Volt itt minden, mint karácsonykor – szokták mondani. Akár egy megkésett ünnepi ajándéknak is beillett Szarka Tamás Kossuth-díjas énekes, zenész, zeneszerző szombati nagyszabású koncertje, amelynek a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem adott otthont, a Művészetek Palotája szívében.
Szarka Tamás kobozzal / Fotó: Horváth Edit
A Müpa teltházas közönségének karácsonyi, illetve újévi, a művész számára pedig születésnapi ajándék volt az esemény, melyet eleve születésnapi koncertként hirdettek meg. Több mint negyven esztendő kiemelkedő pályafutásának grandiózus zenei anyagából szemezgetve, nemcsak a sokrétű művészet mutatkozott meg, hanem a művész személye is kibontakozott; feltűnt a magyar népzenei gyökerekből táplálkozó táncházas muzsikus; a különböző, más kultúrák esszenciáját is magába szívó, világjáró zenész; a vérpezsdítő dallamok virtuóza; ugyanakkor a hegedű fájóan lírai ríkatója; a keresztény alkotó, a humorista és az érzékeny lelkületű költő egyaránt. Néha olyan érzésem volt, mintha nem is egy koncerten lennék, hanem valamiféle zenei időutazáson. Elhangzottak ugyanis több évtizede írott muzsikák, a zenész klasszikusainak számító dalok, mint a címadó Tánc a hóban, a legutóbbi duplalemez, az Esthajnal cigánynótái, de több száz éves népi énekmotívumok is. A zenész ugyanakkor felidézte a nagysikerű Mária-musicaljét, a Petőfi sikerlistás Otthon vagyunk című szerzemény is felcsendült, amely egyébként címadó dala Szarka Tamás legfrissebb albumának is, de a Missa Missio sem maradhatott ki, melynek dalai teljes egészében a katolikus szentmise liturgiáját követik.
Teltház a Müpában / Fotó: Horváth Edit
Az est különlegességét az adta, hogy Szarka Tamás zenekara mellett, a dalokat a Duna Szimfonikus Zenekar, melyet Horváth Gábor vezényelt és a Balassi Bálint Nyolcévfolyamos Gimnázium kórusa kísérte, Mózer Annamária vezetésével. A gyermekkórus tagjai egyébként már felléptek a művésszel, mégpedig a tavalyi év Kézfogás rendezvénye alkalmából az A38-as hajón. Tudva lévő, hogy Szarka Tamás 2019 óta hívja közös éneklésre, s az utóbbi években már táncra is a világ magyarságát a nemzeti összetartozás napja alkalmából, mely eseményre tavaly már közel hatszáz intézmény jelentkezett Kárpát-medence-szerte és a nagyvilágból, hogy azonos időpontban elénekelje a művésszel a nemzeti összetartozás himnuszává avanzsált Kézfogás című dalát. Egy kedves történet is napvilágra került a kórus tagjaival kapcsolatban, akik – karnagyuk szerint – az iskolai szünetekben az Agnus Dei című szerzeményt énekelgetik, amely azonban eredetileg nem kapott helyet a születésnapi koncert repertoárjában. Ezen azonban rögtön változtatott az énekes, amikor mindez a tudomására jutott, így hát a Missa Missio elnevezésű szakrális művéből a Credo mellett ez is felhangzott.
Sztárvendég: Miklósa Erika / Fotó: Horváth Edit
„Ahová az ember útja visz, onnan szed gyöngyöt“ – állapította meg az énekes, aki minden dalhoz egy történettel, humoros anekdotával vagy éppen megható emlékkel is szolgált. Az imént említett Credo például egy idős hölgyhöz kapcsolódik, aki túlélt két világháborút, de elveszítette otthonát és fiatal gyermekét is, mégis azt mondta Szarka Tamásnak, mikor a zenész megkérdezte tőle, hogy ennyi tragédiát és sorscsapást miképp élt túl, hogy „nekünk könnyű, mert mi hiszünk.“ Ebből a történetből született a Credo szövege, ami hitvallást jelent. Az elhangzott dalok nagy részében Miklósa Erika világhírű koloratúrszoprán opera-énekesnő működött közre, valamint színpadra lépett Katona Kinga, a Nemzeti Színház művésze, aki az október óta teltházzal futó Esthajnal című előadás főszerepét játssza. Ez pedig nem más, mint Szarka Tamás zenés színpadi műve, amelyet Makszim Gorkij Makar Csudra című novellája alapján írt. A történet szerint egy vándorló cigánytábor életébe ágyazva születik meg a tragikus végkimenetelű szerelem, amelynek kötöttsége szemben áll az ösztönös szabadságvággyal, a szuverenitással, mely hatalmasabb minden gyöngéd érzelemnél, így a szerelem rabságából egyetlen kiút mutatkozik: maga a halál. Két éve jelent meg az autentikus cigány kultúra gyökereiből táplálkozó zenei anyag duplalemez formájában, most pedig már színházi darabként is megtekinthető Vidnyánszky Attila rendezésében.
Katona Kinga (Esthajnal) / Fotó: Horváth Edit
A sok pörgős, táncra hívó nóta mellett, mint a Sósósó, melyben a meglepő csavar, hogy Szarka Tamás saját halálára írta; a Vándorének; A szerelem gyönyörű vagy az Alhambra mellett, a megható pillanatoknak sem volt híján az alkalom. A szinte védjegynek számító, török dallamvilágra épülő Bazsarózsa című nótához tartozó sztori az összefogás erejéről adott tanúbizonyságot, minek köszönhetően egy olyan törékeny, éteri virág, mint a bánáti bazsarózsa győzedelmeskedhetett a Mecsekben az épülő NATO-lokátorral szemben. A Bazsarózsa egyébként a tavalyi évben Isztambulban a magyar-török kulturális évad keretei között mindkét nyelven megszólalt Szarka Tamás és zenekara jóvoltából. Mielőtt még belekezdett volna a címadó, Tánc a hóban több mint hétperces virtuóz hegedűs felvezetésébe, amelyet saját elmondása szerint, soha nem játszik kétszer ugyanúgy, Szarka Tamás azt is elárulta, hogy ennek a dalnak éppen a hossza miatt nem adtak a kezdetben sok esélyt a kritikusok, aztán mégis, talán a legikonikusabb szerzemény lett mind közül. Egyetlen hegedű mesél itt fájdalomról, szenvedésről, ugyanakkor fülledt szenvedélyről, visszafojtott indulatokról, szerelmi feszültségről egyszerre a muzsika egyetemes nyelvén.
A Duna Szimfonikus Zenekar és a gyermekkórus / Fotó: Horváth Edit
A magyar népzene egyik legszebb darabja, A csitári hegyek alatt is megszólalt, nemcsak a zenekar, de a közönség hangján is, amely szintén egy forrpont volt az este folyamán, ugyanakkor régi népi hagyományt elevenített a Regölés, és egyik személyes kedvencem, a roma muzsikán nyugvó Álom utamon is elhangzott, mely a cigány kultúra túlélő erejéről regél, arról, hogy a nincstelenségben is lehet vidámnak lenni. Szarka Tamás szerint, van mit tanulnunk nekünk, az európai kényelemhez szokottaknak, akik még így is rengeteget panaszkodunk, azoktól, akiknek semmijük sincs, csupán egy kontrájuk, amelyből mégis csodálatos dallamokat varázsolnak elő, és boldogok, csupán attól, hogy élnek. Lehetne akár ez a fő üzenete Szarka Tamás születésnapi koncertjének, amellett a rengeteg útravaló mellett, amellyel aznap este megajándékozta közönségét.
Az utolsó pillanatokban érkezem meg az Operettszínház illusztris épületébe. Amint elfoglalom a helyem, a több mint százéves csillár fénye elalszik a nézőtér fölött, félhomályba vonva az aranyozott stukkókkal díszített, vörös bársony kárpittal borított teret. Még lüktet bennem a főváros kora esti nyüzsgése, az utcák állandó zsúfoltsága, a végeláthatatlan körözés, hogy parkolóhelyet találjak; a XXI. század frusztrációjával átitatott hétfő este hangulata. A hirtelen beálló csöndben hallom a sietségtől, az izgalomtól felfokozott szívdobogásomat, amelyet azonban hamarosan elnyom a harci dobok hangja, ahogy a zsigereim legmélyég érnek, rezonálnak, lüktetnek. Ősi magyar dallamvilág úszik be a marcona ütem közé; Bársony Bálint és a Magyar Rhapsody Projekt egyedülálló zenei világa, mellyel ősapáink útján vezetik közönségüket.
Bársony Bálint / Kép: Timót fotó
Egy pillanat alatt szertefoszlik a jelen körülöttem, ahogy a Boldogasszony anyánk kezdetű, régi magyar himnuszunk kibontakozik a tradicionális hangzásból, hogy aztán a Kossuth nóta ismerős rigmusának adja át a helyét, miközben a zenekar mögötti óriás ledfalakon a magyar történelem stilizált képkockái pörögnek, a hazai tájak váltakoznak, hogy testet adjanak a hangoknak, a füstökkel és fényekkel mitikussá varázsolt térben. Ebből a ködös misztikumból bontakozik ki szemünk előtt a Kárpát-medence erdeinek varázsvilága az olyan ősi magyar hangszerek hangja nyomán, mint a tilinkó, vagy a somogyi hosszúfurulya, melyek Bársony Bálint kezében – ahogyan a magyar lélek hangszere, történelmünk során a szabadság szimbólumává vált tárogató – mesélve dalolnak; az egykori szelíd magyar világról énekelnek, megmutatják ugyanakkor a tüzes magyar virtust, a harcokban hős nemzetet és a magyar kultúra páratlan szépségét.
Azon az estén mindezt nemcsak képzeletünk vásznán keltették életre a zenekar tagjai, de az elképzelt figurák, mintha kitörtek volna a fantáziavilágból, hogy a színpad szélén perdüljenek táncra a magyar néptánc kiemelkedő művészei – Tókos Attila, Ifj. Zsuráfszky Zoltán, Paput Júlia és Faragó Lili -, valamint az Operettszínház táncművészei – Adler Judit, Balázsfi Alexandra, Felkai Flóra és Török Fanni – által, hol párokként lágyan ringatózva, hol pedig szédült, vad ütemeket járva, akképp vegyítve a tradicionális, népi elemeket a modern koreográfiákkal, ahogyan az MRP játszik a különböző stílusokkal, zenei motívumokkal, hogy végül egy semmi máshoz nem fogható, világzenei hangzású egyveleg forrjon ki, amely az újszerűség ellenére, mégis valahonnan nagyon régről jön, egy már szinte elfeledett, ősi világból táplálkozik. Az ősiség ilyetén megszólaltatása – véleményem szerint – mára az MRP védjegyévé vált, az összes tag vokálja mellett, különösképpen Elek Norberténekével, aki hangjával képes életre kelteni az évezredes sztyeppei hangulatot; szinte látom magam előtt a végtelen nomád vágtákat, a sólymok röptét, a megfeszült íjakat és a nyílvesszők suhanását.
Erdal Şalikoğlu és Guessous Majda Mária “Mesi” / Kép: Timót fotó
Már önmagában is felejthetetlen élmény az MRP-t élőben hallgatni, ezúttal azonban a zenekar fennállásának tíz, valamint Bársony Bálint, a zenei pályán eltöltött huszonöt évét több vendégelőadóval való közös muzsikálás koronázta meg. Számomra az est csúcspontját egyértelműen Csík János színpadra lépése jelentette, aki többek között az Én vagyok az, aki nem jó kezdetű nótát is elénekelte, könnyeket csalva sok jelenlévő szemébe – az enyémbe mindenképpen. Lelki magaslatok szempontjából ugyanakkor vetekedett az imént említett élménnyel a bolgár Kaval sviri kezdetű dal, amellyel egy nem régi balkán-török turné keretei között találkoztak, ahol alkalmuk volt fellépni a Bolgár Állami Női Kórussal, és meglepődve tapasztalták, hogy a dallam szinte megegyezik a mi Indulj el egy úton kezdetű népdalunkkal. Így aztán megalkották e két nóta elegyét. Ehhez videoklip is készült, amely megtekinthető az MRP felületein.
Csík János és Bársony Bálint / Kép: Timót fotó
Többek számára valószínű, ismerősen cseng Erdal Şalikoğlu neve, aki szakmája szerint orvos, műfordító (elsőként az Egri csillagokat fordította le magyarról török nyelvre), de immár több mint harminc éve zenél Magyarországon és Törökországban egyaránt, eközben tökéletesen megtanult magyarul, és több magyar állami kitüntetésben is részesült már. Erdal mellett színpadra lépett az MRP-vel Guessous Majda Mária “Mesi“ marokkói-magyar népdalénekesnő. Két dal erejéig pedig, elhagyva a Kárpát-medencét és kilépve Eurázsiából, egészen az afrikai kontinensig utaztunk, az időben pedig vissza a Back II Black-hez, hiszen a koncert vendége volt Abebe Dániel, vagyis Bebe, aki megidézte az egykori közös nagy slágert, a Nanénanét, illetve debütált egy új dal is, Sahara címmel.
Abebe Dániel Bebe / Kép: Timót fotó
A fergeteges zenei felhozatal azonban nem lett volna teljes a Magyar Rhapsody Projekt tagjai nélkül; Bársony Bálint (szaxofon, tárogató, népi fúvóshangszerek, tekerőlant, ősi dobok, vokál) és a már említett Elek Norbert (zongora, tekerőlant, ősi dobok, vokál) nem lehet szó nélkül hagyni Tar Gergelyt (ütőhangszerek, ütőgardon, hangdrum, vokál), aki egy ízben hangdrum játékával kápráztatta el a hallgatóságot, amely hangszer Bársony Bálint szerint a XXI. század egyik legfantasztikusabb találmányaként képes összehangolni a test-lélek-szellem hármasát, ugyanakkor tökéletesen illeszkedik az ősi hangszerek világába is. Máthé László (nagybőgő, basszusgitár, hegedű, doromb, vokál) ezúttal prímásként is megmutatta tehetségét, és Csík Jánossal közösen hegedült. A mindig mosolyogva pengető Rieger Attila (gitár, kobza, vokál) zseniális szólói, valamint az ifjú titán, Vendl Máté dobjátéka tette teljes egésszé a produkciót.
Bálinték azonban nem elégedtek meg a kiemelkedő zenei pályafutás megünneplésével. A dupla-jubileumi koncert napjának délutánján, nemcsak a műkedvelő közönségnek nyújtottak páratlan élményt, hanem vendégül láttak ötszáz vidéken élő gyermeket is, akik hangszeren tanulnak, valamint az Ökumenikus Segélyszervezet által delegált rászorulókat, és az árvízi védekezésben résztvevő önkénteseket szintén megajándékozták a koncerttel, így a hétfői napon sikerült ezernyolcszáz emberhez eljuttatni mindazt, amit Bársony Bálint és a Magyar Rhapsody Projekt képvisel.
Emlékszem, mikor a Misztrál legutóbbi szólólemeze, az ARJ megjelent, Török Mátéval beszélgettem hosszabban az album kapcsán, aki akkor azt mondta, akárhány tagot lát a közönség a színpadon, eggyel mindig többen vannak. Úgy gondolom, ez az a transzcendens többlet, amelyet képtelenség szavakba önteni. S, ha megfogalmazni nem is tudjuk, de valamilyen formában mindannyian átérezzük egy-egy koncert, előadás alkalmával.
Ezen a lemezen kapott helyet, és vasárnap, a nagymarosi templomkertben el is hangzott Ady Endre Az idegen arcok című verse, melynek zárszavaival a költő arról vall, hogy minden ismeretlen arcot, legalább egyszer szeretne megragyogtatni, földeríteni. Az együttes tagjai ezekben a sorokban lelki rokonságra találhattak Adyval, aki megemlít egy titkos emléket is, amely elfogja olykor. A lélek mélységeiben, az ég magaslataiban kutakodók számára felderenghet e gondolat mögött a közös származás, az egység állapotának megsejtése. Az, hogy igazából mindannyian testvérei vagyunk egymásnak egy finomabb, asztrális szinten.
Ez az összetartozás-élmény leolvasható minden idegen, és a sok ismerős arcról is azon a két napon, amikor a Duna-menti kisváros központja zeneköntösbe bújik a nyár derekán a Misztrál zenekar hívó szavára, akik bizony képesek megragyogtatni és földeríteni azokat az arcokat. Kacagó gyermekeket, szelíd mosolyú időseket, vidám családokat, és megnyugvásra találó kósza lelkeket vonz esztendőről esztendőre a Regejáró Misztrál Fesztivál, amely az elmúlt huszonhárom év során igazán bensőséges eseménnyé nemesedett, a résztvevők ismeretlenül is egy nagy családdá forrtak össze, amely minden évben új tagokkal bővül.
Sokunk gondolatát öntötte szavakba Török Máté, mikor azt mondta: „számunkra itt végződik az év, és utána kezdődik a következő Misztrál-év.“ Több ismerőssel, baráttal találkozom ilyenkor, olyanokkal is, akikkel máskor nem, s minannyian valami nagyon hasonlót fogalmaznak meg. Ünnepnek élik meg ezt az alkalmat, amelyet egész évben várnak, éppen az emelkedettsége okán, hiszen olyasfajta művészet hatja át a lelkeket, amely mágikus módon felemel, múlt és jelen egyvelegével pezsdít, és varázslattal tölt meg egy olyan jelenben, ahol egyre ritkábban sikerül ezt megélni. Manapság nehezítettek ugyanis a körülmények ebben a napfénytetővel és légkondival kerek világban, mikor csak tapossuk a gázpedált. Ezért is vagyok hálás a fiúknak, és a meghívott előadók mindegyikének, hogy zenéjükkel segítenek egy szép, szeretetteli dimenziót álmodni magunk köré, legalább két nap erejéig minden esztendőben.
Néha úgy érzem, mintha a templomkertet körbefutó kőkerítés egy másik valóság határvonala volna ilyenkor. A fénnyel szegett óriási fák között, a sápadt holdvilág alatt valóban apró, csillagos éjtündérek kergetőznek, Bajvívó Magyarok hadakoznak kackiásan, virtussal, Mesemondó Juhász regél hatalmas esőzésekről és Szent Márton szekeréről, a templom barokk belsőtere pedig Tolcsvay Béla, vagy ahogy zenész-barátai szólítják; Bélapa hangjától zeng, aki olyan, mintha egyenesen népmeséink bölcs, ősz királya elevenedett volna meg. S, ha már a népmeséknél járunk, ahhoz bizony autentikus népzene dukál, amelyet Pál István ‘Szalonna’ és bandája hozott el számunkra idén.
A Kaláka együttesötvenöt esztendeje énekel verseket. A Misztrál akkor kezdte pályafutását, mikor a Gryllus fivérek mögött már huszonnyolc év állt. Jövőre pedig már a Misztrál mondhatja el magáról ugyanezt, a Kaláka pedig a dupláját ünnepli majd. Velük együtt fellépett még az idei hétvégén a Déridő, a Tamburás Tesók, Lackfi Dorottya és Shina Róbert, Tímár Sára és Zenekara, a Lel-tár, a Platon Karataev Duó, Resti Kornél, és a Fifti Fifti Duó. A házigazdák, az idén Kossuth-díjjal kitüntetett zenekar tagjai; Heigl László, Heinczinger Mika, Pusztai Gábor -, aki Ritmus Univerzalizmus címmel ezúttal önállóan is fellépett, Tóbisz Tinelli Tamás, és Török Máté háromszor koncerteztek, egy ízben Nacsinák Gergely Andrással, aki számos dalszövegüket is jegyzi. A közös előadás különleges, fordított nézőpontból láttatja Babits Mihály Jónás könyvét, mégpedig nem akképp, ahogyan a költő érzékeli önmagát és hivatását Jónás alakjában, hanem a tükröt megfordítva, a próféta szemléli saját valóját a rábízott isteni szó szépségével és veszélyeivel.
Hálás vagyok, hogy ilyenkor mindig határozottan érzem azt, amit Dsida Jenő örökérvényű versében olyan határozottan állít, Heinczinger Mikából pedig úgy árad ez az üzenet, mintha nem is egy zenész énekelne és muzsikálna, hanem maga a dallam öltene emberi alakot, miközben a Teremtő gondviseléséről biztosít. Köszönöm a Misztrálnak, hogy ezúttal is emlékeztetett arra, hogy – Erdélyi János szavaival élve – „Szeretem én az eget úgy, ahogy van, / derűsen, borusan; / szeretem a földet is úgy, ahogy van, / sárosan, porosan“, és arra, hogy csak az ember sír, mert az Isten szeret!
A huszonhét kötetes szerző korábban hallani sem akart arról, hogy saját élettörténete is megjelenjen könyv formájában, pedig nem mindennapi életútról beszélünk; kezdve a ferences barátok között töltött gyermekkortól, a magyarság, a magyar kereszténység számos kiemelkedő képviselőjével való ismeretségen, barátságon túl, az erdélyi forradalom, a délvidéki háborúk idején haditudósítóként megélt eseményeken keresztül, egészen az olyan egyedülálló témák feldolgozásáig, illetve történelemhamisítások leleplezéséig, mint Teleki Pál egykori miniszterelnök halálának körülményei. Egy súlyos, életveszélyes helyzet megélése végül mégis arra sarkallta Stoffán Györgyöt, hogy interjúsorozatot adjon Czeglédi Andreának, aki Hatvanhat év történelem címmel rendezte kötetbe a történeteket.
Czeglédi Andrea, a kötet írója / Fotó: Balázsik Csaba
Az íróval és az interjúalannyal, mondhatjuk, hogy a két szerzővel Bella Árpád rádiós kolléga beszélgetett a városi könyvtárban, Fóton, ahol az ünnepi könyvhéthez kapcsolódó júniusi programsorozatot nyitotta Czeglédi Andrea könyvének bemutatója. Hamar fény derült arra is, miért változott meg Stoffán György véleménye az élettörténetének kiadását illetően, ugyanis a tervek szerint a mű a „Hatvanöt év történelem“ címet viselte volna, de egy sajnálatos esemény közbeszólt; Stoffán György szívinfarktust és tüdőembóliát szenvedett el, így a beszélgetéseket halasztani kellett, és a tervezetthez képest egy év múlva látott napvilágot a könyv, nem a hatvanötödik, hanem a hatvanhatodik születésnapot követően. Ahogy Czeglédi Andrea fogalmazott, ezt mindketten jelként értelmezték, amely szerint az írónak még dolga van a földi világban.
Stoffán György a magyar kultúra, a nemzeti érzelmek, a keresztény értékvilág élharcosa egész fiatal kora óta. Huszonhét kötete, több ezer cikke és tanulmánya jelent meg eddig, és valamennyi hiánypótló, értékmentő alkotás. A Hatvanhat év történelem lapjain úgy fogalmaz; felelősségének
Stoffán György és Bella Árpád / Fotó: Balázsik Csaba
érzi, hogy valamit átadjon abból, a „még normálisnak nevezhető világlátásból, hitből, hazaszeretetből, erkölcsi keretből“, amelyet a szüleitől, nagyszüleitől, tanítóitól, példaképeitől kapott. Saját történetein keresztül vezet végig hat és fél évtized eseményein, elénk tárva a kor történelmi; politikai, közéleti vonásait, és ezek egyéni megéléseit. Ez utóbbi, ami letehetetlenné teszi a művet, hiszen a személyes érintettség, az érzelmi telítettség a puszta történelmi távlatokból közel hozza, az olvasó számára is átélhetővé, hitelessé teszi. Emellett a hangvétel könnyed, még akkor is, ha súlyos témákról ad számot, néha humoros, és nagyon sokszor könnyeket csal a szemünkbe.
A könyvbemutató beszélgetése is hasonló stílusban zajlott, Stoffán György két olyan történetet is elmesélt, amelyek meghatározóak voltak életpályáján. Mindkettő egy találkozás emléke. Gyermekként történt, hogy az iskola udvarán játszottak társaival, mikor is egy civil ruhás, idős öregúr hívta magához őket, majd keresztet rajzolt a homlokukra, és a következőket mondta: „legyetek jó magyarok és jó keresztények!“ Ekkor a gyermekek elől rejtve maradt a titokzatos idegen kiléte, s csak évtizedek múltán derült ki, hogy a kommunisták elől menekülni kényszerült Zadravecz István püspök áldotta meg
Dedikálás /Fotó Balázsik Csaba
őket. Róla szóló életrajzi könyve, Zadravecz-passió címen már a harmadik kiadását éli. A másik ilyen meghatározó élmény, Vili bácsi utasítása volt, aki az átkosban is cserkész egyenruhát viselt, és azt a feladatot bízta az újságíróra, hogy leplezze le a hazugságot, miszerint Teleki Pál miniszterelnök öngyilkos lett. Tíz év kutatómunka vette ekkor kezdetét, melynek végeredményeként megszületett az Én öltem meg Teleki Pált című kötet, amely hiteles bizonyítékok garmadáját vonultatja fel a gyilkosság mellett, végül pedig, mintegy katarzisként szembesülünk a beismerő vallomással, amelyet maga a gyilkos, a már megvénült, egykori SS katona tett a szerzőnek.
A Hatvanhat év történelem című könyvet elolvasva világossá válik, miért is nevezi Stoffán Györgyöt tanítójának, sőt mesterének Czeglédi Andrea. A könyv minden sora erkölcsi útmutató, iránytű egy feje tetejére állt világban. Egy élet példamutatásán keresztül láttatja meg az igazi értékeket, a valódi, keresztényi magatartást, a meg nem alkuvás bátorságát annak minden következményével. Egy olyan példaképet tár elénk, aki a magyar, keresztény kultúra élharcosaként egész élete során bizonyított, az őt megillető elismerést mégsem kapta meg soha. Nem kell azonban csodálkozni ezen, hiszen a fejre állt világ ismérve, hogy; aki fent van, az való legalulra, akit pedig elnyomnak, elhazudnak, ellehetetlenítenek, képviseli a valós értékeket. Hinnünk kell azonban, hogy az értékmentés egyszer meghozza majd gyümölcsét, és az értékmentők megkapják a megérdemelt elismerést. Czeglédi Andrea és Stoffán György közéjük tartozik.
Zana Diána
A Hatvanhat év történelem című kötetről ITT írok részletesen.
Mikor az interneten böngészve a szemem elé került régi, kedves ismerősöm, az általam mindig is nagyra becsült író, újságíró, Stoffán György arcképe egy könyvborítón, először végtelen öröm és hálaérzet fogott el, ugyanis egy ilyen értékes életút valóban érdemes arra, hogy nyomtatásban is megjelenjen. Emlékszem, évekkel ezelőtt néhányszor leültünk kávézni, beszélgetni, és már akkor – hallva a történeteit – megfogalmazódott bennem, hogy milyen jó volna egy kötetben összefoglalni azokat. Elismerés és köszönet illeti Czeglédi Andreát, aki egy születésnapi beszélgetés keretei között megtette ezt.
A hála és az öröm után azonban rögtön jött az elkeseredettség, hiszen belegondoltam, vajon hányan fogják megvásárolni a könyvet, melynek főhőse egy olyan közéleti szereplő, aki a mai trendekkel élesen szembehelyezkedik? Stoffán György egész életében hű maradt a jézusi kereszténységhez, mindig és mindenkor a nemzeti érdekeket helyezte előtérbe, többször előfordult, hogy a kommunizmus időszakában; a kádári Magyarországon és Erdélyben, Ceaușescu uralma alatt, vagy haditudósítóként a román forradalom és a délvidéki háborúk idején testi épségét, sőt az életét is kockára tette. Soha nem számított neki az anyagi haszonszerzés vagy az éppen aktuális, világi hatalom elismerése. Tehetsége, valamint a közéleti szereplők körében manapság igencsak ritka klasszikus műveltsége okán ma már nagyon magasan foglalhatna helyet akár a hatalmi elit holdudvarában, akár a média világában. Az erkölcsi rendíthetetlenség azonban a mai világban nem kifizetődő. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a magyar kultúra ilyen kimagasló minőséget képviselő letéteményese ma kilencvenezer forint nyugdíjból él, melyből havonta még évekig levonnak harmincezret egy alantas sajtóper eredményeként.
Igencsak kevesen vannak, akiknek nem hajlik meg a gerincük a Mammon uralmának korában, ahol a köpönyegforgatás, az etikátlanság és az alacsonyrendű felmagasztalása az előmenetel záloga, ahol a páratlan magyar kultúra lassan az ebek harmincadjára jut, és az új generáció nem a keresztény erkölcsiség, hanem a kapitalizmus kizsákmányoló, versengő szellemiségében nő fel, lelki nevelés, hazaszeretet, illetve a klasszikus műveltség megszerzése nélkül. Emlékszem, pár éve telefonon beszéltünk, mikor is abbéli elkeseredettségének adott hangot, hogy a mai fiatalságnak már fogalma sincs arról például, hogy hol született Mozart. Nem akartam kedvét szegni a pikírt megjegyzéssel, miszerint arról sincs fogalmuk, hogy ki volt Mozart. A szisztematikus szellemi leépítés eredményeként már az igazságra, a valódi értékteremtésre, az igazi nemzeti elkötelezettségre nincs igény. A nagy tömegeknek nincs választása, kénytelenek azt a szennyet befogadni, amely a médiából árad.
Ismerek néhány olyan embert, mint Stoffán György; írót, de költőt, filmrendezőt, művészt, tudóst is, aki nem hódolt be, s éppen ezért megfelelő platformot sem kap, hogy gondolatai eljussanak a szélesebb rétegekhez. Ők a saját erejükből, anyagi lehetőségeikből és kitartásukból táplálkozva vívják szélmalomharcukat az árral szemben. Stoffán György a mai napig rendszeresen közreadja írásait blogján, mert – saját szavai szerint – a felelőssége abban áll, hogy valamit átadjon abból, a „még normálisnak nevezhető világlátásból, hitből, hazaszeretetből, erkölcsi keretből“, amelyet a szüleitől, nagyszüleitől, tanítóitól, példaképeitől kapott. Az egykori ferences lelkület mindig is jelen volt életében, hiszen a barátok között nevelkedett, ők oktatták. A legsötétebb kommunizmus alatt édesapja közgazdasági doktorként kénytelen volt mint fémcsiszoló megkeresni a kenyeret a családja számára. Figyelte az ávó, mégis segített a kommunisták által halálosan megfenyegetett egyetemi lelkész Nyugatra szöktetésében, valamint Mindszenty és Márton Áron levelezésének célba juttatásában. Fia pedig tovább éltette ezt a hősiességet; Magyarországra szökött erdélyiek okmányait és a Tőkés Lászlóval készített interjúk kazettáit csempészte át a határon.
A könyv saját, megéléseken keresztül vezet végig hatvanhat esztendő történésein, elénk tárva a kor történelmi; politikai, közéleti vonásait, és egyéni megéléseit. Még kisgyermek korában esett meg, hogy az apró, fürdőszobátlan, közös WC-s lakásból el szerettek volna költözni, így kiment egy pártfunkcionárius hozzájuk terepszemlét tartani, aki a lakóhely váltást a falon függő feszület levételéhez kötötte. Ekkor az édesapa odahívta négy gyermekét, akik tizenhat, tizenöt, tizenkettő és nyolc évesek voltak, s megkérdezte tőlük a práttitkár előtt: „levegyük-e a keresztet a falról annak érdekében, hogy kapjunk egy szép, nagy lakást? A válasz egybehangzó volt: nem!“ Azt hiszem, ez az egyetlen történet jól szemlélteti azt a családi hátteret, azt a neveltetést, amelyben Stoffán György erkölcsi magatartása gyökerezik. Ehhez jön az örökölt tartás és felelősségtudat, amely a Rákóczi Fejedelemtől kapott nemesi cím velejárója. Az anyagi kisemmizés az ő felmenőit is sújtotta; az egykor tehetős családtól a kommunisták elvették vendéglőiket, szállodáikat, birtokaikat. Mégsem ez a fő oka a zsigeri gyűlöletnek a kommunisták, valamint az azóta is uralkodó, azonos mentalitás iránt, hanem a morális és szellemi lezüllesztés, melynek eredményeként megjelent, majd el is hatalmasodott az a bizonyos proli magatartás.
Stoffán György a magyar kultúra, a nemzeti érzelmek, a keresztény értékvilág élharcosa egész fiatal kora óta. Huszonhét kötete, több ezer cikke és tanulmánya jelent meg eddig, és valamennyi hiánypótló, értékmentő mű. Mikor a kezembe került az ‘Én öltem meg Teleki Pált’ című munkája, fél napig a székben ragadtam, mert képtelen voltam letenni. Folytak a könnyeim, annyira megrendítő volt a hiteles bizonyítékokról olvasni, melyekkel az író cáfolja a hivatalos álláspontot, miszerint az egykori miniszterelnök öngyilkosságot követett el, amit a történelemoktatás a mai napig állít. És az utolsó oldalakon – mintegy katarzisként – szembesülünk a beismerő vallomással, amelyet maga a gyilkos, a már megvénült, egykori SS katona tett a szerzőnek. A nevéhez kötődik ugyanakkor – csak, hogy néhányat említsek – a kommunista uralom utáni legelső, Trianonról megemlékező kötet, és az üldözött tábori püspök, Zadravecz István életrajzi könyvének megírása, az 1693-as ferences szakácskönyv alapján összeállított Barátok konyhája címet viselő munka, valamint a Magyarország településeit bemutató, Julianus Útikönyv-sorozat. Mind kuriózum a maga nemében. Ezeknek a könyveknek a sikerlisták élén volna a helyük, ehelyett még a kiadási költségeket is nehezen sikerül csak összekalapozni, a kulturális támogatást megítélő szervezetek még csak válaszra sem méltatják a szerzőt, illetve a magasabb tisztviselőket, egyházi méltóságokat, akik hozzájuk folyamodnak a megjelenések érdekében.
A világ mára minden szempontból a feje tetejére állt. Ahogy Döbrentei Kornél írja; fonákul esik minden, kockán nyer a sátán, és legalul az Isten. Azok, akiknek még fontos a valódi értékmentés, nem tehetnek mást, mint, hogy saját erejükből, széllel szemben, legalul és kicsiben teszik tovább a dolgukat, bízva abban, hogy munkájuk gyümölcse egyszer majd beérik, és örökül marad egy olyan eljövendő nemzedék számára, melynek újból fontos lesz az igaz, a jó, a szép. Ahogy Stoffán György fogalmaz: “A kiút, a jövő ott van minden normális családban. Nem marad meg más, mint kis csoportok, melyek tudják és élik – ha titokban is -, a normalitást, az értékes életet. Ma azokon múlik, hogy mi marad meg az emberiség fejében, hogy mit adunk át abból, amit otthonról és még egy morálisan jó úton haladó életvitelből hoztunk […]az ember és az emberi közeg is megtisztul. Kivált nálunk magyaroknál, ahol minden magyar lelkében van valami, ami más nemzetek lelkében nincs. […] Ez egy sokkal korábbi, Istenhez ragaszkodás, valamiféle ősi tudásból megmaradt természetfeletti erő, istenélmény, ami – ha csak egy csepp magyar vér van bárkiben -, már benne van ez a csoda.“
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Legutóbbi hozzászólások