A magyar nemzet és a kereszténység szolgálatában – Beszélgetés Somogyi Győzővel

A magyar nemzet és a kereszténység szolgálatában – Beszélgetés Somogyi Győzővel

„A történelmünket, az elmúlt ezer esztendőt tőlünk nem lehet elvenni. A szent helyeken, amelyek most esetleg más országokhoz tartoznak, a mi őseink éltek, alkottak, építettek templomot, nyertek csatákat vagy véreztek el. Ezek emléke alkotja a mi kultúránkat.”
(Somogyi Győző)

Somogyi Győző festő- és grafikusművész, a Nemzet Művésze

Valahogy úgy képzelem el a Mennyország kapuját, mint a képen látható bejáratot. A népies faragott faszárnyak kitárulnak, a ragyogó napsütésben friss szénaillat terjeng, az állatok békésen legelésznek, kapirgálnak, vagy ami éppen jellegükből adódik. A rusztikus kövekkel kirakott út játékosan kacskaringózik befelé a tradicionális nádfedeles parasztházak között az udvaron keresztül a hegyekkel szegett horizont felé. Salföld leghíresebb birtokának kapuja valóban egy földi Mennyországba vezet, még az is stimmel, hogy a szentpéteri tiszta szeretet, a csupa mosoly és jóság tárja ki a látogató előtt azt.

Somogyi Győző festő- és grafikusművész, a Nemzet Művésze, szobrászművész feleségével, Dalmával a magyar falurombolások idején – mikor mindenki a városba igyekezett – hagyta el Budapestet, s költözött a festői Káli-medence ihlető környezetébe, hogy létrehozzanak egy szigetet, amely maga a kakaskukorékolásban zengő földi Paradicsom. Egy olyan ősi kötelékekkel a földbe kapaszkodó szikla, aminél fogva – Győző szavaival élve – ki lehet fordítani a sarkából a világot.

Az újjáépített mesevilág Salföldön

A művész minden mérhetetlen bölcsességgel és évezredes tudással átitatott szavával, tettével és művészetével a magyar nemzet és a kereszténység szolgálatában áll. Művészetén túl, ezt sugallja a maga köré felépített élettér is, a természet, a jószág – azon belül is az ősi magyar fajták – szeretete, az ősi gazdálkodó életmód kialakítása, a nemzeti hagyományok ápolása is.

Kevés olyan embert ismerek, aki annyira behatóan, részletesen és sokrétűen foglalkozik a magyar kultúrával, tradícióinkkal, mint a katolikus teológián történész doktorátust szerzett Somogyi Győző. Az ötszáz éves, középkori ikonfestészetben használt tojástempera technikájával készített monumentális életművében a legapróbb részletekig rekonstruálta a magyar történelem kiemelkedő alakjait, a magyar hadtörténet momentumait, eszközeit, fegyvereit, jelképeit, zászlóit, megörökítette a keresztény kultúrkör szereplőit, és még sorolhatnám.

Dalma asszony

A birtokon saját kezével korhűen újjáépített parasztházainak és épületeinek ornamentikáját, homlokzat- és vakolatdíszeit rengeteg tanulmányozást, kutatást és könyvkiadást követően tökéletesen visszaállította, s ezen épületek egyikében létrehozta huszármúzeumát, amely az általa vezetett hagyományőrző huszárcsapat, a Salföldi Kopjások hadiszállásává vált. Somogyi Győzőnek köszönhető az is, hogy Erdélyben újjáéledt a huszár hagyományőrzés tradíciója.

A csupa mosoly, délceg magyar huszáron nem látszik meg a kor, hetvenöt évesen is egyenes háttal vágtázik hét shagya arab lovának valamelyikén, vagy hórihorgas léptekkel közelít rajckajuh nyája felé, hogy megmutassa, mik a jellegzetességei az ősmagyar fajtának, esetleg a tojásokat szedi össze a tyúkudvarban vagy a szamarakat tereli be az istállóba. Mikor Dalma asszonytól megkérdeztem, hogy mikor van ennyi teendő mellett a művésznek ideje alkotni, mosolyogva azt felelte, amint akad öt perce, már rajzolgat is valahol valamit.

A hagyományőrző huszár lóháton

Úgy gondolom, hogy aki Istent szolgálja, az előbb-utóbb meg is kapja a szolgálathoz szükséges feltételeket. Somogyi Győző kacagva meséli, hogy bejegyzett gazdaként arról van papírja, hogy paraszt, arról azonban nincs, hogy művész, mivel abban a korszakban felvételizett a Képzőművészetire, amely a Somogyi Győző félék előrejutását nem támogatta, így maradt a nyomda, ahol megtanulta a különböző technikákat. Művészetét a jó, a szépség, s Isten szolgálatába állítva mégis a kortárs magyar képzőművészet egyik legkiemelkedőbb alakjává vált.

Engedjék meg, hogy kisfilmünkben elkalauzoljam Önöket a művész által teremtett szigetre, a boldogság, a szépség birodalmába, oda, ahol a hazaszeretet, a magyar kultúra és a keresztény hagyományok, a nemzeti identitás magától értetődik, Somogyi Győző világába!

 

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.

 

„Amikor egy népet szembefordítanak legendáival, tudathasadásos állapotba kerül” – Beszélgetés Kassai Lajossal

„Amikor egy népet szembefordítanak legendáival, tudathasadásos állapotba kerül” – Beszélgetés Kassai Lajossal

Kassai Lajost – azt hiszem – senkinek nem kell bemutatni. Mikor, nagyjából öt évvel ezelőtt először olvastam Lovasíjászat című könyvét, fogalmazódott meg bennem a vágy, hogy találkozhassak vele és láthassam a Völgyet Kaposmérőn. Aztán jött a nagy sikerű Lovasíjász című film, a közönségtalálkozók, a beszélgetések, majd a Levelek c. kötet bemutatója, ahol kedves közös barátunk, a nomád világbajnok, Vermes István Koppány bemutatott bennünket egymásnak, egy hónapra rá pedig már ott voltam a Völgyben. Mit is mondhatnék, leírhatatlan élmény volt…

A „tartsd a jószágot természete szerint” elv alapján a Völgyet benépesítik a szabadon mászkáló, legelésző állatok. Mivel mi egy csütörtöki napon érkeztünk, éppen belecsöppentünk a kezdők edzésébe, akik már szorgosan készültek, s le-föl szaladgáltak a tizenegy arab ló, a két bivaly, a szürke marhák, a rackajuhok, a számtalan liba, s miegymás között. Kassai Lajos ugyanis nemcsak a lovasíjászatra készíti fel a növendékeket, szerinte az csupán a másodlagos hatás. Fontosabbnak tartja, hogy megtanuljanak közösségben együttműködni, együtt élni környezetükkel, megismerjék, hogy az állatok egy gazdaság részei, amelynek működtetése az ember feladata.

Ez a kettősség a lovasíjászat sajátja, amely egy befelé vezető önismereti út és egy külső, az állattal való összhang eléréséből áll. A végső cél, megtalálni a harmóniát a sportban, a lóval való együttműködésben és a gazdaságban – vallja Kassai Lajos, aki nem az egyéni sikereiben, a többszörös világbajnoki és Guinness-rekord eredményeiben látja az igazi értéket, – mint mondja, ezek csak az életpályája melléktermékei – hanem abban, hogy sikerült egy jól működő és tartalommal rendelkező közösséget létrehoznia.

Mire a kezdő csoport elvégzi a gazdaság körüli teendőket, vagyis a közösségben végzett munkát, kezdődik az egyén fejlesztése, a fiatalok begyűjtik a lovakat, kötőféket tesznek rájuk és már ugranak is a hátukra, hogy a különböző terepgyakorlatok után végül a lovasíjász pályán gyakorolhassanak. Az eddig eltelt órákban megfigyeltünk, amíg Kassai Lajos kiadta a feladatokat, felügyelte a munkát, el-eltűnt, hogy aztán az istállóba igyekezve vagy egy munkagépet vezetve tűnjön megint föl a látótérben. Mialatt a kezdő csapat lépésben, majd ügetésben adja le a lövéseket a kihelyezett táblákra, mi megtelepedünk a dombtetőn, ahonnan a mester szemmel tudja tartani a tanítványokat, miközben beszélgetünk.

Kassai Lajos hiteles ember, efelől senkinek nem lehet kétsége, hiszen önerőből a nulláról indulva, következetesen épített fel egy, azóta világhírűvé vált rendszert, amelynek azóta is az élén áll. Egymaga támasztotta fel az évezredes hun-magyar lovasíjász gyakorlatot, átvezetve azt a modern kor világába, hiszen – ahogy mindig hangoztatja – nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek. Mindig megvolt a képessége, hogy zsákutcába érve visszaforduljon és tovább menjen az úton, amely során magyarságtudatunk egykor szerves, de rég elfeledett részét sikerült a felszínre hoznia, amelyre méltán lehet büszke egész nemzetünk.

Riportfilmünkből kiderül, hogyan gondolkodik Kassai Lajos a lovasíjászat szellemiségéről, mi a véleménye a tudományos narratíva és a magyar nemzet legendáinak szembenállásáról, a történelemoktatás helyzetéről, a magyar gyermekek tudásszintjéről és a liberális eszme totalitáriussá válásának folyamatáról.

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából

 

A pap bácsi, aki jövőt adott a gyimesi csángó fiataloknak – Berszán atyával beszélgettünk

A pap bácsi, aki jövőt adott a gyimesi csángó fiataloknak – Berszán atyával beszélgettünk

Mikor Berszán Lajos atya nevét említem, biztos vagyok benne, hogy majdnem mindenki hallott már róla. Igaz, nincs egyfolytában reflektorfényben, de ennek ellenére sokakhoz eljutott az a nem mindennapi történet, hogy Berszán atya a mesebeli gyimesekben iskolát alapított a csángó fiataloknak, s ezzel mérhetetlenül sokat tett megmaradásukért.

Az Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum

A gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum alapítóját az ott tanuló gyermekek mind a mai napig csak „papbácsinak” szólítják hiszen Berszán atya valóban olyan, mint egy második apuka vagy jóságos nagypapa, aki nevén szólítja a több, mint négyszáz tanulót, s mindegyikükhöz van egy jó szava egy kedves gondolata.

A nagy létszám ellenére mégis, mikor beléptünk a szépen faragott székelykapun, meghallgattuk a reggeli szentmisét, majd az épületet körbejárva megérkeztünk Berszán atya lakrészébe, rögtön éreztem, hogy itt a szeretet mindent átjár és vezérelvként van jelen. Nem beszélve, hogy az atya rögtön betessékelt, és egy-két szorgos segítő által azonnal pompás reggelivel és forró teával kínált bennünket. Nem mondom, jól esett a szíverősítő is a hajnali kelést követően, a sötét, hideg, télies időben a hegyek között megtett hosszú út után.

Az iskola udvara kicsengetéskor, akár egy “virágos mező.”

A beszélgetésünk során az addig tapasztalt pozitív érzések még jobban megerősödtek bennem. Az atya erős kézzel, mégis mérhetetlen szerénységgel, alázattal és rengeteg szeretettel végzi munkáját, ami nem más, mint Isten szolgálata és a gyermekek terelgetése a boldogulás útján.

Márton Áron szentelte pappá, s még a kommunista érában került plébánosként Gyimesfelsőlokra. Már akkor is sokat foglalkozott a gyermekekkel, hittanóráin a tiltás ellenére száz százalékos volt a jelenlét. Mikor két kisleány elsírta bánatát, hogy nincs anyagi lehetőségük a továbbtanulásra, az atyában megszületett az iskolaalapítás gondolata, melyet a mustármagról szóló példabeszéddel szemléltetett: „Az iskola gondolata egy kicsike mustármag volt, amely hatalmas fává nőtt.” Mivel az indulástól érezte, hogy mindezt Isten akarja, mikor elkészült a központi épület, a tetejére a következő felirat került: „Hála és dicsőség Istennek”.

Advent idején érkeztünk, így talán még varázslatosabb volt az ott lét.

 

A csángó népviseletet könnyű felismerni, de az, hogy olyan sok helyen láthatjuk a fiatalokat beöltözve, nagyrészt szintén Berszán atyának köszönhető, aki meggyőzte gyermekeit a hagyományok ápolásának fontosságáról, de ez sem hétköznapi módon történt… A távolról érkezettek szemének kuriózum a látvány, mikor bérmálkozás vagy kicsengetés alkalmával több, mint négyszáz fiatal népviseletben vonul fel, a pap bácsi szavaival élve, akár egy virágos mező.

Nem csoda, hogy „ha elmennek is szerencsét próbálni, a szívük mégis visszahúzza őket…”

Tekintsék meg Berszán atyával készített videoriportunkat, érdemes!

 

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából

 

„Régi nagy magyar betegségben szenvedünk” – Beszélgetés Borbándi András magyarlapádi lelkésszel

„Régi nagy magyar betegségben szenvedünk” – Beszélgetés Borbándi András magyarlapádi lelkésszel

Nagyszerűnek tartom, hogy a kommunizmus és szocializmus sötét évtizedei után, csonka hazánkból évről-évre egyre többen látogatnak Erdély csodálatos földjére, a gyermekek, fiatalok már nem úgy nőnek fel, hogy fogalmuk sincs Trianonról vagy arról, hogyan lehetséges, hogy 600 km-re tőlünk egy másik országban magyarul beszélnek az emberek.

Az akkor még csak félkész állapotban lévő szórványkollégium teraszán.

Azonban, mikor Erdélyről beszélünk, legtöbbször Székelyföldre gondolunk, ahol a magyarság tömbben él, az utcákon szinte csak magyar szót hallani, a közigazgatás, az oktatás magyar nyelven folyik. Mintha itthonról haza mennénk. Sokáig az én utam is mindig Székelyföldre vitt, aztán egy ismerősöm mesélt a magyarlapádi tiszteletesről, aki a Fehér megyei kis szórványfalu szíve-lelke, megtartója.

Majd oda utaztam, hogy személyesen is találkozzam azzal az emberrel, aki azóta is az általam egyik leginkább tisztelt szereplője a Kárpát-haza Őrei című sorozatunknak. Borbándi András református lelkész, cserkészvezető a román tengerrel körbevéve olyan igaz magyar, amilyet keresve sem találnánk. Hála a hozzá hasonlóaknak, az erdélyi szórványban is sokáig lesz még magyar szó, magyar ima.

Nemcsak tanítja, de neveli is a fiatalokat, nemcsak tudást, de lelket is ad, magyar lelket.

A szórványban koránt sem annyira biztos a magyar megmaradás, egyre nagyobb mértékeket ölt a beolvadás, a házasságok kétharmada vegyes, amelyben vajmi kevés az esély, hogy a születendő gyermekek ne a többségi nemzethez tartozó szülő identitását éljék meg magukénak. Szerencse, ha az elemit magyar iskolában végezhetik, utána jön a román intézmény, román nyelven, román kortársakkal. Nehéz ilyen körülmények között megalapozni a nemzeti öntudatot.

Ahogy András mondja, régi nagy magyar betegségben szenvedünk, ami nem más, mint az önfeladás. Sokan úgy gondolják, hogy – mivel muszáj volt megtanulniuk anyanyelvi szinten a románt – könnyebb a boldogulás, ha nem dacolnak, nem küzdenek magyarságukért. Ezzel szemben a magyarlapádi tiszteletes mindent megtesz, hogy a magyarságtudat izzó parazsát felszítsa a lelkekben.

A Magyarlapádi Szorványkollégium. /Kép forrása: Magyarlapádi Szórványkollégium Facebook oldala

A leghatékonyabb megoldást ebben a reménytelen helyzetben, a cserkészet által nyújtott lehetőségekben látja a gyermekek számára. Hiszen ez a fajta időtöltés nemcsak tanítja, de neveli is a fiatalokat, nemcsak tudást, de lelket is ad, magyar lelket. Megmutatja a természettel való összhang szépségeit és szükségességét, az Isten közelségét, a hit fontosságát, a magyarságunk mibenlétét, mindezt a gyerekek által élvezhető módon, játékosan teszi úgy, hogy közbe felelősségtudatra, közösségi létre is felkészít.  Nem is beszélve arról, hogy ezáltal létrejön egy Kárpát-medencét behálózó szövetség a magyar fiatalság körében, amely nemcsak számukra, de az egész magyar nemzet számára erőt jelent majd.

Borbándi András tiszteletes tevékenyen részt vett abban a programban is, amely ott jártamkor még csak kezdett szárba szökkenni, de azóta már nagyszerűen működik, mégpedig annak a szórványkollégiumnak a létrehozásában, amely biztosítja a környező falvakból érkező magyar kisdiákok anyanyelven történő tanulását. De beszéljen minderről ő maga!

 

 

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából

 

 

„Mi magyarok nem vagyunk egyedül!” – Beszélgetés Vermes István Koppánnyal

„Mi magyarok nem vagyunk egyedül!” – Beszélgetés Vermes István Koppánnyal

Mikor Vermes István Koppány elhatározta, hogy lovasíjász szeretne lenni, felkereste Kassai Lajost – akiről akkoriban még nem sokan tudták, hogy mivel foglalkozik – és tanácsot kért tőle, amely a következőképp hangzott: „Remek! Semmi más nem kell hozzá, csak egy íj és egy ló.” Két éve Kirgizisztánban a Nomád Olimpiának is nevezett Nemzetközi Nomád Világjátékokon Vermes István Koppány világbajnok lett lovasíjászatban, idén ugyanezt a címet fia, Balázs nyerte el.

A versenyszám után tájékoztatást kértem Koppánytól az eredményekkel kapcsolatban és amikor megtudtam tőle, hogy a fia aranyérmes lett, azt mondta: „Boldogabb vagyok, mint ha én nyertem volna.” Ez a mondat eszembe juttatta egy korábbi gondolatát, miszerint a nemzetépítés alapja, hogy mindent, amit tudunk, továbbadjunk gyermekeinknek. Misem bizonyítja jobban ennek az állításnak az igazát, mint hogy a magyar nemzet immár két lovasíjász világbajnokkal is büszkélkedhet, mégpedig egy családból.

A Kassai Lovasíjász Iskola Felvidéki Vermes törzsének vezetője számára a lovasíjászat nem sport, nem harcművészet, hanem életforma, amely nem csupán a szavak szintjén jelenik meg, de teljesen át is szövi a mindennapi életet. Az idilli birtokon a természettel összhangban él a család, az udvaron saját készítésű jurta, amely “mindig nyitva áll a jótevők és a megszívlelendő gondolatokkal érkező előadók, barátok, táborozók előtt”. A Vág partján a lovak békében, szabadon legelnek a lovasíjászatra és edzésekre kialakított pályák közelében, ahogy beszélgetve sétálunk, Csoma kutya mellettünk baktat, a vízparti nyárfákról szöszt fúj a szél, Koppány füttyszavára pedig körénk gyűlnek a lovasíjász lovak… Álmodni sem tudnék szebbet.

Mikor beültünk a jurtába beszélgetni, még kora délután volt, mire befejeztük, már majdnem sötétedett. Úgy elszállt négy óra, hogy szinte észre sem vettem. Koppány elhivatottsága nemzete iránt, ragaszkodása szülőföldjéhez, a magyarsággal, azon belül pedig a felvidéki magyarokkal kapcsolatos gondolatai, mindenekelőtt pedig éles szemű lényeglátásából fakadó megállapítási odaszögeztek a szőnyeghez, amin ültem.

Azóta többször is volt alkalmam beszélni vele, ami csak még jobban megerősítette az első benyomást, miszerint Vermes István Koppányt a mindennapok feladatait és munkáját alázatosan űző, a szűkebb pátriájáért és a magyar nemzetért munkálkodó embernek ismertem meg, aki megtalálta helyét, útját és küldetését őseink hagyományainak ápolásában és továbbadásában.

Felvidékiként ő maga is tapasztalja a kisebbségi lét hátulütőit, iskolás korában meg is verték, mert anyanyelvén beszélt. A mai napig konzekvensen fellép a magyarokat ért atrocitások ellen. Egynémely többségi nemzet hozzánk való viszonyulásával ellentétben – ahogy Koppány mondja – „Mi magyarok nem vagyunk egyedül!” Az egyik kedvenc történetem, amelyet tőle hallottam bizonyítja ezt. Két éve Kirgizisztánban bekukkantott egy jurtába, ahol egy kirgiz asszony tett-vett, őt pedig heves kézmozdulatokkal tessékelte ki, azonban, mikor bocsánatot kért, az asszony megkérdezte, honnan jött, ő pedig elmondta, hogy magyar. Annak sem kellett több, húzta-vonta be a jurtába, hellyel kínálta és megkérte, hogy várjon egy percet. Hátrament és előre hívta az unokáit, akiknek büszkén mondta: „Nézzétek, ő egy magyar!”

Koppány azt mondja, magyarként olyan szeretetet sehol nem tapasztalt még, mint Kazahsztánban vagy Kirgizisztánban, de meséljen minderről ő maga:

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.

A kiemelt kép Suplicz Anna fotója.

 

 

„A szülőföld úgy szép, ahogy édesanyám” – Beszélgetés Balázs József gyergyóalfalvi festőművésszel

„A szülőföld úgy szép, ahogy édesanyám” – Beszélgetés Balázs József gyergyóalfalvi festőművésszel

Kétség nem fér hozzá, hogy Gyergyóalfalu leghíresebb portája valahol a Fő út közepe táján helyezkedik el. Az is vitán felül áll, hogy ez a porta hiába nagy, rendezett és szép, hiába áll rajta egy csodálatos historizáló épület és egy hamisítatlan székely csűr két lóval, meg egy szamárral, mindez mit sem érne, ha nem élne ott a karizmatikus gazda, a hazaszerető művész, a nemes lelkű reneszánsz ember, a jó humorú, ízes beszédű székely atyafi, egyszóval Balázs Jóska.

Lovaskocsizás Gyergyóban Jóskával

A Jóskával való találkozás mindig ünnepnapnak számít, hiszen a jó beszélgetésen túl az ember lelkileg is csordultig töltődik. Riportfilmünk felvétele napján reggel érkeztünk hozzá, a beszélgetés persze eltartott délig, de a finom ebéd már ott várt a szabadban megterített asztalon, Jóska felesége, Erika jóvoltából, majd a ház ura befogta a lovakat, hogy bejárjuk a környéket, miközben csak úgy dőltek belőle a vicces sztorik, a régi anekdoták, a könnyfakasztó történetek, vagy éppen magyar nótákat énekelgetett.

Már sötétedett, mikor a lovakat kifogta a kocsiból, de rögtön nyergelte is volna fel őket, hogy hátukon folytassuk az utat. Erre – a legnagyobb bánatomra – nemet kellett mondanom, hiszen aznap máshol is vártak még ránk. A műtermében való hosszas beszélgetés során megfogalmazott mély gondolatok azonban a mai napig a fülemben csengenek.

Az alfalvi keresztalja vezetőjeként

Balázs József nemcsak nagyszerű festő, de igaz magyar szívvel megáldott ember is, ami megmutatkozik úgy művészetében, mint egész életében. Képeire a székely ember sorsát, hitét és kerek világát a közösség, a viselet színeivel festi fel, az ő keze által kerülnek vászonra Tündérkert ihlető környezetéből a napégette, esőáztatta arcú idős férfiak és a „jó erkölcsű lovak”, amelyek gazdáikkal együtt öregedtek bele a sok munkába, és az a semmihez nem fogható érzésvilág, amely Székelyföld sajátja.

Senkit nem hallottam még olyan művészi kifejezőerővel beszélni a szülőföldjéről, a hazaszeretetről, mint Jóskát, aki gyermeki lélekkel képes gyönyörködni a székely falvak gazdag formavilágában, a csűrök sokaságának ritmusosságában vagy a napégette deszka színében. Az otthoni táj számára olyan módon szép, ahogy az édesanyja az volt. „Az anyaföld azért szép, amiért megszelídített, olyan szeretettel fested meg, mint ami a tiéd. Ezek a mély balladaszerű hajlatokkal ismétlődő hegyvonulatok egészen más zenét közvetítenek az én lelkemnek, mint egy alpokbeli kietlen szikla” – mondja, majd nevetve hozzáteszi, talán azért sikerülnek jól a képei, mert Mária menedzseli a munkáját.

Ez a kijelentés azonban csak félig vicc, hiszen Balázs József lassan harminc éve vezeti minden évben Csíksomlyóra a legősibb, Alfaluból induló keresztalját, amelyen – ahogy mondja – Mária vigyáz rájuk, így semmi bajuk nem történhet. A majd’ három évtized alatt annyi történet gyűlt össze az út szépségeiről, az isteni gondviselésről, a csodaszámba menő véletlenekről, hogy az együtt töltött nap vajmi kevésnek bizonyult volna, ha mindet hallani akarom. Párat azonban mégis megosztott velem Jóska, akinek tolmácsolásában most Önök is hallhatnak az út során kapott jelekről, a csángók hajnali misztériumáról és olyan „szeretetélményekről, amelyeket nem tapasztalsz meg sehol máshol”, mégpedig úgy, ahogy csak Balázs Jóska tud mesélni.

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.

 

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás