Dr. Hidán Csaba: Attilától Árpádig – a népvándorlás kora a Kárpát-medencében

„Kr.u. 376 kora őszén Kelet-Európában csendes volt minden. A Dnyeszter partján olyan volt az ősz, mint általában; párás és kicsit álmosító. És mégis, 376 kora ősze a Dnyeszter partján csupa izgalomban telt, hiszen az Erdélyben élő vizigótok királyához rémítő hírek érkeztek Keletről, mégpedig, hogy testvérnépüket, az osztrogótokat egyetlen hadjáratban szétverte egy addig ismeretlen, messzi napkeletről érkezett ellenség…”

Milyen is volt a hun nép?

Hallgassuk meg Hidán Csaba előadásában…

Nincs az a vihar, amely elpusztíthatna, ha veled van Isten! – Elsöprő erejű gondolatok Csíksomlyón

„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a Te Igéd szerint” – olvashatjuk Lukács evangéliumában Mária válaszát az angyal által közvetített isteni kijelentésre, elhívásra. Úgy vélem, ez a fajta szűzanyai magatartás – a ráhagyatkozás, a feltétel nélküli bizalom az Úr akaratában – hiányzik leginkább a ma emberéből, hiszen a kort, amelyben élünk az individuum felmagasztalása, az egyéni érvényesülés előtérbe helyezése jellemzi. Ebben a lehetőségek tárházával kecsegtető modern világban az ember hajlamos kapzsivá válni, még többet és még többet kívánni – saját maga számára, a „fényűzés” (a fény űzése) során azonban egyre inkább eltávolodik a valódi fénytől.
Pedig legismertebb imánkban, a Miatyánkban is nap, mint nap elmondjuk: „Legyen meg a Te akaratod”, cselekedeteink során azonban már sokkal nehezebb e szavak szerint élni. Talán ez az egyik oka annak, hogy az idei csíksomlyói búcsús szentmise mottójául, a Szűzanya Istenhez intézett szavait választotta a szervező erdélyi ferences rend: „Legyen nekem a Te Igéd szerint.”
Szent István királyunk ezeregyszáz esztendővel ezelőtt Mária oltalmába ajánlotta hazánkat, a Kárpát-medencét. A magyarok, köztük leginkább pedig a székelyek és a csángók, azóta is erős Mária-kultuszban élnek. Szintén hasonló kiemelt tisztelettel fordul a Szűzanya felé a lengyel nép, akiknek ugyanazt jelenti a częstochowai Fekete Madonna, mint nekünk a csíksomlyói Szűz Mária kegyszobor.
Częstochowaból érkezett az idei pünkösdi szentmisét celebráló Marian Adam Waligóra pálos szerzetes, a Jasna Góra-i pálos kolostor házfőnöke, aki olyan prédikációval ajándékozta meg a magyarokat, amelyre sokáig emlékezni fog mindenki, aki figyelmesen végighallgatta.

„A közösségek szétverése mögött tudatos, érdekvezérelt folyamatok állnak” – Beszélgetés Dr. Agócs Gergellyel

Kötelező történelmi tanulmányaink során a legapróbb részletekig meg kell ismernünk a nyugti társadalmak múltját, de minél messzebb távolodunk Kelet felé, annál kevesebbet tudunk, nem csak az ott élő népek történelméről, de egyáltalán arról, miféle népek élnek ott.
Kodály Zoltán, Vikár László és Bereczki Gábor nyomdokain, Dr. Agócs Gergely is Kelet felé indult gyűjteni, s nem kevesebbet állít, mint hogy megtalálta a magyar népzene hatodik dialektusterületét az Észak-Kaukázusban. Az egyezőség a nogajok zenéjével 70%-ot mutat, mintha csak a moldvai és a somogyi magyarok népzenéjét vetnénk össze.
Sajnálatos módon a mai magyar fiatalság túlnyomó részére – melyben az oktatás is jelentős szerepet játszik – nem jellemző az ilyen irányú érdeklődés. „A kép, amit látok, több mint lesújtó” – jelenti ki a néprajzkutató, aki úgy véli, nem is az a baj, hogy a fiatalok nem énekelnek népdalt, hanem, hogy már egyáltalán nem énekelnek. A közös éneklés a közösség összetartásában, a magunkban való éneklés pedig az egyén lélektani formálásában játszik nagy szerepet.
Elmondása szerint azok a közösségek, amelyek a társadalom megtartó erejét képezték, a fogyasztói társadalmi modell nagy erejű nyomásának hatására szertefoszlanak, ez pedig egy tudatos, érdekvezérelt folyamat eredménye.

„Felejtsük el a tévhitet, hogy a honfoglaló magyarokat a besenyők űzték a Kárpát-medencébe!” – Dr. Hidán Csaba a honalapításról

Dr. Hidán Csaba kísérleti régész, egyetemi adjunktus, az Aranyszablya Történelmi Vívóiskola alapítója, ahol a régi magyar és sztyeppei vívástechnikát oktatja. Harci bemutatóval egybekötött történelmi előadásait, sokan ismerik és kedvelik, melyek vezérelve minden esetben a hitelesség és a magyar szívvel történő előadásmód.
Mintha időutazáson venne részt az ember, a száraz szöveg és évszámok helyett ott van a csatában, látja a fegyverek csattogását, olyan történeteket, anekdotákat hallhat, amelyeket esetleg csak krónikáinkban olvashatunk. Megértjük a különböző magyar harci technikákat, amelyek olyan sokszor segítettek győzelemre az idők során.
A tavalyi évben, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából, az Orbán Balázs Akadémia keretei között a Tanár úr előadássorozatot tartott Budapesten és Székelyudvarhelyen, amely során a honfoglalás korától ’56-ig mutatta be a magyar történelem különböző szakaszait, természetesen teljes felszerelésben, fegyverzetben, hiteles rekonstrukciókkal és részletes magyarázatokkal.
Ezt a tizenkét részből álló előadássorozatot szeretném bemutatni Önöknek itt a nÉPlélek oldalon. Természetesen minden cikk végén megtekinthető lesz az adott előadás is. Az első a „Honfoglalás – honfoglalók öröksége”címet viseli.

“A múltat hordozom a vállamon, mint egy Atlasz” – beszélgetés Jankovics Marcell rajzfilmrendezővel

A műalkotás – legyen az a képzőművészet terméke, zenei, irodalmi mű vagy filmművészeti alkotás –akkor igazán jó, ha a lehető legszélesebb réteget képes megszólítani. Ha a különböző tudásszinteken álló emberek mindegyikének átad valamiféle üzenetet. A felszínen is élvezhető, de rendelkezik mélyebb rétegeikkel is, melyek dekódolására már nem képes bárki.
Jankovics Marcell alkotásai ilyenek. Szerteágazó tehetsége számos műfajban megmutatkozott már a grafikai alkotásoktól, a művelődéstörténeti, neveléselméleti, szimbólumrendszerekről szóló tudományos munkákon keresztül az irodalmi igényű művekig. Legtöbbünk azonban rajzfilmrendezőként ismeri.
Az általa készített grafikák és filmek nemcsak lekötik, de nevelik, tanítják is a gyermeket, ugyanakkor korántsem csak gyermekeknek szólnak. Örök érvényű igazságokat fogalmaznak meg, szimbólumrendszerük mindig gazdag, szerteágazó és emellett egytől-egyig nagyon magyarok. Mikor a János vitéz nem kellett külföldön, választás elé került: ezentúl vagy olyan filmeket készít, melyekre külföldön van igény vagy olyanokat, amelyek sajátosan magyarok. Jankovics Marcell nem gondolkodott, ahogy mondja, ez volt a sorsa, amiért az egész nemzet hálával tartozik neki.

„Az idő kereke össze fogja zúzni mindazt, ami mesterkélt” – Trianon a Hősök terén

Mára talán már nem tűnik pusztába kiáltott szónak a határok feletti nemzetegyesítés gondolata, az anyaországi és külhoni magyarság szellemi, kulturális és gazdasági felemelkedésének víziója. Ma már június 4-e nem csupán a fájdalmas emlékezés dátuma, hanem 2010 óta a Nemzeti Összetartozás Napja. Az Országgyűlés a törvény elfogadásával kinyilvánította: „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.
A közelgő századik évforduló okán nagyszabású történelmi zenemű kerül bemutatásra Trianon címmel 2018. június 22-én és 23-án az ország legszebb szabadtéri színpadán, a Hősök tere övezte szoborcsoport előtt felépített díszletrendszerben jeles, népszerű színészek és énekesek, valamint több száz közreműködő segítségével, a két évvel ezelőtt ezen a helyszínen bemutatott Itt élned, halnod kell című zenés történelmi játék alkotógárdájának jóvoltából.
A történelmi ismeretek felelevenítésén, az emlékezésen túl a zenés produkció közös gondolkodásra hívja a jóakaratú, a nemzet megmaradásáért, közösségünk felemelkedéséért tenni akaró honfitársainkat. A folkzenei elemekkel átszőtt szimfonikus hangszerelésű rockopera zeneszerzője Koltay Gergely, a Kormorán együttes vezetője. A szövegkönyvet emlékezések, dokumentumok, költemények, megzenésített versek segítségével a produkció rendezője, Koltay Gábor állította össze.

Kommentár nélkül a költészet napján

Márai Sándor: Olyan világ jön... Olyan világ jön, amikor mindenki gyanús, aki szép. És aki tehetséges. És akinek jelleme van… A szépség inzultus lesz. A tehetség provokáció. És a jellem merénylet!… Mert most ők jönnek… A rútak. A tehetségtelenek. A jellemtelenek. És...

A régi, az égi lesz az új törvény

A magam részéről rendkívül hálás vagyok, hogy létezik még Magyarországon olyan példakép, aki képes a nagyrészt a nyugati világ bűvkörében szocializálódó fiatalság megérintésére, s nemcsak zenéjével, előadó-művészeti tevékenységével, verseivel, de hithű keresztényként, nemzeti érzelmű magyarként, életével is példát mutatni tömegek számára.

Mert ez a srác, természetesen Kovács Ákos, aki miatt én gyermekkoromban magnókazettát kértem születésnapomra csillámpóniló helyett, aki miatt kiskamaszként fogalmam sem volt, melyik külföldi – azóta rég elfeledett – fiúbanda énekesébe kell éppen szerelmesnek lenni, én akkoriban nem a szőke hercegről álmodtam, hanem arról, aki lovászfiúm lenne. Aki tinédzserként zenéjével segített begyógyítani a szívemen esett sebeket, és akit felnőttként nemcsak kimagasló művészetéért és tehetségéért, de emberségéért és világszemléletéért is tisztelek.

Üzenet Nagyhét Szent Háromnapjára

Húsvét előtt állva a leghitelesebb forrás jelenik meg előttünk, hirdetve a világnak, hogy az a példa, amelyet Jézus mutat számunkra vagy akár egész nemzetünk számára, a leginkább járható út: a nagypénteki keserűséget, a nagyszombati kilátástalanságot követő húsvétvasárnapi feltámadásnak, az élet igenlésének és a tevékeny szeretetnek útját.

Szent II. János Pál pápa mondta volt: „Semmi sem győz meg, csak az igazság és semmi sem ment meg, csak a szeretet.”

Áldott és magasztos feltámadás-várást kívánok mindannyiuknak!

Ima Magyarországért

A 2006-ban történt brutális cselekmények óta, immár tizenkettedik esztendeje, minden évben Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, vagy az ahhoz legközelebb eső vasárnapon összegyűlnek a magyar nemzetért közösen imádkozni kívánók, megmutatva, hogy az erőszakkal szemben, Isten békés útját választani az egyetlen lehetőség, melynek kizárólagos eszköze az imádság.  

„Nekem is csak e hang él ajkaimon: véremet és életemet érette!”

Nekünk, magyaroknak kötelességünk emlékeznünk őseinkre. Atyáinkra, nagyatyáinkra, dédatyáinkra, ükatyáinkra, elődeinkre, akik vérrel megszerezték, s verítékkel megtartották Istentől rendelt hazánkat, a Kárpát-medencét. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc tiszteletére elmondott minden beszédben elhangzik, hogy a hőseink életüket áldozták a hazáért. De jelent-e valamit ez a végtelenségig ismételt gondolat ma számunkra, gyermekeink számára? Belegondolunk-e, hogy ma hány magyar menne szó nélkül halálba a hazáért?….
Kiváltságos helyzetben vagyunk. Ma, az ugyan megtépázott, de őseinknek köszönhetően még létező és szabad Magyarországon csupán annyi a dolgunk, hogy életben tartsuk azok emlékét, akik lehetővé tették számunkra mindezt. Annál erősebb egy nemzet, minél több szállal kötődik múltjához. Az iskolában megszerzett általános tudás mellett, számomra mindig nagy jelentőséggel bírt az egyéni életutak, a személyes átélésen alapuló történetek megismerése.
Március 15-e előestéjén, egy az 1848-49-es forradalom és szabadságharcban küzdő Veszprém megyei honvédek naplórészleteit, verseit, visszaemlékezéseit összegyűjtő kötetet olvasgatok. Megrendítő, hogy egyik fiatalember, szinte gyerek számára sem volt kérdés a hazáért kardot rántani, sőt szüleik úgy gondolták, a biztos halálba küldik fiaikat, s mégis bátorították őket. Hálás vagyok ezek a lánglelkű ifjaknak, hogy papírra is vetették az érzést, ahogy hazájuk iránt viseltettek, mert így példaként szolgálhatnak az utókornak. A mi felelősségünk pedig, hogy ezt átadjuk az utódoknak.

A magyar kultúra mélytűzű kohója kiéget minden salakot – Videóriport Takaró Mihállyal

A magyarságot minden sorstragédiáját követően kultúrája állította talpra. Gondoljunk csak az 1526-ot követő időszakra, a protestáns kollégiumok megjelenésére, amelyek a százötven éves török hódoltság alatt a kultúra továbbvitelével megőrizték a magyarságtudatot. Vagy Klebelsberg Kunóra, arra, hogy jóval a trianoni országszaggatás után is egységes nemzetről beszéltek, Kárpát-medencei területről írtak a tankönyvek.
Ma pedig majd’ száz évvel nemzeti tragédiánk után, fél évszázadnyi kommunizmust, s közel húsz év liberalizmust követően, a magyar nemzeti öntudatra való nevelés még mindig nincs jelen – legtöbb esetben – a családban sem, az oktatás területén pedig mégúgy sem. Ahhoz, hogy a magyar identitás gyökeret eresszen a fiatal lelkekben, a magyar kultúrára kell tanítanunk gyermekeinket, és nem csupán kultúrát oktatni magyarul.
Szoktam mondani, hogy Takaró Mihály előadásait kötelezővé tenném, nem csak egyetemi, de középiskolai szinten is. Hiszen olyan tudós ember, aki hatalmas lexikális tudása mellett akkora, magyarsággal csurig telt szívvel rendelkezik, mint a tanár úr, kevés létezik, s az a kevés éppen ezért, nem mindig kerülhet közel iskolai katedrához. Úgy vélem, ha a magyar fiatalok rendszeresen hallgatnák előadásait, értékrendjük garantáltan átrendeződne. A Tanár úr szavaival élve: „A magyar kultúra olyan erős, hogy ha valaki ebbe a mélytűzű kohóba beleesik, kiég belőle minden salak.”

Mindent a teremtő Istentől kaptam – videóriport Dr. Papp Lajos professzorral

Dr. Papp Lajos szívsebész professzort és kiemelkedő, nemcsak hazánkban, de nemzetközileg is méltán ismert és elismert eredményeit az orvostudomány terén senkinek nem kell bemutatni. Szakmai életútja önmagában elegendő, hogy a magyarság mérhetetlenül büszke legyen rá, ő azonban ennél is többet akar adni népének. A beteg szívek gyógyítása mellett, életfeladatául tűzte ki a magyar nemzet beteg lelkének gyógyítását is.
Már jó ideje lelkes hallgatója vagyok a professzor úr előadásainak, a személyes beszélgetés azonban meghatározó élmény volt számomra. Olyan élmény, amely ismételten megerősített abban a hitemben, hogy amíg hozzá hasonló emberek élnek és munkálkodnak, van remény a mindent elsöprő nemzeti ébredésre, amely során a magyarság végre újból ráeszmél nemzeti nagyságára.

„Apám arra tanított, ne edd magadban a kenyeret!”

A dévai Szent Ferenc Alapítványt, valamint Böjte Csaba áldásos tevékenységét mindenki ismeri. Az ismertségnek, a médianyilvánosságnak köszönhetően az alapítvány az elmúlt évek során több ezer gyermeknek adott otthont és ellátást. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy nem Böjte atya az egyetlen ferences testvér, aki árváknak ad jövőt Erdélyben. Egy olyan szerzetest szeretnék most bemutatni, akire még nem figyelt fel a nyilvánosság, az anyaországban talán nem is hallottak róla, így adományokban sem bővelkedik, mégis erőn felül azért dolgozik, hogy reményt adjon a reménytelenségbe született magyar gyermekeknek.

Porból vagyunk, de Isten erre a porra bízta a világot

Hamvazószerda van, a Húsvétig tartó negyvennapos böjt kezdőnapja, melyet a lemondás időszaka követ. A böjt megnyílás Isten felé, az Ő szeretetére; azonosulás Jézussal, megtapasztalása – hacsak csekély részben is – az Istenfiú szenvedésének. Ilyenkor úgy érezhetjük, átvállalhatunk egy nagyon keveset az Ő vállára nehezedő kereszt súlyából.
Jézus azt mondta tanítványainak: „Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.”
A mai napon mindenki vegye fel a maga keresztjét. Bánjuk meg bűneinket, bocsássunk meg mindazoknak, akik ellenünk vétkeztek és meg fogjuk tapasztalni, hogy egyre könnyebb lesz a teher.

ÖN-TÉR-KÉP a magyar nemzet lelkiállapotáról

Ahogy az egyes ember tudatalattija elraktározza a múltbeli történéseket, sérelmeket, megrázkódtatásokat, úgy egy nemzet kollektív tudattalanja is őrzi saját történelmének lenyomatait. A negatív élmények pedig valamilyen formában újból és újból felbukkannak az idő folyamán mindaddig, amíg meg nem oldódnak, fel nem oldódnak. Ezek a megoldott, illetve meg nem oldott problémák határozzák meg egy nemzet lelkiállapotát. Jelenczki István, legújabb filmjében – pszichiáter feleségével, Zseni Annamáriával és kutatócsoportjukkal – egy pszichológiai módszer, az ún. családállítás vagy rendszerállítás technikájával tárja fel a magyar nemzet jelenlegi lelkiállapotát, és mutat rá az öngyógyítás lehetőségére.

Itt az idő, hogy a nemzet büszkén felegyenesedjen… HANYATtLÓ – SZÁRNYALÓ: A film

A magyar nemzet, történelme során már számtalanszor volt abban a helyzetben, hogy egyfajta tetszhalott állapotból kellett felkelnie. Most sincs ez másként, de itt az idő, hogy büszkén felegyenesedjen és felvállalja az Istentől rendelt küldetését és elinduljon az ég felé, hogy beteljesítse sorsát – vallja Tóth Norbert kurátor, felidézve ezzel Párkányi Raab Péter szobrászművész életmű kiállításának koncepcióját.

A magyar, aki sorsközösséget vállal a magyarsággal.

Az egyik legmeghatóbb forgatásunk egy Zala megyei községben, Kehidakustányon történt, mégpedig a település polgármesterével, aki – mint kiderült – nem mindennapi ember. A rendszerváltozás előtt – ahogy az a nemzedékre jellemző volt – még csak nem is tudott a határon kívül rekedt magyar közösségek létéről, az első erdélyi útját követően azonban elhatározta, hogy minden mulasztását bepótolja. Többek között öt csángó gyermek tanulmányait és szülőföldön való boldogulását biztosította.

Ahányszor a Himnuszt mondjuk, Isten közbenjárásáért fohászkodunk

A Himnusz műfaját tekintve nem himnusz, hanem imádság, mégpedig közbenjáró ima. Ahányszor elmondjuk vagy elénekeljük – történjen az sporteseményen, nemzeti ünnepen, iskolai ünnepségen, de bármilyen eseményen, rendezvényen – Isten közbenjárását kérjük népünk megsegítésére. Még akkor is, ha ezt nem tudatosan tesszük. Ennek tükrében bátran jelenthetjük ki, hogy nincs még egy nemzet a világon, aki annyit fohászkodik Istenhez kollektíve, saját sorsa érdekében, mint a magyar.

„Magyar vagyok, de jász”

Molnár Jánost nemcsak nagyszerű festő- és grafikusművésznek, hanem nagyszerű magyar embernek is tartom, sőt, ő az általam ismert „legjászabb jász” is. Remekbeszabott bajsza alól mindig olyan megrendíthetetlen igazságok törnek elő, amelyek engem is minduntalan megerősítenek hitemben és elkötelezettségemben a keresztény magyar nemzet iránt.
Büszke arra, hogy keresztény, magyar és jász. Ahogy mondja: „A magyarok között a jászok a legkülönbek… Persze ugyanezt mondják magukról a székelyek, a palócok, a kunok vagy éppen a hajdúk” – teszi hozzá nevetve. A nemzeti múltra való büszkeség, az ősök, a hagyományok tisztelete hatja át munkásságát is, művészetében jelen van az Istenhit, képei a magyarsággal kapcsolatos szimbólumokkal telítettek.

„A magyart nem lehet csak úgy spongyával letörölni”

Arany János öt évvel halála előtt, 1877-ben írja a Kozmopolita költészet című versét, melyben a „világ-költővel” szembe helyezkedve mondja ki, hogy ő életét és költészetét hazája, s a magyar nép szolgálatára kötelezte el.

„…Ám terjessze a hatalmos
Nyelvét, honját, istenit!
Zúgó ár az, mindent elmos,
Rombol és termékenyit :
De kis fajban, amely ép e
Rombolásnak útban áll:
Költő az legyen, mi népe, –
Mert kivágyni: kész halál…”

Arany száznegyven évvel ezelőtt írta e gondolatokat. A fenyegetettség más irányból érkezik ugyan, de sorai nem is lehetnének aktuálisabbak. Azonban – mint minden időben – ma is akadnak vad magyarok és szelíd hazafiak, és közülük ki-ki a maga eszközeivel veszi népét védelmébe, figyelmezteti a veszélyre vagy emlékezteti nemzeti nagyságára.

„A kizökkent világ még nem zökkent vissza a helyére”

Két napja a média szinte minden platformon megemlékezett arról, hogy negyven éve került vissza a Szent Korona Magyarországra. A köztévé ismeretterjesztő műsorokkal és dokumentumfilmekkel jelentkezett, a sajtó hosszú cikkeket közölt viszontagságos útjáról, száműzetéséről és visszakerüléséről. Egyetlen probléma, hogy a magyarok Szent Koronájáról a hivatalos csatornák – preferenciától függetlenül – „a magyarság legfontosabb ereklyéjeként” beszélnek, ami fontos, értékes, esetleg még azt is megemlítik, hogy szakrális jelentőségű, de tárgyként kezelik.
A Szent Korona-tan, melynek kivetülése maga a Szent Korona, még mindig méltatlanul a háttérbe szorul. Pedig amíg nem kerül újra a magyar nemzet kollektív gondolkodásának középpontjába, – ahogy Dr. Papp Lajos professzor úr fogalmazott – a világ nem zökken vissza a helyére. Nemrégiben készítettem vele interjút, amely során kitértünk a Szent Korona-tan szerepére is. Most – a korona visszatérésének negyvenedik évfordulóján – álljon itt pár gondolat a professzor úrtól.

Egy székely ember a helyi közösségért – Beszélgetés Lukács Gézával

Soha nem felejtem el, mikor először érkeztem Székelyföldre. Tél volt, vonattal utaztam, éjjel, hálókocsiban. Nagyon izgatott voltam, hiszen Erdély iránti szerelmem sokkal régebbi keletű, mint az első valós látogatás. Valamikor éjfél és a határátlépés után mégis elnyomott az álom, s mikor kinyitottam a szemem már egy mesebeli havas tájon robogott a vonat. A hajnali fény a horizonton remegett, és a völgyben ülő házak ablakaiból lámpa világított, a kéményekből füst szállt fel. Mintha egy karácsonyi képeslap kelt volna életre, olyan volt a látvány.
Abban az évben még tizenkétszer mentem vissza Erdélybe, munka miatt vagy magánúton, de a szívem minden alkalommal nagyon húzott. Az évek során számos remek székely embert volt szerencsém megismerni, sokukkal a mai napig tartom a kapcsolatot. Megszerettem a tájakat, a hegyeket, a fenyveseket, jártam Dél-Erdélyben, Partiumban, a legtöbbet pedig Székelyföldön. Gyergyóba már – úgy érzem – haza megyek, és egy hazalátogatásom sem múlhat úgy el, hogy ne térjek be egy bizonyos szárhegyi portára.

A szívnek csak egy lökés kell… – karácsonyi gondolatok

A fogyasztói társadalom karácsonya már november első napjaiban reklámok és hirdetések neonfényébe borítja a kirakatokat, megjelennek a karácsonyi vásárok, ahol aranyárban vehet az ember fia mindenféle feleslegességet, amelyek nélkül talán élni sem lenne érdemes. Advent utolsó hetében az idegek pattanásig feszülnek, s az áldott várakozás, a békés együttlét, a lelki megtisztulás időszakában minden emberi elme csak azon kattog, mi mindent kell még beszerezni, hogy az ünnep tökéletes legyen. A XXI. században, mikor az év vége felé közeledve az igazi karácsonyi lelkület helyébe az ész nélküli költekezés szelleme költözött, mikor a Megváltó megszületésére való várakozást a szívekben felváltotta a pompa, a csillogás, a még több utáni sóvárgás, nehéz megtalálni a békés nyugalmat, átélni az ünnep valódi jelentőségét.

Hanyatlásból a szárnyalás felé – a magyar nemzet sorsának allegóriája

Az értéket hordozó, távlati értelmezéssel bíró, gondolatiságában a nemzet jövőjét előrelendítő magyar kortárs művészetet a fogadatlan prókátorok manapság nemzeti giccsművészetnek, iparos munkának bélyegzik. A kortárs művészvilág kritikáinak első számú elszenvedő alanya ma Magyarországon Párkányi Raab Péter. Nem csoda, hiszen a szobrászművész zsenialitása messze túlmutat a devianciát éltető, az individuum belső, ugyanakkor kicsinyes – az egész tekintetében lényegtelen – vívódásaira koncentráló modern kori, divatos trendeken, melyeket ma művészetnek kell nevezni. A sokszínűség egyformaságát éltető közegre nézve, a vele szemben megfogalmazott egyéni útkeresés, egyediség és maga az egyéniség veszélyt rejt. Hiszen, akinek saját gondolatai vannak, az többé nem irányítható, tehetsége nem nyomható el, nem állítható a rózsaszín, világító neoncső-művészek sorába. A legveszélyesebb mégis, mikor egy nemzeti érzelmű, tehetséges alkotó még Istenhite mellett is kiáll, beleépítve azt művészetébe

„A napnyugati világ múltáig sokszor lészünk még kevesek…” – beszélgetés Bicskei Zoltánnal, az Álom hava rendezőjével

A címadó sor Attila király szájából hangzik el a délvidéki Bicskei Zoltán Álom hava című filmjében, amely nemrég elnyerte az indonéziai Szellem, Vallás és Képzelet elnevezésű nemzetközi fesztivál legjobb nemzetközi játékfilmnek járó nagydíját. Az alkotást a magyarországi bemutatón volt szerencsém megnézni az Urániában, majd nem sokkal utána, de még a nemzetközi siker előtt elmentem Magyarkanizsára Zoltánhoz, hogy beszéljünk a film mögöttes tartalmáról, a magyarság dilemmáiról, a szülőföld értékéről és a nemzeti kultúra jelentőségéről.

Mintha útszéli kereszt lenne… – beszélgetés Párkányi Raab Péter szobrászművésszel

Szakrális tér nemcsak az egyház által megszentelt épület, templom lehet. Az ember élete során számtalanszor érzi úgy, hogy ahol éppen van, az valamilyen más minőség, valamiféle spirituális többlettel rendelkezik a többi helyhez képest, ahol korábban járt. Az adott tér kiszakad a világ szövetéből és különleges jelentőséget kap, talán a hozzá kapcsolódó élmény által, vagy éppen azért, mert egyfajta teremtő munka folyik benne, valami megszületik, életre kel, valami, ami szép, Istennek tetsző és embert is gyönyörködtet. Nem egy helyen éreztem már ezt a különleges erőt, de Párkányi Raab Péter műterme mindenképp ezek közé tartozik.

„Légy hív mindhalálig és néked adom az életnek koronáját” – beszélgetés Ádám Barnabás ezredessel a Szent Korona őrével

Ádám Barnabás ezredessel a Honvéd Koronaőrség parancsnokával a Döntés című nagyszabású kiállításhoz kapcsolódó Esti beszélgetések című programon találkoztam először és már akkor megütötte a fülemet, hogy a Szent Koronáról, mint személyről, egyes szám harmadik személyben beszél. A program után volt alkalmam a nyilvánosságon kívül is meghallgatni szerteágazó tudásán, személyes tapasztalatain alapuló véleményét a Szent Korona jelentőségét, a magyarság múltjával kapcsolatos sok elhallgatott igazságot és nemzetünk valós történelmi nagyságát illetően. A beszélgetés végére annyi értékes és addig nem hallott információval gazdagodtam, hogy úgy éreztem, mindezt meg kell osztanom…

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás