Jánváry Zoltán és Hidán Csaba László frissen kiadott, A végekencímű míves albuma – a korábban megjelentVitézekhezhasonlóan – nem csupán megjelenésében; súlyában és méretében tekintélyes, hanem tartalmában is. Nemcsak kívül szép, de olyan értékeket foglal magában és tár elénk, amelyek évszázadokon keresztül magától értetődően éltek a magyar néplélekben.
Ahogy történelmünk során oly sokszor, a végvári időkben is hatványozottan kerültek a felszínre ezek az értékek. Miután a Magyar Királyság elvérzett a mohácsi síkon, Európa gyepűjévé vált százhatvan esztendeig védve azt saját vére és szenvedése árán. E vészterhes korszak számtalanszor felmutatta a hazaszeretet, a hősiesség, az önfeláldozás nemes példáját, köztük olyan végvéri vitézek személyében, mint Zrínyi Miklós, Losonczy István, Szondy György vagy Dobó István.
A kötet első része, a Vitézek elsősorban a végvári küzdelmekben is résztvevő harcosok viseletét mutatta be, A végeken című albumot lapozgatva azonban kissé távolabb kerülünk a csatazajtól, és bepillanthatunk a hátországba is; mesterségeket űző férfiak is feltűnnek a vitézek mellett, korabeli életképek tárulnak a szemünk elé, gyermekek, lányok és asszonyok mutatják meg magukat. Ezekben az időkben azonban a nőkre is kemény feladatot osztott a Jóisten, miáltal olyan magyar nagyasszonyok emelkedtek a halhatatlanságba, kiknek sorsa összefonódott a haza és a kereszténység szolgálatával; bátorságuk és helytállásuk pedig a legnagyobb hadvezérekével vetekedett. Gondoljunk csak Kanizsai Dorottyára, Lórántffy Zsuzsannára vagy éppen Zrínyi Ilonára.
„Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak” – írja Balassi a kor katonaemberéről szólva. Ez a szellemiség köszön vissza Jánváry Zoltán igényes, aranykori hangulatot idéző fotóművészetén keresztül, amely még látványosabbá teszi azt az önmagában is színpompás, izgalmas világot, melyet a magyarországi végvári hagyományőrzők képviselnek. A Magyar Képzőművészeti Főiskola elvégzése után Jánváry Zoltán grafikusművészt meghívták a tengerentúlra, ahol több mint húsz évet töltött, oktatott a Nevadai Egyetemen, valamint a Truckee Meadows Főiskolán is. De a cowboyok és az indiánok nem keltették fel az érdeklődését annyira, mint a magyar történelmi hagyományőrzés. A hagyományőrző vitézekkel való első találkozás indította el azon az úton, amely végül visszavezette szülőföldjére, és megszülethetett a végvári hagyományőrzést bemutató, immár két album is, melyek fotóanyaga neki köszönhető, a látványvilágot pedig Tordai Róbert grafikusművész tervezte.
A viseletekhez, a kiegészítő felszerelésekhez, táborvédelmi- és tüzérségi eszközökhöz Hidán Csaba László régész-történész fűzött szakszerű magyarázatot, aki a VXI-XVII. századi magyarországi női viseletek rejtelmeibe is bevezet, s aki egyébként maga is feltűnik – mint hagyományőrző – a Vitézek oldalain hiúzprémes, bogláros, sastollas kucsmájában, hiúzprém galléros dolmányában, szablyával az oldalán, mintha csak maga Thököly Imre nézne vissza ránk. A tudományos hitelesség egyik feltételének tartja, hogy a hadtörténész a gyakorlatban is tisztában legyen a fegyverek használatával. Ő maga, az Aranyszablya Történelmi Vívóiskola vezetőjeként közel harminc éve foglalkozik harcművészettel. Előadásai, harci bemutatói során pedig mindig az adott korszak viseletében és fegyverzetében jelenik meg, repertoárjában minden kor felszerelése megtalálható a honalapítástól egészen ’56-ig.
Mint mondja, a XVI. században két világ ért össze Magyarországon: az oszmán és az európai. Nemcsak Kelet és Nyugat katonái, hanem kultúrái is találkoztak, ami befolyással bírt a szembenálló felek szokásaira és viseletére. Ez pedig nem csupán a háborús időszakokra, de a békés hétköznapokra is hatással volt. A könyvben bemutatott rekonstrukciók írott források, képzőművészeti alkotások és tárgyi leletek alapján készültek. Hidán Csaba László szerint, ezek hetven-nyolcvan százalékban hűen tükrözik a kor viseletét és harcászatát.
A vitézek esetében a külcsínnél fontosabb a belbecs. A megjelenésen túl a tartás és a tisztesség olyan vitézi erények, amelyekkel a XXI. századi hagyományőrzőknek is rendelkezniük kell. Elég azonban belelapozni az albumba, és átfutni a fényképeken szereplő arcokat, hogy rögtön egyértelművé váljon; ezekből a tulajdonságokból itt nincs hiány. A könyv lapjairól ránk tekintő vitézek szeméből kiolvasható a magyar történelem, az ősök iránti tisztelet és a hazaszeretet egyaránt. A végvári hagyományőrzők bemutatásán keresztül A végeken című kötet az elkövetkező generációkkal való párbeszéd eszköze is, hiszen példaként mutat fel egy világot, amelyben az olyan alapvető emberi értékek dominálnak, mint a közösséghez tartozás fontossága, a bajtársiasság és legfőképp a hazaszeretet.
Hatvanöt éve végezték ki Tóth Ilonát, Jelenczki István róla készült filmje az Uránia műsorán.
„Az 1970-es évek második felében én is olvastam a szamizdat irodalomban megjelent 1956-os harcok igaz történetét. Ez szembesített azzal, hogy milyen hazug és meghamisított magyar történelmet tanítottak a korosztályomnak” – mondja Jelenczki István Magyar Örökség-díjas és MMA Nagydíjas filmrendező, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, akivel Tóth Ilonáról készített filmjéről beszélgettünk annak kapcsán, hogy az ’56-os mártír medikát hatvanöt éve végezték ki.
Az Uránia Nemzeti Filmszínház Tóth Ilona kivégzésének hatvanötödik évfordulóján, június 28-án tűzte műsorára a „Tisztítótűz tetején álltunk” – Tóth Ilona drámája című dokumentumfilmet. Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni kádári megtorlás koncepciós perei közül az egyik legbotrányosabb eljárásban ítélték halálra a mindösszesen huszonnégy esztendős nőt, aki 1932. október 23-án született, és 1957. június 28-án felakasztották. Jelenczki István az ’56-os események hiteles történetének feltárására vállalkozva alkotta meg a „Népek Krisztusa, Magyarország” 1956 című négy részes dokumentumfilmjét, melynek folytatása, az ötödik része a Tóth Ilona-film. A rendező fontosnak tartja a történeti előzményeket, amelyek Pongrátz Gergelyhez, a Corvin-köziek második parancsnokához vezetnek.
„Hazajövetele után létrehozta az azóta is egyetlen ’56-os múzeumot, amely 1999-ben nyílt meg. A megnyitó ünnepség után, hármasban; Pongrácz Gergely, Papp Lajos szívsebész professzor és jómagam beszélgettünk. Gergely kora délutántól estébe húzódóan mesélt a csodálatos tizenhárom napról, a harcokról, a személyesen átélt tragédiákról. Feloldódva, már-már baráti hangulatban, olyan háttéradatokat is elmondott, amelyek az általa írt „Corvin köz 1956” című könyvben nem voltak benne. Ez a személyes találkozás győzött meg arról, hogy nekem róla, vele és 1956-ról filmet kell készítenem” – avat be Jelenczki István, majd további meghökkentő részleteket árul el. Mint mondja, a 2002-ben megírt szinopszis munkacíme „Igazság és hamisítás” volt, és amikor a forgatókönyv-tervezetet elküldte Pongrácz Gergelynek, a következő választ kapta: „Miért akarod, hogy mindketten börtönbe kerüljünk? De tudod mit? Készítsük el a filmet!”
„A forgatás 2004-ben kezdődött, magánerőből, és 2005-ben egy magát megnevezni nem kívánó polgári egyesület támogatása tette lehetővé, hogy folytatódjon. A befejezéshez ismét az önerők és tartalékok teljes kimerítése révén jutottam el. A címváltozást az tette szükségessé, hogy a forgatás során olyan drámai megélt sorsokat rögzítettem, amelyeken keresztül nemcsak a személyek, hanem a haza vált – immár másodszor –, a XX. század keresztáldozatává” – mesél tovább a rendező, később pedig rátér arra, mi szolgáltatta az inspirációt, hogy Tóth Ilona történetét is feldolgozza: „M. Kiss Sándor és leánya Kiss Réka (a filmben megszólaló történészek) akkor álltak a könyvük befejezése előtt, amikor az előző részeket forgattam. A kötet „A csalogány elszállt” címen jelent meg. M. Kiss Sándor hallatlanul intenzíven benne élt a Tóth Ilona-ügyben. Az egyik forgatási szünetben azt mondta; nem bírja ki, hogy el ne mondja. Leült a kamera elé, és egy óra huszonhat percben előadta kutatásaik eredményét, amivel engem – bevallom őszintén – teljesen bevont ebbe az örvénybe. Érvelésének a logikája, tisztasága számomra egyértelművé tette, hogy erről filmet kell forgatnom.”
Így készült el önerőből a „Tisztítótűz tetején álltunk” című film. Az ’56-ról szóló alkotásokat a Duna Televízió akkori osztályvezető szerkesztője nem engedett műsorra tűzni. „A következőket mondta a szemembe: Amíg én ebben a pozícióban vagyok „A népek Krisztusa Magyarország” 1956 nem fog lemenni a Duna tévében” – idézi fel Jelenczki István, aki szerint már a cím is veszélyes. A Duna az incidens után hat évvel adta le a filmet. Az ’56-os szabadságharcot is azért kellett eltörölni – mondja a rendező, aki szerint ebben Washington éppen úgy érdekelt volt, mint Moszkva – mert nem lehetett Magyar út, ahogy ma sem. „A tudatos történelemhamisítás nemcsak az elmúlt évszázadokra érvényes, hanem a közelmúltbeli és a jelenkori eseményekre is igaz. Az agymosás, a hamis tudat képzése és kialakítása rendkívül hatékony. Mérhetetlen anyagi és infrastrukturális erők állnak mögötte, olyan erők, amelyeket elképzelni sem tudunk” – mondja. Kérdésemre, hogy ma mennyire érzékeny a társadalom erre a témára, lehangoló választ kapok: „a többség észre sem veszi, sőt boldogan asszisztál ahhoz, hogy a vágóhídra vezessék. Mindent elkövetnek, hogy ne légy, ne lehess a saját történelmi öntudatodba ágyazódóan önmagad; sem nemi, sem faji, sem nemzeti önazonosság nem kell. A parancs: mindent eltörölni.”
A film – mint Jelenczki István munkáinak legnagyobb része – állami támogatás nélkül készült el, díszbemutatója 2008-ban volt az Urániában, a Duna televízió egyszer tűzte műsorra, a Magyar Művészeti Akadémia beválogatta 100 dokumentumfilmjébe. A vidéki, kisebb közösségekbe azonban sokszor hívták, ahogy a rendező egy korábbi beszélgetésünk során fogalmazott; filmjeinek híre szájról szájra, lélektől lélekig terjed. „2009-2010 tájékán megkerestük a Semmelweis Egyetem diákönkormányzatát, hogy szívesen levetítenénk a Tóth Ilonáról készült filmemet, hiszen arról a hatodéves medikáról van szó, akit már akkor, az ő idejében nagyra tartottak tanárai, professzorai, és egy beteljesült orvosi pályát képzeltek számára. A szobra ekkor már ott volt, az egyetem előtt. A vetítés megvalósult a Semmelweis Egyetem központi épületének hatalmas dísztermében. A több száz fős teremben, a hallgatók talán tízen voltak jelen, és körülbelül húszan, harmincan lehettek azok az idős kortársak, akik ismerték, szerették Tóth Ilonát” – számol be a rendező, aki úgy véli, hogy 1957 óta, a mai napig el lehetett és lehet hitetni a társadalom jelentős hányadával, hogy az igaz nem igaz, és hogy aki ártatlan, az nem ártatlan.
„Mivé lettél Árpád büszke népe? / Mivé lettél nemzetem, ó magyar?” Így kezdődik a vers, amelyet Tóth Ilona tizennégy esztendős korában írt Ébresztő címmel. Jelenczki István is felteszi a kérdést, és nemcsak filmjében. Beszélgetésünk végén, mintegy kitekintésként sorolja: „Ki és kik szolgálják a hamis tudat, a meghamisított történelmi tudat bebetonozását, és legfőbb kérdés, hogy miért, milyen érdekből? Tudunk-e szembenézni azzal, hogy hamis, manipulált a magyar őstörténet, hogy évezredes, évszázados és jelenkori manipulált történelmi tudatunk van? El tudunk-e jutni a Nimród, Hunor, Magor önazonosságáig? El tudunk-e jutni a szkíta, hun, avar, magyar folytonosság felismeréséig? El tudunk-e jutni a felismerésig, hogy most is hazudnak, és visszaélnek mindennel, sőt felhasználják, kiforgatják, és Mammon istenének feláldozzák mindazt, ami a magyar szerves, mellérendelés elvére épülő műveltség alapja évezredek óta? Tudjuk e mi történik most velünk?”
Mint nemzeti kultúránk számos területén, úgy a filmművészet esetében is nagy hiányosságokkal küzdünk. A magyarság számára kiemelkedő tartalommal bíró, a nemzeti öntudatot erősítő alkotások a háttérbe szorulnak, nem kapnak akkora nyilvánosságot, mint szükséges lenne, vagy legtöbb esetben – megfelelő támogatás nélkül – el sem készülnek. Ismerve “Az Igazság soha nem késő“, a “Háború a nemzet ellen“, a „Népek Krisztusa, Magyarország”, az “Égi Élő Igazság“, az “ÖN-TÉR-KÉP“, vagy a „Nem, nem, soha” című filmeket (persze lehetne folytatni a sort), igazán vártam, hogy alkotójukkal, Jelenczki Istvánnal beszélgethessek a magyar kultúra, a magyar filmművészet helyzetéről, a Szent Korona igazságáról, a néplélek gyógyulásának lehetőségeiről.
Jelenczki István Magyar Örökség-díjas és MMA Nagydíjas filmrendező, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja több filmjét önerőből valósította meg, ugyanis fő mozgatórugója minden esetben az igazságkeresés, és mint tudjuk, az igazság feltárását a hatalom többnyire nem kívánja támogatni. Független rendezőként, dokumentumfilmjein keresztül több mint négy évtizedes alkotómunkával a háta mögött a magyar nemzettel szemben elkövetett aljasságok, igazságtalanságok, a valós nemzeti múlt elpalástolása ellen lép fel, és igyekszik felmutatni az igazságtétel lehetőségét a körülmények, az ok-okozati összefüggések és a következmények részletes feltárása által, amely elengedhetetlen a néplélek gyógyulása érdekében.
Első beszélgetésünk, a filmünk felvétele óta többször felkerestem már, és mindig tudtam, mire számíthatok: egyenes, gerinces beszédre, megalkuvás és tabuk nélkül kimondott gondolatokra, az igazság konzekvens képviseltére, melyet átitat az a fajta magyar lelkület, amely történelmünk kimagasló alakjait is jellemezte, akik számára mindig a haza állt az első helyen. Jelenczki István olyan alkotó, aki a filmművészet területén – ahol a művészeti ágak közül talán a leginkább jelentkezik a burkolt magyarellenesség – az igazi magyar kultúra, műveltség, hagyomány és örökség mellett áll ki, mindezt a szentistváni eszmeiséget értő és átérző magatartással.
A Szent Korona-eszme, a Szent Korona-tan és a történeti alkotmány szerves egységét kulcsfontosságúnak tartja a magyarság jövőjének szempontjából, amely a megtartva-megváltoztatva elv alapján a mindenkori erkölcsi mintázat és hagyományrendszer szerint ötvöződött a joggal, ettől szerves és emiatt állta ki a történelem idejét. Talán, ha ma is a Szent Koronára esküdnének a politikai vezetők és a jog a Szent Koronára hivatkozva hozná meg döntéseit, az általános morál is magasabb szinten lenne. Mi nem Káin és Ábel népe vagyunk – állítja –, s ha semmi mást nem tanítanának az iskolában, csak a mellérendelés elvét, amelyen a nyelvünk, a műveltségünk, a természethez való egykori viszonyulásunk, a Szent Korona-tan és a történeti alkotmány is nyugszik, az a bizonyos nemzeti ébredés jóval nagyobb létszámban megtörténhetne.
Hittel vallja, hogy a magyarság nem legyőzhető, de vissza kell találnia ahhoz a fajta nemességhez, amely nem kutyabőrt és vagyont jelent, hanem egy belső, értékeiben tiszta minőséget; mert ma nem vagyunk jelen a saját sorsunkban, életünkben, történelmünkben. Dacos ember, aki keményen küzd az elveiért, mégis könnybe lábad a szeme, ahogy a Szent Korona 1790-es visszatéréséről mesél, mikor a diadalmenetet minden állomáson virágfüzérekkel fogadták, s azt kiabálták: „Éljen a szabad, független Magyarország!” Az igazságkeresés esetében nem más, mint a valós magyar történelem feltárása. „Vissza kell vennünk az őstudást, a történelmünket, melyet manipulatív módon elhazudtak, elferdítettek, eltorzítottak” – emlékeztet a nemzetet egy fához hasonlítva, melynek saját belső identitásrendszere, egy olyan lelki gyökérzete van, amely évszázadról évszázadra megújult. Azonban, ha ezt az érháló rendszert elszakítják, akkor a magyarság több tízezer éves múltra visszatekintő nemzetfája elsatnyul, és akár el is pusztulhat.
Alkotásai nemzettudat formáló jelentőséggel bírnak. Trianon-filmje, amely szintén a hivatalos támogatási rendszeren kívül készült el, talán az egyetlen átfogó és alapos dokumentumfilm, amely az 1920-as nemzettragédiánkról született. A közszolgálati televízió mégsem tűzte műsorra. Mi lehet ennek az oka? „A betiltott Trianon-filmem esetében nem az én személyemet, hanem az igazságot hallgatják el, amelyet egyébként a mai napig nem lehet kimondani” – állítja a rendező, aki alcímként II. Rákóczi Ferenc fejedelem gondolatát választotta, miszerint „Isten az igaz ügyet nem hagyja el”. Mi sem bizonyítja e mondat igazát jobban, mint a magyar történelem, mely során számtalanszor próbálták kiirtani népünket, sikertelenül. Ez a törekvés Trianonnal érte el az egyik csúcsát, mely nem is nemzetgyilkossági kísérlet, hanem gyakorlat volt – szögezi le Jelenczki István, aki szerint ez a gyakorlat a mai napig is zajlik a háttérben. Sokszor emlegeti az általa „csak azért is és mégis” magatartásként jellemzett alapállást, amely a magyarságot mindezek ellenére megtartotta a Kárpát-medencében, hiszen – ahogy fogalmaz – ez az, ami szembemegy mindennel, ami a világban folyik. Úgy véli, ez nemzetünk sorsa, azonban látványosabb lenne a megmaradásunk folyamata, ha minél többen ráébrednének arra, hogy az országot nem a pártok – melyek képviselői a nemzet szolgái – hanem az állampolgárai tartják meg.
A filmrendező szerint a szakralitás maga a rend, de a rend maga a szakralitás; a kettő nem létezhet egymás nélkül. Mindezt öt évig tartó munka során a családállítás vagy rendszerállítás pszichológiai módszerének segítségével, pszichiáter feleségével, Zseni Annamáriával fel is tárta a magyar nemzetre vonatkozóan, melynek eredményét az ÖN-TÉR-KÉP című filmjében adta közre 2016-ban. Megállapította, hogy a magyar néplélek gyógyulásához két elem elengedhetetlenül szükséges: a magyar nemzet, a szakralitás és a rend egysége, természetes jelenléte, valamint a múlt igazságtalanságainak, a bűnöknek, rémtetteknek feltárása és feloldása. A Trianon-film éppen a magyarság ellen elkövetett legnagyobb igazságtalanságot tárja fel, ami a leírtak alapján szintén gyógyszer lehetne a nemzet lelke számára. Ennek érdekében pedig nemcsak ajánlott, de kötelező volna minden magyar embernek látnia.
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Beszélgetni a magyarság őstörténetéről Grandpierre Atillával – ha valami bakancslistás volt az életemben, ez biztosan.
Nemzetközileg ismert és elismert fizikus, csillagász, a száz legjelentősebb természettudós között tartják számon, ugyanakkor költő és zenész is, őstörténeti kutatásai pedig olyan eredményeket hoztak, amelyeket ha ismerne a magyarság, hiszem, hogy semmi gond nem lenne az identitástudattal. Néhány évvel ezelőtt az MTA által évtizedekig elhallgatott, majd Grandpierre K. Endre hatására mégis kiadott, de ferdítésekkel tűzdelt Tárih-i Üngürüszt, a magyarok ősgesztáját újból megjelentette, immár az eredeti, hamisítatlan kéziratot közreadva édesapja a témában megjelent összes írásával és saját tanulmányaival együtt.
A Selyemút őstörténete és a magyarság szerepe Eurázsiában című kötetében – amely alábbi beszélgetésünk alapjául szolgált – tizenkét tudományág legújabb eredményeinek bevonásával egy átfogó, posztmodern tudomány segítségével derít fényt az ősi szkíta-hun-magyar műveltségre, világlátásra és arra az ősnyelvre, amelyet, vagy amelyhez nagyon hasonlót egyetlen nép beszél a mai napig. Rámutat, hogy jelképeink, motívumaink őrzik azt a három kozmikus alapelven nyugvó, mindent átfogó tudást, amely évezredeken keresztül a sajátunk volt, s amelyhez a legmodernebb tudományok ma még nem értek el.
Amennyiben tudatosul bennünk, hogy mit is jelent valójában, hogy a MAG népe vagyunk, a felemelkedés és a környezetünk felemelése is elkezdődhet. Ebben segít a Grandpierre Atilla által felszínre hozott, és tudományosan alátámasztott ismeretanyag. Minderről bővebben ITTlehet olvasni. Filmünkben is ezt járjuk körbe, viszont ahhoz, hogy teljes képet kapjunk, elengedhetetlenül fontos elolvasni A selyemút őstörténete és a magyarság szerepe Eurázsiában című könyvet.
A nemrég megjelent Az Élet könyve című kötet ötvenévnyi tudományos munkájának eredményeképpen született meg, és a világmindenség mozgatóját, az életösztönt tárja fel, miközben rámutat arra, hogyan kapcsolódik általa össze egymással és a világegyetemmel minden élő. Erről ITT írok részletesen.
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
Az egykori tájgazdálkodás, az ártéri gazdálkodás nemhogy pusztította, de egyenesen gazdagította a teremtést, minek köszönhetően a középkori Magyarország Európa éléskamrája lehetett.
XIII-XIV. századi úti leírásokból tudjuk, hogy egyedül Norvégia vetekedett folyóink halbőségével; ott azonban mást nem is ettek, ellenben hazánk számtalan terményben bővelkedett. Mátyás király krónikásának, Galeotto Marzianonak tulajdonítják azt a mondást, mely szerint a Tiszának kétharmada víz, egyharmada pedig hal. Bertrandon de la Broquiere francia utazó az ezernégyszázas évek elején azt írja; egyetlen folyóban sem látott még annyi halat, amennyit a Tiszában. Az Alföld pedig egy mesebeli pagonyhoz hasonlított a kisgazdaságoknak köszönhetően.
A hagyományos paraszti társadalom fokozatos felszámolásával a Kárpát-medencei földi paradicsom eltűnt, és átadta a helyét a legeltető állattartásnak, a nagybirtokoknak; a rendkívüli biodiverzitást pedig végül felváltotta a monokultúrás, kizsákmányoló növénytermesztés és nagyüzemi állattartás. Ez a folyamat nem csupán fizikai, de lelki síkon is tetten érhető a magyar néplélekben.
Minderről Andrásfalvy Bertalannal beszélgettünk:
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Ahogy történelmünk során oly sokszor, a végvári időkben is hatványozottan kerültek a felszínre ezek az értékek. Miután a Magyar Királyság elvérzett a mohácsi síkon, Európa gyepűjévé vált százhatvan esztendeig védve azt saját vére és szenvedése árán. E vészterhes korszak számtalanszor felmutatta a hazaszeretet, a hősiesség, az önfeláldozás nemes példáját, köztük olyan végvéri vitézek személyében, mint Zrínyi Miklós, Losonczy István, Szondy György vagy Dobó István.
„Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak” – írja Balassi a kor katonaemberéről szólva. Ez a szellemiség köszön vissza Jánváry Zoltán igényes, aranykori hangulatot idéző fotóművészetén keresztül, amely még látványosabbá teszi azt az önmagában is színpompás, izgalmas világot, melyet a magyarországi végvári hagyományőrzők képviselnek. A Magyar Képzőművészeti Főiskola elvégzése után Jánváry Zoltán grafikusművészt meghívták a tengerentúlra, ahol több mint húsz évet töltött, oktatott a Nevadai Egyetemen, valamint a Truckee Meadows Főiskolán is. De a cowboyok és az indiánok nem keltették fel az érdeklődését annyira, mint a magyar történelmi hagyományőrzés. A hagyományőrző vitézekkel való első találkozás indította el azon az úton, amely végül visszavezette szülőföldjére, és megszülethetett a végvári hagyományőrzést bemutató, immár két album is, melyek fotóanyaga neki köszönhető, a látványvilágot pedig Tordai Róbert grafikusművész tervezte.
Mint mondja, a XVI. században két világ ért össze Magyarországon: az oszmán és az európai. Nemcsak Kelet és Nyugat katonái, hanem kultúrái is találkoztak, ami befolyással bírt a szembenálló felek szokásaira és viseletére. Ez pedig nem csupán a háborús időszakokra, de a békés hétköznapokra is hatással volt. A könyvben bemutatott rekonstrukciók írott források, képzőművészeti alkotások és tárgyi leletek alapján készültek. Hidán Csaba László szerint, ezek hetven-nyolcvan százalékban hűen tükrözik a kor viseletét és harcászatát.
Legutóbbi hozzászólások