A pap bácsi, aki jövőt adott a gyimesi csángó fiataloknak – Berszán atyával beszélgettünk

Mikor Berszán Lajos atya nevét említem, biztos vagyok benne, hogy majdnem mindenki hallott már róla. Igaz, nincs egyfolytában reflektorfényben, de ennek ellenére sokakhoz eljutott az a nem mindennapi történet, hogy Berszán atya a mesebeli gyimesekben iskolát alapított a csángó fiataloknak, s ezzel mérhetetlenül sokat tett megmaradásukért.

A gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum alapítóját az ott tanuló gyermekek mind a mai napig csak „papbácsinak” szólítják hiszen Berszán atya valóban olyan, mint egy második apuka vagy jóságos nagypapa, aki nevén szólítja a több, mint négyszáz tanulót, s mindegyikükhöz van egy jó szava egy kedves gondolata.

A nagy létszám ellenére mégis, mikor beléptünk a szépen faragott székelykapun, meghallgattuk a reggeli szentmisét, majd az épületet körbejárva megérkeztünk Berszán atya lakrészébe, rögtön éreztem, hogy itt a szeretet mindent átjár és vezérelvként van jelen…

Történelmünk messze Keletre vezet – beszélgetés Bíró András Zsolttal

Nem sokkal az idei jubileumi Kurultáj – Magyar Törzsi Gyűlés előtt jártunk annak főszervezőjénél, a Magyar – Turán Alapítvány elnökénél, Bíró András Zsoltnál. Foglalkoztat a kérdés, hogy vajon mennyiben van jelentősége az egészséges néplélek szempontjából, hogy tudományosan bizonyított-e eredetünk, vagy esetleg fontosabb lehet az önkép, amely évszázadok során alakult ki és szilárdult meg a nemzet tudattalanjában.

Ez utóbbihoz ugyanis nem szükségeltetik tudományos bizonyítás, hiszen mondáink, mítoszaink, legendáink éltetik bennünk. A magyarokban ez a tudás évszázadokon keresztül megkérdőjelezhetetlen volt, azonban a Habsburg, majd a kommunista hatalom identitásromboló tevékenységének eredményeként mára már koránt sem az.

Kíváncsi voltam, hogy Bíró András Zsolt, aki antropológus-humánbiológusként a Természettudományi Múzeum Embertani Tárának kutatója, hogyan látja ezt a kérdést…

Az élet múlandóságának tiszteletére

A Novemberi Szél mindig más, mint az októberi. Napfénnyel kacérkodó társával ellentétben Ő köddel, zúzmarával jön és ökörnyálat húz maga után. Könnyed léptei suhogva kavarják fel az élettelen avart, s az őszszagú levelek, mint megannyi suttogás, röppennek tova léptei nyomán.

Így halad az elmúlás hírnöke megállíthatatlanul, üres utcákon, omladozó avarkabátjára akadt pókhálót húzva maga után. S mikor észreveszi, sírkövekre akasztja, halott lelkeket díszít fel vele így november elején, Mindenszentek ünnepe, s Halottak napja idején…

A tudomány-e a néplélek gyógyulásának eszköze?

Véleményem szerint a néplélek szerves részét kell képeznie egy kollektív elképzelésnek arról, honnan származunk és kik voltak az őseink. Ez a tudás korábban megrendíthetetlen volt, és a nemzet tudatalattiában lakozott. A legendák, az eredetmítoszok elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy egy nemzet önazonosságtudata a helyén legyen.

A magyar nép korábban nem kérdőjelezte meg Nimródot, mint a nép ősatyját, Hunort és Magort, akiktől a hunok, a magyarok származnak. Mindennek tudományos bizonyításának soha nem éreztük szükségét. Kicsit olyan ez, mint az Istenhit. A „hit” szó nem fedi a valóságot, hiszen aki hisz valamiben, az elhisz valamit, amit talán nem is tapasztal. Az igaz hívő azonban tud. Nincs szüksége bizonyítékra, mert biztos tudással rendelkezik.  

Talleyrand – mikor Napóleon megkérdezte tőle, mit kezdjen a magyarokkal – azt mondta: „Vedd el e nép múltját, és azt teszel velük, amit akarsz!” Ez a gyakorlat, azóta is nagyon jól működik a magyarsággal szemben. Vajon van-e esély arra, hogy az elmúlt évszázadok éppen aktuális hatalmainak nemzettudat-romboló tevékenysége által okozott károkból valaha is kigyógyuljunk? Visszatérhetünk-e abba az állapotba, amikor még egészséges önképpel rendelkeztünk?

Az emlékezés lángja

Jómagam abban az isteni kegyben részesültem, hogy nem kellett személyesen megtapasztalnom, milyen az, mikor az embernek meg kell tanulnia mindentől félni, mikor senki sincs biztonságban, mikor nem lehet szabadon még gondolkodni sem, mikor nincs törvény előtti egyenlőség és magántulajdon, mikor tilos a vallásgyakorlás és a hazaszeretet. Szerencsésnek tartom magam azért is, mert felmenőim tovább adták nekem a megtapasztalt borzalmakat. Hiteles forrásból és nem meghamisított történelemkönyvből ismertem meg a diktatúra embert nem kímélő, Istent nem ismerő borzalmait. Ígéretes, gazdag életek tönkretételének, elhurcolások, kínzások, gyilkosságok, éhezés, kisemmizés emlékeinek hordozója lettem. S majd ha a személyes átélők már nem lesznek, a hozzám hasonló emlékhordozók feladata lesz a fájdalommal terhes emlékek, az egyéni tragédiák továbbadása, a kollektív memória fenntartása.

Dr. Papp Lajos: A legfontosabb Krisztusi üzenet számunkra a szeretet parancsa

A test, a lélek és a szellem egyensúlya határozza meg az egészséges életet – vallja Dr. Papp Lajos professzor, aki immár tíz éve nem operál, hiszen sem szakmailag, sem erkölcsileg nem volt képes tolerálni azt, ami az egészségügy terén zajlik, hanem a Kárpát-medencét és a világot járva próbál megoldást nyújtani e hármasságot illetően, nemcsak az egyes ember, de az egész nemzet tekintetében.

Alapító tagja a Professzorok a Hazáért elnevezésű társulásnak, amely szolgálatra hívja az értelmiség nemzetben gondolkodó tagjait. A szellemi műhely célja, hogy a távoli tudományterületeken működő értelmiséget összefogja, hogy közösen találják meg korunk erkölcsi és gazdasági ingoványából a kivezető utakat, lelki hídként működve az ország politikailag polarizált pólusai között. Különös hangsúlyt kívánnak adni a nemzeti öntudat gyógyulását és a népességnövekedés beindulását felgyorsító szellemi-lelki ismereteknek.

A Professzorok a Hazáért társulás szervezte azt a Sarokpontok elnevezésű konferenciát, amelyen meghívott előadóként beszélt Böjte Csaba ferences szerzetes, majd több kiválóság között Prof. Dr. Papp Lajos is felszólalt, s szokásához híven nemcsak az egyént, de a nemzetet sújtó betegségekre is felhívta a figyelmet.

Büszkén meghalni a hazáért…

Egy hadbíró a várból átment a városba, s a minorita rendfőnököt kereste föl, tőle tíz felszentelt lelkész kirendelését követelvén a várba, halálraítéltek előkészítésére. Azonban a főnök csak négyet adhatott, mert rendtagjai közül többen betegen feküdtek, mások pedig a kolerajárvány áldozatai körül forgolódtak. E négy pap Bardócz Sándor, Pléva Balázs, Sujánszky Euszták és Vinkler Brúnó volt, kikhez még a szintén kirendelt Baló Béni református lelkész és Szombati Balázs görögkeleti lelkész s a várkáplán, Marchot Eduard járultak. Sietve öltöztek föl és mentek be a várba, hol őket a tizenhárom elítélt szobáiba vezették. Most tudták csak meg, mily szörnyű dolog készül, s mélyen megrendülve alig bírták hivatásukat elvégezni a mély megindultságtól és honfiúi haragtól.

A tábornokok mély megilletődéssel fogadták vigasztalóikat, kik, miután a rájuk bízottakkal egyelőre végeztek, mind átmentek a hősök virága, Damjanich meglátogatására. Legtöbben a foglyok közül Kossuth felől tudakozódtak, miután a külvilágtól el levén zárva a fegyverletétel óta biztos híreket sem hallhattak felőle. Még nem tudták, hogy Komárom föladta magát, s hogy nincs magyar sereg többé…

„A világ folyamatosan változik, bármi lehetséges” – beszélgetés Matl Péterrel, a Vereckei Emlékmű alkotójával

Amióta Kárpátaljára járok, az évek alatt számtalan nagyszerű magyar embert ismerhettem meg, akik még a súlyos anyagi, gazdasági helyzet ellenére, a nagymértékű kivándorlások idején sem hagyják el szülőföldjüket, otthonukat és rendíthetetlenül teszik a dolgukat. Az egyik ilyen ember Matl Péter szobrászművész, aki azok közé a legnagyobb kortárs magyar alkotók közé tartozik, akik művészetüket nemzetünk szolgálatára szentelték.

Köztéri szobrai őseink bejövetelének legjelentősebb helyszínein állítanak emléket elődeinknek: Vereckén, Munkácson, Ópusztaszeren hirdetik a dicső múltat, s népünk jövendőbe vetett reménységét. Olyan alkotások ezek, melyeket csakis egy tiszta magyar lélek vezérelte kéz faraghatott. Az ő munkája az ikonikus Vereckei Honfoglalási Emlékmű, a magyarok bejövetelének mementója, a történelem és egyben az egész magyar sors szimbóluma.

„Régi nagy magyar betegségben szenvedünk” – Beszélgetés Borbándi András magyarlapádi lelkésszel

Nagyszerűnek tartom, hogy a kommunizmus és szocializmus sötét évtizedei után, csonka hazánkból évről-évre egyre többen látogatnak Erdély csodálatos földjére, a gyermekek, fiatalok már nem úgy nőnek fel, hogy fogalmuk sincs Trianonról vagy arról, hogyan lehetséges, hogy 800 km-re tőlünk egy másik országban magyarul beszélnek az emberek.

Azonban, mikor Erdélyről beszélünk, legtöbbször Székelyföldre gondolunk, ahol a magyarság tömbben él, az utcákon szinte csak magyar szót hallani, a közigazgatás, az oktatás magyar nyelven folyik. Mintha itthonról haza mennénk. Sokáig az én utam is mindig Székelyföldre vitt, aztán egy ismerősöm mesélt a magyarlapádi tiszteletesről, aki a Fehér megyei kis szórványfalu szíve-lelke, megtartója.

Majd oda utaztam, hogy személyesen is találkozzam azzal az emberrel, aki azóta is az általam egyik leginkább tisztelt szereplője a Kárpát-haza Őrei című sorozatunknak. Borbándi András református lelkész, cserkészvezető a román tengerrel körbevéve olyan igaz magyar, amilyet keresve sem találnánk. Hála a hozzá hasonlóaknak, az erdélyi szórványban is sokáig lesz még magyar szó, magyar ima.

„Mi magyarok nem vagyunk egyedül!” – Beszélgetés Vermes István Koppánnyal

Mikor Vermes István Koppány elhatározta, hogy lovasíjász szeretne lenni, felkereste Kassai Lajost – akiről akkoriban még nem sokan tudták, hogy mivel foglalkozik – és tanácsot kért tőle, amely a következőképp hangzott: „Remek! Semmi más nem kell hozzá, csak egy íj és egy ló.” Két éve Kirgizisztánban a Nomád Olimpiának is nevezett Nemzetközi Nomád Világjátékokon Vermes István Koppány világbajnok lett lovasíjászatban, idén ugyanezt a címet fia, Balázs nyerte el.

A versenyszám után tájékoztatást kértem Koppánytól az eredményekkel kapcsolatban és amikor megtudtam tőle, hogy a fia aranyérmes lett, azt mondta: „Boldogabb vagyok, mint ha én nyertem volna.” Ez a mondat eszembe juttatta egy korábbi gondolatát, miszerint a nemzetépítés alapja, hogy mindent, amit tudunk, továbbadjunk gyermekeinknek. Misem bizonyítja jobban ennek az állításnak az igazát, mint hogy a magyar nemzet immár két lovasíjász világbajnokkal is büszkélkedhet, mégpedig egy családból…

„A szülőföld úgy szép, ahogy édesanyám” – Beszélgetés Balázs József gyergyóalfalvi festőművésszel

Balázs József nemcsak nagyszerű festő, de igaz magyar szívvel megáldott ember is, ami megmutatkozik úgy művészetében, mint egész életében. Képeire a székely ember sorsát, hitét és kerek világát a közösség, a viselet színeivel festi fel, az ő keze által kerülnek vászonra Tündérkert ihlető környezetéből a napégette, esőáztatta arcú idős férfiak és a „jó erkölcsű lovak”, amelyek gazdáikkal együtt öregedtek bele a sok munkába, és az a semmihez nem fogható érzésvilág, amely Székelyföld sajátja.
Senkit nem hallottam még olyan művészi kifejezőerővel beszélni a szülőföldjéről, a hazaszeretetről, mint Jóskát, aki gyermeki lélekkel képes gyönyörködni a székely falvak gazdag formavilágában, a csűrök sokaságának ritmusosságában vagy a napégette deszka színében.

Nem lehet csak úgy véletlenül megmaradni magyarnak – Beszélgetés dr. Német László nagybecskereki püspökkel, az augusztus 20-i ünnepi szentmise szónokával

Idén augusztus 20-án, államalapításunk ünnepén a Szent Jobb körmenetet megelőző ünnepi szentmisét a szokásokhoz híven, dr. Erdő Péter bíboros, Esztergom-budapesti érsek mutatta be. A szentbeszédet ugyanakkor a vajdasági Nagybecskerek püspöke, msgr. dr. Német László mondta, akivel tavaly nyáron volt szerencsém személyesen is beszélgetni a Nagybecskereki Püspökségen.

Mindenekelőtt arra kértem a Püspök atyát, meséljen saját életéről. Nem túlzok, ha azt mondom, a szám is tátva maradt, mikor elmondta, mennyire fordulatos fiatalkora volt, és milyen érdekes helyekre jutott el szerzetesként…

A magyar nemzet küldetése visszahozni a kereszténységet Európába – Beszélgetés Dr. Csókay Andrással

Sokan tudják, hogy Dr. Csókay András mélyen vallásos ember, minden megpróbáltatás alkalmával – legyen az magánéleti vagy szakmai – imával fordul a Jóisten felé. Ahogy mondta: „a tragédiák az Istenbe vetett hittel drámává szelídülnek.” Az imádság szolgál kapcsolódási pontként a Fennebbvalóval és az imádság az, ami igazán egységgé tudja kovácsolni a nemzetet. A magyar nemzet nagy tragédiája kétségkívül Trianon volt. A főorvos úr szerint azonban Isten valamiért engedte, hogy megtörténjen és, ha felajánljuk a szenvedést az Úrnak, ő majd megmutatja, mire kamatoztathatjuk és visszamenőleg meg fogjuk látni az értelmét. Ugyanakkor a jelenkor legnagyobb problémáját az abortuszokban látja, melyek száma ugyan csökken, de még így is nagyon magas.
Úgy véli, ahogy minden embernek létezik egy Isten által elrendelt feladata, úgy egy nemzetnek is van isteni küldetése. A magyar nemzeté pedig az, hogy visszahozza az elveszett keresztény hitet Európába. Többek között ilyen témákról beszélgettünk Csókay Andrással.

A Kurultáj üzenete: a magyar néplélek Keleten sarjadt – VIDEÓVAL

Mikor a hétvégén Bugacra utaztam Európa legnagyobb hagyományőrző rendezvényére, kissé ferde szemmel néztek rám a benzinkútnál, mikor kiszálltam a kocsimból, honfoglalás-kori nomád viseletben. Bevallom, számomra is zavaró volt, hogy nem lóháton érkeztem, de amikor végre odaértem és magam mögött hagyva minden modernkori terhet, beléptem a kapun, úgy éreztem, nem is szeretnék visszatérni a 21. századba…

Van mire büszkének lennünk!

Nemrég Bíró András Zsoltnál jártunk, aki antropológus-humánbiológusként a Természettudományi Múzeum Embertani Tárának kutatója, ugyanakkor főszervezője az idén immár tízedik alkalommal megrendezésre kerülő Kurultáj – Magyar törzsi gyűlésnek is. Andrással a Magyar-Turán Alapítvány – amelynek kuratóriumi elnökeként is működik – budapesti irodájában találkoztunk, ahol amellett, hogy beszéltünk a magyar nemzeti öntudat, a néplélek jelenlegi állapotáról, a hagyományok megéléséről a mindennapi életben, a tudomány és a laikus világ magyarsággal kapcsolatos álláspontjáról és elméleteiről, Trianonról, illetve nemzetünk jövőképéről és kilátásairól, természetesen szót ejtettünk az augusztus 10-e és 12-e között megrendezésre kerülő jubileumi Kurultájról is.

„Tégy amit tudsz, azzal amid van” – beszélgetés Dr. Hidán Csabával

Dr. Hidán Csaba tanár úr az igaz magyar történelem tudója és ismerője. Kísérleti régészként sok olyan hiedelmet döntött már meg, amelyeket a történelemkönyvek a mai napig sulykolnak. Egyetemi adjunktusként a hiteles történelemtanítás híve, amelyet – saját szavai szerint – csak magyar szívvel lehet és szabad oktatni.
Nemrégiben volt szerencsém őt felkeresni egy hosszabb beszélgetés erejéig – birtokán, amely éppen olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Ezer (vagy még több) év magyar történelmi leleteinek rekonstrukciói mindenfelé, jurta a kertben, birkabőr a széken, mintha csak az egész múlt szakadt volna rám hirtelen, az én múltam, az én nemzetem múltja….
Csabát az elmúlt néhány év alatt, mióta ismerem, olyan elkötelezett embernek látom, aki minden anyagi forrását a korabeli viseletek, eszközök, fegyverek hiteles rekonstruálására költi, melyeket többnyire saját kézzel, ő maga készíti. A honfoglalástól egészen ’56-ig minden kor felszerelése megtalálható repertoárjában, melyeket az előadásai, vagy harci bemutatói során visel.
Megalapította az Aranyszablya Történelmi Vívóiskolát, ahol a régi magyar és sztyeppei vívástechnikákat tanítja, s amelyet egy kínai nagymester külön harcművészeti típusnak ismert el. Harci bemutatóval egybekötött történelmi előadásai során úgy érzi az ember, hogy időutazáson vesz részt, a száraz szöveg és évszámok helyett ott vagyunk a csatában, látjuk a fegyverek csattogását, olyan történeteket, anekdotákat hallhatunk, amelyeket maximum csak krónikáinkban olvashatnánk. Megértjük a különböző magyar harci technikákat, amelyek olyan sokszor segítettek győzelemre az idők során.

Isten kinyújtott karjaként Kárpátalján – beszélgetés Zsukovszky Miklós esperessel

Két éve jártam először a kárpátaljai dercenben, ahol találkoztam a Beregi Református Egyházmegye esperesével, a Derceni Református Egyházközség lelkipásztorával, Zsukovszky Miklóssal. Tudtam róla, hogy a legnehezebb sorsú nemzetrészünk eldugott kis zsákfalvában teszi rendületlenül a dolgát, az országot sújtó háborús helyzet, gazdasági válság, a nagymértékű infláció, a mérhetetlen elszegényedés és kivándorlás idején. Mégis az a pozitív energia, amely sugárzott belőle, az a jókedv, amellyel fogadott, rögtön ráébresztett, hogy Isten rendíthetetlen szolgájával állok szemben.

Az akkor folytatott beszélgetésünk, majd későbbi találkozásaink során ez még inkább beigazolódott. Zsukovszky Miklós a Kárpát-haza igaz magyar őreként, Isten kinyújtott karjaként, a Tábita Diakóniai Központ és az önkéntes tűzoltóság megálmodójaként reményt ad a reménytelenségbe szakadt testvéreinknek.

„Egyszer egy nép előtt fejet hajt a világ”

Mikor először meghallottam, hogy a két évvel ezelőtti, Hősök terén bemutatott „Itt élned, halnod kell!” alkotói ezúttal Trianon címmel készítenek rockoperát, élesen nyilallt belém a gondolat: ez nem helyes. A trianoni békediktátum okozta megcsonkítás fájdalmából, az idegenbe szakadt majd’ három és fél millió magyar elnyomásából, megaláztatásából, a szent magyar föld elbitorlásából, a Szent Korona népeinek egymás ellen fordításából még száz esztendő távlatából sem, sőt a százéves évfordulóhoz közeledve a legkevésbé sem szabad szórakoztatóipari terméket gyártani. Főleg úgy, hogy a kommunizmus és szocializmus közel ötvenéves agymosó gyakorlatának köszönhetően az anyaországi magyarság egy része még mindig nincs tisztában Trianon következményeivel a nemzet, a néplélek tekintetében, s ezt a hiányosságot egy színházi előadás nem pótolhatja kellő módon.

Aztán, mikor az első negatív gondolatok csillapodni kezdtek, eszembe jutott a megállapítás, amelyet nemrég hallottam egy, a nemzetünk felemelkedéséért munkálkodó jó barátomtól…

Erdély a miénk! – Vitéz nagybányai Horthy Miklós emlékére

1868. június 18-án látta meg a napvilágot vitéz nagybányai Horthy Miklós, az államférfi, aki a magyar nemzet legnagyobb sorscsapása, a trianoni békediktátum bekövetkeztét követően, Magyarország kormányzójaként egyetlen percig nem nyugodott bele a Haza megcsonkításába, s külpolitikai törekvéseink egyetlen célja a revízió volt.
Mindezen törekvések nem látszottak hiábavalónak, hiszen 1940. augusztus 30-án – Gróf Teleki Pál miniszterelnöksége és gróf Csáky István külügyminisztersége alatt – Németország és Olaszország a bécsi Belvedere-palotában hozott döntőbírói ítéletet, melynek keretében visszajuttattak Magyarországnak 43 104 négyzetkilométert, valamint 2,4 millió lakost a Romániának ítélt erdélyi területekből. Visszakerült Szatmárnémeti, Nagyvárad, Kolozsvár, Nagykároly és Marosvásárhely, továbbá Máramaros és Székelyföld. A román félnek két hete volt teljesen kiüríteni ezeket a területeket, a magyar honvédség pedig 1940. szeptember 5-én lépte át az egykori határt.
A hadsereg  szeptember 5-e és 13-a között vonult be Észak-Erdélybe, ahol minden egyes útba ejtett település piros-fehér-zöldbe öltözve, örömkönnyektől elcsukló hangon, imára kulcsolt kézzel várta az idegen uralmi elnyomás alól felszabadító „aranyos magyar leventéket” és adott hálát Horthynak, aki soha, egy percig nem mondott le szétszakított nemzete fiairól.

Gyöngyszemek Gyergyóból – A manufaktúra, ahol kedvenc sajtjaim készülnek

Szeretem Erdélyt, szeretem Székelyföldet, azon belül pedig a legjobban Gyergyót szeretem. Talán mert a hegyekkel körülölelt termékeny vidék olyan, akár egy apró Kárpát-medence, vagy azért, mert kora hajnalban mindig megmutatja ködbe burkolózó rejtélyes arcát, mikor még csak az álmosan nyújtózkodó templomtornyok érik el a bágyadt napsugarakat. Vagy talán a ditrói Jézus Szent Szíve templom miatt, amely monumentális égbetörő alakjával uralja a teret, vagy, mert úgy érzem néha, mintha megállt volna az idő, mikor Tekerőpatakon még ványoló idős asszonyt láthatok vagy mikor két jó erkölcsű ló által húzott kocsin döcögünk ráérősen az utcákon Balázs Jóskával, aki jókedvűen énekelget valami rég magyar nótát. Igen, mindezen szépségekhez hozzátartozik, hogy mióta Erdélyt járom, Gyergyóban találkoztam a legtöbb olyan emberrel, akit a szívembe zártam. Olyan derék székelyekkel, akik tudják a dolgukat és rendületlenül munkálkodnak szülőföldjükön a közösségért.

Három éve volt szerencsém megismerkedni Portik Hegyi Loránddal, aki svájci mesterektől tanulta a sajtkészítés tudományát, melyet azóta a gyulafehérvári Caritas Vidékfejlesztés által működtetett gyergyószentmiklósi sajtműhelyben kamatoztat. Lóri akkor bevezetett minket a mesterség rejtelmeibe és végigkövethettük a folyamatot a tej beoltásától egészen addig, amíg az érlelőbe nem kerül a hatalmas guriga friss termék. Azóta nem telhet el úgy székelyföldi út, hogy ne ugornék be Gyergyószentmiklósra egy kis érlelt sajtért…

Wass Albert: Trianon a mikroszkóp alatt

A történelem az emberi világ legnagyobb tanítómestere. Értéke azonban azon múlik, hogy képesek vagyunk-e kiértékelni mondanivalóját a valóságnak megfelelően. Mi, magyarok különösképpen készek vagyunk kiszépíteni az igazságot, hogy érzéseinknek jobban megfeleljen. Tudunk arról, hogy jó ezer évvel ezelőtt hazát foglaltunk magunknak a Kárpátok me­dencéjében. De arról már nem szívesen beszélünk, hogy amikor háborúságokból kifolyólag apadni kezdett a lakosság létszáma, idegeneket hoztunk be magunk közé, hogy legyen, ki megművelje a földeket. Otthonokat építettünk ezeknek az idegeneknek, földet adtunk nekik, és elvártuk tőlük, hogy hálából jó magyarokká váljanak. Ez azonban nem következett be. Foghíjas ország lettünk, és hálás vendégek helyett ellenséget neveltünk magunknak. Szabadságunk árát vérrel kellett megfizetnünk újra meg újra, és lassacskán ebből is kifogytunk.

Dr. Hidán Csaba: Attilától Árpádig – a népvándorlás kora a Kárpát-medencében

„Kr.u. 376 kora őszén Kelet-Európában csendes volt minden. A Dnyeszter partján olyan volt az ősz, mint általában; párás és kicsit álmosító. És mégis, 376 kora ősze a Dnyeszter partján csupa izgalomban telt, hiszen az Erdélyben élő vizigótok királyához rémítő hírek érkeztek Keletről, mégpedig, hogy testvérnépüket, az osztrogótokat egyetlen hadjáratban szétverte egy addig ismeretlen, messzi napkeletről érkezett ellenség…”

Milyen is volt a hun nép?

Hallgassuk meg Hidán Csaba előadásában…

Nincs az a vihar, amely elpusztíthatna, ha veled van Isten! – Elsöprő erejű gondolatok Csíksomlyón

„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a Te Igéd szerint” – olvashatjuk Lukács evangéliumában Mária válaszát az angyal által közvetített isteni kijelentésre, elhívásra. Úgy vélem, ez a fajta szűzanyai magatartás – a ráhagyatkozás, a feltétel nélküli bizalom az Úr akaratában – hiányzik leginkább a ma emberéből, hiszen a kort, amelyben élünk az individuum felmagasztalása, az egyéni érvényesülés előtérbe helyezése jellemzi. Ebben a lehetőségek tárházával kecsegtető modern világban az ember hajlamos kapzsivá válni, még többet és még többet kívánni – saját maga számára, a „fényűzés” (a fény űzése) során azonban egyre inkább eltávolodik a valódi fénytől.
Pedig legismertebb imánkban, a Miatyánkban is nap, mint nap elmondjuk: „Legyen meg a Te akaratod”, cselekedeteink során azonban már sokkal nehezebb e szavak szerint élni. Talán ez az egyik oka annak, hogy az idei csíksomlyói búcsús szentmise mottójául, a Szűzanya Istenhez intézett szavait választotta a szervező erdélyi ferences rend: „Legyen nekem a Te Igéd szerint.”
Szent István királyunk ezeregyszáz esztendővel ezelőtt Mária oltalmába ajánlotta hazánkat, a Kárpát-medencét. A magyarok, köztük leginkább pedig a székelyek és a csángók, azóta is erős Mária-kultuszban élnek. Szintén hasonló kiemelt tisztelettel fordul a Szűzanya felé a lengyel nép, akiknek ugyanazt jelenti a częstochowai Fekete Madonna, mint nekünk a csíksomlyói Szűz Mária kegyszobor.
Częstochowaból érkezett az idei pünkösdi szentmisét celebráló Marian Adam Waligóra pálos szerzetes, a Jasna Góra-i pálos kolostor házfőnöke, aki olyan prédikációval ajándékozta meg a magyarokat, amelyre sokáig emlékezni fog mindenki, aki figyelmesen végighallgatta.

„A közösségek szétverése mögött tudatos, érdekvezérelt folyamatok állnak” – Beszélgetés Dr. Agócs Gergellyel

Kötelező történelmi tanulmányaink során a legapróbb részletekig meg kell ismernünk a nyugti társadalmak múltját, de minél messzebb távolodunk Kelet felé, annál kevesebbet tudunk, nem csak az ott élő népek történelméről, de egyáltalán arról, miféle népek élnek ott.
Kodály Zoltán, Vikár László és Bereczki Gábor nyomdokain, Dr. Agócs Gergely is Kelet felé indult gyűjteni, s nem kevesebbet állít, mint hogy megtalálta a magyar népzene hatodik dialektusterületét az Észak-Kaukázusban. Az egyezőség a nogajok zenéjével 70%-ot mutat, mintha csak a moldvai és a somogyi magyarok népzenéjét vetnénk össze.
Sajnálatos módon a mai magyar fiatalság túlnyomó részére – melyben az oktatás is jelentős szerepet játszik – nem jellemző az ilyen irányú érdeklődés. „A kép, amit látok, több mint lesújtó” – jelenti ki a néprajzkutató, aki úgy véli, nem is az a baj, hogy a fiatalok nem énekelnek népdalt, hanem, hogy már egyáltalán nem énekelnek. A közös éneklés a közösség összetartásában, a magunkban való éneklés pedig az egyén lélektani formálásában játszik nagy szerepet.
Elmondása szerint azok a közösségek, amelyek a társadalom megtartó erejét képezték, a fogyasztói társadalmi modell nagy erejű nyomásának hatására szertefoszlanak, ez pedig egy tudatos, érdekvezérelt folyamat eredménye.

„Felejtsük el a tévhitet, hogy a honfoglaló magyarokat a besenyők űzték a Kárpát-medencébe!” – Dr. Hidán Csaba a honalapításról

Dr. Hidán Csaba kísérleti régész, egyetemi adjunktus, az Aranyszablya Történelmi Vívóiskola alapítója, ahol a régi magyar és sztyeppei vívástechnikát oktatja. Harci bemutatóval egybekötött történelmi előadásait, sokan ismerik és kedvelik, melyek vezérelve minden esetben a hitelesség és a magyar szívvel történő előadásmód.
Mintha időutazáson venne részt az ember, a száraz szöveg és évszámok helyett ott van a csatában, látja a fegyverek csattogását, olyan történeteket, anekdotákat hallhat, amelyeket esetleg csak krónikáinkban olvashatunk. Megértjük a különböző magyar harci technikákat, amelyek olyan sokszor segítettek győzelemre az idők során.
A tavalyi évben, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából, az Orbán Balázs Akadémia keretei között a Tanár úr előadássorozatot tartott Budapesten és Székelyudvarhelyen, amely során a honfoglalás korától ’56-ig mutatta be a magyar történelem különböző szakaszait, természetesen teljes felszerelésben, fegyverzetben, hiteles rekonstrukciókkal és részletes magyarázatokkal.
Ezt a tizenkét részből álló előadássorozatot szeretném bemutatni Önöknek itt a nÉPlélek oldalon. Természetesen minden cikk végén megtekinthető lesz az adott előadás is. Az első a „Honfoglalás – honfoglalók öröksége”címet viseli.

“A múltat hordozom a vállamon, mint egy Atlasz” – beszélgetés Jankovics Marcell rajzfilmrendezővel

A műalkotás – legyen az a képzőművészet terméke, zenei, irodalmi mű vagy filmművészeti alkotás –akkor igazán jó, ha a lehető legszélesebb réteget képes megszólítani. Ha a különböző tudásszinteken álló emberek mindegyikének átad valamiféle üzenetet. A felszínen is élvezhető, de rendelkezik mélyebb rétegeikkel is, melyek dekódolására már nem képes bárki.
Jankovics Marcell alkotásai ilyenek. Szerteágazó tehetsége számos műfajban megmutatkozott már a grafikai alkotásoktól, a művelődéstörténeti, neveléselméleti, szimbólumrendszerekről szóló tudományos munkákon keresztül az irodalmi igényű művekig. Legtöbbünk azonban rajzfilmrendezőként ismeri.
Az általa készített grafikák és filmek nemcsak lekötik, de nevelik, tanítják is a gyermeket, ugyanakkor korántsem csak gyermekeknek szólnak. Örök érvényű igazságokat fogalmaznak meg, szimbólumrendszerük mindig gazdag, szerteágazó és emellett egytől-egyig nagyon magyarok. Mikor a János vitéz nem kellett külföldön, választás elé került: ezentúl vagy olyan filmeket készít, melyekre külföldön van igény vagy olyanokat, amelyek sajátosan magyarok. Jankovics Marcell nem gondolkodott, ahogy mondja, ez volt a sorsa, amiért az egész nemzet hálával tartozik neki.

„Az idő kereke össze fogja zúzni mindazt, ami mesterkélt” – Trianon a Hősök terén

Mára talán már nem tűnik pusztába kiáltott szónak a határok feletti nemzetegyesítés gondolata, az anyaországi és külhoni magyarság szellemi, kulturális és gazdasági felemelkedésének víziója. Ma már június 4-e nem csupán a fájdalmas emlékezés dátuma, hanem 2010 óta a Nemzeti Összetartozás Napja. Az Országgyűlés a törvény elfogadásával kinyilvánította: „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.
A közelgő századik évforduló okán nagyszabású történelmi zenemű kerül bemutatásra Trianon címmel 2018. június 22-én és 23-án az ország legszebb szabadtéri színpadán, a Hősök tere övezte szoborcsoport előtt felépített díszletrendszerben jeles, népszerű színészek és énekesek, valamint több száz közreműködő segítségével, a két évvel ezelőtt ezen a helyszínen bemutatott Itt élned, halnod kell című zenés történelmi játék alkotógárdájának jóvoltából.
A történelmi ismeretek felelevenítésén, az emlékezésen túl a zenés produkció közös gondolkodásra hívja a jóakaratú, a nemzet megmaradásáért, közösségünk felemelkedéséért tenni akaró honfitársainkat. A folkzenei elemekkel átszőtt szimfonikus hangszerelésű rockopera zeneszerzője Koltay Gergely, a Kormorán együttes vezetője. A szövegkönyvet emlékezések, dokumentumok, költemények, megzenésített versek segítségével a produkció rendezője, Koltay Gábor állította össze.

Kommentár nélkül a költészet napján

Márai Sándor: Olyan világ jön... Olyan világ jön, amikor mindenki gyanús, aki szép. És aki tehetséges. És akinek jelleme van… A szépség inzultus lesz. A tehetség provokáció. És a jellem merénylet!… Mert most ők jönnek… A rútak. A tehetségtelenek. A jellemtelenek. És...

A régi, az égi lesz az új törvény

A magam részéről rendkívül hálás vagyok, hogy létezik még Magyarországon olyan példakép, aki képes a nagyrészt a nyugati világ bűvkörében szocializálódó fiatalság megérintésére, s nemcsak zenéjével, előadó-művészeti tevékenységével, verseivel, de hithű keresztényként, nemzeti érzelmű magyarként, életével is példát mutatni tömegek számára.

Mert ez a srác, természetesen Kovács Ákos, aki miatt én gyermekkoromban magnókazettát kértem születésnapomra csillámpóniló helyett, aki miatt kiskamaszként fogalmam sem volt, melyik külföldi – azóta rég elfeledett – fiúbanda énekesébe kell éppen szerelmesnek lenni, én akkoriban nem a szőke hercegről álmodtam, hanem arról, aki lovászfiúm lenne. Aki tinédzserként zenéjével segített begyógyítani a szívemen esett sebeket, és akit felnőttként nemcsak kimagasló művészetéért és tehetségéért, de emberségéért és világszemléletéért is tisztelek.

Üzenet Nagyhét Szent Háromnapjára

Húsvét előtt állva a leghitelesebb forrás jelenik meg előttünk, hirdetve a világnak, hogy az a példa, amelyet Jézus mutat számunkra vagy akár egész nemzetünk számára, a leginkább járható út: a nagypénteki keserűséget, a nagyszombati kilátástalanságot követő húsvétvasárnapi feltámadásnak, az élet igenlésének és a tevékeny szeretetnek útját.

Szent II. János Pál pápa mondta volt: „Semmi sem győz meg, csak az igazság és semmi sem ment meg, csak a szeretet.”

Áldott és magasztos feltámadás-várást kívánok mindannyiuknak!

Ima Magyarországért

A 2006-ban történt brutális cselekmények óta, immár tizenkettedik esztendeje, minden évben Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, vagy az ahhoz legközelebb eső vasárnapon összegyűlnek a magyar nemzetért közösen imádkozni kívánók, megmutatva, hogy az erőszakkal szemben, Isten békés útját választani az egyetlen lehetőség, melynek kizárólagos eszköze az imádság.  

„Nekem is csak e hang él ajkaimon: véremet és életemet érette!”

Nekünk, magyaroknak kötelességünk emlékeznünk őseinkre. Atyáinkra, nagyatyáinkra, dédatyáinkra, ükatyáinkra, elődeinkre, akik vérrel megszerezték, s verítékkel megtartották Istentől rendelt hazánkat, a Kárpát-medencét. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc tiszteletére elmondott minden beszédben elhangzik, hogy a hőseink életüket áldozták a hazáért. De jelent-e valamit ez a végtelenségig ismételt gondolat ma számunkra, gyermekeink számára? Belegondolunk-e, hogy ma hány magyar menne szó nélkül halálba a hazáért?….
Kiváltságos helyzetben vagyunk. Ma, az ugyan megtépázott, de őseinknek köszönhetően még létező és szabad Magyarországon csupán annyi a dolgunk, hogy életben tartsuk azok emlékét, akik lehetővé tették számunkra mindezt. Annál erősebb egy nemzet, minél több szállal kötődik múltjához. Az iskolában megszerzett általános tudás mellett, számomra mindig nagy jelentőséggel bírt az egyéni életutak, a személyes átélésen alapuló történetek megismerése.
Március 15-e előestéjén, egy az 1848-49-es forradalom és szabadságharcban küzdő Veszprém megyei honvédek naplórészleteit, verseit, visszaemlékezéseit összegyűjtő kötetet olvasgatok. Megrendítő, hogy egyik fiatalember, szinte gyerek számára sem volt kérdés a hazáért kardot rántani, sőt szüleik úgy gondolták, a biztos halálba küldik fiaikat, s mégis bátorították őket. Hálás vagyok ezek a lánglelkű ifjaknak, hogy papírra is vetették az érzést, ahogy hazájuk iránt viseltettek, mert így példaként szolgálhatnak az utókornak. A mi felelősségünk pedig, hogy ezt átadjuk az utódoknak.

A magyar kultúra mélytűzű kohója kiéget minden salakot – Videóriport Takaró Mihállyal

A magyarságot minden sorstragédiáját követően kultúrája állította talpra. Gondoljunk csak az 1526-ot követő időszakra, a protestáns kollégiumok megjelenésére, amelyek a százötven éves török hódoltság alatt a kultúra továbbvitelével megőrizték a magyarságtudatot. Vagy Klebelsberg Kunóra, arra, hogy jóval a trianoni országszaggatás után is egységes nemzetről beszéltek, Kárpát-medencei területről írtak a tankönyvek.
Ma pedig majd’ száz évvel nemzeti tragédiánk után, fél évszázadnyi kommunizmust, s közel húsz év liberalizmust követően, a magyar nemzeti öntudatra való nevelés még mindig nincs jelen – legtöbb esetben – a családban sem, az oktatás területén pedig mégúgy sem. Ahhoz, hogy a magyar identitás gyökeret eresszen a fiatal lelkekben, a magyar kultúrára kell tanítanunk gyermekeinket, és nem csupán kultúrát oktatni magyarul.
Szoktam mondani, hogy Takaró Mihály előadásait kötelezővé tenném, nem csak egyetemi, de középiskolai szinten is. Hiszen olyan tudós ember, aki hatalmas lexikális tudása mellett akkora, magyarsággal csurig telt szívvel rendelkezik, mint a tanár úr, kevés létezik, s az a kevés éppen ezért, nem mindig kerülhet közel iskolai katedrához. Úgy vélem, ha a magyar fiatalok rendszeresen hallgatnák előadásait, értékrendjük garantáltan átrendeződne. A Tanár úr szavaival élve: „A magyar kultúra olyan erős, hogy ha valaki ebbe a mélytűzű kohóba beleesik, kiég belőle minden salak.”

Mindent a teremtő Istentől kaptam – videóriport Dr. Papp Lajos professzorral

Dr. Papp Lajos szívsebész professzort és kiemelkedő, nemcsak hazánkban, de nemzetközileg is méltán ismert és elismert eredményeit az orvostudomány terén senkinek nem kell bemutatni. Szakmai életútja önmagában elegendő, hogy a magyarság mérhetetlenül büszke legyen rá, ő azonban ennél is többet akar adni népének. A beteg szívek gyógyítása mellett, életfeladatául tűzte ki a magyar nemzet beteg lelkének gyógyítását is.
Már jó ideje lelkes hallgatója vagyok a professzor úr előadásainak, a személyes beszélgetés azonban meghatározó élmény volt számomra. Olyan élmény, amely ismételten megerősített abban a hitemben, hogy amíg hozzá hasonló emberek élnek és munkálkodnak, van remény a mindent elsöprő nemzeti ébredésre, amely során a magyarság végre újból ráeszmél nemzeti nagyságára.

„Apám arra tanított, ne edd magadban a kenyeret!”

A dévai Szent Ferenc Alapítványt, valamint Böjte Csaba áldásos tevékenységét mindenki ismeri. Az ismertségnek, a médianyilvánosságnak köszönhetően az alapítvány az elmúlt évek során több ezer gyermeknek adott otthont és ellátást. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy nem Böjte atya az egyetlen ferences testvér, aki árváknak ad jövőt Erdélyben. Egy olyan szerzetest szeretnék most bemutatni, akire még nem figyelt fel a nyilvánosság, az anyaországban talán nem is hallottak róla, így adományokban sem bővelkedik, mégis erőn felül azért dolgozik, hogy reményt adjon a reménytelenségbe született magyar gyermekeknek.

Porból vagyunk, de Isten erre a porra bízta a világot

Hamvazószerda van, a Húsvétig tartó negyvennapos böjt kezdőnapja, melyet a lemondás időszaka követ. A böjt megnyílás Isten felé, az Ő szeretetére; azonosulás Jézussal, megtapasztalása – hacsak csekély részben is – az Istenfiú szenvedésének. Ilyenkor úgy érezhetjük, átvállalhatunk egy nagyon keveset az Ő vállára nehezedő kereszt súlyából.
Jézus azt mondta tanítványainak: „Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.”
A mai napon mindenki vegye fel a maga keresztjét. Bánjuk meg bűneinket, bocsássunk meg mindazoknak, akik ellenünk vétkeztek és meg fogjuk tapasztalni, hogy egyre könnyebb lesz a teher.

ÖN-TÉR-KÉP a magyar nemzet lelkiállapotáról

Ahogy az egyes ember tudatalattija elraktározza a múltbeli történéseket, sérelmeket, megrázkódtatásokat, úgy egy nemzet kollektív tudattalanja is őrzi saját történelmének lenyomatait. A negatív élmények pedig valamilyen formában újból és újból felbukkannak az idő folyamán mindaddig, amíg meg nem oldódnak, fel nem oldódnak. Ezek a megoldott, illetve meg nem oldott problémák határozzák meg egy nemzet lelkiállapotát. Jelenczki István, legújabb filmjében – pszichiáter feleségével, Zseni Annamáriával és kutatócsoportjukkal – egy pszichológiai módszer, az ún. családállítás vagy rendszerállítás technikájával tárja fel a magyar nemzet jelenlegi lelkiállapotát, és mutat rá az öngyógyítás lehetőségére.

Itt az idő, hogy a nemzet büszkén felegyenesedjen… HANYATtLÓ – SZÁRNYALÓ: A film

A magyar nemzet, történelme során már számtalanszor volt abban a helyzetben, hogy egyfajta tetszhalott állapotból kellett felkelnie. Most sincs ez másként, de itt az idő, hogy büszkén felegyenesedjen és felvállalja az Istentől rendelt küldetését és elinduljon az ég felé, hogy beteljesítse sorsát – vallja Tóth Norbert kurátor, felidézve ezzel Párkányi Raab Péter szobrászművész életmű kiállításának koncepcióját.

A magyar, aki sorsközösséget vállal a magyarsággal.

Az egyik legmeghatóbb forgatásunk egy Zala megyei községben, Kehidakustányon történt, mégpedig a település polgármesterével, aki – mint kiderült – nem mindennapi ember. A rendszerváltozás előtt – ahogy az a nemzedékre jellemző volt – még csak nem is tudott a határon kívül rekedt magyar közösségek létéről, az első erdélyi útját követően azonban elhatározta, hogy minden mulasztását bepótolja. Többek között öt csángó gyermek tanulmányait és szülőföldön való boldogulását biztosította.

Ahányszor a Himnuszt mondjuk, Isten közbenjárásáért fohászkodunk

A Himnusz műfaját tekintve nem himnusz, hanem imádság, mégpedig közbenjáró ima. Ahányszor elmondjuk vagy elénekeljük – történjen az sporteseményen, nemzeti ünnepen, iskolai ünnepségen, de bármilyen eseményen, rendezvényen – Isten közbenjárását kérjük népünk megsegítésére. Még akkor is, ha ezt nem tudatosan tesszük. Ennek tükrében bátran jelenthetjük ki, hogy nincs még egy nemzet a világon, aki annyit fohászkodik Istenhez kollektíve, saját sorsa érdekében, mint a magyar.

„Magyar vagyok, de jász”

Molnár Jánost nemcsak nagyszerű festő- és grafikusművésznek, hanem nagyszerű magyar embernek is tartom, sőt, ő az általam ismert „legjászabb jász” is. Remekbeszabott bajsza alól mindig olyan megrendíthetetlen igazságok törnek elő, amelyek engem is minduntalan megerősítenek hitemben és elkötelezettségemben a keresztény magyar nemzet iránt.
Büszke arra, hogy keresztény, magyar és jász. Ahogy mondja: „A magyarok között a jászok a legkülönbek… Persze ugyanezt mondják magukról a székelyek, a palócok, a kunok vagy éppen a hajdúk” – teszi hozzá nevetve. A nemzeti múltra való büszkeség, az ősök, a hagyományok tisztelete hatja át munkásságát is, művészetében jelen van az Istenhit, képei a magyarsággal kapcsolatos szimbólumokkal telítettek.

„A magyart nem lehet csak úgy spongyával letörölni”

Arany János öt évvel halála előtt, 1877-ben írja a Kozmopolita költészet című versét, melyben a „világ-költővel” szembe helyezkedve mondja ki, hogy ő életét és költészetét hazája, s a magyar nép szolgálatára kötelezte el.

„…Ám terjessze a hatalmos
Nyelvét, honját, istenit!
Zúgó ár az, mindent elmos,
Rombol és termékenyit :
De kis fajban, amely ép e
Rombolásnak útban áll:
Költő az legyen, mi népe, –
Mert kivágyni: kész halál…”

Arany száznegyven évvel ezelőtt írta e gondolatokat. A fenyegetettség más irányból érkezik ugyan, de sorai nem is lehetnének aktuálisabbak. Azonban – mint minden időben – ma is akadnak vad magyarok és szelíd hazafiak, és közülük ki-ki a maga eszközeivel veszi népét védelmébe, figyelmezteti a veszélyre vagy emlékezteti nemzeti nagyságára.

„A kizökkent világ még nem zökkent vissza a helyére”

Két napja a média szinte minden platformon megemlékezett arról, hogy negyven éve került vissza a Szent Korona Magyarországra. A köztévé ismeretterjesztő műsorokkal és dokumentumfilmekkel jelentkezett, a sajtó hosszú cikkeket közölt viszontagságos útjáról, száműzetéséről és visszakerüléséről. Egyetlen probléma, hogy a magyarok Szent Koronájáról a hivatalos csatornák – preferenciától függetlenül – „a magyarság legfontosabb ereklyéjeként” beszélnek, ami fontos, értékes, esetleg még azt is megemlítik, hogy szakrális jelentőségű, de tárgyként kezelik.
A Szent Korona-tan, melynek kivetülése maga a Szent Korona, még mindig méltatlanul a háttérbe szorul. Pedig amíg nem kerül újra a magyar nemzet kollektív gondolkodásának középpontjába, – ahogy Dr. Papp Lajos professzor úr fogalmazott – a világ nem zökken vissza a helyére. Nemrégiben készítettem vele interjút, amely során kitértünk a Szent Korona-tan szerepére is. Most – a korona visszatérésének negyvenedik évfordulóján – álljon itt pár gondolat a professzor úrtól.

Egy székely ember a helyi közösségért – Beszélgetés Lukács Gézával

Soha nem felejtem el, mikor először érkeztem Székelyföldre. Tél volt, vonattal utaztam, éjjel, hálókocsiban. Nagyon izgatott voltam, hiszen Erdély iránti szerelmem sokkal régebbi keletű, mint az első valós látogatás. Valamikor éjfél és a határátlépés után mégis elnyomott az álom, s mikor kinyitottam a szemem már egy mesebeli havas tájon robogott a vonat. A hajnali fény a horizonton remegett, és a völgyben ülő házak ablakaiból lámpa világított, a kéményekből füst szállt fel. Mintha egy karácsonyi képeslap kelt volna életre, olyan volt a látvány.
Abban az évben még tizenkétszer mentem vissza Erdélybe, munka miatt vagy magánúton, de a szívem minden alkalommal nagyon húzott. Az évek során számos remek székely embert volt szerencsém megismerni, sokukkal a mai napig tartom a kapcsolatot. Megszerettem a tájakat, a hegyeket, a fenyveseket, jártam Dél-Erdélyben, Partiumban, a legtöbbet pedig Székelyföldön. Gyergyóba már – úgy érzem – haza megyek, és egy hazalátogatásom sem múlhat úgy el, hogy ne térjek be egy bizonyos szárhegyi portára.

A szívnek csak egy lökés kell… – karácsonyi gondolatok

A fogyasztói társadalom karácsonya már november első napjaiban reklámok és hirdetések neonfényébe borítja a kirakatokat, megjelennek a karácsonyi vásárok, ahol aranyárban vehet az ember fia mindenféle feleslegességet, amelyek nélkül talán élni sem lenne érdemes. Advent utolsó hetében az idegek pattanásig feszülnek, s az áldott várakozás, a békés együttlét, a lelki megtisztulás időszakában minden emberi elme csak azon kattog, mi mindent kell még beszerezni, hogy az ünnep tökéletes legyen. A XXI. században, mikor az év vége felé közeledve az igazi karácsonyi lelkület helyébe az ész nélküli költekezés szelleme költözött, mikor a Megváltó megszületésére való várakozást a szívekben felváltotta a pompa, a csillogás, a még több utáni sóvárgás, nehéz megtalálni a békés nyugalmat, átélni az ünnep valódi jelentőségét.

Hanyatlásból a szárnyalás felé – a magyar nemzet sorsának allegóriája

Az értéket hordozó, távlati értelmezéssel bíró, gondolatiságában a nemzet jövőjét előrelendítő magyar kortárs művészetet a fogadatlan prókátorok manapság nemzeti giccsművészetnek, iparos munkának bélyegzik. A kortárs művészvilág kritikáinak első számú elszenvedő alanya ma Magyarországon Párkányi Raab Péter. Nem csoda, hiszen a szobrászművész zsenialitása messze túlmutat a devianciát éltető, az individuum belső, ugyanakkor kicsinyes – az egész tekintetében lényegtelen – vívódásaira koncentráló modern kori, divatos trendeken, melyeket ma művészetnek kell nevezni. A sokszínűség egyformaságát éltető közegre nézve, a vele szemben megfogalmazott egyéni útkeresés, egyediség és maga az egyéniség veszélyt rejt. Hiszen, akinek saját gondolatai vannak, az többé nem irányítható, tehetsége nem nyomható el, nem állítható a rózsaszín, világító neoncső-művészek sorába. A legveszélyesebb mégis, mikor egy nemzeti érzelmű, tehetséges alkotó még Istenhite mellett is kiáll, beleépítve azt művészetébe

„A napnyugati világ múltáig sokszor lészünk még kevesek…” – beszélgetés Bicskei Zoltánnal, az Álom hava rendezőjével

A címadó sor Attila király szájából hangzik el a délvidéki Bicskei Zoltán Álom hava című filmjében, amely nemrég elnyerte az indonéziai Szellem, Vallás és Képzelet elnevezésű nemzetközi fesztivál legjobb nemzetközi játékfilmnek járó nagydíját. Az alkotást a magyarországi bemutatón volt szerencsém megnézni az Urániában, majd nem sokkal utána, de még a nemzetközi siker előtt elmentem Magyarkanizsára Zoltánhoz, hogy beszéljünk a film mögöttes tartalmáról, a magyarság dilemmáiról, a szülőföld értékéről és a nemzeti kultúra jelentőségéről.

Mintha útszéli kereszt lenne… – beszélgetés Párkányi Raab Péter szobrászművésszel

Szakrális tér nemcsak az egyház által megszentelt épület, templom lehet. Az ember élete során számtalanszor érzi úgy, hogy ahol éppen van, az valamilyen más minőség, valamiféle spirituális többlettel rendelkezik a többi helyhez képest, ahol korábban járt. Az adott tér kiszakad a világ szövetéből és különleges jelentőséget kap, talán a hozzá kapcsolódó élmény által, vagy éppen azért, mert egyfajta teremtő munka folyik benne, valami megszületik, életre kel, valami, ami szép, Istennek tetsző és embert is gyönyörködtet. Nem egy helyen éreztem már ezt a különleges erőt, de Párkányi Raab Péter műterme mindenképp ezek közé tartozik.

„Légy hív mindhalálig és néked adom az életnek koronáját” – beszélgetés Ádám Barnabás ezredessel a Szent Korona őrével

Ádám Barnabás ezredessel a Honvéd Koronaőrség parancsnokával a Döntés című nagyszabású kiállításhoz kapcsolódó Esti beszélgetések című programon találkoztam először és már akkor megütötte a fülemet, hogy a Szent Koronáról, mint személyről, egyes szám harmadik személyben beszél. A program után volt alkalmam a nyilvánosságon kívül is meghallgatni szerteágazó tudásán, személyes tapasztalatain alapuló véleményét a Szent Korona jelentőségét, a magyarság múltjával kapcsolatos sok elhallgatott igazságot és nemzetünk valós történelmi nagyságát illetően. A beszélgetés végére annyi értékes és addig nem hallott információval gazdagodtam, hogy úgy éreztem, mindezt meg kell osztanom…

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás