Korábban beszámoltam a magyarfülpösi Szivárvány Házban tett látogatásomról, amely a környéken élő, nehéz sorsú magyar gyermekek egyetlen lehetősége, hogy anyanyelvükön tanulhassanak, ugyanakkor az egyetlen lehetőség arra is, hogy rendszeresen étkezhessenek, fűtött szobában alhassanak, megtanulhassanak írni, olvasni, imádkozni. Legtöbbjüknek pedig menedék az otthoni agresszivitással és kilátástalansággal szemben.

Sok helyen jártam már a Kárpát-medencében, a Jóisten kegyelméből sokakkal megismerkedhettem, akik rendületlenül teszik a dolgukat a nemzet boldogulása ügyében, mégis bevallom, a Szivárvány Házban tett látogatásom hatására valami megváltozott bennem. Nem tudom, Ady István tiszteletes úr személye miatt történt-e, aki tizenhat éve úgy határozott, nem hagyja a szórványfaluban, hogy a magyar gyermekek ne kapjanak esélyt egy tisztességes, magyar jövőre; aki reményt ad nekik a reménytelenségben; aki munkatársaival együtt, fáradságot nem kímélve előteremti azokat a feltételeket, amelyek számunkra természetesnek tűnnek, de amelyekről ezek a gyermekek otthon nem is álmodhatnak. Aki elmegy a szülőhöz és arra kéri: „ne tartsa otthon a gyerekét! Ne gyújtson tüzet a füzettel, engedje tanulni, hogy legyen valaki belőle!” Aki két évre befogadott otthonába két gyermeket, mert a román állam – korábbi ígéretével ellentétben – a kezdő létszámmal nem engedte volna elindulni a bentlakást. Aki könnyeivel küszködve meséli, hogy a gyermek otthon sokszor enni sem kap, mert a pénz sörre megy, fűtés nincs, cipőcskéjét elcserélik egy doboz cigarettára.

Ady István, református lelkész Istentiszteletet tart a Szivárvány Házban / A képet Trombitás Jolán (óvónéni) készítette

Igen, Ady István rendületlen helytállása, a fülpösi gyermekek magyar jövőéért tett erőfeszítése kétségkívül adalékul szolgált ahhoz, hogy megszülessen bennem az elhatározás, minden tőlem telhetőt meg szeretnék tenni, hogy segítséget kapjanak. Főleg, mivel a kezdetben jól működő holland támogatás elkezdett apadni, ugyanis a csapat kiöregedőben van, a jelenlegi fiatalok pedig már nem tartják fontosnak. Bár osztozom a Tiszteletes úr véleményében, miszerint nem is nekik lenne kötelességük magyar nemzetünk rászorulóira odafigyelni. „Csak abban reménykedem, hogy vannak, kell, hogy legyenek olyan segítőkész magyarok, lelkes emberek, akik képesek volnának hozzájárulni ahhoz, hogy néhány éhes, mezítelen, lelki rabságban szenvedő gyermeknek egy másféle utat, reményt, lehetőséget nyújtsunk.” – mondja. A segélykiáltás a Szivárvány Alapítvány honlapján pedig így hangzik: „Nos itt vagyunk a 24. órában a két kollégiummal, 25 nagy szegénységben élő gyermekkel(még ki tudja hánnyal?!)és megszűnni látszó magyar oktatással a fejünk fölött.” Azóta a gyermekek száma 49-re nőtt.

Nem szabad megfeledkezni arról a pár kitartó nevelőről, pedagógusról sem, akik az évek során, sokszor fizetés nélkül, sokszor maguk is nehéz körülmények közé kerülve, nem hagyták és nem hagyják magukra ezeket a gyermekeket, kitartanak a hivatásuk és a Tiszteletes úr mellett. Történeteiket hallgatva, erősen elgondolkodtam azon, vajon hány olyan ember van a környezetemben, a fővárosban, a kényelem és luxus magától értetődő világában, aki mindezt hajlandó volna vállalni.

A magyarfülpösi gyülekezet előtt beszél Dr. Papp Lajos professzor / A képet Trombitás Jolán készítette

A másik okot kétségkívül a Házban lakó óvodások és kisiskolások szolgáltatták, akik rögtön megrohamoztak. Soha nem láttak korábban, mégis ölelgettek, puszilgattak, húztak-vontak magukkal. Mikor rákérdeztem, minek köszönhető ez a – látszólag – feltétel nélküli bizalom, a Tiszteletes úr elmondta, ezek a gyermekek hazulról nem kapnak szeretetet, ha valaki mosolyog, és nem kell félni tőle, mint ahogy legtöbbször otthon – a testi fenyítéstől, a lelki terrortól – akkor már boldogok. Nehéz megemészteni azt, ami egy ilyen szituációban ráfenekedik az ember lelkére. Eszébe jut, hogy otthon micsoda bőségben él, mekkora pazarlást visz végbe nap, mint nap. Azt látja, hogy a gyerekek, a fiatalok a legdrágább márkájú ruhákban járnak, a legjobb okostelefont használják, szüleik autóval fuvarozzák őket az iskolába, és legtöbbször még ez sem elég nekik. Ezzel szemben itt vannak ezek apróságok, akik annak örülnek, ha a ruha megmarad hétfőre, amiben pénteken haza mentek.

Mikor október közepén haza jöttem Magyarfülpösről, minden létező nagyvállalatot megkerestem, hogy segítsenek tartós élelmiszerrel, ruhaneművel, cipővel, vitaminnal. Körülbelül negyven e-mailt küldtem szét. Négy válasz érkezett, amelyből három elutasító volt. Nagyon el voltam keseredve, amikor megkerestem Dr. Papp Lajost és beszámoltam neki a történtekről. A Professzor úr csak annyi mondott: „Ne félj, segítünk!” Így történt, hogy végül egy nagy furgonnyi adománnyal és magával a Professzor úrral érkeztem másodszor Magyarfülpösre, november közepén.

Vasárnap délelőttre megtelt a Szivárvány Ház nagyterme, ahol a heti Istentiszteletek zajlanak, mivel a templom renoválás alatt áll. Többször volt már szerencsém református igehirdetést hallgatni Erdélyben, s mindannyiszor ugyanarra a következtetésre jutottam, miszerint, ha lelkészek nem volnának, talán már szórványmagyarság sem létezne a Tündérországban. Mindez hatványozottan igaz a Mezőség szélén meghúzódó Fülpös magyar közösségére, és lelkipásztorukra, Ady Istvánra. Abban biztos voltam, hogy szavai megrendítőek lesznek, hiszen egy olyan ember mondja ki őket, aki szerint Magyarfülpösről szégyen elmenni, aki annyi megpróbáltatáson ment keresztül élete során, mind a kisebbségi lét, mind Isten szolgálata, mind pedig egyéni sorstragédiák okán, mégis csak azt látja, mennyi kegyelemben részesült. Bevallom, mikor ez utóbbi tudatosult bennem, elszégyelltem magam, hiszen én, akit soha nem aláztak, szégyenítettek meg, nyomtak el származásom okán, nem tapasztaltam kiközösítést anyanyelvem miatt, nem éreztem milyen, amikor több tucat nincstelen gyermekért való felelősség súlya nehezedik a vállamra nap, mint nap, mégis sokszor érzem nyomorultul magam. Nekem tényleg nincs okom rá…

Ady István tiszteletes úr átadja Dr. Papp Lajos professzor úrnak a gyermekek csoportképeit. / A kép a szerző felvétele

Ady István tiszteletes úr zengő hangja betöltötte, nem csak a teret, de a szíveket is – az enyémet mindenképpen. Szavain keresztül a pásztor szólt nyájához, aki egytől-egyig, jól ismeri azt, és ha egy is elvész közülük, nincs nyugta addig, amíg meg nem találja.* Hiszen – ahogy Ady István is rámutatott – a közösség ereje, tagjainak összetartásában rejlik, ahol mindenkinek a saját eszközeivel kell és kötelező hozzájárulnia a közös magyar jövendőhöz. Mi, anyaországiak nem érezzük kellőképpen mindennek a súlyát, hiszen számunkra magától értetődő a magyarságunk, sajnos annyira, hogy sok esetben önként el is hagyjuk. Nem gondolunk bele, mekkora kegyelmet jelent magyarnak születi a Kárpát-medencében, a világ legkedvezőbb földrajzi területén, egy olyan anyanyelv birtokosaiként, amelynek gyökerei a legősibb időkbe nyúlnak vissza, s gazdagsága nem fogható más nyelvekéhez; olyan dicső történelmi múlttal, annyi kiemelkedő hőssel, szenttel, példaképpel, hogy felsorolni is nehéz; egy olyan felsőbbrendű ereklyével, a Szent Koronával és a hozzá tartozó renddel és erkölcsiséggel, amelyhez visszatérve, kifordíthatnánk a világot a sarkaiból… Istennek hála, hogy tőlünk Keletre mindezt még ösztönösen érzi a magyarság!

A Teremtő ugyanis nem véletlenszerűen dönt arról, ki, hova, milyen körülmények közé születik – ezt már Dr. Papp Lajos mondta az fülpösi hallgatóságnak, az Istentisztelet utáni előadása során. A Professzor úr szerint minden nap hálát kell adnunk magyarságunkért, amit elvenni nem tudnak tőlünk, csak ha mi mondunk le róla. Czegei Wass Albert szavaival élve: „A víz szalad, a kő marad.” Azonban mindenkinek küldetése van, tenni kell! Szkíta mondás szerint: egy gondolat, egy szó, egy tett. Amennyiben a gondolatot nem formáljuk szóvá, eltűnik, ha kimondjuk, megmarad, de a szó is fölösleges, ha nem követi tett.

Ahogy a Professzor úr fogalmazott, hazánk sorsa mindig a végvárakon dőlt el. Az, hogy Magyarország ma létezik, a két erdélyi nagyfejedelemnek, Bethlen Gábornak és Bocskai Istvánnak köszönhető, akik az osztrák és az iszlám török harapófogóban képesek voltak megteremteni Erdély aranykorát. „150 évig, a török hódoltság során Önök tartották fönn a magyar nyelvet és a magyar kultúrát, amiért köszönet jár!”

Dr. Papp Lajos professzor úr szavaival élve, magyarnak születni ritka gyönyörűség és felelősség. Nekünk, magyaroknak a Kárpát-medencében, magyar nyelven van küldetésünk! Hálás vagyok, amiért ezt egyre többen felismerik.

 

* Lk. 15,3

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás