Nem vagyok zenekritikus, vajmi kevés szakértelemmel bírok a zeneművészetet illetően, egyszerűen csak szeretem. Szeretem az igényes dallamok által gerjesztett érzelemhullámokat, ahogy felkorbácsolják vagy éppen kisimítják lelkem óceánját. Ezúttal sem írok zenekritikát, az úgysem érdekel mást, csak a többi kritikust. Inkább megpróbálom átadni mindazt az élményt, amelyet volt szerencsém megélni, átérezni, miközben Kobza Vajk legújabb albumát hallgattam.
A muzsika kiváltképp kedvez a belső képalkotásnak, s ha valaki teret enged a szíve mélyéről feltörő képzeteknek, könnyedén teremthet egész világokat a legapróbb részletekbe menően, anélkül, hogy felállna a karosszékéből. Elég hozzá egy jó hangberendezés, hogy az élmény felhőtlen legyen. Emlékszem, mikor egy kedves zenész barátom elküldte nekem a legújabb nótáját, ugyanakkor a lelkemre kötötte, hogy csak és kizárólag fülhallgatón keresztül hallgathatom meg, mert a telefon vagy a laptop hangszóróján át nem érvényesül az alkotás teljessége. Nekünk, laikusoknak talán ez sem bír akkora jelentőséggel, mint a vájtfülűeknek; nekünk más szempontjaink vannak.
Számomra az elsődleges például, hogy megjelenjen a libabőr a karomon, meggyűljön a könny a szememben, elszoruljon a torkom, sóhajok toluljanak az ajkamra; mindezek jelzik, hogy magával ragadott, elvarázsolt egy mű, hogy a precíz profizmuson túl, magában hordoz valami többletet, amelyet körülírni, megmagyarázni, szabályokba foglalni nem lehet, mert az érzelmek általában köszönőviszonyban sincsenek a racionalitással. Csillanás – ez a lemez címe, mely ezúttal bűvkörébe vont. Rímel a zenész korábbi, Illanás nevet viselő albumára, de a kettő között megjelent a Rejtek című is. Ez a hármas – már címválasztásában is – előirányoz valami misztikusságot, egyfajta illékony bájt, jelenést, ami bárki előtt alakot ölthet, ám megragadni, maradásra bírni nem lehet. Így tanít a jelen megélésére.
Az ezeregy éjszaka hangulat már az első témával megjelenik a szívemben, és egyfajta alapélményként végig meg is marad; Kobza Vajkot nem hiába tartják számon a régizenei fúzió és kortárs orientális zene egyik nagyköveteként. A lemezen a legnagyobb hangsúlyt kapó, és a zenész fő hangszerének számító úd, vagyis az arab lant, valamint a török eredetű baglama hatására egy pillanat alatt megnyílik a benső érzékelésem, s illatos, keleti fűszerekkel telve nehezedik el körülöttem a levegő. A lemezen közreműködő Bakai Márton hegedűn, Burns Katalin kavalon, Cziráki Melinda basszusfurulyán, Gozlan Fatima bolgár kavalon, neyen és tombakon, Major Balázs udun és ütőshangszereken, Pengő Csaba pedig nagybőgőn járul hozzá ehhez a különleges élményhez.
A helyenként elhúzódó, meditatív dallamok úgy ringatnak, mintha csak egy apró csónakban ülnék a Fekete-tenger békés hullámainak hátán. Máskor egészen moderné válnak az egyébként tradicionális dallamok, és önkéntelenül is dobolni kezd a lábam az egyre hevesebb taktusokat követve. Képsorok pörögnek lelki szemeim előtt; regösök avatnak be hajdanvolt történésekbe, szavak nélkül mesélnek, kézenfogva vezetnek középkori valóságokba; harcosok elevenednek meg, kik véres küzdelmeket vívnak, s hősi halált halnak; női szíveket hódító férfiak tusáznak; olyan atyákat kelt életre a képzelet, kik a béke, és a jövedelmező családi kapcsolatok megteremtése érdekében választanak hitvest leányaiknak; és kolostorok falai közt keringő szemérmes titkokról hull le a lepel. Az időtlenségben vagyunk, más dimenziók nyílnak meg, mégis a Kelet szól, de magyarul; Selmeczen járunk, Zágon felett, vagy Ada-Kalehben, a törökök lakta al-dunai szigeten Kossuth nyomában, akinek menekülését a világosi fegyverletétel után Bégo Mustafa, Al-Kaleh utolsó török hűbérura segítette.
Igazán egyedi, lélekbe hasító, szinte erotikus zenei világot tár elénk a Bégo Mustafa lebegő kertjei című dal, amely Ada Kaleh szigetének legendáját önti dalba, amely egyes elképzelések szerint Jókai Az arany emberében megjelenített Senki szigetével azonos. A magyar, román és szerb határon elhelyezkedő szigetet a kelet kapujának is hívták; az utcáit török kávé és különleges édességek illata lengte be, nyüzsgő bazár tartotta pezsgésben és hidzsábot viselő asszonyok ékesítették. A szigetet 1972-ben a Vaskapu I. vízerőmű létesítése során örökre elnyelték a Duna habjai. Kobza Vajk egy korábbi interjújában elmeséli, hogyan ihlette meg egy álom Bégo Mustafa legendájával kapcsolatban. „Ugyanúgy megnyíltak a bazárok, a kávéházak, az árusok pultjai olajbogyóktól roskadoztak. Halk zene szólt, pipafüst szállt egy fehér dervisnek tűnő alak körül, akit sokan körbevettek. Kicsivel a sziget felett különös virágoskertek lebegtek, a növények gyökerei néha az utcát érték.“
A különleges zenei anyaghoz a képzeleten túl, a CD-borító teremt valódi képet Kátai Mihály alkotásán keresztül, mely a legnagyobb videóportálon még meg is mozdul, hogy a dallamvilághoz hangolja a szemet, és apró mozzanataival vezessen egy másfajta megéléshez, egy benső világ megnyílásához; a lebegő kertek, az édeskés dohányillat, és a keleties hangulat színpompás kavalkádjának dimenziójába.
Zana Diána
Borítókép: Kobza Vajk / www.kobzavajk.com / Fotó: Zsolti Tamás
Két éve karácsony előtt Szarka Tamással az éppen akkor megjelenő, ünnepi lemeze kapcsán beszélgettünk, amikor azt mondta: „Manapság csak a földet bámuljuk, nézünk magunk elé, pedig ugyanannyi energiába telik felemelni a fejünket, és az égbe tekinteni, vagy meglátni a másikat.“ Ez a gondolat itatja át a Kossuth-díjas zenész, zeneszerző nemrég bemutatott, Otthon vagyunk című új dalát, amelyhez videóklip is készült.
Klipforgatás. / Forrás: Szarka Tamás hivatalos Facebook oldala
A dallamhoz komponált képi világ madártávlatból mutatja meg Felvidék számos természeti és épített csodáját, magyar történelmi emlékét, kulturális kincsét. Pozsony, a Magyar Királyság egykori fővárosa nyitja a sort, mégpedig a Szent Márton-dóm tornyán pompázó Szent Korona, hiszen nem felejthetjük, hogy az egykori koronázó templomban tizenegy magyar király fejére került fel Szent István beavató koronája. A magyar nemzet ősiségére pedig a gútai Vermes-törzs vágtázó harcosai emlékeztetnek.
Komárom, Kassa, a Szent Erzsébet-dóm, Szepsi, Krasznahorka büszke vára, a Mária Valéria híd – pörögnek a lenyűgöző képsorok, melyek között feltűnnek hétköznapi jelenetek; jóízű beszélgetések, találkozások, nevetések; az otthonlét, az együvé tartozás emberi mementói. Szarka Tamás Csitáron találkozik egy népviseletbe öltözött zoboraljai asszonykórussal, kávéházban örül barátokkal, kutyát simogat, gyermeknek integet, borozik. Mindeközben arról énekel, hogy itt lenne az ideje végre észre venni a másikat, ahelyett, hogy csak elmegyünk egymás mellett. Az énekes szerint ugyanis a nemzet több mint száz évvel ezelőtti szétszaggatása felett érzett fájdalom helyett az összetartozásunkatkéne megerősítenünk a szívünkben.
A Kézfogás elnevezésű kezdeményezéssel is minden évben erre kívánja felhívni a figyelmet. Idén már több mint százhatvannégyezer magyar énekelte vele a Kárpát-medencében és szerte a világon a nemzeti összefogás himnuszaként emlegetetett szerzeményét a nemzeti összetartozás napján. Néhány évvel ezelőtt Északi szívek címmel öntötte dalba, hogy a szeretet a Felvidéken jár. Ez a szeretet még mindig ott van a szívekben, csak fel kellene idézni. Erre kér Szarka Tamás az Otthon vagyunk sorain keresztül.
Nyár közepe van, a nappalok forrók, az éjszakák langyosak, a Duna komótosan hömpölyög. Július harmadik hétvégéjén – immár huszonkettedik esztendeje – a folyó kanyarulatában, a Börzsöny lábainál fekvő, hangulatos kisváros, Nagymaros megtelik kultúrával. Hajdanvolt költők kelnek életre, kellemes dallamok zengenek-bonganak és csengenek, művészet árad; regejárás zajlik.
Misztrál koncert a XXII. Regejáró Misztrál Fesztivál zárónapján / Fotó: Grúz Bence
A Regejáró Misztrál Fesztivál második napjának késő délutánján sietve lépkedek a macskaköves utcán lefelé, nehéz ilyenkor parkolóhelyet találni a központban, nekem is csak távolabb sikerült megállnom. A képzőművészet helyi központja, a Sigil Galéria és Kávézó felé igyekszem, amely már önmagában is kellemes hely, az egyik kedvencem a környéken színes, barátságos, igényes vendégterével és nagynak mondható, otthonos hangulatú kiállítóterével, melyben egy cserépkályha és egy zongora is áll. Ilyenkor mindig zsúfolásig telik, mivel éppen kezdésre érkezem, már csak az ajtóból tudok fülelni, hogy halljam a kiállításmegnyitót.
Török Máté, a Misztrál egyik alapító tagja nemcsak a zene és az ének, de a fotóművészet területén is jelentős alkotó. Tavaly a cianotípia technikájával varázsolta kékbe a kiállítóteret, ezúttal pedig a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíjprogramjának ösztöndíjasaként az 1960-as évek végén indult verséneklő társadalom tagjainak portréiból készült válogatását mutatta be Versénekmondó címmel, akiket nemcsak fotózott, de beszélgetett is velük, melynek eredményeként hiánypótló anyag születik majd – ahogy a művész fogalmaz – a mai, kortárs közvetítők, a mai kor históriásai és a versekben rejlő dallamok megkeresői megismerésének érdekében.
A falakról fekete-fehérben néznek le ránk a jelen regemondói, ikonikus alakok, köztük Sebő Ferenc, a Gryllus fivérek, Lakner Tamás, Dévai Nagy Kamilla, Tolcsvay Béla és még sokan; olyanok is, akik már az öröklétben énekelnek, mint Kobzos Kiss Tamás és Kátai Zoltán. Utóbbinak énekhangja szinte a fülemben cseng, miközben Török Máté arra emlékszik, ahogy számos korábbi fesztiválon fellépett. A kor legjelentősebb verséneklői között még inkább felerősödik bennem az a sajátos Misztrál-hangulat, amely ilyenkor minden helyszínről – a galériából, a templomkertből és a római katolikus templom belső teréből, de az előtte lévő, vásáros utcából is – árad, mégpedig a regejárás mitikus, misztikus, fellegajtó nyitogató varázsa, mikor az az érzésem, hogy nem csupán zenészek, énekesen állnak a színpara, hanem mágusok, táltosok és garabonciások szólítanak meg művészetük által.
Idén Petrás Mária és barátai, Tolcsvay Béla, Kemény Márton János, a Bokros trió, a KétTamás, a Hungarikum, a Makám, a Gajtan, a Horhos, Kobza Vajk, Bence kalandjai, Ferenczi György és az 1ső pesti rackák, és természetesen a Misztrál is jelen volt. A gyerekeket a Cirkusz-ka és a házigazdák Álomkófic műsora szórakoztatta, majd bemutatójukat követően, a Bajvívó magyarok tagjai tanították kardforgatásra, késő esténként pedig táncházban mulathatott, aki még bírta.
A különleges helyszín csak még inkább felerősíti ezt az élményt. Szemben a Pilis vonulatai között a Visegrádi-hegység égbenyúló szikláin terebélyesedik a fellegvár, melyet az első csillagok megjelenésével egy időben elborít a fény. A távoli csodáról a szintén fényárban úszó barokk templomtoronyra fókuszálok, amely szinte karnyújtásnyira van, hiszen a templomkertben áll a színpad. Miközben a fűben üldögélek, ahogy sok száz másik ember is teszi, a Misztrál már hangol. Még a fülemben cseng Ferenczi György és az 1ső pesti rackák különleges dallamvilága, melyben keverednek a magyar népzenei motívumok a világzene számos elemével. Egy biztos, Petőfi Sándor így még nem szólalt meg. Külön elismerés Ferenczi Gyuri – bravúros szájharmonika virtuozitása mellett – humoráért és lazaságáért, amellyel még adott egy lökést az amúgy is jó hangulatnak.
S, ha már Petőfi, a Misztrál is jelentkezett három új megzenésítéssel forradalmár költőnktől, hiszen születésének kétszázadik évét éljük, minek apropóján 2022 és 2023 Petőfi-emlékévvé nyilváníttatott. Éppen azon kuncogok, hogy már a hangolás is élvezetes, ha a Misztrálról van szó, egyfajta előszele annak a varázslatnak, amely minden alkalommal hatalmába kerít, ha a fiúk muzsikálnak. Tíz óra körül mindenki elfoglalja a helyét a színpadon, és az első ismerős dallam hallatán az egész nagyérdemű talpra pattan, hogy közösen, állva énekeljék a zenekarral régi magyar himnuszunkat, a Boldogasszony anyánk kezdetű éneket.
Nincs felfutási ív, ez olyan erős kezdés, amelynek nehéz fenntartani a hatását másfél órán keresztül, a Misztrálnak azonban – ahogy mindig – ezúttal is sikerül; Ady, Babits, Petőfi, Verlaine; megáll az idő, mégis elrepül, s azon kapom magam, hogy már ütik a dobokat, és szól a Turáni induló, amit hiába hallottam már milliószor, valahogy minden alkalommal más, s mégis mindig felébreszti azt a bizonyos magot a magyar szívek mélyén. Körülnézek, már jócskán benne vagyunk az éjszakában; van sör, bor, pálinka is, mégsem látok hulla részeg embereket, ahogy fesztiválokon általában; itt valahogy mindig olyan szelíd, szép és nemes a jelenlét, amilyen az eredendő magyar néplélek is. Nem kell kifejteni, ugyanis Kárpáti Tibor már megtette a Gyöngyöt az embernek című versében, amely a Misztrál örökérvényű dalában zárszóként és égbe kiáltott fohászként szólal meg végezetül.
A Regejáró Misztrál Fesztivál az idők során egy olyan bensőséges eseménnyé nemesedett, ahol ismeretlenül is barátok, sőt család vagyunk, ahol a magyar lélek húrjai pendülnek, ahol nemcsak számos kulturális élménnyel gazdagodunk, de egy különleges, megismételhetetlen, sokszor transzcendens megéléssel is, hála azoknak a művészeknek, akik muzsikájukkal nemcsak szórakoztatnak, de egyúttal teremtenek is. Köszönöm a Misztrálnak, amiért mindezt évről évre átélhetem!
Hatvanöt éve végezték ki Tóth Ilonát, Jelenczki István róla készült filmje az Uránia műsorán.
„Az 1970-es évek második felében én is olvastam a szamizdat irodalomban megjelent 1956-os harcok igaz történetét. Ez szembesített azzal, hogy milyen hazug és meghamisított magyar történelmet tanítottak a korosztályomnak” – mondja Jelenczki István Magyar Örökség-díjas és MMA Nagydíjas filmrendező, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, akivel Tóth Ilonáról készített filmjéről beszélgettünk annak kapcsán, hogy az ’56-os mártír medikát hatvanöt éve végezték ki.
Az Uránia Nemzeti Filmszínház Tóth Ilona kivégzésének hatvanötödik évfordulóján, június 28-án tűzte műsorára a „Tisztítótűz tetején álltunk” – Tóth Ilona drámája című dokumentumfilmet. Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni kádári megtorlás koncepciós perei közül az egyik legbotrányosabb eljárásban ítélték halálra a mindösszesen huszonnégy esztendős nőt, aki 1932. október 23-án született, és 1957. június 28-án felakasztották. Jelenczki István az ’56-os események hiteles történetének feltárására vállalkozva alkotta meg a „Népek Krisztusa, Magyarország” 1956 című négy részes dokumentumfilmjét, melynek folytatása, az ötödik része a Tóth Ilona-film. A rendező fontosnak tartja a történeti előzményeket, amelyek Pongrátz Gergelyhez, a Corvin-köziek második parancsnokához vezetnek.
„Hazajövetele után létrehozta az azóta is egyetlen ’56-os múzeumot, amely 1999-ben nyílt meg. A megnyitó ünnepség után, hármasban; Pongrácz Gergely, Papp Lajos szívsebész professzor és jómagam beszélgettünk. Gergely kora délutántól estébe húzódóan mesélt a csodálatos tizenhárom napról, a harcokról, a személyesen átélt tragédiákról. Feloldódva, már-már baráti hangulatban, olyan háttéradatokat is elmondott, amelyek az általa írt „Corvin köz 1956” című könyvben nem voltak benne. Ez a személyes találkozás győzött meg arról, hogy nekem róla, vele és 1956-ról filmet kell készítenem” – avat be Jelenczki István, majd további meghökkentő részleteket árul el. Mint mondja, a 2002-ben megírt szinopszis munkacíme „Igazság és hamisítás” volt, és amikor a forgatókönyv-tervezetet elküldte Pongrácz Gergelynek, a következő választ kapta: „Miért akarod, hogy mindketten börtönbe kerüljünk? De tudod mit? Készítsük el a filmet!”
„A forgatás 2004-ben kezdődött, magánerőből, és 2005-ben egy magát megnevezni nem kívánó polgári egyesület támogatása tette lehetővé, hogy folytatódjon. A befejezéshez ismét az önerők és tartalékok teljes kimerítése révén jutottam el. A címváltozást az tette szükségessé, hogy a forgatás során olyan drámai megélt sorsokat rögzítettem, amelyeken keresztül nemcsak a személyek, hanem a haza vált – immár másodszor –, a XX. század keresztáldozatává” – mesél tovább a rendező, később pedig rátér arra, mi szolgáltatta az inspirációt, hogy Tóth Ilona történetét is feldolgozza: „M. Kiss Sándor és leánya Kiss Réka (a filmben megszólaló történészek) akkor álltak a könyvük befejezése előtt, amikor az előző részeket forgattam. A kötet „A csalogány elszállt” címen jelent meg. M. Kiss Sándor hallatlanul intenzíven benne élt a Tóth Ilona-ügyben. Az egyik forgatási szünetben azt mondta; nem bírja ki, hogy el ne mondja. Leült a kamera elé, és egy óra huszonhat percben előadta kutatásaik eredményét, amivel engem – bevallom őszintén – teljesen bevont ebbe az örvénybe. Érvelésének a logikája, tisztasága számomra egyértelművé tette, hogy erről filmet kell forgatnom.”
Így készült el önerőből a „Tisztítótűz tetején álltunk” című film. Az ’56-ról szóló alkotásokat a Duna Televízió akkori osztályvezető szerkesztője nem engedett műsorra tűzni. „A következőket mondta a szemembe: Amíg én ebben a pozícióban vagyok „A népek Krisztusa Magyarország” 1956 nem fog lemenni a Duna tévében” – idézi fel Jelenczki István, aki szerint már a cím is veszélyes. A Duna az incidens után hat évvel adta le a filmet. Az ’56-os szabadságharcot is azért kellett eltörölni – mondja a rendező, aki szerint ebben Washington éppen úgy érdekelt volt, mint Moszkva – mert nem lehetett Magyar út, ahogy ma sem. „A tudatos történelemhamisítás nemcsak az elmúlt évszázadokra érvényes, hanem a közelmúltbeli és a jelenkori eseményekre is igaz. Az agymosás, a hamis tudat képzése és kialakítása rendkívül hatékony. Mérhetetlen anyagi és infrastrukturális erők állnak mögötte, olyan erők, amelyeket elképzelni sem tudunk” – mondja. Kérdésemre, hogy ma mennyire érzékeny a társadalom erre a témára, lehangoló választ kapok: „a többség észre sem veszi, sőt boldogan asszisztál ahhoz, hogy a vágóhídra vezessék. Mindent elkövetnek, hogy ne légy, ne lehess a saját történelmi öntudatodba ágyazódóan önmagad; sem nemi, sem faji, sem nemzeti önazonosság nem kell. A parancs: mindent eltörölni.”
A film – mint Jelenczki István munkáinak legnagyobb része – állami támogatás nélkül készült el, díszbemutatója 2008-ban volt az Urániában, a Duna televízió egyszer tűzte műsorra, a Magyar Művészeti Akadémia beválogatta 100 dokumentumfilmjébe. A vidéki, kisebb közösségekbe azonban sokszor hívták, ahogy a rendező egy korábbi beszélgetésünk során fogalmazott; filmjeinek híre szájról szájra, lélektől lélekig terjed. „2009-2010 tájékán megkerestük a Semmelweis Egyetem diákönkormányzatát, hogy szívesen levetítenénk a Tóth Ilonáról készült filmemet, hiszen arról a hatodéves medikáról van szó, akit már akkor, az ő idejében nagyra tartottak tanárai, professzorai, és egy beteljesült orvosi pályát képzeltek számára. A szobra ekkor már ott volt, az egyetem előtt. A vetítés megvalósult a Semmelweis Egyetem központi épületének hatalmas dísztermében. A több száz fős teremben, a hallgatók talán tízen voltak jelen, és körülbelül húszan, harmincan lehettek azok az idős kortársak, akik ismerték, szerették Tóth Ilonát” – számol be a rendező, aki úgy véli, hogy 1957 óta, a mai napig el lehetett és lehet hitetni a társadalom jelentős hányadával, hogy az igaz nem igaz, és hogy aki ártatlan, az nem ártatlan.
„Mivé lettél Árpád büszke népe? / Mivé lettél nemzetem, ó magyar?” Így kezdődik a vers, amelyet Tóth Ilona tizennégy esztendős korában írt Ébresztő címmel. Jelenczki István is felteszi a kérdést, és nemcsak filmjében. Beszélgetésünk végén, mintegy kitekintésként sorolja: „Ki és kik szolgálják a hamis tudat, a meghamisított történelmi tudat bebetonozását, és legfőbb kérdés, hogy miért, milyen érdekből? Tudunk-e szembenézni azzal, hogy hamis, manipulált a magyar őstörténet, hogy évezredes, évszázados és jelenkori manipulált történelmi tudatunk van? El tudunk-e jutni a Nimród, Hunor, Magor önazonosságáig? El tudunk-e jutni a szkíta, hun, avar, magyar folytonosság felismeréséig? El tudunk-e jutni a felismerésig, hogy most is hazudnak, és visszaélnek mindennel, sőt felhasználják, kiforgatják, és Mammon istenének feláldozzák mindazt, ami a magyar szerves, mellérendelés elvére épülő műveltség alapja évezredek óta? Tudjuk e mi történik most velünk?”
Mint nemzeti kultúránk számos területén, úgy a filmművészet esetében is nagy hiányosságokkal küzdünk. A magyarság számára kiemelkedő tartalommal bíró, a nemzeti öntudatot erősítő alkotások a háttérbe szorulnak, nem kapnak akkora nyilvánosságot, mint szükséges lenne, vagy legtöbb esetben – megfelelő támogatás nélkül – el sem készülnek. Ismerve “Az Igazság soha nem késő“, a “Háború a nemzet ellen“, a „Népek Krisztusa, Magyarország”, az “Égi Élő Igazság“, az “ÖN-TÉR-KÉP“, vagy a „Nem, nem, soha” című filmeket (persze lehetne folytatni a sort), igazán vártam, hogy alkotójukkal, Jelenczki Istvánnal beszélgethessek a magyar kultúra, a magyar filmművészet helyzetéről, a Szent Korona igazságáról, a néplélek gyógyulásának lehetőségeiről.
Jelenczki István Magyar Örökség-díjas és MMA Nagydíjas filmrendező, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja több filmjét önerőből valósította meg, ugyanis fő mozgatórugója minden esetben az igazságkeresés, és mint tudjuk, az igazság feltárását a hatalom többnyire nem kívánja támogatni. Független rendezőként, dokumentumfilmjein keresztül több mint négy évtizedes alkotómunkával a háta mögött a magyar nemzettel szemben elkövetett aljasságok, igazságtalanságok, a valós nemzeti múlt elpalástolása ellen lép fel, és igyekszik felmutatni az igazságtétel lehetőségét a körülmények, az ok-okozati összefüggések és a következmények részletes feltárása által, amely elengedhetetlen a néplélek gyógyulása érdekében.
Első beszélgetésünk, a filmünk felvétele óta többször felkerestem már, és mindig tudtam, mire számíthatok: egyenes, gerinces beszédre, megalkuvás és tabuk nélkül kimondott gondolatokra, az igazság konzekvens képviseltére, melyet átitat az a fajta magyar lelkület, amely történelmünk kimagasló alakjait is jellemezte, akik számára mindig a haza állt az első helyen. Jelenczki István olyan alkotó, aki a filmművészet területén – ahol a művészeti ágak közül talán a leginkább jelentkezik a burkolt magyarellenesség – az igazi magyar kultúra, műveltség, hagyomány és örökség mellett áll ki, mindezt a szentistváni eszmeiséget értő és átérző magatartással.
A Szent Korona-eszme, a Szent Korona-tan és a történeti alkotmány szerves egységét kulcsfontosságúnak tartja a magyarság jövőjének szempontjából, amely a megtartva-megváltoztatva elv alapján a mindenkori erkölcsi mintázat és hagyományrendszer szerint ötvöződött a joggal, ettől szerves és emiatt állta ki a történelem idejét. Talán, ha ma is a Szent Koronára esküdnének a politikai vezetők és a jog a Szent Koronára hivatkozva hozná meg döntéseit, az általános morál is magasabb szinten lenne. Mi nem Káin és Ábel népe vagyunk – állítja –, s ha semmi mást nem tanítanának az iskolában, csak a mellérendelés elvét, amelyen a nyelvünk, a műveltségünk, a természethez való egykori viszonyulásunk, a Szent Korona-tan és a történeti alkotmány is nyugszik, az a bizonyos nemzeti ébredés jóval nagyobb létszámban megtörténhetne.
Hittel vallja, hogy a magyarság nem legyőzhető, de vissza kell találnia ahhoz a fajta nemességhez, amely nem kutyabőrt és vagyont jelent, hanem egy belső, értékeiben tiszta minőséget; mert ma nem vagyunk jelen a saját sorsunkban, életünkben, történelmünkben. Dacos ember, aki keményen küzd az elveiért, mégis könnybe lábad a szeme, ahogy a Szent Korona 1790-es visszatéréséről mesél, mikor a diadalmenetet minden állomáson virágfüzérekkel fogadták, s azt kiabálták: „Éljen a szabad, független Magyarország!” Az igazságkeresés esetében nem más, mint a valós magyar történelem feltárása. „Vissza kell vennünk az őstudást, a történelmünket, melyet manipulatív módon elhazudtak, elferdítettek, eltorzítottak” – emlékeztet a nemzetet egy fához hasonlítva, melynek saját belső identitásrendszere, egy olyan lelki gyökérzete van, amely évszázadról évszázadra megújult. Azonban, ha ezt az érháló rendszert elszakítják, akkor a magyarság több tízezer éves múltra visszatekintő nemzetfája elsatnyul, és akár el is pusztulhat.
Alkotásai nemzettudat formáló jelentőséggel bírnak. Trianon-filmje, amely szintén a hivatalos támogatási rendszeren kívül készült el, talán az egyetlen átfogó és alapos dokumentumfilm, amely az 1920-as nemzettragédiánkról született. A közszolgálati televízió mégsem tűzte műsorra. Mi lehet ennek az oka? „A betiltott Trianon-filmem esetében nem az én személyemet, hanem az igazságot hallgatják el, amelyet egyébként a mai napig nem lehet kimondani” – állítja a rendező, aki alcímként II. Rákóczi Ferenc fejedelem gondolatát választotta, miszerint „Isten az igaz ügyet nem hagyja el”. Mi sem bizonyítja e mondat igazát jobban, mint a magyar történelem, mely során számtalanszor próbálták kiirtani népünket, sikertelenül. Ez a törekvés Trianonnal érte el az egyik csúcsát, mely nem is nemzetgyilkossági kísérlet, hanem gyakorlat volt – szögezi le Jelenczki István, aki szerint ez a gyakorlat a mai napig is zajlik a háttérben. Sokszor emlegeti az általa „csak azért is és mégis” magatartásként jellemzett alapállást, amely a magyarságot mindezek ellenére megtartotta a Kárpát-medencében, hiszen – ahogy fogalmaz – ez az, ami szembemegy mindennel, ami a világban folyik. Úgy véli, ez nemzetünk sorsa, azonban látványosabb lenne a megmaradásunk folyamata, ha minél többen ráébrednének arra, hogy az országot nem a pártok – melyek képviselői a nemzet szolgái – hanem az állampolgárai tartják meg.
A filmrendező szerint a szakralitás maga a rend, de a rend maga a szakralitás; a kettő nem létezhet egymás nélkül. Mindezt öt évig tartó munka során a családállítás vagy rendszerállítás pszichológiai módszerének segítségével, pszichiáter feleségével, Zseni Annamáriával fel is tárta a magyar nemzetre vonatkozóan, melynek eredményét az ÖN-TÉR-KÉP című filmjében adta közre 2016-ban. Megállapította, hogy a magyar néplélek gyógyulásához két elem elengedhetetlenül szükséges: a magyar nemzet, a szakralitás és a rend egysége, természetes jelenléte, valamint a múlt igazságtalanságainak, a bűnöknek, rémtetteknek feltárása és feloldása. A Trianon-film éppen a magyarság ellen elkövetett legnagyobb igazságtalanságot tárja fel, ami a leírtak alapján szintén gyógyszer lehetne a nemzet lelke számára. Ennek érdekében pedig nemcsak ajánlott, de kötelező volna minden magyar embernek látnia.
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
„Mikor megmártózom a magyar kultúra mélységeiben, újra legényemberré válok, és érzem, hogy Tündér Ilona aranykertjében élek” – mondja Tolcsvay Béla, akinek már a portája, a vert falú parasztház is olyan, mintha népmeséink helyszínén járnánk, az énekmondó szavai nyomán pedig szinte a szemem előtt elevenedik meg az ősi magyar aranykor.
Beszélgetésünk alatt mindvégig a magyar nyelv érzékletességét használva mutat rá az összefüggésekre; miközben a Kárpát-medence népének Istenanya hitéről, az Ég igérő fáról, a népmeséink mágikus világáról, a magyar néplélek önmagával való harcáról, a szeretetről mesél és arról, hogy ami régi az a szép. Úgy véli, a magyar emberben az a különleges, hogy átlátja a teremtés folyamatát a nyersanyagtól a végtermékig. Látó emberek vagyunk – mondja -, és a teremtés nyelvét beszéljük; mikor beleegyezünk valamibe, azt mondjuk, hogy igen, ami az ige kifejeződése; az ige pedig az égi letükröződése a Földön.
Készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Az ezeregy éjszaka hangulat már az első témával megjelenik a szívemben, és egyfajta alapélményként végig meg is marad; Kobza Vajkot nem hiába tartják számon a régizenei fúzió és kortárs orientális zene egyik nagyköveteként. A lemezen a legnagyobb hangsúlyt kapó, és a zenész fő hangszerének számító úd, vagyis az arab lant, valamint a török eredetű baglama hatására egy pillanat alatt megnyílik a benső érzékelésem, s illatos, keleti fűszerekkel telve nehezedik el körülöttem a levegő. A lemezen közreműködő Bakai Márton hegedűn, Burns Katalin kavalon, Cziráki Melinda basszusfurulyán, Gozlan Fatima bolgár kavalon, neyen és tombakon, Major Balázs udun és ütőshangszereken, Pengő Csaba pedig nagybőgőn járul hozzá ehhez a különleges élményhez.
Legutóbbi hozzászólások