A dévai Szent Ferenc Alapítványt, valamint Böjte Csaba áldásos tevékenységét mindenki ismeri. Az ismertségnek, a médianyilvánosságnak köszönhetően az alapítvány az elmúlt évek során több ezer gyermeknek adott otthont és ellátást. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy nem Böjte atya az egyetlen ferences testvér, aki árváknak ad jövőt Erdélyben. Egy olyan szerzetest szeretnék most bemutatni, akire még nem figyelt fel a nyilvánosság, az anyaországban talán nem is hallottak róla, így adományokban sem bővelkedik, mégis erőn felül azért dolgozik, hogy reményt adjon a reménytelenségbe született magyar gyermekeknek.
Bakó Bélával, vagyis Pál atyával Marosvásárhelyen találkoztam először az alább megtekinthető kisfilmünk forgatása során abban a házban, amelyen ő maga osztozik néhány árvájával. Az általa vezetett Szent Erzsébet Egyesület ezen kívül még kilenc otthont működtet Marosvásárhelyen és Marossárpatakon, ahol hetven árva, félárva, elhagyott és szociálisan rászoruló gyermek és fiatal kap szállást, a lehetőségekhez képest teljes körű ellátást, és ami a legfontosabb, szeretetet.
“Tudják, ha hibát is követnek el, én nem taszítom el, hanem még inkább szeretem őket, úgy, ahogy vannak.”
Pál atya az a fajta ember, akinek meg sem kell szólalnia, ahhoz, hogy a szívébe zárja őt bárki, aki csak meglátja; arcáról ugyanis sugárzik a kedvesség, a békés jó szándék, az alázat, a szolgálat, egyszóval a ferences lelkület. Senki meg nem mondaná, hogy széles, mégis szerény mosolya mögött óhatatlanul megbújik az aggodalom, a küzdelem, hiszen sokszor a mindennapi betevő előteremtése is bizonytalan a gyermekek számára. Mégis mindent megoszt velük, hiszen ahogy mondja: „Apám arra tanított, ne edd magadban a kenyeret!”
A „minoritás”, vagyis a kisebb testvériség gondolata, a kitaszítottakkal való együttérzés szellemében jelenik meg az Assisi Szent Ferenc által alapított Ferences Rend életében, melynek szerzetesei nyolcszáz éve patrónusai a magyar nemzetnek. A ferencesek a török hódoltság alatt váltak igazán népszerűvé a rászorulók körében, s váltak az elesettek „igaz barátaivá”. Jelentős részt vállalnak a felnövekvő nemzedékek nevelésében-oktatásában, a kulturális örökség megőrzésében és megismertetésében, szegényeket, betegeket, időseket, fogyatékkal élőket, rászoruló családokat, munkanélkülieket, hajléktalanokat segítenek.
Szent Ferenc a következőképp imádkozik: „…Ó Uram, segíts meg, hogy törekedjem, nem arra, hogy megvigasztaljanak, hanem hogy én vigasztaljak, nem arra, hogy megértsenek, hanem arra, hogy én megértsek, nem arra, hogy szeressenek, hanem hogy én szeressek…” Ez a szellemiség köszön vissza Pál atya minden tettéből, akinek ferencessége – saját szavai szerint – nem csak abban kell, hogy megnyilvánuljon, hogy a rendi habitust hordja.
Hisz abban, hogy a személyre szóló nevelés, az odaadó figyelem, a családi légkör elengedhetetlen az egészséges lélek kifejlődéséhez, ezért mindent megtesz, hogy mindennapi szoros kapcsolatot ápoljon árváival. Ugyanakkor egy kis farmon megtanítja őket a felelősségtudatra és a munka szeretetére, hogy később képesek legyenek saját erőből boldogulni. „Egyik örömforrásuk a jól elvégzett munka utáni dicséret, és hogy rájuk figyelünk. Ahogy a kapun belépek, szaladnak elémbe, mert tudják, ha hibát is követnek el, én nem taszítom el, hanem még inkább szeretem őket, úgy, ahogy vannak” – Pál atya vallomása mindent elárul.
Azóta már többször találkoztam vele, de ez az első beszélgetés beivódott az emlékezetembe. Mélységes örömmel és reménnyel tölt el, hogy ma is élnek Pál atyához hasonló emberek, akik egész életüket a rászorulók megsegítésére teszik fel önzetlenül, távol a reflektorfénytől, szinte önerőből.
Isten áldja, Pál Atya!
Pax et Bonum!
Zana Diána
A film a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából készült.
Adományozással kapcsolatos információk IDE kattintva.
Hamvazószerda van, a Húsvétig tartó negyvennapos böjt kezdőnapja, melyet a lemondás időszaka követ. A böjt megnyílás Isten felé, az Ő szeretetére; azonosulás Jézussal, megtapasztalása – hacsak csekély részben is – az Istenfiú szenvedésének. Ilyenkor úgy érezhetjük, átvállalhatunk egy nagyon keveset az Ő vállára nehezedő kereszt súlyából.
Jézus azt mondta tanítványainak:„Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.”
A mai napon mindenki vegye fel a maga keresztjét. Bánjuk meg bűneinket, bocsássunk meg mindazoknak, akik ellenünk vétkeztek és meg fogjuk tapasztalni, hogy egyre könnyebb lesz a teher.
„Ember ne feledd, hogy porból lettél, és porrá válsz” – emlékeztet a pap a hamvazószerdai szentmisén. A porszem egyedül védtelen, kicsi és tehetetlen. Összefogódzva azonban képes hegyekké magasodni. Éppen úgy, ahogy mi magyarok is csak egymásba kapaszkodva építhetünk jövőt a Kárpát-hazában.
Emlékezzünk rá, hogy porból vagyunk ugyan, de Isten erre a porra bízta az egész világot.
Ahogy az egyes ember tudatalattija elraktározza a múltbeli történéseket, sérelmeket, megrázkódtatásokat, úgy egy nemzet kollektív tudattalanja is őrzi saját történelmének lenyomatait. A negatív élmények pedig valamilyen formában újból és újból felbukkannak az idő folyamán mindaddig, amíg meg nem oldódnak, fel nem oldódnak. Ezek a megoldott, illetve meg nem oldott problémák határozzák meg egy nemzet lelkiállapotát. Jelenczki István, legújabb filmjében – pszichiáter feleségével, Zseni Annamáriával és kutatócsoportjukkal – egy pszichológiai módszer, az ún. családállítás vagy rendszerállítás technikájával tárja fel a magyar nemzet jelenlegi lelkiállapotát, és mutat rá az öngyógyítás lehetőségére.
Jelenczki István, filmrendező, képzőművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja
Mikor tavaly nyáron először megnéztem az ÖN-TÉR-KÉP című filmet, nem túlzok, ha azt mondom, sokkos állapotban hagytam el a filmszínház épületét. Annyira erős érzelmi hatást gyakorolt rám, hogy napokig más sem járt a fejemben, mint a magyar nemzet feltárt lelkiállapota, illetve a kiút keresési lehetőségek. Mivel elsőre az érzelmi töltet dominált, már akkor biztos voltam abban, hogy még egyszer meg kell néznem a filmet, hogy másodjárta józanésszel, a tartalmi részletekre is tudjak koncentrálni.
A család- vagy rendszerállítás módszerét hívták segítségül Jelenczki Istvánék, amikor 2013-ban elkezdtek dolgozni a magyarság tudatalattijának feltárásán. A családállítás módszerét egyébként Bert Hellinger dolgozta ki, abból kiindulva, hogy a lelki problémák gyökerei nem feltétlenül csupán az egyén saját életében keresendőek. Az egyént egy több főből álló rendszer, a család tagjaként határozta meg, amelyben az egyes életút összefonódik a felmenők sorsával. A család múltbéli traumái, ezáltal kihatnak a tagok életére. Hellinger szerint a családi lélek, családi tudattalan történések sokszor nagyobb befolyással bírnak az életünkre, mint a tudatos döntéseink.
A Hellinger által megfogalmazott törvényszerűségek azonban nem csupán családokra érvényesek, hanem bármilyen rendszerre vonatkoztathatóak. A nemzetállítás és az eredmények elemzésének két és fél éven át tartó munkája során a kutatócsoport tagjai a nemzet lelkében megőrződött, elfelejtett vagy elfelejtetett, illetve a hazugságok során meghamisított önképre kérdeztek rá, valamint kísérletet tettek azon drámai történések előhívására a magyar nemzet emlékezetéből, amelyek meghatározták, és a mai napig meghatározzák annak lelkiállapotát.
A filmet, rendezője két részre osztotta, az első hetven percben a magyar nemzet jelenlegi helyzete rajzolódik ki a néző szeme előtt. A csoporttagok a Magyar Nemzetet magát, illetve annak egyes lélekrészeit, befolyásoló tényezőit jelenítették meg az állítás során. Mondanom sem kell, hogy az eredmény siralmas. A rend felborult, a nemzet fájdalmai, a feldolgozatlan múltbéli tényezők, a nemzeten kívüli befolyásoló erők kerekedtek felül, a szakralitással való kapcsolat majdnem teljesen megszakadt, szinte minden pozitív érzelemrésztől idegenkedik a rendszer. A nemzetnek része ugyan az indulat, amely a cselekvés elindítója, azonban egyelőre nem aktiválja semmi, így félő, hogy végleg eltűnik, s ha ez bekövetkezik, az a nemzethalál képét vetíti előre.
Másodjára néztem végig ugyan a diagnózis felállítását, mégis úrrá lettek rajtam az érzelmek. Ugyanazt a dühös tehetetlenséget éreztem, amelyet az első alkalommal is tapasztaltam, és amelyet olyan sokszor érzek, mikor a magyarság sorsára, az ellene elkövetett sok igazságtalanságra, történelmének meghamisítására gondolok. Bárcsak újra öntudatra ébredne és rátalálna saját nemzeti múltjára, gyökereire, büszkeségére, Istenre ez a meggyötört nemzet! Vajon van esély minderre?
Jelenczki István, filmje második részében választ ad a kérdésre, hiszen az újabb nemzetállítás során fény derül a kiút, az öngyógyítás lehetőségére. A rendszer elemeinek, vagyis a csoport tagjainak interakcióiból kiderül, hogy mindenekelőtt a rendnek kell helyreállnia, amelyhez elengedhetetlen a szakralitással való kapcsolat megerősödése. A Magyar Nemzet a szakrális lélekrésszel, illetve saját lelkiismeretével folytatott párbeszéde jelentette számomra a film katarzisát és egyben legfontosabb üzenetét, vagyis, hogy a magyar néplélek gyógyulásához két elem elengedhetetlenül szükséges. Az egyik a szakralitás természetes jelenléte a nemzet életében, a másik pedig a múlt igazságtalanságainak, a bűnöknek, rémtetteknek feltárása és feloldása, amely által a lelkiismeret megnyugodhat.
Mindez azonban csupán lehetőség arra, hogy a Magyar Nemzet lelkiállapota helyreálljon. Mindenekelőtt magunktól kell bocsánatot kérnünkazokért a bűnökért, amelyeket a magyarság követett el önmaga ellen – mondja a rendező. Jelenczki István következtetése szerint, ahhoz, hogy a nemzet a gyógyulás útjára léphessen, először minden embernek a saját életében kell helyreállítania a szakrális minőséget, ezáltal a rendet.
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Legutóbbi hozzászólások