Egy rendíthetetlen erkölcsű életútról

Egy rendíthetetlen erkölcsű életútról

Mikor az interneten böngészve a szemem elé került régi, kedves ismerősöm, az általam mindig is nagyra becsült író, újságíró, Stoffán György arcképe egy könyvborítón, először végtelen öröm és hálaérzet fogott el, ugyanis egy ilyen értékes életút valóban érdemes arra, hogy nyomtatásban is megjelenjen. Emlékszem, évekkel ezelőtt néhányszor leültünk kávézni, beszélgetni, és már akkor – hallva a történeteit – megfogalmazódott bennem, hogy milyen jó volna egy kötetben összefoglalni azokat. Elismerés és köszönet illeti Czeglédi Andreát, aki egy születésnapi beszélgetés keretei között megtette ezt.

A hála és az öröm után azonban rögtön jött az elkeseredettség, hiszen belegondoltam, vajon hányan fogják megvásárolni a könyvet, melynek főhőse egy olyan közéleti szereplő, aki a mai trendekkel élesen szembehelyezkedik? Stoffán György egész életében hű maradt a jézusi kereszténységhez, mindig és mindenkor a nemzeti érdekeket helyezte előtérbe, többször előfordult, hogy a kommunizmus időszakában; a kádári Magyarországon és Erdélyben, Ceaușescu uralma alatt, vagy haditudósítóként a román forradalom és a délvidéki háborúk idején testi épségét, sőt az életét is kockára tette. Soha nem számított neki az anyagi haszonszerzés vagy az éppen aktuális, világi hatalom elismerése. Tehetsége, valamint a közéleti szereplők körében manapság igencsak ritka klasszikus műveltsége okán ma már nagyon magasan foglalhatna helyet akár a hatalmi elit holdudvarában, akár a média világában. Az erkölcsi rendíthetetlenség azonban a mai világban nem kifizetődő. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a magyar kultúra ilyen kimagasló minőséget képviselő letéteményese ma kilencvenezer forint nyugdíjból él, melyből havonta még évekig levonnak harmincezret egy alantas sajtóper eredményeként.

Igencsak kevesen vannak, akiknek nem hajlik meg a gerincük a Mammon uralmának korában, ahol a köpönyegforgatás, az etikátlanság és az alacsonyrendű felmagasztalása az előmenetel záloga, ahol a páratlan magyar kultúra lassan az ebek harmincadjára jut, és az új generáció nem a keresztény erkölcsiség, hanem a kapitalizmus kizsákmányoló, versengő szellemiségében nő fel, lelki nevelés, hazaszeretet, illetve a klasszikus műveltség megszerzése nélkül. Emlékszem, pár éve telefonon beszéltünk, mikor is abbéli elkeseredettségének adott hangot, hogy a mai fiatalságnak már fogalma sincs arról például, hogy hol született Mozart. Nem akartam kedvét szegni a pikírt megjegyzéssel, miszerint arról sincs fogalmuk, hogy ki volt Mozart. A szisztematikus szellemi leépítés eredményeként már az igazságra, a valódi értékteremtésre, az igazi nemzeti elkötelezettségre nincs igény. A nagy tömegeknek nincs választása, kénytelenek azt a szennyet befogadni, amely a médiából árad.

Ismerek néhány olyan embert, mint Stoffán György; írót, de költőt, filmrendezőt, művészt, tudóst is, aki nem hódolt be, s éppen ezért megfelelő platformot sem kap, hogy gondolatai eljussanak a szélesebb rétegekhez. Ők a saját erejükből, anyagi lehetőségeikből és kitartásukból táplálkozva vívják szélmalomharcukat az árral szemben. Stoffán György a mai napig rendszeresen közreadja írásait blogján, mert – saját szavai szerint – a felelőssége abban áll, hogy valamit átadjon abból, a „még normálisnak nevezhető világlátásból, hitből, hazaszeretetből, erkölcsi keretből“, amelyet a szüleitől, nagyszüleitől, tanítóitól, példaképeitől kapott. Az egykori ferences lelkület mindig is jelen volt életében, hiszen a barátok között nevelkedett, ők oktatták. A legsötétebb kommunizmus alatt édesapja közgazdasági doktorként kénytelen volt mint fémcsiszoló megkeresni a kenyeret a családja számára. Figyelte az ávó, mégis segített a kommunisták által halálosan megfenyegetett egyetemi lelkész Nyugatra szöktetésében, valamint Mindszenty és Márton Áron levelezésének célba juttatásában. Fia pedig tovább éltette ezt a hősiességet; Magyarországra szökött erdélyiek okmányait és a Tőkés Lászlóval készített interjúk kazettáit csempészte át a határon.

A könyv saját, megéléseken keresztül vezet végig hatvanhat esztendő történésein, elénk tárva a kor történelmi; politikai, közéleti vonásait, és egyéni megéléseit. Még kisgyermek korában esett meg, hogy az apró, fürdőszobátlan, közös WC-s lakásból el szerettek volna költözni, így kiment egy pártfunkcionárius hozzájuk terepszemlét tartani, aki a lakóhely váltást a falon függő feszület levételéhez kötötte. Ekkor az édesapa odahívta négy gyermekét, akik tizenhat, tizenöt, tizenkettő és nyolc évesek voltak, s megkérdezte tőlük a práttitkár előtt: „levegyük-e a keresztet a falról annak érdekében, hogy kapjunk egy szép, nagy lakást? A válasz egybehangzó volt: nem!“ Azt hiszem, ez az egyetlen történet jól szemlélteti azt a családi hátteret, azt a neveltetést, amelyben Stoffán György erkölcsi magatartása gyökerezik. Ehhez jön az örökölt tartás és felelősségtudat, amely a Rákóczi Fejedelemtől kapott nemesi cím velejárója. Az anyagi kisemmizés az ő felmenőit is sújtotta; az egykor tehetős családtól a kommunisták elvették vendéglőiket, szállodáikat, birtokaikat. Mégsem ez a fő oka a zsigeri gyűlöletnek a kommunisták, valamint az azóta is uralkodó, azonos mentalitás iránt, hanem a morális és szellemi lezüllesztés, melynek eredményeként megjelent, majd el is hatalmasodott az a bizonyos proli magatartás.

Stoffán György a magyar kultúra, a nemzeti érzelmek, a keresztény értékvilág élharcosa egész fiatal kora óta. Huszonhét kötete, több ezer cikke és tanulmánya jelent meg eddig, és valamennyi hiánypótló, értékmentő mű. Mikor a kezembe került az ‘Én öltem meg Teleki Pált’ című munkája, fél napig a székben ragadtam, mert képtelen voltam letenni. Folytak a könnyeim, annyira megrendítő volt a hiteles bizonyítékokról olvasni, melyekkel az író cáfolja a hivatalos álláspontot, miszerint az egykori miniszterelnök öngyilkosságot követett el, amit a történelemoktatás a mai napig állít. És az utolsó oldalakon – mintegy katarzisként – szembesülünk a beismerő vallomással, amelyet maga a gyilkos, a már megvénült, egykori SS katona tett a szerzőnek. A nevéhez kötődik ugyanakkor – csak, hogy néhányat említsek – a kommunista uralom utáni legelső, Trianonról megemlékező kötet, és az üldözött tábori püspök, Zadravecz István életrajzi könyvének megírása, az 1693-as ferences szakácskönyv alapján összeállított Barátok konyhája címet viselő munka, valamint a Magyarország településeit bemutató, Julianus Útikönyv-sorozat. Mind kuriózum a maga nemében. Ezeknek a könyveknek a sikerlisták élén volna a helyük, ehelyett még a kiadási költségeket is nehezen sikerül csak összekalapozni, a kulturális támogatást megítélő szervezetek még csak válaszra sem méltatják a szerzőt, illetve a magasabb tisztviselőket, egyházi méltóságokat, akik hozzájuk folyamodnak a megjelenések érdekében.

A világ mára minden szempontból a feje tetejére állt. Ahogy Döbrentei Kornél írja; fonákul esik minden, kockán nyer a sátán, és legalul az Isten. Azok, akiknek még fontos a valódi értékmentés, nem tehetnek mást, mint, hogy saját erejükből, széllel szemben, legalul és kicsiben teszik tovább a dolgukat, bízva abban, hogy munkájuk gyümölcse egyszer majd beérik, és örökül marad egy olyan eljövendő nemzedék számára, melynek újból fontos lesz az igaz, a jó, a szép. Ahogy Stoffán György fogalmaz: “A kiút, a jövő ott van minden normális családban. Nem marad meg más, mint kis csoportok, melyek tudják és élik – ha titokban is -, a normalitást, az értékes életet. Ma azokon múlik, hogy mi marad meg az emberiség fejében, hogy mit adunk át abból, amit otthonról és még egy morálisan jó úton haladó életvitelből hoztunk […] az ember és az emberi közeg is megtisztul. Kivált nálunk magyaroknál, ahol minden magyar lelkében van valami, ami más nemzetek lelkében nincs. […] Ez egy sokkal korábbi, Istenhez ragaszkodás, valamiféle ősi tudásból megmaradt természetfeletti erő, istenélmény, ami – ha csak egy csepp magyar vér van bárkiben -, már benne van ez a csoda.“

 

Zana Diána

 

A ‘Hatvanhat év‘ történelem című könyv megrendelhető a nemzeti.naplo2020@gmail.com és a titkarsag.julianus@gmail.com e-mail címeken.

 

A lélekmuzsikus – Gondolatok Heinczinger Mika új albumáról

A lélekmuzsikus – Gondolatok Heinczinger Mika új albumáról

Tisztán emlékszem, amikor először hallottam élőben Heinczinger Mikát énekelni. Nem nagykoncert volt, és nem is a Misztrállal vagy más formációval lépett fel. Egy aprócska, kör alakú bálaházikóban gyűltünk köré úgy két tucatnyian egy téli estén Géczy Gábornál, Magfalván. Azon kevés alkalmak egyike volt ez, amikor a kizökkent világ egy órácskára helyrebillent. A kályha melege, a forraltbor íze, s a közösség élménye megteremtette a vágyott benső békét; az öröm, a boldogság, az összetartozásérzés tapintható volt a levegőben. Végtelenül kellemes este volt önmagában is, de mikor megpendültek a gitárhúrok, és bezengte Mika hangja a gyertyafényes teret, igazi varázslat történt. Arra gondoltam, amíg ilyen lélekmuzsika, s ilyen lélekmuzsikus létezik, addig az igazi magyar kultúránk, a lélek kultúrája sem vész el.

Az ÉgÁllomás letölthető, és meghallgatható az interneten, valamint CD formátumban is megjelent. / Fotó: Szeidl Marian

Az este végeztével, megkértem, hogy dedikálja nekem az akkortájt megjelent szólóalbumát. Azóta eltelt jónéhány év, s miután az ÉgIgézőket rongyosra hallgattam, épp itt volt az ideje, hogy elkészüljön a következő szólólemez. Az ÉgÁllomás meghallgatható, és le is tölthető a világhálóról, de megjelent CD formában is. Olyan dalok szerepelnek rajta, melyeknek nemcsak a megalkotása, de az átélése is maga a teremtés. A líra már önmagában is felébreszti az ember képzeletét, az énekelt vers pedig számomra úgy hat, mint amikor a táltos összetalálkozik a táltoslóval, és ehhez jön harmadik adalékként a Mikától már megszokott hangszerkavalkád – bevallom, ritkán látom a színpadon olyan hangszerrel a kezében, amelyet egészen pontosan meg tudnék nevezni – , mint parázs, amitől aztán a paripa oly magasra szökik a táltossal a hátán, hogy patkója csillagot ér, mint Juhász Gyula versében a bujdosó Balassié. A csillagot rúgó mén képe egyébként a mitikus időkbe nyúló magyar őstörténelemből maradt ránk, amelyet Heinczinger Mika előszeretettel idéz meg muzsikájával.

S, csak hogy még direktebb legyen a teremtés; rögtön az első nóta a Kezdet címet viseli, és elemi mágiával tárja elénk a genezist. Különböző hangulatok, témák váltakoznak a lemezen helyet kapott tizennégy dal egymásutániságában. Megjelenik néhány jól ismert strófa; Pilinszky János, Juhász Gyula, Wass Albert, Benedek Elek sorai, ugyanakkor túlsúlyban vannak a még nem hallott szövegek, melyek nagy részét Nacsinák Gergely András jegyzi, valamint Osztrogonácz Miklós versei is helyet kaptak. A melankolikus, olykor komor dallamok mellett a féktelen, mulató jókedv sem hiányzik, számomra mégis ez a sok hanggal áradó, burjánzó, ősi, természeti erő a legkevesebb, mely a Kezdet mellett, a Tavaszi áldomásban, valamint a Szeresd a fát című, Benedek Elek vers megzenésítésében szintén tetten érhető. A természet egy magasabb szinten mutatkozik meg Heinczinger Mika művészetében; mégpedig az ember benső világával egységben, annak kifejeződéseként. A jóság, a szépség, az emberség olyan vágyott fogalmak, melyek a Mika-féle misztériumjátékban rendre megjelennek.

Heinczinger Mika / Fotó: Török Máté

A természet temploma tárul fel előttünk. Mintha csak Tamás szavai bújtak volna dalköntösbe, aki evangéliumában Jézust idézi: „Hasítsd szét a fát és ott leszek, emeld fel a követ és megtalálsz.“ Mika érezhetően rátalált az Úrra a kibomló rügyekben, a pillangók reptében, a rigók dalában, s a napsugarakból ácsolt templomtornyok látványában. Ilyen szemmel körbe tekintve, az élet nem is lehet más, mint égállomás. Aki pedig mindezt még nem vette észre, az útmutatót is kap a Recept című nótán keresztül, mely Szép Ernő versének zenei adaptációja. A természet tisztelete, a vele való együtt légzés és a magyarságtudat Mika lényében elválaszthatatlan egységet alkot. Egy korábbi beszélgetésünk során úgy fogalmazott népünkkel kapcsolatban, hogy az sosem zsákmányolta ki a környezetét, s mindent megköszönt, amit a természettől kapott. Aki ezt a mentalitást magáévá tudta tenni, az egy ideához csatlakozott, mindegy volt a vallása vagy a származása, hiszen magyarnak lenni vállalás; a földdel, az állatokkal, az emberekkel, békében és szeretetben. Mintha csak Wass Albert Hontalanság hitvallását hallanám, amely egyébként szintén felkerült a lemezre, nem véletlenül, hiszen a megfogalmazott gondolatok tükrözik Heinczinger Miklós személyes hitvallását is, mely azonban a Gondtalan című nótában egy sokkal optimistább felhangot kap.

Ahogy másodjára, majd harmadjára hallgatom végig az albumot, egyre inkább feltűnik, hogy az ismert és a teljesen új sorok mögött egy alkotói pálya összegzése is fel-feldereng, mint egyfajta önvallomás. Egy olyan művészé, kinek szakállában a Sarkcsillag fénye fészkel, mellkasán pedig A Dél Keresztje függ, aki megjárta a hetedhét ösvényt, eljutott az Óperenciás tengeren is túlra vándorútján Észak, s Dél között – ahogyan Ferenczi Gyurival közösen énekli a Kikötők című nótában, ami igen gyorsan a kedvencemmé vált. S, ahogyan a Kezdet a kiindulópont, kalandozásokon, örömön, bánaton át jut el végül a vándorút végére, hogy kijelölje az irányt, mely Hazafelé mutat. Összességében egy egész életfilozófia tárul elénk, amely lényegét tekintve az emberi létezés csodájáról szól, s mint ilyen, nemcsak szórakoztat, de tanít is. Köszönet érte Heinczinger Mikának és számos alkotótársának!

 

Zana Diána

 

Bazárok, kávéházak, pipafüst – keleties Csillanás

Bazárok, kávéházak, pipafüst – keleties Csillanás

Nem vagyok zenekritikus, vajmi kevés szakértelemmel bírok a zeneművészetet illetően, egyszerűen csak szeretem. Szeretem az igényes dallamok által gerjesztett érzelemhullámokat, ahogy felkorbácsolják vagy éppen kisimítják lelkem óceánját. Ezúttal sem írok zenekritikát, az úgysem érdekel mást, csak a többi kritikust. Inkább megpróbálom átadni mindazt az élményt, amelyet volt szerencsém megélni, átérezni, miközben Kobza Vajk legújabb albumát hallgattam.

A muzsika kiváltképp kedvez a belső képalkotásnak, s ha valaki teret enged a szíve mélyéről feltörő képzeteknek, könnyedén teremthet egész világokat a legapróbb részletekbe menően, anélkül, hogy felállna a karosszékéből. Elég hozzá egy jó hangberendezés, hogy az élmény felhőtlen legyen. Emlékszem, mikor egy kedves zenész barátom elküldte nekem a legújabb nótáját, ugyanakkor a lelkemre kötötte, hogy csak és kizárólag fülhallgatón keresztül hallgathatom meg, mert a telefon vagy a laptop hangszóróján át nem érvényesül az alkotás teljessége. Nekünk, laikusoknak talán ez sem bír akkora jelentőséggel, mint a vájtfülűeknek; nekünk más szempontjaink vannak.

Számomra az elsődleges például, hogy megjelenjen a libabőr a karomon, meggyűljön a könny a szememben, elszoruljon a torkom, sóhajok toluljanak az ajkamra; mindezek jelzik, hogy magával ragadott, elvarázsolt egy mű, hogy a precíz profizmuson túl, magában hordoz valami többletet, amelyet körülírni, megmagyarázni, szabályokba foglalni nem lehet, mert az érzelmek általában köszönőviszonyban sincsenek a racionalitással. Csillanás – ez a lemez címe, mely ezúttal bűvkörébe vont. Rímel a zenész korábbi, Illanás nevet viselő albumára, de a kettő között megjelent a Rejtek című is. Ez a hármas – már címválasztásában is – előirányoz valami misztikusságot, egyfajta illékony bájt, jelenést, ami bárki előtt alakot ölthet, ám megragadni, maradásra bírni nem lehet. Így tanít a jelen megélésére.

Az ezeregy éjszaka hangulat már az első témával megjelenik a szívemben, és egyfajta alapélményként végig meg is marad; Kobza Vajkot nem hiába tartják számon a régizenei fúzió és kortárs orientális zene egyik nagyköveteként. A lemezen a legnagyobb hangsúlyt kapó, és a zenész fő hangszerének számító úd, vagyis az arab lant, valamint a török eredetű baglama hatására egy pillanat alatt megnyílik a benső érzékelésem, s illatos, keleti fűszerekkel telve nehezedik el körülöttem a levegő. A lemezen közreműködő Bakai Márton hegedűn, Burns Katalin kavalon, Cziráki Melinda basszusfurulyán, Gozlan Fatima bolgár kavalon, neyen és tombakon, Major Balázs udun és ütőshangszereken, Pengő Csaba pedig nagybőgőn járul hozzá ehhez a különleges élményhez.

A helyenként elhúzódó, meditatív dallamok úgy ringatnak, mintha csak egy apró csónakban ülnék a Fekete-tenger békés hullámainak hátán. Máskor egészen moderné válnak az egyébként tradicionális dallamok, és önkéntelenül is dobolni kezd a lábam az egyre hevesebb taktusokat követve. Képsorok pörögnek lelki szemeim előtt; regösök avatnak be hajdanvolt történésekbe, szavak nélkül mesélnek, kézenfogva vezetnek középkori valóságokba; harcosok elevenednek meg, kik véres küzdelmeket vívnak, s hősi halált halnak; női szíveket hódító férfiak tusáznak; olyan atyákat kelt életre a képzelet, kik a béke, és a jövedelmező családi kapcsolatok megteremtése érdekében választanak hitvest leányaiknak; és kolostorok falai közt keringő szemérmes titkokról hull le a lepel. Az időtlenségben vagyunk, más dimenziók nyílnak meg, mégis a Kelet szól, de magyarul; Selmeczen járunk, Zágon felett, vagy Ada-Kalehben, a törökök lakta al-dunai szigeten Kossuth nyomában, akinek menekülését a világosi fegyverletétel után Bégo Mustafa, Al-Kaleh utolsó török hűbérura segítette.

Igazán egyedi, lélekbe hasító, szinte erotikus zenei világot tár elénk a Bégo Mustafa lebegő kertjei című dal, amely Ada Kaleh szigetének legendáját önti dalba, amely egyes elképzelések szerint Jókai Az arany emberében megjelenített Senki szigetével azonos. A magyar, román és szerb határon elhelyezkedő szigetet a kelet kapujának is hívták; az utcáit török kávé és különleges édességek illata lengte be, nyüzsgő bazár tartotta pezsgésben és hidzsábot viselő asszonyok ékesítették. A szigetet 1972-ben a Vaskapu I. vízerőmű létesítése során örökre elnyelték a Duna habjai. Kobza Vajk egy korábbi interjújában elmeséli, hogyan ihlette meg egy álom Bégo Mustafa legendájával kapcsolatban. „Ugyanúgy megnyíltak a bazárok, a kávéházak, az árusok pultjai olajbogyóktól roskadoztak. Halk zene szólt, pipafüst szállt egy fehér dervisnek tűnő alak körül, akit sokan körbevettek. Kicsivel a sziget felett különös virágoskertek lebegtek, a növények gyökerei néha az utcát érték.“

A különleges zenei anyaghoz a képzeleten túl, a CD-borító teremt valódi képet Kátai Mihály alkotásán keresztül, mely a legnagyobb videóportálon még meg is mozdul, hogy a dallamvilághoz hangolja a szemet, és apró mozzanataival vezessen egy másfajta megéléshez, egy benső világ megnyílásához; a lebegő kertek, az édeskés dohányillat, és a keleties hangulat színpompás kavalkádjának dimenziójába.

Zana Diána

 

Borítókép: Kobza Vajk / www.kobzavajk.com / Fotó: Zsolti Tamás

Itt még mindig otthon vagyunk

Itt még mindig otthon vagyunk

Két éve karácsony előtt Szarka Tamással az éppen akkor megjelenő, ünnepi lemeze kapcsán beszélgettünk, amikor azt mondta: „Manapság csak a földet bámuljuk, nézünk magunk elé, pedig ugyanannyi energiába telik felemelni a fejünket, és az égbe tekinteni, vagy meglátni a másikat.“ Ez a gondolat itatja át a Kossuth-díjas zenész, zeneszerző nemrég bemutatott, Otthon vagyunk című új dalát, amelyhez videóklip is készült.

Klipforgatás. / Forrás: Szarka Tamás hivatalos Facebook oldala

A dallamhoz komponált képi világ madártávlatból mutatja meg Felvidék számos természeti és épített csodáját, magyar történelmi emlékét, kulturális kincsét. Pozsony, a Magyar Királyság egykori fővárosa nyitja a sort, mégpedig a Szent Márton-dóm tornyán pompázó Szent Korona, hiszen nem felejthetjük, hogy az egykori koronázó templomban tizenegy magyar király fejére került fel Szent István beavató koronája. A magyar nemzet ősiségére pedig a gútai Vermes-törzs vágtázó harcosai emlékeztetnek.

Komárom, Kassa, a Szent Erzsébet-dóm, Szepsi, Krasznahorka büszke vára, a Mária Valéria híd – pörögnek a lenyűgöző képsorok, melyek között feltűnnek hétköznapi jelenetek; jóízű beszélgetések, találkozások, nevetések; az otthonlét, az együvé tartozás emberi mementói. Szarka Tamás Csitáron találkozik egy népviseletbe öltözött zoboraljai asszonykórussal, kávéházban örül barátokkal, kutyát simogat, gyermeknek integet, borozik. Mindeközben arról énekel, hogy itt lenne az ideje végre észre venni a másikat, ahelyett, hogy csak elmegyünk egymás mellett. Az énekes szerint ugyanis a nemzet több mint száz évvel ezelőtti szétszaggatása felett érzett fájdalom helyett az összetartozásunkat kéne megerősítenünk a szívünkben.

A Kézfogás elnevezésű kezdeményezéssel is minden évben erre kívánja felhívni a figyelmet. Idén már több mint százhatvannégyezer magyar énekelte vele a Kárpát-medencében és szerte a világon a nemzeti összefogás himnuszaként emlegetetett szerzeményét a nemzeti összetartozás napján. Néhány évvel ezelőtt Északi szívek címmel öntötte dalba, hogy a szeretet a Felvidéken jár. Ez a szeretet még mindig ott van a szívekben, csak fel kellene idézni. Erre kér Szarka Tamás az Otthon vagyunk sorain keresztül.

 

Zana Diána

 

 

 

Teremtő regejárás

Teremtő regejárás

Nyár közepe van, a nappalok forrók, az éjszakák langyosak, a Duna komótosan hömpölyög. Július harmadik hétvégéjén – immár huszonkettedik esztendeje – a folyó kanyarulatában, a Börzsöny lábainál fekvő, hangulatos kisváros, Nagymaros megtelik kultúrával. Hajdanvolt költők kelnek életre, kellemes dallamok zengenek-bonganak és csengenek, művészet árad; regejárás zajlik.

Misztrál koncert a XXII. Regejáró Misztrál Fesztivál zárónapján / Fotó: Grúz Bence

A Regejáró Misztrál Fesztivál második napjának késő délutánján sietve lépkedek a macskaköves utcán lefelé, nehéz ilyenkor parkolóhelyet találni a központban, nekem is csak távolabb sikerült megállnom. A képzőművészet helyi központja, a Sigil Galéria és Kávézó felé igyekszem, amely már önmagában is kellemes hely, az egyik kedvencem a környéken színes, barátságos, igényes vendégterével és nagynak mondható, otthonos hangulatú kiállítóterével, melyben egy cserépkályha és egy zongora is áll. Ilyenkor mindig zsúfolásig telik, mivel éppen kezdésre érkezem, már csak az ajtóból tudok fülelni, hogy halljam a kiállításmegnyitót.

Török Máté, a Misztrál egyik alapító tagja nemcsak a zene és az ének, de a fotóművészet területén is jelentős alkotó. Tavaly a cianotípia technikájával varázsolta kékbe a kiállítóteret, ezúttal pedig a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíjprogramjának ösztöndíjasaként az 1960-as évek végén indult verséneklő társadalom tagjainak portréiból készült válogatását mutatta be Versénekmondó címmel, akiket nemcsak fotózott, de beszélgetett is velük, melynek eredményeként hiánypótló anyag születik majd – ahogy a művész fogalmaz – a mai, kortárs közvetítők, a mai kor históriásai és a versekben rejlő dallamok megkeresői megismerésének érdekében.

A falakról fekete-fehérben néznek le ránk a jelen regemondói, ikonikus alakok, köztük Sebő Ferenc, a Gryllus fivérek, Lakner Tamás, Dévai Nagy Kamilla, Tolcsvay Béla és még sokan; olyanok is, akik már az öröklétben énekelnek, mint Kobzos Kiss Tamás és Kátai Zoltán. Utóbbinak énekhangja szinte a fülemben cseng, miközben Török Máté arra emlékszik, ahogy számos korábbi fesztiválon fellépett. A kor legjelentősebb verséneklői között még inkább felerősödik bennem az a sajátos Misztrál-hangulat, amely ilyenkor minden helyszínről – a galériából, a templomkertből és a római katolikus templom belső teréből, de az előtte lévő, vásáros utcából is – árad, mégpedig a regejárás mitikus, misztikus, fellegajtó nyitogató varázsa, mikor az az érzésem, hogy nem csupán zenészek, énekesen állnak a színpara, hanem mágusok, táltosok és garabonciások szólítanak meg művészetük által.

Idén Petrás Mária és barátai, Tolcsvay Béla, Kemény Márton János, a Bokros trió, a KétTamás, a Hungarikum, a Makám, a Gajtan, a Horhos, Kobza Vajk, Bence kalandjai, Ferenczi György és az 1ső pesti rackák, és természetesen a Misztrál is jelen volt. A gyerekeket a Cirkusz-ka és a házigazdák Álomkófic műsora szórakoztatta, majd bemutatójukat követően, a Bajvívó magyarok tagjai tanították kardforgatásra, késő esténként pedig táncházban mulathatott, aki még bírta.
 

A különleges helyszín csak még inkább felerősíti ezt az élményt. Szemben a Pilis vonulatai között a Visegrádi-hegység égbenyúló szikláin terebélyesedik a fellegvár, melyet az első csillagok megjelenésével egy időben elborít a fény. A távoli csodáról a szintén fényárban úszó barokk templomtoronyra fókuszálok, amely szinte karnyújtásnyira van, hiszen a templomkertben áll a színpad. Miközben a fűben üldögélek, ahogy sok száz másik ember is teszi, a Misztrál már hangol. Még a fülemben cseng Ferenczi György és az 1ső pesti rackák különleges dallamvilága, melyben keverednek a magyar népzenei motívumok a világzene számos elemével. Egy biztos, Petőfi Sándor így még nem szólalt meg. Külön elismerés Ferenczi Gyuri – bravúros szájharmonika virtuozitása mellett – humoráért és lazaságáért, amellyel még adott egy lökést az amúgy is jó hangulatnak.

S, ha már Petőfi, a Misztrál is jelentkezett három új megzenésítéssel forradalmár költőnktől, hiszen születésének kétszázadik évét éljük, minek apropóján 2022 és 2023 Petőfi-emlékévvé nyilváníttatott. Éppen azon kuncogok, hogy már a hangolás is élvezetes, ha a Misztrálról van szó, egyfajta előszele annak a varázslatnak, amely minden alkalommal hatalmába kerít, ha a fiúk muzsikálnak. Tíz óra körül mindenki elfoglalja a helyét a színpadon, és az első ismerős dallam hallatán az egész nagyérdemű talpra pattan, hogy közösen, állva énekeljék a zenekarral régi magyar himnuszunkat, a Boldogasszony anyánk kezdetű éneket.

Nincs felfutási ív, ez olyan erős kezdés, amelynek nehéz fenntartani a hatását másfél órán keresztül, a Misztrálnak azonban – ahogy mindig – ezúttal is sikerül; Ady, Babits, Petőfi, Verlaine; megáll az idő, mégis elrepül, s azon kapom magam, hogy már ütik a dobokat, és szól a Turáni induló, amit hiába hallottam már milliószor, valahogy minden alkalommal más, s mégis mindig felébreszti azt a bizonyos magot a magyar szívek mélyén. Körülnézek, már jócskán benne vagyunk az éjszakában; van sör, bor, pálinka is, mégsem látok hulla részeg embereket, ahogy fesztiválokon általában; itt valahogy mindig olyan szelíd, szép és nemes a jelenlét, amilyen az eredendő magyar néplélek is. Nem kell kifejteni, ugyanis Kárpáti Tibor már megtette a Gyöngyöt az embernek című versében, amely a Misztrál örökérvényű dalában zárszóként és égbe kiáltott fohászként szólal meg végezetül.

A Regejáró Misztrál Fesztivál az idők során egy olyan bensőséges eseménnyé nemesedett, ahol ismeretlenül is barátok, sőt család vagyunk, ahol a magyar lélek húrjai pendülnek, ahol nemcsak számos kulturális élménnyel gazdagodunk, de egy különleges, megismételhetetlen, sokszor transzcendens megéléssel is, hála azoknak a művészeknek, akik muzsikájukkal nemcsak szórakoztatnak, de egyúttal teremtenek is. Köszönöm a Misztrálnak, amiért mindezt évről évre átélhetem!

 

 

Zana Diána

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás