Útikönyv-sorozat. Mind kuriózum a maga nemében. Ezeknek a könyveknek a sikerlisták élén volna a helyük, ehelyett még a kiadási költségeket is nehezen sikerül csak összekalapozni, a kulturális támogatást megítélő szervezetek még csak válaszra sem méltatják a szerzőt, illetve a magasabb tisztviselőket, egyházi méltóságokat, akik hozzájuk folyamodnak a megjelenések érdekében.
A világ mára minden szempontból a feje tetejére állt. Ahogy Döbrentei Kornél írja; fonákul esik minden, kockán nyer a sátán, és legalul az Isten. Azok, akiknek még fontos a valódi értékmentés, nem tehetnek mást, mint, hogy saját erejükből, széllel szemben, legalul és kicsiben teszik tovább a dolgukat, bízva abban, hogy munkájuk gyümölcse egyszer majd beérik, és örökül marad egy olyan eljövendő nemzedék számára, melynek újból fontos lesz az igaz, a jó, a szép. Ahogy Stoffán György fogalmaz: “A kiút, a jövő ott van minden normális családban. Nem marad meg más, mint kis csoportok, melyek tudják és élik – ha titokban is -, a normalitást, az értékes életet. Ma azokon múlik, hogy mi marad meg az emberiség fejében, hogy mit adunk át abból, amit otthonról és még egy morálisan jó úton haladó életvitelből hoztunk […]az ember és az emberi közeg is megtisztul. Kivált nálunk magyaroknál, ahol minden magyar lelkében van valami, ami más nemzetek lelkében nincs. […] Ez egy sokkal korábbi, Istenhez ragaszkodás, valamiféle ősi tudásból megmaradt természetfeletti erő, istenélmény, ami – ha csak egy csepp magyar vér van bárkiben -, már benne van ez a csoda.“
Tisztán emlékszem, amikor először hallottam élőben Heinczinger Mikát énekelni. Nem nagykoncert volt, és nem is a Misztrállal vagy más formációval lépett fel. Egy aprócska, kör alakú bálaházikóban gyűltünk köré úgy két tucatnyian egy téli estén Géczy Gábornál, Magfalván. Azon kevés alkalmak egyike volt ez, amikor a kizökkent világ egy órácskára helyrebillent. A kályha melege, a forraltbor íze, s a közösség élménye megteremtette a vágyott benső békét; az öröm, a boldogság, az összetartozásérzés tapintható volt a levegőben. Végtelenül kellemes este volt önmagában is, de mikor megpendültek a gitárhúrok, és bezengte Mika hangja a gyertyafényes teret, igazi varázslat történt. Arra gondoltam, amíg ilyen lélekmuzsika, s ilyen lélekmuzsikus létezik, addig az igazi magyar kultúránk, a lélek kultúrája sem vész el.
Az ÉgÁllomás letölthető, és meghallgatható az interneten, valamint CD formátumban is megjelent. / Fotó: Szeidl Marian
Az este végeztével, megkértem, hogy dedikálja nekem az akkortájt megjelent szólóalbumát. Azóta eltelt jónéhány év, s miután az ÉgIgézőket rongyosra hallgattam, épp itt volt az ideje, hogy elkészüljön a következő szólólemez. Az ÉgÁllomásmeghallgatható, és le is tölthető a világhálóról, de megjelent CD formában is. Olyan dalok szerepelnek rajta, melyeknek nemcsak a megalkotása, de az átélése is maga a teremtés. A líra már önmagában is felébreszti az ember képzeletét, az énekelt vers pedig számomra úgy hat, mint amikor a táltos összetalálkozik a táltoslóval, és ehhez jön harmadik adalékként a Mikától már megszokott hangszerkavalkád – bevallom, ritkán látom a színpadon olyan hangszerrel a kezében, amelyet egészen pontosan meg tudnék nevezni – , mint parázs, amitől aztán a paripa oly magasra szökik a táltossal a hátán, hogy patkója csillagot ér, mint Juhász Gyula versében a bujdosó Balassié. A csillagot rúgó mén képe egyébként a mitikus időkbe nyúló magyar őstörténelemből maradt ránk, amelyet Heinczinger Mika előszeretettel idéz meg muzsikájával.
S, csak hogy még direktebb legyen a teremtés; rögtön az első nóta a Kezdet címet viseli, és elemi mágiával tárja elénk a genezist. Különböző hangulatok, témák váltakoznak a lemezen helyet kapott tizennégy dal egymásutániságában. Megjelenik néhány jól ismert strófa; Pilinszky János, Juhász Gyula, Wass Albert, Benedek Elek sorai, ugyanakkor túlsúlyban vannak a még nem hallott szövegek, melyek nagy részét Nacsinák Gergely András jegyzi, valamint Osztrogonácz Miklós versei is helyet kaptak. A melankolikus, olykor komor dallamok mellett a féktelen, mulató jókedv sem hiányzik, számomra mégis ez a sok hanggal áradó, burjánzó, ősi, természeti erő a legkevesebb, mely a Kezdet mellett, a Tavaszi áldomásban, valamint a Szeresd a fát című, Benedek Elek vers megzenésítésében szintén tetten érhető. A természet egy magasabb szinten mutatkozik meg Heinczinger Mika művészetében; mégpedig az ember benső világával egységben, annak kifejeződéseként. A jóság, a szépség, az emberség olyan vágyott fogalmak, melyek a Mika-féle misztériumjátékban rendre megjelennek.
Heinczinger Mika / Fotó: Török Máté
A természet temploma tárul fel előttünk. Mintha csak Tamás szavai bújtak volna dalköntösbe, aki evangéliumában Jézust idézi: „Hasítsd szét a fát és ott leszek, emeld fel a követ és megtalálsz.“ Mika érezhetően rátalált az Úrra a kibomló rügyekben, a pillangók reptében, a rigók dalában, s a napsugarakból ácsolt templomtornyok látványában. Ilyen szemmel körbe tekintve, az élet nem is lehet más, mint égállomás. Aki pedig mindezt még nem vette észre, az útmutatót is kap a Recept című nótán keresztül, mely Szép Ernő versének zenei adaptációja. A természet tisztelete, a vele való együtt légzés és a magyarságtudat Mika lényében elválaszthatatlan egységet alkot. Egy korábbi beszélgetésünk során úgy fogalmazott népünkkel kapcsolatban, hogy az sosem zsákmányolta ki a környezetét, s mindent megköszönt, amit a természettől kapott. Aki ezt a mentalitást magáévá tudta tenni, az egy ideához csatlakozott, mindegy volt a vallása vagy a származása, hiszen magyarnak lenni vállalás; a földdel, az állatokkal, az emberekkel, békében és szeretetben. Mintha csak Wass Albert Hontalanság hitvallását hallanám, amely egyébként szintén felkerült a lemezre, nem véletlenül, hiszen a megfogalmazott gondolatok tükrözik Heinczinger Miklós személyes hitvallását is, mely azonban a Gondtalan című nótában egy sokkal optimistább felhangot kap.
Ahogy másodjára, majd harmadjára hallgatom végig az albumot, egyre inkább feltűnik, hogy az ismert és a teljesen új sorok mögött egy alkotói pálya összegzése is fel-feldereng, mint egyfajta önvallomás. Egy olyan művészé, kinek szakállában a Sarkcsillag fénye fészkel, mellkasán pedig A Dél Keresztje függ, aki megjárta a hetedhét ösvényt, eljutott az Óperenciás tengeren is túlra vándorútján Észak, s Dél között – ahogyan Ferenczi Gyurival közösen énekli a Kikötők című nótában, ami igen gyorsan a kedvencemmé vált. S, ahogyan a Kezdet a kiindulópont, kalandozásokon, örömön, bánaton át jut el végül a vándorút végére, hogy kijelölje az irányt, mely Hazafelé mutat. Összességében egy egész életfilozófia tárul elénk, amely lényegét tekintve az emberi létezés csodájáról szól, s mint ilyen, nemcsak szórakoztat, de tanít is. Köszönet érte Heinczinger Mikának és számos alkotótársának!
Nem vagyok zenekritikus, vajmi kevés szakértelemmel bírok a zeneművészetet illetően, egyszerűen csak szeretem. Szeretem az igényes dallamok által gerjesztett érzelemhullámokat, ahogy felkorbácsolják vagy éppen kisimítják lelkem óceánját. Ezúttal sem írok zenekritikát, az úgysem érdekel mást, csak a többi kritikust. Inkább megpróbálom átadni mindazt az élményt, amelyet volt szerencsém megélni, átérezni, miközben Kobza Vajk legújabb albumát hallgattam.
A muzsika kiváltképp kedvez a belső képalkotásnak, s ha valaki teret enged a szíve mélyéről feltörő képzeteknek, könnyedén teremthet egész világokat a legapróbb részletekbe menően, anélkül, hogy felállna a karosszékéből. Elég hozzá egy jó hangberendezés, hogy az élmény felhőtlen legyen. Emlékszem, mikor egy kedves zenész barátom elküldte nekem a legújabb nótáját, ugyanakkor a lelkemre kötötte, hogy csak és kizárólag fülhallgatón keresztül hallgathatom meg, mert a telefon vagy a laptop hangszóróján át nem érvényesül az alkotás teljessége. Nekünk, laikusoknak talán ez sem bír akkora jelentőséggel, mint a vájtfülűeknek; nekünk más szempontjaink vannak.
Számomra az elsődleges például, hogy megjelenjen a libabőr a karomon, meggyűljön a könny a szememben, elszoruljon a torkom, sóhajok toluljanak az ajkamra; mindezek jelzik, hogy magával ragadott, elvarázsolt egy mű, hogy a precíz profizmuson túl, magában hordoz valami többletet, amelyet körülírni, megmagyarázni, szabályokba foglalni nem lehet, mert az érzelmek általában köszönőviszonyban sincsenek a racionalitással. Csillanás – ez a lemez címe, mely ezúttal bűvkörébe vont. Rímel a zenész korábbi, Illanás nevet viselő albumára, de a kettő között megjelent a Rejtek című is. Ez a hármas – már címválasztásában is – előirányoz valami misztikusságot, egyfajta illékony bájt, jelenést, ami bárki előtt alakot ölthet, ám megragadni, maradásra bírni nem lehet. Így tanít a jelen megélésére.
Az ezeregy éjszaka hangulat már az első témával megjelenik a szívemben, és egyfajta alapélményként végig meg is marad; Kobza Vajkot nem hiába tartják számon a régizenei fúzió és kortárs orientális zene egyik nagyköveteként. A lemezen a legnagyobb hangsúlyt kapó, és a zenész fő hangszerének számító úd, vagyis az arab lant, valamint a török eredetű baglama hatására egy pillanat alatt megnyílik a benső érzékelésem, s illatos, keleti fűszerekkel telve nehezedik el körülöttem a levegő. A lemezen közreműködő Bakai Márton hegedűn, Burns Katalin kavalon, Cziráki Melinda basszusfurulyán, Gozlan Fatima bolgár kavalon, neyen és tombakon, Major Balázs udun és ütőshangszereken, Pengő Csaba pedig nagybőgőn járul hozzá ehhez a különleges élményhez.
A helyenként elhúzódó, meditatív dallamok úgy ringatnak, mintha csak egy apró csónakban ülnék a Fekete-tenger békés hullámainak hátán. Máskor egészen moderné válnak az egyébként tradicionális dallamok, és önkéntelenül is dobolni kezd a lábam az egyre hevesebb taktusokat követve. Képsorok pörögnek lelki szemeim előtt; regösök avatnak be hajdanvolt történésekbe, szavak nélkül mesélnek, kézenfogva vezetnek középkori valóságokba; harcosok elevenednek meg, kik véres küzdelmeket vívnak, s hősi halált halnak; női szíveket hódító férfiak tusáznak; olyan atyákat kelt életre a képzelet, kik a béke, és a jövedelmező családi kapcsolatok megteremtése érdekében választanak hitvest leányaiknak; és kolostorok falai közt keringő szemérmes titkokról hull le a lepel. Az időtlenségben vagyunk, más dimenziók nyílnak meg, mégis a Kelet szól, de magyarul; Selmeczen járunk, Zágon felett, vagy Ada-Kalehben, a törökök lakta al-dunai szigeten Kossuth nyomában, akinek menekülését a világosi fegyverletétel után Bégo Mustafa, Al-Kaleh utolsó török hűbérura segítette.
Igazán egyedi, lélekbe hasító, szinte erotikus zenei világot tár elénk a Bégo Mustafa lebegő kertjei című dal, amely Ada Kaleh szigetének legendáját önti dalba, amely egyes elképzelések szerint Jókai Az arany emberében megjelenített Senki szigetével azonos. A magyar, román és szerb határon elhelyezkedő szigetet a kelet kapujának is hívták; az utcáit török kávé és különleges édességek illata lengte be, nyüzsgő bazár tartotta pezsgésben és hidzsábot viselő asszonyok ékesítették. A szigetet 1972-ben a Vaskapu I. vízerőmű létesítése során örökre elnyelték a Duna habjai. Kobza Vajk egy korábbi interjújában elmeséli, hogyan ihlette meg egy álom Bégo Mustafa legendájával kapcsolatban. „Ugyanúgy megnyíltak a bazárok, a kávéházak, az árusok pultjai olajbogyóktól roskadoztak. Halk zene szólt, pipafüst szállt egy fehér dervisnek tűnő alak körül, akit sokan körbevettek. Kicsivel a sziget felett különös virágoskertek lebegtek, a növények gyökerei néha az utcát érték.“
A különleges zenei anyaghoz a képzeleten túl, a CD-borító teremt valódi képet Kátai Mihály alkotásán keresztül, mely a legnagyobb videóportálon még meg is mozdul, hogy a dallamvilághoz hangolja a szemet, és apró mozzanataival vezessen egy másfajta megéléshez, egy benső világ megnyílásához; a lebegő kertek, az édeskés dohányillat, és a keleties hangulat színpompás kavalkádjának dimenziójába.
Zana Diána
Borítókép: Kobza Vajk / www.kobzavajk.com / Fotó: Zsolti Tamás
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Legutóbbi hozzászólások