“Hontalanná váltam…”

“Hontalanná váltam…”

2004-ben ezen a napon az anyaországiak többsége megtagadta külhonba szakadt testvéreit. Tizenöt évvel ezelőtt – a tudatlanság vagy a manipulálhatóság okán, de – erkölcsi mélyponton volt az ország magyarsága. Adósai vagyunk az elszakított nemzetrészeink magyarjainak, akik egy évszázada tűrték, és tűrik ma is a kisebbségi lét megpróbáltatásait, akik – ahogy Kányádi Sándor is fogalmaz – „nem mozdulnak a viharban, inkább szálig kettétörnek.

Dédapám családjának címere.

Történelmünk során, mindig a végeken dőlt el az ország sorsa, és végváraink még mindig tartják magukat. Őrzik nyelvünket, hagyományainkat, az ősi magyar szellemiséget, sokkalta jobban minálunk. Teszik ezt a mai napig, és tették akkor is, amikor itthonról – nemhogy segítő jobb, de – kemény elutasítás érkezett.

2004-ben még kiskorú voltam, így nem szavazhattam, mégis, minden nemmel voksoló vagy távol maradó nemzettársam helyett szégyellem magam és csak remélni tudom, visszakapaszkodtunk már egy olyan morális szintre, hogy ehhez hasonló gyalázat ne fordulhasson elő többet.

Atyai dédapám, Petke Béla Illyefalváról származott. A trianoni békeparancs értelmében, családjával együtt egy olyan ország fennhatósága alá került, amelynek elöljárói mindent elkövettek az erdélyi magyarság lelki – és sokszor testi – megnyomorításának érdekében. A II. bécsi döntés levegőhöz engedte ugyan a fuldoklót, de a II. Világháborút lezáró párizsi békeszerződés újra víz alá nyomta.

Dédapám ekkor írta a verset, amelyben benne foglaltatik, nem csak az ő személyes, de az egész székely és erdélyi nép sorsa és szívfájdalma. Címe nem volt, egyik sorára hivatkozva, én adtam neki a „Hontalanná váltam…” címet. Ezt, a számomra felbecsülhetetlen értékkel bíró írást adom most közre.

 

 

Hontalanná váltam…

 

Elmerengve nézek, s közben lelkem sajog,

A múltra gondolván a szívem is felzokog.

Hontalanná váltam, mi bűnöm Istenem?

Ha oly nagy a bűnöm, bocsásd már meg nekem.

 

Összekulcsolt kézzel könyörögve kérlek,

Szabadítsd már fel a szegény székely népet.

Magyarnak születtek, s ők igaz magyarok,

Miért lettek rabok, s miért nem szabadok?

 

Székely hegyek, völgyek, kedves kis patakok,

A sors széjjel szórt, de nem vagyunk boldogok,

Helyünket nem leljük, hűtlenek nem lettünk,

A jó Isten tudja, mennyit is szenvedtünk.

                                     

                                                   (Petke Béla, ~1945.)

 

A kiemelt képen Petke Béla, a dédapám (a vers szerzője) és felesége, a dédanyám látható. Mindketten székelyek voltak. 

 

 

A Szivárványon túl… Beszélgetés Ady István lelkésszel

A Szivárványon túl… Beszélgetés Ady István lelkésszel

Mikor beléptem a mezőségi szórványban lévő, magyarfülpösi Szivárvány Házba, az itt lakó, nehéz körülmények közül érkező óvodások és kisiskolások szinte megrohamoztak. Soha nem láttak korábban, mégis ölelgettek, puszilgattak, húztak-vontak magukkal. Mikor rákérdeztem, minek köszönhető ez a – látszólag – feltétel nélküli bizalom, Ady István lelkész úr, a Szivárvány Ház vezetője elmondta, ezek a gyermekek hazulról nem kapnak szeretetet, ha valaki mosolyog, és nem kell félni tőle, mint ahogy legtöbbször otthon – a testi fenyítéstől, a lelki terrortól – akkor már boldogok.

Ady István református lelkész, a Szivárvány Ház vezetője

Miután Fülpösön tíz évig szünetelt a magyar nyelvű oktatás, Ady István kezdeményezte az anyanyelvi tanulási lehetőség biztosítását a magyar gyermekek számára. Nagy nehézségek árán, a román állami bürokrácia, a szándékos hátráltatás és a szülők kezdeti vonakodása ellenére, 2001-ben újraindult az állami óvoda és kisiskola, amelynek a mai napig a Szivárvány Ház ad otthont. A román állam azonban kizárólag egy tanítónő és egy óvónő bérét biztosítja, ezenkívül semmi mást.

Miután a hatalom közölte, hogy mégsem indulhat a tervezett létszámmal az oktatás, a Tiszteletes úr a Beszterce-Naszód megyei Mezőörményesről két nehézsorsú kislányt hozott Magyarfülpösre az iskolába, akik a lelkészi családdal laktak együtt az első évben. A kezdetben iskolának szánt épület azért lett végül bentlakás, mert a gyerekek mind hátrányos helyzetűek. Sokan a szülők közül szenvedélybetegek, túlélési lehetőségnek tekintenek a gyermek után járó állami támogatást. Ilyen helyzetben, lehetetlen küldetés volt, hogy a gyermekeket minden nap ingáztassák, így Ady István létrehozta a Szivárvány Alapítványt és holland segítséggel kialakította az épület tetőterében a 18 férőhelyes bentlakást, pedagógust, szakácsot, tanszert stb. biztosítva számukra díjmentesen.

A gyerekek szeretettel árasztottak el, amint megérkeztem…

A kicsik péntekenként haza mennek, hiszen a nehézségek ellenére sem szeretnék a családi környezetből teljesen kiszakítani őket, a legtöbbször azonban ugyanazokban a ruhákban vannak, mikor vasárnap értük mennek. Ezeket el kell dobni, mert használhatatlanra koszolódnak, a kollégiumban pedig tetvetlenítéssel indul minden hét. Van, hogy egész hétvégén nem esznek és legtöbbjük “otthon” fűtetlen helyiségben a betonpadlón alszik, ezért gyakori a betegség is.

A Tiszteletes úr mesélte, hogy az elején elkövette azt a hibát, hogy az egyik kislánytól (akinek az 5 másik testvére is a Szivárvány Házban él hétköznaponként) megkérdezte, hogy mi volt a vasárnapi ebéd. A gyermek elmesélte, hogy az édesanyja adott 10 lejt az édesapjának azért, hogy vegyen egy csomag töltött kekszet. Ez lett volna az ebéd a nyolcfős családnak. Az apuka azonban talált 8 lejért sört, így nem ebédeltek. De az is előfordult, hogy az egyetlen ruha, amiben a kicsi haza került, eltűnt, cigarettára cserélték a szomszéddal. “Ne tartsa otthon a gyerekét! Ne gyújtson tüzet a füzettel, engedje tanulni, hogy legyen valaki belőle!” – ilyen és ehhez hasonló felszólításokban nyilvánul meg a fülpösi lelkész aggodalma a szülők irányába.

A gyermekek jövője iránti aggodalom sokszor kiült az arcára…

Ady István és kollégái gondviselése azonban nem ér véget az elő négy osztály elvégzése után sem, hiszen nélkülük – szülői gondoskodás híján – kérdésessé válna a gyermekek további sorsa. Ezért született meg a szászrégeni szórványkollégium létrehozásának ötlete, hogy az utánkövetés is biztosított legyen. Itt a felső tagozatos gyermekek ellátása a héten megtörténik, a kollégiumból pedig a környék magyar nyelvű iskoláiba járhatnak. Ugyanakkor az is nyomós érv volt a létrehozás mellett, hogy a Szászrégenben működő magyar osztályok sorsa gyerekhiány miatt megpecsételődni látszott.

A kis diákok az itt eltöltött idő alatt szakszerű oktatásban, nevelésben részesülnek képzett szakemberek segítségével. Ennek köszönhetően a későbbiekben könnyebben sikerül megtalálniuk a helyüket az életben, valamint a magyarság számára is értékes egyénekké fejlődhetnek, nagy esélyük lesz arra, hogy ne sodródjanak le a társadalom alsó peremére. A felső tagozatosoknak létrehozott kollégium alsó két szintje működik, azonban a legfelső rész, amely még egyszer ennyi lélek befogadására lenne alkalmas, egyelőre – forrás hiányában –befejezetlen.

Mikor megkérdeztem a Tiszteletes úrtól, mik a kilátások, hittel telve csak annyit mondott: „Tudom, hogy egyszer kész lesz, bízom az Úrban!” Ady Istvánék emberfeletti munkával biztosítják az egyetlen lehetőséget ezeknek a gyermekeknek, hogy magyar nyelven tanulhassanak. Ugyanakkor az egyetlen lehetőségük arra is, hogy rendszeresen étkezhessenek, fűtött szobában alhassanak, megtanulhassanak írni, olvasni, imádkozni. Legtöbbjüknek pedig menedék az otthoni agresszivitással és kilátástalansággal szemben.

A Szivárvány Ház az egyetlen hely, ahol a fülpösi és környékbeli magyar gyermekek anyanyelvükön tanulhatnak.

Mindent megtesznek, pályáznak, jótékonysági találkozókat szerveznek, de így is napról-napra – ahogy a Tiszteletes úr fogalmazott, koldulásból – élnek. A holland segítség elkezdett apadni, ugyanis a csapat kiöregedőben van, a jelenlegi fiatalok pedig már nem tartják annyira fontosnak a támogatást. Bár osztozom a Tiszteletes úr véleményében, miszerint nem is nekik lenne kötelességük magyar nemzetünk rászorulóira odafigyelni. “Nem tudok beletörődni abba, hogy a jelenleg negyvenkilenc gyermek mindennemű szükségleteit, hat munkatárs minimálbérét, a közköltséget a pályázati pénzekből próbáljuk fedezni úgy, hogy nem tudunk egy évre, talán évekre előre tervezni. Csak abban reménykedem, hogy vannak, kell, hogy legyenek olyan segítőkész magyarok, lelkes emberek, akik képesek volna hozzájárulni ahhoz, hogy néhány éhes, mezítelen, lelki rabságban szenvedő gyermeknek egy másféle utat, reményt, lehetőséget nyújtsunk.” – mondja. A segélykiáltás a Szivárvány Alapítvány honlapján így hangzik: „Nos itt vagyunk a 24. órában a két kollégiummal, 25 nagy szegénységben élő gyermekkel(még ki tudja hánnyal?!)és megszűnni látszó magyar oktatással a fejünk fölött.” A gyermekek száma azóta 49-re nőtt.

Nem titkolt szándékom, hogy ezúttal nem csupán tudósítani, értékes gondolatokat közreadni szeretnék, ahogy az eddigi írásaim és filmjeim zömével. A jó szándékú, segítőkész lelkeket kívánom megszólítani. Hiszem, hogy sokan vagyunk, akiket nem hagy hidegen a túlélésért küzdő nemzettársaink sorsa, főként ha gyermekekről van szó.

Kérem, aki tud, járuljon hozzá ehhez a szép és nemes küldetéshez, amelyet Ady István tiszteletes úr és munkatársai önzetlenül magukra vállaltak!

 

Máté evangéliumából, Jézus urunk szavaival ajánlom Ady István tiszteletes úrral, a Szivárvány Házban készített riportfilmünket:

„Bizony mondom nektek, amennyiben eggyel az én legkisebbjeim közül megcselekedtétek, énvelem cselekedtétek meg.”

Mt 25,46

 

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából

 

A Szivárvány Alapítvány bankszámla adatai:       

 

Fundatia Regenboog Curcubeu Szivarvany                                                                                       
Cod fiscal: 12699850                                                                                                                             
Str. Principala Nr. 179;                                                                                                                                        
Localitatea Filpisu Mare                                                                                                                                                   
Comuna Breaza                                                                                                                                                                 
Judet Mures

 

BRD Agentia Reghin

str. Mihai Viteazu, nr. 18, Reghin, jud. Murea, ROMANIA

RO06BRDE270SV02487352700 – EUR

RO79BRDE270SV03274502700 – RON

RO27BRDE270SV81501192700 – HUF

 

 

Erdélyért! A magyar szabadságért! – megjelent Cey-Bert Róbert legújabb könyve

Erdélyért! A magyar szabadságért! – megjelent Cey-Bert Róbert legújabb könyve

Kétség nem fér hozzá, hogy Cey-Bert Róbert Gyula testében egy szabadságharcos lélek lakozik, hiszen egész eddigi életét és munkásságát végigkísérte a szabadság eszméjének, a lélek szabadságának mindenek felettisége, amely természetesen – a ma divatos libertinizmussal szöges ellentétben – Istentől és nemzettől elválaszthatatlanul, azokkal egységet alkotva értelmezhető csupán.

A szabadság iránti elkötelezettsége már ifjúkorában szárba szökkent, mikor tizennyolc évesen az 1956-os forradalom hírét meghallva, Kaposvárról gondolkodás nélkül Budapestre utazott. Saját elmondása szerint, akkor égett ki belőle végérvényesen a félelem, amikor először dobta meg égő benzines üveggel az orosz tankokat, majd kiszaladt a golyózápor elé, hogy behúzza a kapualjba tüdőlövést kapott társát. Élete legszebb hetét pedig akkor élte, amikor a ruszkik elhagyták az országot és a többiekkel együtt azt hitte, megnyerték a haza, a nemzet szabadságát.

A szabadságharcos álma azonban nem tartott sokáig, november 4-én, a bevonuló Vörös Hadsereg lába nyomán a remény rémálommá változott. Menekülnie kellett, a gimnáziumot már Ausztriában fejezte be, majd Genfben diplomázott, a doktori disszertációját a párizsi Sorbonne-on írta. Ezt követően kezdődött a belső-ázsiai és távol-keleti élet, amely minden képzeletet felülmúl… Őstörténeti kutatásai Ujguriába, Tibetbe, Mongóliába, vallástörténeti kutatásai Burmába, Laoszba, Thaiföldre, Kínába és Japánba vitték.

Ahhoz, hogy megírhassa Atilla történetét vagy, hogy beszámolhasson a magyar ősvallásról, tradíciókról, étkezési szokásokról, ősi jelképekről – úgy érezte – át kell élnie, minden zsigerével átéreznie azt a testi-lelki-szellemi szabadságot, amely mentén őseink élték életüket. Ezért lakott Belső-Mongóliában egy jurtában, ahol a végtelen sztyeppén vágtázott lovával, vadászott sólymával, ahogy annak idején elődeink is tették.

Hónapokig élt a burmai őserdőben a Karenni néppel, amely azóta is saját szabadságharcát vívja, hogy megőrizhesse önállóságát, hagyományait és szokásait, és amely a mai napig az ősi természeti népek életformáját követi. Annyira megkedvelte ezt a lélekben rokon, szabadságszerető népet, hogy ügyüket azóta is ő képviseli a nemzetközi térben. Amő nevű táltosuktól sokat tanult a belső béke, a lélek szabadságának kiteljesedése tekintetében. Ezeket az élményeit ’A sólyom embere útjai’ című önéletrajzi regényében írja meg.

Ide, a Burmai őserdőbe, a Karenni néphez vonult vissza nemrég, hogy a kutatómunka után megírja a ’Székely Hadosztály – Erdélyért! A magyar szabadságért!’ című könyvét, amely az ’56-os eseményeket felelevenítő ’A szabadságharcos – Egy élet 1956 szellemében’ után, a „Szabadság” trilógia második kötete. A már megszokott regényes, olvasmányos formát a történelmi tények feldolgozása teszi hitelessé, ugyanakkor a személyes történetek bemutatása, a szerelmi szál kibontása, a korábbi kötetekben szereplő hősök leszármazottainak felbukkanása teszi emberközelivé. Ahogy a kiadó, Püski István fogalmazott a könyv első bemutatóján – Budapesten a Józsa Judit Galériában –, az olvasó drukkol, bízik, együtt érez, egyet nem tud: letenni a könyvet.

A könyv bemutatóján Cey-Bert Róbert Gyulával, a szerzővel, Józsa Judittal és Csámpai Ottó professzorral.

A Székely Hadosztály története az ősi székely hun mondák csodálatos világát idézi fel, amelyben a hős ősök, Atilla király és Csaba királyfi támogatásával visszaverik az ellenséget és megvédik szülőföldjüket. Amit a Székely Hadosztály tett 1918-1919-ben, az a mondabeli csoda megvalósulása, hiszen a magyar hadtörténelem legmegrendítőbb védelmi harcait vívták a haza fennmaradásáért.

1918. október 31-én, az alattomos puccsal hatalomra került balliberális, hazaáruló Károlyi-Jászi kormány leszerelte és feloszlatta a haza megvédésére képes harcedzett, világháborús magyar hadsereget, mikor pedig a legnagyobb szükség lett volna rá. Az Antanthatalmak által támogatott csehek, románok, szerbek kockázat nélkül megindulhattak Magyarország leggazdagabb területei: Erdély, Felvidék, Délvidék meghódítására. Puskalövés nélkül foglalhatták el hazánk területeinek nagy részét. Az ország megállíthatatlanul sodródott a nemzeti megsemmisülés irányába…

Ekkor azonban csoda történt: a mondabeli hősök visszatértek. A székely hazafiak képtelenek voltak tétlenül nézni, hogy Károlyiék átjátsszák az országot az Antantnak és csatlósainak. Kratochvil károly elrendelte a védelem megszervezését, végül megalakult a Székely Hadosztály, amely felvette a harcot az Erdélybe betörő román és francia csapatok ellen. A vasszékelyeket az önzetlen hazaszeretet vitte harcba – ahogy a Verbőczy zászlóalj lobogóján álló felirat hirdette – „Istenért, Erdélyért és a magyar szabadságért”.

A pacifizmus tébolyában tobzódó balliberális Károlyi-Jászi kormány mindent megtett, hogy a Székely Hadosztály honvédő harcát elfojtsa. Miközben a román csapatokat titkon fegyverekkel látják el, a székelyeknek megtiltották Kolozsvár és az erdélyi magyar városok védelmét és felszólították őket, hogy békésen adják át azokat a bevonuló románoknak. 1919. januárjában a Székely Hadosztály katonáinak elege lett a hazaáruló kormány önfeladó politikájából és úgy döntöttek, hogy nem követik tovább a kormány utasításait

Cey-Bert Róbert, regényével az egész nemzet adósságát rótta le a kivételesen bátor és hazafias vasszékelyek előtt, akik miután Székelyföld elesett, tovább harcoltak, szemben a román túlerővel, hátukban a vörösökkel, és a legkilátástalanabb helyzetben sem adták fel. Otthonuk eleste után nem tették le a fegyvert, hanem Erdélyért küzdöttek, a magyar szabadságért szálltak harcba, Székelyföldtől Siófokig ontották vérüket azért, hogy mi ma magyarok lehessünk. A legszörnyűbb hazaárulás korszakában a legnagyobb hazaszeretetről tettek tanúbizonyságot. Akiket a “felszabadulást” követően évtizedeken keresztül nemzetgyalázóként, hazaárulóként lehetett csak emlegetni, s akik gyalázása bizonyos körökben a mai napig divat…

Annak ellenére, hogy fő célkitűzésüket, Erdély felszabadítását, Magyarország Kárpát-medencei határainak megtartását nem sikerült elérni, a Székely Hadosztály vállalásának – ahogy a szerző a könyvbemutatón fogalmazott – fontos üzenete van a jelenkor magyarságára nézve is. Károlyiék, Kun Béláék eszmei örökösei ma is itt vannak közöttünk, bomlasztó tevékenységük éppen olyan veszélyes, mint annak idején. De, ha megtartjuk a hitet Istenben, hazában, családban és ezért a hármas értékrendért képesek vagyunk küzdeni, harcolni, akkor győzni fogunk, mert – Cey-Bert Róbert szavai szerint – csak az veszít, aki a lelki harcot adja fel.

A könyvet méltató Raffay Ernő, Babucs Zoltán, Bárdi László, Kassai Lajos és Wess Roberts mellett, Csámpai Ottó szociológus, a nagyszombati egyetem professzora és a Szent György Lovagrend felvidéki nagypriorja – akiről Cey-Bert Róbert regényeiben az igaz, hő barátokat mintázza – a könyvhöz írt előszavában súlyos megállapítást tesz, amelyen ideje lenne elgondolkodnunk. Mégpedig, hogy Budapesten ma hasonló közhangulat uralkodik, mint 1919-ben, a belső bomlasztó tevékenység alattomosan folyik a háttérben, az országnak pedig továbbra sincs egy „ütőképes, fegyelmezett, a kor kihívásainak megfelelő nemzeti hadserege.”

Ugyanakkor a szerző – jelenkori kitekintése során – rámutatott arra is, hogy hiába születik több gyermek, ha az iskolákban globalista szellemben tanítják őket, elnyomva bennük a hazafias érzelmeket. „A magyar lelket kell megerősítenünk, ezzel folytatjuk a Székely Hadosztály küzdelmét, s leszünk büszke magyarok!” Cey-Bert Róbert regényei a magyar önazonosság-tudat megerősödése szempontjából olyan elengedhetetlen alkotások, amelyek ebben segítenek bennünket. Nemzetünk hőseit, dicső korszakait, nyertes csatáit olyan élvezetes, olvasmányos formában mutatják be, hogy az olvasó büszke legyen magyarságára. Biztos vagyok benne, hogy ha gyermekeink kezébe a Harry Potter helyett ’Koppány –  A fény harcosát’, a  ’Végvári oroszlánokat’, a ’Pozsonyi csatát’, a ’Szabadságharcost’ vagy éppen ’A Székely Hadosztályt’ adjuk, már rengeteget tettünk a felnövekvő generáció nemzeti öntudatának megerősödése érdekében.

Cey-Bert Róbert Gyula: A Székely Hadosztály – Erdélyért! A magyar szabadságért! című könyvét a Püski Kiadónál (1013. Budapest, Krisztina krt. 26.) lehet megvásárolni.

Legközelebbi könyvbemutató: 2019. október 21. 18 óra, Jókai Anna Szalon (1011. Budapest, Iskola u. 28.)

 

A Székely Hadosztály honvédő harcairól bővebben ITT!

Cey-Bert Róbert Gyulával készített riportfilmünk ITT!

 

 

 

„Csak tiszta forrásból” – gondolatok a korondi fazekasmesterről

„Csak tiszta forrásból” – gondolatok a korondi fazekasmesterről

Tisztán emlékszem a napra, mikor először érkeztem Székelyföldre. Tél volt, vasúton utaztam, éjjel, hálókocsiban. Nagyon izgatott voltam, hiszen Erdély iránti szerelmem sokkal régebbi keletű, mint az első valós látogatás. Valamikor éjfél és a határátlépés után mégis elnyomott az álom, s mikor kinyitottam a szemem már egy mesebeli havas tájon robogott a vonat. A hajnali fény a horizonton remegett, és a völgyben ülő házak ablakaiból lámpa világított, a kéményekből füst szállt fel. Mintha egy karácsonyi képeslap kelt volna életre, olyan volt a látvány.

Ezután meghatározó élmények sora következett, amelyek hatására csak abban az évben tizenháromszor látogattam vissza. Ezek közül emelek ki most egyet, amely egy nagyszerű székely emberhez kapcsolódik, aki a tegnapi napon ünnepelte a 77. születésnapját.

Csíkszeredába érkezve autót béreltünk, azzal folytattuk utunkat. A Sóvidék bebarangolása során pedig, annak kultikus helyére, a turisták által kihagyhatatlan Korondra is ellátogattunk. Számomra a korábban hallott és olvasott legendák keltek életre, mikor megláttam az út két szélén felhalmozott rengeteg portékát. Rögtön fordultam is volna be az első helyiségbe, amikor tapasztalt kollégám megálljt intett.

Ekkor hallottam először Józsa János mester nevét és az íratlan szabályt, amelyet csak azok a bennfentes Erdély-járók ismernek, akiknek a még bennfentesebb székelyek árulták el, mégpedig hogy ha Korondra mész csiprot venni, Józsa János portájára kell vezessen az utad.

A mester iparművészeti tervei és munkái megjelennek a székely balladás porcelán tárgyain. A korondi és más erdélyi népi kerámia motívumok értelmezése és a régi tárgyi leletek alapján kikísérletezett autentikus színek és mázak létrehozásának eredményeként születnek meg az egyedülálló művészeti és néprajzi értékkel bíró fazekas munkák, természetesen „csak tiszta forrásból”.

Mikor először léptem be János bácsi kerámiabirodalmába, egy csodálatos, régi világ tárult a szemeim elé. A festett, mázas kerámiatárgyak százainak minden egyes darabja – mintha lelke lett volna – régi időkről, ősi tudásokról, népi bölcsességekről mesélt.

Mindez már sok éve történt, immáron nálam is számos Józsa János keze munkáját dicsérő alkotás van otthon, és azóta már én is számtalan újoncot avattam be a korondi titokba, hogy honnan is kell kerámiát vásárolni. A titkot átadni azonban, csak úgy érdemes, ha az teljes. Így hozzá kell tenni, hogy azon a bizonyos korondi portán az oda látogató nemcsak művészi értékű kerámiákat talál, de a magyar népi kultúra, az ősök szellemi hagyatéka és a székely-magyar nemzeti önérzet tudatos megélését is megleli, amely minden magyar számára példaértékű.

A képzőművészet minden válfaja igazi teremtő munka, de mégis úgy gondolom, hogy az isteni teremtéshez a kerámiaművészet áll a legközelebb. Ugyan a szobrász is alakokat, formákat hoz létre, viszont ő kővel, márvánnyal, fával dolgozik. A kerámiaművész azonban agyaggal, ami – természettudományi meghatározása szerint – nem más, mint a 0,002 mm-nél kisebb szemnagyságú talaj. Vagyis föld. Józsa János esetében a székely föld, az anyaföld.

Közeledik Hamvazószerda napja, amikor is a pap következőképpen figyelmeztet bennünket: „Porból vagy és porrá leszel”. Eleink azonban ezt némileg másképp, mégpedig úgy mondták: „Fődbő’ lettél, fődbő’ éltél, főddé leszel.” A Jóisten sárból, azaz földből és vízből gyúrta Ádámot, az első embert, majd életet lehelt belé. Az Ádám név héber jelentése is föld.  János bácsi tehát a Jóisten anyagával, az agyaggal dolgozik, természetesen a földi léptékek szerint, de mégis teremtő munkával. A korongon megszülető formák a „fődből születés, fődből élés, és főddé válás” isteni teremtő körforgásáról mesélnek, amely körforgásnak mi mindannyian részesei vagyunk.

Isten adjon még sok teremtő munkával megáldott alkotó évet János bácsinak!

 

 

Vasszékelyek harcban – A száz éve alakult Székely Hadosztály tiszteletére

Vasszékelyek harcban – A száz éve alakult Székely Hadosztály tiszteletére

Erdély helyzete a Nagy Háború végén súlyos volt. A Királyi Román Hadsereg 1918. november 18-án megkapta a parancsot a Kárpátok átlépésére. Kratochvil Károly elrendelte a védelem megszervezését, Budapestről ágyúkat kért, ahonnan ugyan kiutaltak negyvenet, de a kommunistákkal összejátszó magyar gyűlölő Pogány-Schwarz József pribékjeivel még a bevagonírozás előtt leszereltette az ágyúkról a célzó berendezéseket és a gyújtószegeket, így használhatatlanná téve a fegyvereket.

A megalakuló Székely Hadosztály magja a feloszlatott kolozsvári nemzetőr zászlóalj volt, amelyhez a brassói 24., a marosvásárhelyi 22., a nagyszebeni 23., a dési 31. és a kolozsvári 21. gyalogezredek katonái csatlakoztak, valamint a Székelyföldről érkezett önkéntesek. A nehéz körülmények között, szinte a semmiből megszületett Székely Hadosztály készen állt nem csak Kolozsvár megvédésére, hanem – naivul a kormány támogatására számítva – Erdély felszabadítására is. Mit sem sejtve arról, hogy közben Károlyiék a román csapatokat szerelik fel mintegy kétszáz vagonnyi fegyverrel Csíkban.

A csendőrség kérdésére, hogy hogyan fogadják a betörő román csapatokat a Károlyi-kormány válasza az volt, ne fejtsenek ki semmilyen ellenállást. December 5-én Székelyudvarhely, január 18-án Déva is elesett. Amikor december 18-án a székelykocsárdi Maros-híd székely őrsége nem volt hajlandó a híd önkéntes átadására, hogy azon a román csapatok átvonuljanak, Fényes „elvtárs” közbelépett – ezzel rögtön ki is derült, miért küldte őt Károlyi. Mint kormánybiztos, utasította a székelyeket a híd átadására.

Kolozsvárt december végén szállták meg a románok. Böhm államtitkár rendelete szerint a magyar csapatok „tiltakozás bejelentése mellett” fokozatosan vissza kell vonuljanak. Kratochvil csapatai Bánffyhunyadra vonultak vissza, de úgy döntöttek, nem követik tovább a Károlyi-kormány utasításait. Egeresből, majd Zilahról is kiverték az ellenséget. A csúcsai harcokban a székelyek egy teljes román zászlóaljat semmisítettek meg. A hadosztály szilárdan a kezében tartotta a védelmi vonalat.

1919. március 2-án Szatmárnémetiben meglátogatta a magasabb egységeket az immár köztársasági elnökké avanzsált Károlyi Mihály, Böhm Vilmos és Pogány József társaságában. A kifogástalan glédában felsorakozott Székely Hadosztály katonái megrökönyödve hallgatták a magyar himnusz helyett az államfő tiszteletére játszott Marseilles-t. Nem értették, nem is érthették, hogy ami számukra egy ellenséges, hazájukat épp darabokra szaggató ország himnusza, az a liberálisok és szocialisták szemében a forradalom nemzetközi indulója. Pogány beszédében egy szót sem szólt a román betolakodók elleni védelemről. A székelyek már tudták, mire számíthatnak a „budapesti elvtársaktól, mégsem voltak hajlandóak visszavonulni.

A Kun-Pogány féle vörös vezetés minden lehetőséget megragadott, hogy gyengítse a Székely Hadosztály honvédő harcát. Nagykállón a Tolnai-féle vörös brigád pribékjei a sebesült székely katonákat egyszerűen kidobálták a beérkező vöröskeresztes vagonokból, majd azokkal menekültek Budapest felé. A bolsevik vezetés március végén feloszlatta Budapesten a Székely Nemzeti Tanácsot és lemondott Magyarország területi integritásának megtartásáról.

A vasszékelyek azonban tovább harcoltak. A Verbőczy zászlóalj zászlaján a következő felirat állt: „Istenért, Erdélyért és a magyar szabadságért”. Szignérváralján nyolcvan székely két román ezredet vert szét. Nagykárolyt április 19-én a vörös csapatok harc nélkül feladták. A Székely Hadosztály zöme Mátészalka Kocsárd térségében harcolt, de az utánpótlásukat a debreceni vörös őrség megakadályozta a vasúti sínek felrobbantásával.

A Székely Hadosztály egyedül maradt. A Károlyi-kormánytól, a Tanácsköztársaságtól semmilyen támogatást nem kaptak, mindkét hatalom ellenségesen kezelte őket. A hadi helyzet egyértelművé tette, ha a hadosztály így folytatja a harcot a hatalmas román túlerővel szemben, megsemmisül. Ha viszont átkel a Tiszán és csatlakozik a vörösökhöz, azzal csak Kun Béla rémuralmát erősíti és hosszabbítja meg. A két rossz közül kellett választani: elfogadják a román fegyverszüneti javaslatot, vagy tovább folytatják a harcot szemben a románokkal, hátukban a vörösökkel.

A fegyverletételt 1919. április 26-án írták alá Nyírbaktán. 6000-re beszülhető azoknak a száma akik ténylegesen letették a fegyvert, 2700-3600-an azonban tovább harcoltak. A román hadsereg a fegyvert letevő székelyeket – megszegvén az egyezményt – szörnyű körülmények között a brassói fogolytáborba szállította. Azok közül, akik nem tették le a fegyvert, sokan folyamatos harc közben eljutottak a Dunántúlra és szeptember 16-án csatlakoztak a Nemzeti Hadsereghez Siófokon.

A legnagyobb tisztelettel és hálával tartozunk a kivételesen bátor és hazafias vasszékelyeknek, akik miután Székelyföld elesett, tovább harcoltak, szemben a román túlerővel, hátukban a vörösökkel, akik a legkilátástalanabb helyzetben sem adták fel, akik otthonuk eleste után nem tették le a fegyvert, hanem Erdélyért küzdöttek, a magyar szabadságért szálltak harcba, akik Székelyföldtől Siófokig ontották vérüket azért, hogy mi ma magyarok lehessünk, akik a legszörnyűbb hazaárulás korszakában a legnagyobb hazaszeretetről tettek tanúbizonyságot.

Adózzunk a Székely Hadosztály emlékének azzal, hogy meghallgatjuk történetüket Dr. Hidán Csaba László régész-történész tolmácsolásában:

A videót Mészáros Péter készítette

 

A pap bácsi, aki jövőt adott a gyimesi csángó fiataloknak – Berszán atyával beszélgettünk

A pap bácsi, aki jövőt adott a gyimesi csángó fiataloknak – Berszán atyával beszélgettünk

Mikor Berszán Lajos atya nevét említem, biztos vagyok benne, hogy majdnem mindenki hallott már róla. Igaz, nincs egyfolytában reflektorfényben, de ennek ellenére sokakhoz eljutott az a nem mindennapi történet, hogy Berszán atya a mesebeli gyimesekben iskolát alapított a csángó fiataloknak, s ezzel mérhetetlenül sokat tett megmaradásukért.

Az Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum

A gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum alapítóját az ott tanuló gyermekek mind a mai napig csak „papbácsinak” szólítják hiszen Berszán atya valóban olyan, mint egy második apuka vagy jóságos nagypapa, aki nevén szólítja a több, mint négyszáz tanulót, s mindegyikükhöz van egy jó szava egy kedves gondolata.

A nagy létszám ellenére mégis, mikor beléptünk a szépen faragott székelykapun, meghallgattuk a reggeli szentmisét, majd az épületet körbejárva megérkeztünk Berszán atya lakrészébe, rögtön éreztem, hogy itt a szeretet mindent átjár és vezérelvként van jelen. Nem beszélve, hogy az atya rögtön betessékelt, és egy-két szorgos segítő által azonnal pompás reggelivel és forró teával kínált bennünket. Nem mondom, jól esett a szíverősítő is a hajnali kelést követően, a sötét, hideg, télies időben a hegyek között megtett hosszú út után.

Az iskola udvara kicsengetéskor, akár egy “virágos mező.”

A beszélgetésünk során az addig tapasztalt pozitív érzések még jobban megerősödtek bennem. Az atya erős kézzel, mégis mérhetetlen szerénységgel, alázattal és rengeteg szeretettel végzi munkáját, ami nem más, mint Isten szolgálata és a gyermekek terelgetése a boldogulás útján.

Márton Áron szentelte pappá, s még a kommunista érában került plébánosként Gyimesfelsőlokra. Már akkor is sokat foglalkozott a gyermekekkel, hittanóráin a tiltás ellenére száz százalékos volt a jelenlét. Mikor két kisleány elsírta bánatát, hogy nincs anyagi lehetőségük a továbbtanulásra, az atyában megszületett az iskolaalapítás gondolata, melyet a mustármagról szóló példabeszéddel szemléltetett: „Az iskola gondolata egy kicsike mustármag volt, amely hatalmas fává nőtt.” Mivel az indulástól érezte, hogy mindezt Isten akarja, mikor elkészült a központi épület, a tetejére a következő felirat került: „Hála és dicsőség Istennek”.

Advent idején érkeztünk, így talán még varázslatosabb volt az ott lét.

 

A csángó népviseletet könnyű felismerni, de az, hogy olyan sok helyen láthatjuk a fiatalokat beöltözve, nagyrészt szintén Berszán atyának köszönhető, aki meggyőzte gyermekeit a hagyományok ápolásának fontosságáról, de ez sem hétköznapi módon történt… A távolról érkezettek szemének kuriózum a látvány, mikor bérmálkozás vagy kicsengetés alkalmával több, mint négyszáz fiatal népviseletben vonul fel, a pap bácsi szavaival élve, akár egy virágos mező.

Nem csoda, hogy „ha elmennek is szerencsét próbálni, a szívük mégis visszahúzza őket…”

Tekintsék meg Berszán atyával készített videoriportunkat, érdemes!

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás