Teremtő regejárás
Nyár közepe van, a nappalok forrók, az éjszakák langyosak, a Duna komótosan hömpölyög. Július harmadik hétvégéjén – immár huszonkettedik esztendeje – a folyó kanyarulatában, a Börzsöny lábainál fekvő, hangulatos kisváros, Nagymaros megtelik kultúrával. Hajdanvolt költők kelnek életre, kellemes dallamok zengenek-bonganak és csengenek, művészet árad; regejárás zajlik.
A Regejáró Misztrál Fesztivál második napjának késő délutánján sietve lépkedek a macskaköves utcán lefelé, nehéz ilyenkor parkolóhelyet találni a központban, nekem is csak távolabb sikerült megállnom. A képzőművészet helyi központja, a Sigil Galéria és Kávézó felé igyekszem, amely már önmagában is kellemes hely, az egyik kedvencem a környéken színes, barátságos, igényes vendégterével és nagynak mondható, otthonos hangulatú kiállítóterével, melyben egy cserépkályha és egy zongora is áll. Ilyenkor mindig zsúfolásig telik, mivel éppen kezdésre érkezem, már csak az ajtóból tudok fülelni, hogy halljam a kiállításmegnyitót.
Török Máté, a Misztrál egyik alapító tagja nemcsak a zene és az ének, de a fotóművészet területén is jelentős alkotó. Tavaly a cianotípia technikájával varázsolta kékbe a kiállítóteret, ezúttal pedig a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíjprogramjának ösztöndíjasaként az 1960-as évek végén indult verséneklő társadalom tagjainak portréiból készült válogatását mutatta be Versénekmondó címmel, akiket nemcsak fotózott, de beszélgetett is velük, melynek eredményeként hiánypótló anyag születik majd – ahogy a művész fogalmaz – a mai, kortárs közvetítők, a mai kor históriásai és a versekben rejlő dallamok megkeresői megismerésének érdekében.
A falakról fekete-fehérben néznek le ránk a jelen regemondói, ikonikus alakok, köztük Sebő Ferenc, a Gryllus fivérek, Lakner Tamás, Dévai Nagy Kamilla, Tolcsvay Béla és még sokan; olyanok is, akik már az öröklétben énekelnek, mint Kobzos Kiss Tamás és Kátai Zoltán. Utóbbinak énekhangja szinte a fülemben cseng, miközben Török Máté arra emlékszik, ahogy számos korábbi fesztiválon fellépett. A kor legjelentősebb verséneklői között még inkább felerősödik bennem az a sajátos Misztrál-hangulat, amely ilyenkor minden helyszínről – a galériából, a templomkertből és a római katolikus templom belső teréből, de az előtte lévő, vásáros utcából is – árad, mégpedig a regejárás mitikus, misztikus, fellegajtó nyitogató varázsa, mikor az az érzésem, hogy nem csupán zenészek, énekesen állnak a színpara, hanem mágusok, táltosok és garabonciások szólítanak meg művészetük által.
A különleges helyszín csak még inkább felerősíti ezt az élményt. Szemben a Pilis vonulatai között a Visegrádi-hegység égbenyúló szikláin terebélyesedik a fellegvár, melyet az első csillagok megjelenésével egy időben elborít a fény. A távoli csodáról a szintén fényárban úszó barokk templomtoronyra fókuszálok, amely szinte karnyújtásnyira van, hiszen a templomkertben áll a színpad. Miközben a fűben üldögélek, ahogy sok száz másik ember is teszi, a Misztrál már hangol. Még a fülemben cseng Ferenczi György és az 1ső pesti rackák különleges dallamvilága, melyben keverednek a magyar népzenei motívumok a világzene számos elemével. Egy biztos, Petőfi Sándor így még nem szólalt meg. Külön elismerés Ferenczi Gyuri – bravúros szájharmonika virtuozitása mellett – humoráért és lazaságáért, amellyel még adott egy lökést az amúgy is jó hangulatnak.
S, ha már Petőfi, a Misztrál is jelentkezett három új megzenésítéssel forradalmár költőnktől, hiszen születésének kétszázadik évét éljük, minek apropóján 2022 és 2023 Petőfi-emlékévvé nyilváníttatott. Éppen azon kuncogok, hogy már a hangolás is élvezetes, ha a Misztrálról van szó, egyfajta előszele annak a varázslatnak, amely minden alkalommal hatalmába kerít, ha a fiúk muzsikálnak. Tíz óra körül mindenki elfoglalja a helyét a színpadon, és az első ismerős dallam hallatán az egész nagyérdemű talpra pattan, hogy közösen, állva énekeljék a zenekarral régi magyar himnuszunkat, a Boldogasszony anyánk kezdetű éneket.
Nincs felfutási ív, ez olyan erős kezdés, amelynek nehéz fenntartani a hatását másfél órán keresztül, a Misztrálnak azonban – ahogy mindig – ezúttal is sikerül; Ady, Babits, Petőfi, Verlaine; megáll az idő, mégis elrepül, s azon kapom magam, hogy már ütik a dobokat, és szól a Turáni induló, amit hiába hallottam már milliószor, valahogy minden alkalommal más, s mégis mindig felébreszti azt a bizonyos magot a magyar szívek mélyén. Körülnézek, már jócskán benne vagyunk az éjszakában; van sör, bor, pálinka is, mégsem látok hulla részeg embereket, ahogy fesztiválokon általában; itt valahogy mindig olyan szelíd, szép és nemes a jelenlét, amilyen az eredendő magyar néplélek is. Nem kell kifejteni, ugyanis Kárpáti Tibor már megtette a Gyöngyöt az embernek című versében, amely a Misztrál örökérvényű dalában zárszóként és égbe kiáltott fohászként szólal meg végezetül.
A Regejáró Misztrál Fesztivál az idők során egy olyan bensőséges eseménnyé nemesedett, ahol ismeretlenül is barátok, sőt család vagyunk, ahol a magyar lélek húrjai pendülnek, ahol nemcsak számos kulturális élménnyel gazdagodunk, de egy különleges, megismételhetetlen, sokszor transzcendens megéléssel is, hála azoknak a művészeknek, akik muzsikájukkal nemcsak szórakoztatnak, de egyúttal teremtenek is. Köszönöm a Misztrálnak, amiért mindezt évről évre átélhetem!
Zana Diána
Legutóbbi hozzászólások