Ahol a társadalom meghasonlik, a természettel való kapcsolat is megváltozik – Andrásfalvy Bertalannal beszélgettünk

Ahol a társadalom meghasonlik, a természettel való kapcsolat is megváltozik – Andrásfalvy Bertalannal beszélgettünk

Az egykori tájgazdálkodás, az ártéri gazdálkodás nemhogy pusztította, de egyenesen gazdagította a teremtést, minek köszönhetően a középkori Magyarország Európa éléskamrája lehetett.

XIII-XIV. századi úti leírásokból tudjuk, hogy egyedül Norvégia vetekedett folyóink halbőségével; ott azonban mást nem is ettek, ellenben hazánk számtalan terményben bővelkedett. Mátyás király krónikásának, Galeotto Marzianonak tulajdonítják azt a mondást, mely szerint a Tiszának kétharmada víz, egyharmada pedig hal. Bertrandon de la Broquiere francia utazó az ezernégyszázas évek elején azt írja; egyetlen folyóban sem látott még annyi halat, amennyit a Tiszában. Az Alföld pedig egy mesebeli pagonyhoz hasonlított a kisgazdaságoknak köszönhetően.

A hagyományos paraszti társadalom fokozatos felszámolásával a Kárpát-medencei földi paradicsom eltűnt, és átadta a helyét a legeltető állattartásnak, a nagybirtokoknak; a rendkívüli biodiverzitást pedig végül felváltotta a monokultúrás, kizsákmányoló növénytermesztés és nagyüzemi állattartás. Ez a folyamat nem csupán fizikai, de lelki síkon is tetten érhető a magyar néplélekben.

Minderről Andrásfalvy Bertalannal beszélgettünk:

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából

 

“Látó emberek vagyunk” – beszélgetés Tolcsvay Bélával

“Látó emberek vagyunk” – beszélgetés Tolcsvay Bélával

„Mikor megmártózom a magyar kultúra mélységeiben, újra legényemberré válok, és érzem, hogy Tündér Ilona aranykertjében élek” – mondja Tolcsvay Béla, akinek már a portája, a vert falú parasztház is olyan, mintha népmeséink helyszínén járnánk, az énekmondó szavai nyomán pedig szinte a szemem előtt elevenedik meg az ősi magyar aranykor.

Beszélgetésünk alatt mindvégig a magyar nyelv érzékletességét használva mutat rá az összefüggésekre; miközben a Kárpát-medence népének Istenanya hitéről, az Ég igérő fáról, a népmeséink mágikus világáról, a magyar néplélek önmagával való harcáról, a szeretetről mesél és arról, hogy ami régi az a szép. Úgy véli, a magyar emberben az a különleges, hogy átlátja a teremtés folyamatát a nyersanyagtól a végtermékig. Látó emberek vagyunk – mondja -, és a teremtés nyelvét beszéljük; mikor beleegyezünk valamibe, azt mondjuk, hogy igen, ami az ige kifejeződése; az ige pedig az égi letükröződése a Földön. 

 

Készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.

 

Ahol már eltévedtem, csak egy kicsit tovább… – Vaszi Leventével beszélgettünk

Ahol már eltévedtem, csak egy kicsit tovább… – Vaszi Leventével beszélgettünk

Gyimesi utunk utolsó állomására, Kóstelekre tartottunk, ahová az út is nagyon kalandosnak bizonyult, ugyanis Gyimesfelsőlokról a hegyre menet, egyszer csak azt vettük észre, hogy már egy köves vízmosásban araszolgatunk felfelé egy korántsem ilyen terepre való autóval. Sűrű imák közepette, valahogy aztán mégis – legyűrve minden óriástócsát és gödröt – felértünk a hegygerincre, ahol majdnem megfeneklettünk egy utolsó akadályon, de végül sikerült leereszkednünk oda, ahol a girbegurba kis utca mellett a hegyoldalban patakok zubognak, égbenyúló fenyvesek futnak a hegyormokra, a kis tisztásokat pedig évszázados apró csángó rönkházak pettyezik, és persze az úton komótosan ballagó tehenkék mindenütt.

Megérkeztünk Vaszi Leventéékhez Kóstelekre, amely valóban ott van, ahol már azt hittem, eltévedtem, csak egy kicsit tovább.

Az alábbi kisfilmben Levente mesél arról a helyről, amely “jól el van konzerválva” a világtól, néptáncról és népzenéről, valamint arról, hogyan igyekszenek a kósteleki csángó gyermekekbe beleplántálni azt, amitől hazahúzza őket a szívük.

 

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.

 

Igaz magyar a keleti végeken – Deáky Andrással beszélgettünk

Igaz magyar a keleti végeken – Deáky Andrással beszélgettünk

Gyimesbükk a történelmi Magyarország határköve. Az itt élő magyarságra nemcsak 1920-ban sújtott le Trianon, de 1950-ben is, amikor elszakították Székelyföldtől, kitépték a másik két gyimesi csángó település szerves egészéből, és a román Bákó megyéhez csatolták.Ilyen körülmények között állt ki egész életében Deáky András a magyarságért nem akárhogyan, szemben az árral.

Mikor Marosvásárhelyről diplomás tanárként haza érkezett, megszűnt a magyar nyelvű oktatás. Ekkor kezdődött Deáky András harca az idegen érdekeket képviselő hatalommal és az idegenszívű honfitársakkal egyaránt. Először azért, hogy a magyar gyermekek anyanyelvükön tanulhassanak; elkezdett órarenden kívül, hajnalonként tanítani. A házkutatások és fenyegetések nem tudták megtörni, kitartása és állhatatossága nyomán a közösség két iskolájában is visszaállították a magyar nyelvű oktatást, sőt elérte, hogy a magyar adás is eljusson a faluba.

Hála neki, az ezeréves határon, a Rákóczi-várral szemközt lévő Kontumáci templom és erődítmény megújult, környékén létrejött egy kiterjedt katonai emlékhely, amely a madéfalvi veszedelem; 1848–49; valamint a két világháború hőseinek és áldozatainak emlékét őrzi, azokét a hősökét, akik fegyverrel védték a magyar határt. A csodálatos, kopjafákból álló emlékmű, amely az olyan egyetemes értékek fontosságára figyelmeztet, mint hit, haza, család, anyanyelv is neki köszönhető. Újabban pedig a Rákóczi-várként ismert őrtorony újjáépítését tervezi.

Nagy nehézségek árán, de végül sikerült megvásárolnia és helyrehozatnia a történelmi Magyarország legkeletibb, 30. számú, lebontásra ítélt vasúti őrházát is, amelyet a településnek adományozott. Deáky András szavaival élve, a gyimesbükki csoda a harmincas őrház avatásakor, 2008. május 11-én esett meg. Az ünnepségen két-háromezer emberre számítottak, ezzel szemben negyvenezren jelentek meg. Minderről részletesebben ITT írok.

Egyszóval, aki volt a gyimesbükki ezeréves határon, látta és érezte mindazt, ami ott jelen van, ezentúl tudja, hogy mindez Deáky Andrásnak köszönhető!

Ha ez nem lenne elég, az általa működtetett panzió mellett egy emlékparkot is létrehozott a magyarság nagyjainak szobraival. Többek között megtalálható itt Szent István-szoboregyüttes, Trianon-emlékhely, Wass Albert és II. Rákóczi Ferenc gránitszobor, és a 71 esztendeje itt harcoló vitéz Sebő Ödön emlékoszlopa és mellszobra. A magyar identitást erősítő műalkotások között magasodik egy művészi kivitelű harangláb is, a következő feliratú harangocskával: „Valahányszor megszólalok – hirdetem, hogy magyar vagyok”.

Ahogy Deáky András fogalmaz: “Szívünk magyar dobogását nem tilthatja meg senki, semmi!”

Micsoda hit, hazaszeretet, emberi, lelki nagyság, kitartás, akaraterő és áldozatvállalás van e szavak mögött. Egy olyan ember életpéldája, akit méltán nevezhetünk igaz magyarnak. Filmünkben ő maga vall életéről, hitéről, szülőföldjéhez való ragaszkodásáról.

Zana Diána

 

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.

 

“A táplálkozástani betegségek a technikai fejlődéssel alakultak ki” – Videóriport dr. Texe Gábor Mikulással

“A táplálkozástani betegségek a technikai fejlődéssel alakultak ki” – Videóriport dr. Texe Gábor Mikulással

Többek között azért is hálás vagyok Géczy Gábornak, mert számos olyan embert ismertem meg általa, akikre példaként tekinthetek. Ilyen dr. Texe Gábor, vagyis ahogyan legtöbben ismerik, a Mikulás, aki gerontológus, fitoterapeuta, gyógynövényszakértő, becenevét pedig ugyan külső megjelenése és Északról származó felmenői miatt kapta, de sokkal inkább az emberek sokasága felé irányuló önzetlen segítségnyújtás miatt illik rá.

Közel negyven esztendeje kezdett rügyterápiával foglalkozni. Az ötletet a homeopátia alapjait lefektető Hahnemann adta, aki felfedezte, hogy bár a kinin az egészséges emberek lázát felviszi, a lázas betegeknél alkalmazva éppen az ellenkező hatást éri el. Innen jött a hasonlót a hasonlóval gyógyítani elve. Ezt alkalmazta Texe Gábor is, aki rájött, hogy bizonyos növények rügyeiben, az életet továbbörökítő őssejtek mintázata megegyezik az emberi test egyes szerveinek sejtmintázatával. Feleségével, dr. Texe Katalin mikrobiológus, laboratóriumi főorvossal, valamint több kutatóorvossal együtt megközelítőleg háromezerféle növényt és anyagot azonosítottak be, melyek megfelelő módon az érintett szervek sejtjeihez juttatva, hatékony módon tudják segíteni az eredeti sejtmintázat és sejtinformációs rendszer helyreállítását. Így születtek meg a Gyógyikaszerek, amelyek alkalmazásával a Mikulás azoknak is segítséget nyújt, akik a sok kipróbált módszer és eszköz ellenére sem találták meg egészségük visszaállításának hatékony módját.

Minderről bővebben a Magyar Nemzet hasábjain megjelent cikkben olvashatnak.

Videóriportunkban többek között beszélgetünk a hűtőszekrény feltalálását megelőző korokról, őseink táplálkozásbeli és gyógyító tudásáról, rügyterápiáról és a Gyógyikaszerekről, valamint a funkcionális élelmiszerekről és ezek biológiai hátteréről.

 

 

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.

 

„Ami ezer évig jó volt, most miért nem az?” – Videóriport Csomortáni Gál László festőművésszel

„Ami ezer évig jó volt, most miért nem az?” – Videóriport Csomortáni Gál László festőművésszel

A csíki motívumokkal díszített székelykapun belépve legalább egy évszázaddal vissza is utazom az időben. Egészen pontosan 1883-ba, hiszen ekkori az a hagyományos székely gerendaház, amelyet Csomortáni Gál László és felesége saját kezűleg építettek újra az örökölt telkükön. Ebben laknak már több mint tíz esztendeje, és ide született három gyermekük is; a Rózsa nevű leányka egész pontosan ide, ebbe a házba. Szőkén, göndören és mosolygósan mutatja meg a helyet, ahol a világra szentült. Az otthonszülés azonban nem az egyetlen momentum, amelyben Csomortáni Gálék az őseinket követik. Ahogy a családfő fogalmaz – miután magára kanyarítja a felesége által nemezből készített lajbiját –, ugyanazt a légkört kívánta megteremteni, amelyet a régiek élhettek ebben a házban.

A falak és a kemence tapasztott, a bútorok régiek és festett fából vannak, nincs villanyáram sem. Mint mondja, a gyertyafény romantikája elsőként gyermekkorában érintette meg, hiszen a diktatúra alatt volt olyan időszak, hogy sokáig áram nélkül maradtak. Arany János Családi körét emlegeti, szerinte egy család úgy egészséges, ha együtt vannak; összehúzódnak egy kis helyre esténként „kiki nyúgalomba”, szeretetben, boldogságban, egységben. Volt olyan is, hogy szinte teljesen önellátóak voltak. „Pénzzel nem sok dolgunk volt” – mondja, majd azt is elmeséli, hogy nem ritkán a nappal keltek és feküdtek. Gyermekeik olyan környezetben és szellemiségben cseperednek, amely nem a gépek uralma alatt áll, ahogy Csomortáni Gál László fogalmaz; nem profán oltárok veszik őket körül, miáltal saját, kreatív lényük bontakozik ki.

Matyika, a kisebbik fiú hajnalban már útra kel, és bejárja a domboldalt, rétet, mezőt, virágot szed édesanyjának; és szemmel láthatóan mindhármukat az teszi boldoggá, hogy a természetben lehetnek. Előfordult már, hogy megszólták őket; igénytelen ilyen házban és körülmények között élni, de Csomortáni Gál László szerint az igénytelenség ott kezdődik, mikor az emberek szemetet hordanak be az életterükbe, hiszen – ahogy mondja – a gipszkartont, a hungarocellt semmi nem választja el a pet palacktól vagy a nylonzacskótól; műanyag hulladék mind. Úgy véli, nem afelé kellene kacsintgatni, amit a szomszéd csinál, mert csak önmagunkat megtalálva élhetünk teljes értékű életet. „Ez a fajta építkezési forma ezer éven keresztül jó volt, mi történt most? Miért félünk az agyagtól, a fától? Miért nem az egyszerű, kézenfekvő megoldást választjuk?” – teszi fel a kérdéseket egymás után, majd hozzáteszi, hogy ha szervesen elszakadunk a hagyománytól, az őrzésére semmi szükség nincs; be kell építeni az életbe, ha nem tesszük, mint szellemiség végleg elveszik.

Csomortáni Gál László pedig nem csupán életébe, de művészetébe is beépítette a hagyományt, hiszen két-háromszáz éves, bontott faanyagra dolgozik, témáját tekintve pedig egy ősi, archaikus, magyar világ köszön vissza munkáiról olyan erőteljesen és egyedi módon, hogy beleborzongok, mikor a műteremnek berendezett, szintén régi, döngölt föld padlójú gerendaházba belépek. A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként évek óta gyűjti a környezetéből származó archaikus imákat, ráolvasásokat, egyházi énekeket és népdalokat. Ezek a sorok köszönnek vissza, mintha csak a fa üzenne, mikor az alkotási folyamat elején a művész a napégette erezetből, a bogokból, görcsökből próbál rájönni, hogy mit üzen általa és rajta keresztül a múlt. „A múlttal lehet a legjobban tanítani a jövendőt, én erre törekszem” – vallja.

Minderről bővebben a Magyar Nemzet hasábjain, ITT írok.

Zana Diána

Lássuk a filmet:

 

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás