„Mindannyian ott állunk és tartjuk a Szent Koronát” – beszélgetés Léphaft Pál karikaturistával

„Mindannyian ott állunk és tartjuk a Szent Koronát” – beszélgetés Léphaft Pál karikaturistával

Mióta rendszeresen járok külhonba, egyre jobban kezdem látni azokat a gondolkodás-, viselkedésbeli eltéréseket, amelyek megkülönböztetik az elszakított nemzetrészeken élő magyar közösségeket egymástól és az anyaországi magyaroktól is. Más a kollektív lelkivilága az erdélyi magyarságnak, azon belül a székelyeknek, de különböznek egymástól a Felvidéken, Kárpátalján vagy Délvidéken élő nemzettársaink is.

A transzgenerációs trauma kollektív hatását leginkább a Délvidéken vélem felfedezni. Jelenczki István és Zseni Annamária* mutatott rá, hogy a nemzet életében bekövetkezett súlyos traumáknak generációkon átívelő következményei vannak, amelyek a későbbi nemzedékek tagjainál jelentkeznek. Ez a jelenség mindaddig tetten érhető, amíg a feloldás, a kiengesztelődés meg nem történik.

Délvidéken 1944-45-ben, Tito elnök beleegyezésével, előre kitervelt és módszeres kíméletlenséggel végrehajtott tömegmészárlás folyt. Akiket nem gyilkoltak meg, azokat megkínozták, kisemmizték, koncentrációs táborokba küldték, nem kímélve az asszonyokat és gyermekeket sem. Egy egész nemzeti kisebbség kiirtásának kísérlete a legsúlyosabb trauma, amelyet egy közösség lelke magában hordozhat. A seb, amelyet ez a brutális tett okozott, nem múlik el nyom nélkül.

Mikor lehetőségem nyílt Léphaft Pál, újvidéki újságíróval, a Magyar Szó karikaturistájával beszélgetni, az a kérdés foglalkoztatott a leginkább, hogyan látja mindezt „belülről”, egy délvidéki magyar értelmiségi. Munkásságát ismerve, biztos voltam benne, hogy jól érthető, mégis mély, sokrétegű és elgondolkodtató választ fogok kapni; éppen olyat, amilyenek a rajzai, és ő maga is. Így is történt.

Úgy vélem, a jó karikatúra – mint a székely ember – keveset szól, de sokat mond. Rövid idő alatt – tulajdonképpen a ránézés pillanatában – a lehető legtöbbet kell megmutatnia. A mulatságos felszín alatt, mégis inkább keserű a szájíz, amelyet maga után hagy.

A jó karikaturista mindenekelőtt jó művész, aki jártas a képzőművészet minden területén, hogy aztán megfelelően tudjon redukálni, ugyanakkor széleskörű műveltséggel rendelkezik, jól látja a világot, de annak fonákjával is tisztában van. Érti és érzi az élet nagy és apró dolgai közötti összefüggéseket és érzéke van ahhoz, hogy mindezt meg is mutassa. Mindezen felül pedig rendkívül jó humorérzékkel rendelkezik.

Léphaft Pál egyértelműen jó karikaturista. Számomra pedig ’A karikaturista’, hiszen ehhez a sokrétű és érdekes személyiséghez még egy nagy adag magyarság is társul. Magyar szívvel beszél, ír és rajzol, nem véletlen hát, hogy munkáin – amellett, hogy megmutatják valaminek vagy valakinek a negatív oldalát – az is egyértelműen megmutatkozik, hogy milyen világlátással készültek. Karikatúrát ugyanis lehet készíteni a pápáról úgy, hogy a ceruzát egy keresztény kezén keresztül, mégis Isten fogja.

Léphaft Pál felismerte, hogy a tálentum nem csupán isteni kegy, hanem sokkal inkább kötelesség és felelősség, amelynek lényege abban áll, hogy mit adunk vissza a közösségnek. Kodállyal élve rámutatott, hogy a magyarok nem engedhetik meg maguknak a műveletlenség luxusát, hiszen képviselniük kell a kultúrát, amelyhez tartoznak. Mindez talán még jobban igaz a külhoni magyarságra, amelynek az elmúlt száz esztendőben más és más idegen hatalom fennhatósága alatt kellett megélnie identitását, de még inkább megküzdenie azért, hogy megtarthassa azt. A többségi államok népei – főként vezetői – pedig mind sajátos módon viszonyultak a kisebbséghez – sokszor kirekesztéssel, elnyomással, több ízben véres terrorral, amelynek csupán a mértéke változott. A határainkon túl rekedt magyarok pedig kénytelenek voltak megtanulni alkalmazkodni, eltérő léthelyzetekben specifikus válaszokat kellett adniuk.

A szerb közeget az erő felmutatása jellemzi, így a benne élő délvidéki magyarság ellenállóbbá vált – mutat rá – igazi, karikaturistához méltó látásmóddal – a kisebbségi lét pozitív hozadékára Léphaft Pál.  A ki nem hevert, ki nem beszélt trauma azonban évtizedeken – ahogy a titoi diktatúra mutatja –, de akár – mint Trianon esetében – száz éven keresztül is nyomasztja az azt elszenvedő közösséget. A fájdalom pedig mindaddig tart, amíg a sebeket ki nem mossuk.

A határon túli magyarság kapaszkodója, Léphaft Pál szerint a tudás és a remény. Újvidék lakosságának ma csupán 8%-a magyar, nekik talán még nagyobb a felelősségük a magyar kultúra továbbörökítésében, a gyermekeknek való átadásában.

„Mi mindannyian ott állunk és tartjuk a Szent Koronánkat. És ha ezzel tisztában vagyunk, akkor tiszteljük honfitársainkat, nemzettársainkat, tiszteljük az édesanyánkat, a gyermekeket. Ki kell harcolnunk, hogy legyen egyfajta szabadságunk, és azon a szabadságon belül kell megmutatnunk a fegyelmünket. Így tudjuk megtartani a családot, és így tudjuk megtartani a nemzetet. A rend nélküli szabadság anarchiához vezet, az pedig azoknak kedvez, akik szeretnék szétverni a családot, valamint az olyan államformációkat, nemzeteket, amelyek a keresztény értékekre hivatkoznak.”

 

 

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.

 

 

*Zseni Annamária – Jelenczki István: ÖN-TÉR-KÉP, A magyar nemzet lelkiállapota. Budapest, Angelus Bt. Kiadó, 2017.

A Szivárványon túl… Beszélgetés Ady István lelkésszel

A Szivárványon túl… Beszélgetés Ady István lelkésszel

Mikor beléptem a mezőségi szórványban lévő, magyarfülpösi Szivárvány Házba, az itt lakó, nehéz körülmények közül érkező óvodások és kisiskolások szinte megrohamoztak. Soha nem láttak korábban, mégis ölelgettek, puszilgattak, húztak-vontak magukkal. Mikor rákérdeztem, minek köszönhető ez a – látszólag – feltétel nélküli bizalom, Ady István lelkész úr, a Szivárvány Ház vezetője elmondta, ezek a gyermekek hazulról nem kapnak szeretetet, ha valaki mosolyog, és nem kell félni tőle, mint ahogy legtöbbször otthon – a testi fenyítéstől, a lelki terrortól – akkor már boldogok.

Ady István református lelkész, a Szivárvány Ház vezetője

Miután Fülpösön tíz évig szünetelt a magyar nyelvű oktatás, Ady István kezdeményezte az anyanyelvi tanulási lehetőség biztosítását a magyar gyermekek számára. Nagy nehézségek árán, a román állami bürokrácia, a szándékos hátráltatás és a szülők kezdeti vonakodása ellenére, 2001-ben újraindult az állami óvoda és kisiskola, amelynek a mai napig a Szivárvány Ház ad otthont. A román állam azonban kizárólag egy tanítónő és egy óvónő bérét biztosítja, ezenkívül semmi mást.

Miután a hatalom közölte, hogy mégsem indulhat a tervezett létszámmal az oktatás, a Tiszteletes úr a Beszterce-Naszód megyei Mezőörményesről két nehézsorsú kislányt hozott Magyarfülpösre az iskolába, akik a lelkészi családdal laktak együtt az első évben. A kezdetben iskolának szánt épület azért lett végül bentlakás, mert a gyerekek mind hátrányos helyzetűek. Sokan a szülők közül szenvedélybetegek, túlélési lehetőségnek tekintenek a gyermek után járó állami támogatást. Ilyen helyzetben, lehetetlen küldetés volt, hogy a gyermekeket minden nap ingáztassák, így Ady István létrehozta a Szivárvány Alapítványt és holland segítséggel kialakította az épület tetőterében a 18 férőhelyes bentlakást, pedagógust, szakácsot, tanszert stb. biztosítva számukra díjmentesen.

A gyerekek szeretettel árasztottak el, amint megérkeztem…

A kicsik péntekenként haza mennek, hiszen a nehézségek ellenére sem szeretnék a családi környezetből teljesen kiszakítani őket, a legtöbbször azonban ugyanazokban a ruhákban vannak, mikor vasárnap értük mennek. Ezeket el kell dobni, mert használhatatlanra koszolódnak, a kollégiumban pedig tetvetlenítéssel indul minden hét. Van, hogy egész hétvégén nem esznek és legtöbbjük “otthon” fűtetlen helyiségben a betonpadlón alszik, ezért gyakori a betegség is.

A Tiszteletes úr mesélte, hogy az elején elkövette azt a hibát, hogy az egyik kislánytól (akinek az 5 másik testvére is a Szivárvány Házban él hétköznaponként) megkérdezte, hogy mi volt a vasárnapi ebéd. A gyermek elmesélte, hogy az édesanyja adott 10 lejt az édesapjának azért, hogy vegyen egy csomag töltött kekszet. Ez lett volna az ebéd a nyolcfős családnak. Az apuka azonban talált 8 lejért sört, így nem ebédeltek. De az is előfordult, hogy az egyetlen ruha, amiben a kicsi haza került, eltűnt, cigarettára cserélték a szomszéddal. “Ne tartsa otthon a gyerekét! Ne gyújtson tüzet a füzettel, engedje tanulni, hogy legyen valaki belőle!” – ilyen és ehhez hasonló felszólításokban nyilvánul meg a fülpösi lelkész aggodalma a szülők irányába.

A gyermekek jövője iránti aggodalom sokszor kiült az arcára…

Ady István és kollégái gondviselése azonban nem ér véget az elő négy osztály elvégzése után sem, hiszen nélkülük – szülői gondoskodás híján – kérdésessé válna a gyermekek további sorsa. Ezért született meg a szászrégeni szórványkollégium létrehozásának ötlete, hogy az utánkövetés is biztosított legyen. Itt a felső tagozatos gyermekek ellátása a héten megtörténik, a kollégiumból pedig a környék magyar nyelvű iskoláiba járhatnak. Ugyanakkor az is nyomós érv volt a létrehozás mellett, hogy a Szászrégenben működő magyar osztályok sorsa gyerekhiány miatt megpecsételődni látszott.

A kis diákok az itt eltöltött idő alatt szakszerű oktatásban, nevelésben részesülnek képzett szakemberek segítségével. Ennek köszönhetően a későbbiekben könnyebben sikerül megtalálniuk a helyüket az életben, valamint a magyarság számára is értékes egyénekké fejlődhetnek, nagy esélyük lesz arra, hogy ne sodródjanak le a társadalom alsó peremére. A felső tagozatosoknak létrehozott kollégium alsó két szintje működik, azonban a legfelső rész, amely még egyszer ennyi lélek befogadására lenne alkalmas, egyelőre – forrás hiányában –befejezetlen.

Mikor megkérdeztem a Tiszteletes úrtól, mik a kilátások, hittel telve csak annyit mondott: „Tudom, hogy egyszer kész lesz, bízom az Úrban!” Ady Istvánék emberfeletti munkával biztosítják az egyetlen lehetőséget ezeknek a gyermekeknek, hogy magyar nyelven tanulhassanak. Ugyanakkor az egyetlen lehetőségük arra is, hogy rendszeresen étkezhessenek, fűtött szobában alhassanak, megtanulhassanak írni, olvasni, imádkozni. Legtöbbjüknek pedig menedék az otthoni agresszivitással és kilátástalansággal szemben.

A Szivárvány Ház az egyetlen hely, ahol a fülpösi és környékbeli magyar gyermekek anyanyelvükön tanulhatnak.

Mindent megtesznek, pályáznak, jótékonysági találkozókat szerveznek, de így is napról-napra – ahogy a Tiszteletes úr fogalmazott, koldulásból – élnek. A holland segítség elkezdett apadni, ugyanis a csapat kiöregedőben van, a jelenlegi fiatalok pedig már nem tartják annyira fontosnak a támogatást. Bár osztozom a Tiszteletes úr véleményében, miszerint nem is nekik lenne kötelességük magyar nemzetünk rászorulóira odafigyelni. “Nem tudok beletörődni abba, hogy a jelenleg negyvenkilenc gyermek mindennemű szükségleteit, hat munkatárs minimálbérét, a közköltséget a pályázati pénzekből próbáljuk fedezni úgy, hogy nem tudunk egy évre, talán évekre előre tervezni. Csak abban reménykedem, hogy vannak, kell, hogy legyenek olyan segítőkész magyarok, lelkes emberek, akik képesek volna hozzájárulni ahhoz, hogy néhány éhes, mezítelen, lelki rabságban szenvedő gyermeknek egy másféle utat, reményt, lehetőséget nyújtsunk.” – mondja. A segélykiáltás a Szivárvány Alapítvány honlapján így hangzik: „Nos itt vagyunk a 24. órában a két kollégiummal, 25 nagy szegénységben élő gyermekkel(még ki tudja hánnyal?!)és megszűnni látszó magyar oktatással a fejünk fölött.” A gyermekek száma azóta 49-re nőtt.

Nem titkolt szándékom, hogy ezúttal nem csupán tudósítani, értékes gondolatokat közreadni szeretnék, ahogy az eddigi írásaim és filmjeim zömével. A jó szándékú, segítőkész lelkeket kívánom megszólítani. Hiszem, hogy sokan vagyunk, akiket nem hagy hidegen a túlélésért küzdő nemzettársaink sorsa, főként ha gyermekekről van szó.

Kérem, aki tud, járuljon hozzá ehhez a szép és nemes küldetéshez, amelyet Ady István tiszteletes úr és munkatársai önzetlenül magukra vállaltak!

 

Máté evangéliumából, Jézus urunk szavaival ajánlom Ady István tiszteletes úrral, a Szivárvány Házban készített riportfilmünket:

„Bizony mondom nektek, amennyiben eggyel az én legkisebbjeim közül megcselekedtétek, énvelem cselekedtétek meg.”

Mt 25,46

 

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából

 

A Szivárvány Alapítvány bankszámla adatai:       

 

Fundatia Regenboog Curcubeu Szivarvany                                                                                       
Cod fiscal: 12699850                                                                                                                             
Str. Principala Nr. 179;                                                                                                                                        
Localitatea Filpisu Mare                                                                                                                                                   
Comuna Breaza                                                                                                                                                                 
Judet Mures

 

BRD Agentia Reghin

str. Mihai Viteazu, nr. 18, Reghin, jud. Murea, ROMANIA

RO06BRDE270SV02487352700 – EUR

RO79BRDE270SV03274502700 – RON

RO27BRDE270SV81501192700 – HUF

 

 

A múltunk kötelez – Beszélgetés Demeter Lászlóval, a Kelet Kapuja kiadójával

A múltunk kötelez – Beszélgetés Demeter Lászlóval, a Kelet Kapuja kiadójával

A Székelyföldön – azon belül is Erdővidéken – található Barót település már az 1200-as években lakott volt. A magyar történelem és kultúra számos olyan nagy alakja származott innen vagy a közvetlen környékről, akiket munkájuk révén az egész magyar nemzet ismer és elismer. Ilyen volt Benedek Elek, Apáczai Csere János, Baróti Szabó Dávid, nagybaczoni Nagy Vilmos, Kriza János és Bölöni Farkas Sándor, hogy csak a legismertebbeket említsük.

Barót közepén áll Erdővidék Múzeuma, abban meg az egész világon egyedülállónak számító Masztodon, vagyis gumós fogú őselefánt csontváz, amely szinte teljes egészében épen maradt és a mai napig megtekinthető. A múzeum igazgatója pedig Demeter László történész-muzeológus, aki a magyar jövőbe vetett optimista hitének, a nemzet iránti elkötelezett tenni akarásának és ez irányú, mégis szerteágazó munkásságának köszönhetően, egyértelműen a helyi magyar élet kiemelkedő alakja és mozgatórugója.

Hittel vallja, hogy mi, magyarok rendkívül gazdag és értékes múlttal rendelkezünk, amely kötelez bennünket, s ha mindenki a saját helyén és környezetében eleget tenne ennek a kötelességnek, nem lenne semmi baj. A székelyeket – példának okáért – határőrzés céljából állították a magyar királyok a keleti végekre, s 800-1000 éven keresztül mindig helytálltak.

Minden kornak megvan a maga nehézsége – mondja Demeter László – most még háború sincs, sokkal nehezebb körülmények között mindig volt erő felállni és továbblépni. Az előttünk járók példája és sokkal nehezebb sorsa kötelez bennünket, és ha nem adjuk át örökségüket gyermekeinknek, unokáinknak, megszakad egy több ezer éves történelmi folytonosság.

Úgy véli, eljött az idő, mikor ismét nemzetben gondolkodnak a magyar vezetők, majd egy kis humorral fűszerezve rámutat az igazságra: „Nekem nem vissza kell adni a magyar állampolgárságot, hanem elfogadni a meglévőt, mert a mi nagyszüleinktől, dédszüleinktől nem kérdezték meg, hogy lemondanak-e róla.”

A Tortoma Könyvkiadó tulajdonosaként – rendkívül gazdag, magyar vonatkozású és témájú kiadványai mellett – a dr. Obrusánszky Borbála főszerkesztésében, negyedévente megjelenő Kelet Kapuja című folyóirat felelős kiadója, amely – az akadémikus állásponttal nem egyszer szembehelyezkedve – már harmadik esztendeje igyekszik feltárni a magyar őstörténet valódi arcát. A Gaál Mózes Közművelődési Egyesület elnökeként, olyan identitáserősítő rendezvények szervezője, mint az Erdővidéki Közművelődési Napok, vagy a Magyar Örökség elnevezésű honismereti szabadegyetem és tábor.

Trianon száz éves évfordulójához közeledve, beszélgetésünk során szóba került Székelyföld autonómiájának kérdése is. Demeter László nemcsak az előnyökre, de a benne rejlő veszélyekre is rámutatott, ugyanakkor az egyre gyakrabban tetten érhető transzilvanista gondolkodásmód mentén, a lehetséges megoldásra is rávilágított.

Minderről bővebben a Demeter Lászlóval készített riportfilmünkben:

Készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintéze megbízásából.

„Amíg én élek, ez a zászló lobogni fog!” – Beszélgetés Mónus Józseffel, a Fehér Farkassal

„Amíg én élek, ez a zászló lobogni fog!” – Beszélgetés Mónus Józseffel, a Fehér Farkassal

Először a tavalyi Kurultájon láttam élőben Mónus József, avagy a Fehér Farkas legendaszámba menő lövéseinek egyikét, amikor is kétszáz méterről talált el egy 1×1 m-es célterületet. Tudva lévő, hogy bástyalövései alkalmával több száz méterről ugyanezt képes végrehajtani magyar várfokokról, esőben, szélben, emberekkel körülvéve, nem beszélve a világversenyekről, amelyek során, elképesztő távolságokba repítve nyílvesszőit, rendre maga mögött hagy bárkit, aki kiáll ellene.

A legendás íjak…

Többször hallottam már tőle, hogy a józan ész határain túl kell lőnie. Ennél jobban, azt hiszem, nem lehet megfogalmazni az ilyen, lehetetlennek tűnő teljesítményt. Egy biztos, itt már nem csupán a célzás tehetségéről, az erőről vagy a koncentrációról kell beszélnünk, valami más is van a háttérben, ami túlmutat a fizikai világ dimenzióin.

Nem sokkal ezután, 2018 nyarának végén a Farkas csapat négy kategóriában döntötte meg a világrekordot az Egyesült államokbeli Wendoverben megrendezett távlövő íjászversenyen. Ekkor Mónus József 897,66 méterre lőtte nyílvesszőjét, és így közel 25 méterrel szárnyalta túl a korábbi 873,26 méteres csúcsot.

A következő évben aztán, személyes találkozásunk alkalmával ő maga mesélte nekem, hogy akkor, s egy ideje már a pozsonyi csata évszáma, a 907-es szám lebeg a szeme előtt, mint cél.  Tavaly tehát, kevesebb mint tíz méter választotta el a hihetetlennek hangzó távolság meglövésétől.  Gondoljunk csak bele: ez majdnem egy kilométert jelent…

A 2019-es Visegrádi Palotajátékokon

Ugyanekkor Mónusné Ruszin Anna 643,94 méterrel állított be új világrekordot, a korábbi 619,49 métert túlteljesítve. Farkas minden alkalommal, hatalmas büszkeséggel beszél feleségéről, soha ki nem hagyva, hogy Ani Zrínyi-leszármazott, s mikor egy Zrínyi lány Zrínyi íjjal győzi le a törököket saját földjükön, az azért – valljuk be – szívet melengető érzés az egész magyar nemzet számára.

Nem egyszer fordult elő az is, hogy a törökországi győzelmet követően, Farkas a dobogó legfelső fokáról lebegtette meg szülővárosa, Hajdúnánás zászlaját….

Visszatérve a 2018-as világversenyre, meg kell említeni, hogy a Farkas csapat másik két tagja is világcsúcsot döntött, Mónus László 747,59 métert, párja, Prokaj Kiara pedig 578,5 métert lőve hagyta maga mögött a mezőnyt.

A világbajnok

Mónus József, aki mongol farkas-vadászoktól kapta a Fehér Farkas nevet, és akit azóta világszerte így ismernek, ez idáig 25 világrekorddal és 6 világbajnoki címmel ajándékozta meg, s tette büszkévé magyar nemzetünket. Véleményem szerint a lelki-szellemi nagyság egyik ismérve, hogy ilyen elképesztő sikerek mellett is szerény tudjon maradni az ember. Első találkozásunk óta már többször volt alkalmam Farkassal beszélgetni, de minduntalan meglep az a hatalmas alázat és mérhetetlen szerénység, amelyet minden alkalommal tanúsít.

Hittel vallja, hogy eredményessége nem csupán saját érdeme. Tudja, hogy a nagyfokú felkészültség (minden áldott nap ötszázat, versenyek előtt ezret lő) nem elég ahhoz, hogy legyőzze a világ legjobbjait. Ezért minden alkalommal segítségül hívja a magyar zászló tiszteletéből fakadó erőt (zászlótudat), történelmi nagyjaink, őseink szellemét és Isten vagy, ahogy ő nevezi, a Sors pártfogását. Így társul az erős kar mellé erős lélek. Egy mongol történész szerint azért lő a világon a legmesszebbre, mert tudatának ereje képes kiszárítani a levegőben a vizet nyílvesszőinek útjából.

„Nagyapám arra tanított, hogy a magyar zászlónak lobognia kell, és amíg én élek, ez a zászló mindig lobogni fog.” Ez az egy kijelentés – úgy hiszem – mindent elárul hazaszeretetről, az elődök, az ősök, a magyar múlt és történelem tiszteletéről és arról, mit is érez Mónus József a magyar nemzet iránt. Mégis, beszéljen minderről ő maga, én pedig garantálom, hogy a szíveket büszkeséggel, a szemeket könnyel telíti meg ez a bő fél óra Fehér Farkassal:

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.

 

Magyarország példaként szolgál Európa számára – Beszélgetés Capári Róberttel

Magyarország példaként szolgál Európa számára – Beszélgetés Capári Róberttel

Az egykori püspöki váristálló a Sümegi Vár lábánál.

Festői környezetben, a Sümegi Vár tövében áll az a több mint háromszáz éves, egykor püspöki váristállókét funkcionáló lovarda, amely ma a Capári Lovasiskolának ad helyet, ugyanakkor az épületegyüttest és a hozzá tartozó területet, időről-időre korhű viseletbe öltözött falkavadászok vagy éppen Radetzky huszárok lepik el.

Capári Róbert

Capári Róbert, a – fent említett tevékenységeket végző – három egyesület vezetőjeként igazi büszke, lovas magyarként éli a dicső nemzeti múlttal, történelemmel és keresztény hittel átitatott mindennapjait. Az évszázados falak és a hatalmas gerendák között járva, valóban megelevenedik a történelem, ahogy a különböző huszár egyenruhák és csákók, a számos korabeli fegyverzet és a magyar történelmi eseményeket ábrázoló festmények között haladunk.

Itt gyűlnek össze rendszeresen az 1991-ben alapított Radetzky Huszáregyesület tagjai Capári Róbert elnöklésével, hiszen – a külsőségek, a megjelenés mellett – a hagyományőrzés szerves részét kell, hogy képezze a lelki és szellemi épülés is.  „Huszárok vagyunk, hagyományt őrzünk, tudni kell, mit őrizzünk” – szögezi le Robi, aki szerint a magyar nemzetnek feladata van mind Európában, mind pedig a világban.

Az istállóban.

A magyar embereknek még sincs megfelelő önazonosságtudata, melynek oka, a történelmi ismeretek hiányossága. Azonban a nemzeti identitás bennünk, keleti népekben még így is lényegesen erősebben van jelen, mint az eltunyult nyugatiakban – mondja, akik nem látják, hogy Magyarország a jelenben – ahogy a történelem során számtalanszor – példaként szolgál Európa számára.

Három egyesület vezetőjeként, Capári Róbert a civil szervezetekben, a közösségépítésben látja a megoldást, valamint a fiatalok bevonásában, amely csak példamutatás révén lehetséges. A lényeg – mint mondja –, hogy közösen próbálnak alkotni, értéket teremteni.

 

 

Egy 21. századi lovag – Videóriport Dr. Csámpai Ottóval

Egy 21. századi lovag – Videóriport Dr. Csámpai Ottóval

Dr. Csámpai Ottó, a Nagyszombati Egyetem egykori professzora, a Szent György Lovagrend Felvidéki Nagypriorátusának vezetője a Nyitra vidékén fekvő Zoboralján világító lámpásként áll a helyi magyarság előtt, amely az általa szervezett kulturális programok, előadások, rendezvények hatására, az idő folyamán közösséggé formálódott. Több mint egy évtizede költözött vissza Pozsonyból szülőfalujába, Nyitracsehire, ahol létrehozta a Jurta Látványtárat, azt a közösségi teret, ahol azóta is töretlenül folyik a nemzeti identitásépítés.

A Jurta Látványtárban

Szociológusként több tanulmányában és könyvében már az új évezred küszöbén figyelmeztetett a nemzetközi migráció biztonsági kockázataira, ugyanakkor már egy évtizede felhívta a figyelmet az ún. “politikailag korrekt” fogalmazás veszélyeire is. „Viharvert nemzettudat” című kötetében egyedüliként adott átfogó elemzést a Nyitra vidék magyar etnikumának nemzeti tudatában és érzésvilágában bekövetkezett változások körülményeiről.

Filmünkben felidézzük a felsőoktatásban eltöltött éveit, a szlovák nyelvi környezetben magyarként való érvényesülésnek útját, amely során nemcsak a magyar, de a szlovák diákok tiszteletét és nagyrabecsülését is elnyerte. Ami nem csoda, hiszen hatalmas tudása, lényeglátása és intellektusa mellett, embersége is példaértékű. Tamási Áron szavai jutnak eszembe: „Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan.” Dr. Csámpai Ottó nagyszerű ember, legnagyobb emberi értékének pedig a magyarsággal csordultig telt szívét tartom, amely minden szavát, minden tettét áthatja.

Dr. Csámpai Ottóval és Dr. Cey-Bert Róbert Gyulával

Természetesen szót ejtünk a meghurcolt gróf Esterházy Jánosról, akinek – a morvaországi mirovi börtönben bekövetkezett halála után – hamvai egy prágai börtönsírból mintegy hatvan év után térhettek csak haza, szülőföldjére. Dr. Csámpai Ottó násza, Paulisz Boldizsár alsóbodoki vállalkozó, az Esterházy János Szülőföldjéért Egyesület alapító tagja önerőből építette meg azt a kápolnát, amelyben végre végső nyugalomra lelt a felvidéki mártír politikus, s amely azóta zarándokhelyként működik.

A Szent György Lovagrend Felvidéki Nagypriorátusa alapításának körülményein és működésén túl az is érdekelt, hogy 21. században mi tesz valakit lovaggá, milyen lelki dimenziói vannak a lovagi létnek és mi különböztet meg egy modern-kori lovagot az átlagembertől. Ahogy a Professzor mondja, manapság a lovagi erények kihaltak, éppen ezért a rend elsődleges feladata, ezek újjáélesztése és átadása a következő nemzedékek számára.

Az már ismeretségünk elején világossá vált számomra, hogy a lovagi tulajdonságok Dr. Csámpai Ottó esetében nem csak külsőségekben, hanem lényében is megmutatkoznak, az Istenhit, a család- és a hazaszeretet, az együttérzés, a segítőkészség, az őszinteség, a megbízhatóság, a becsület és a bátorság mind ott élnek a lelkében. Nem csoda, hogy Dr. Cey-Bert Róbert Gyula, a történelmi regényeiben bemutatott igaz barátokat róla formálta.

Készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából

 

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás