Hozzád sóhajtunk – Bicskei Zoltán filmetűdje Trianon 100. évfordulóján

Hozzád sóhajtunk – Bicskei Zoltán filmetűdje Trianon 100. évfordulóján

Bicskei Zoltán

Bicskei Zoltán, délvidéki filmrendező, Álom hava című alkotásával 2017-ben nyerte el az indonéziai Szellem, Vallás és Képzelet elnevezésű nemzetközi fesztivál legjobb nemzetközi játékfilmnek járó nagydíját.

Az 1690-ben játszódó film alapproblémája, hogy a török dúlást követően az ország újjáéledéshez nincs megfelelő „szellemi boltozat”. A rendező ugyanakkor párhuzamot von a magyarság hányattatott sorsa és a jelenkor dilemmái között, a kiútkeresés, a felemelkedés lehetőségeinek, és azok elvesztegetésének megrendítő allegóriáját rajzolva a néző elé.

Bicskei Zoltán, akinek grafikai munkássága szintén figyelemreméltó, ezúttal, a trianoni nemzettragédiáról emlékszik meg egy filmetűd formájában. A rendező a rá jellemző egyedi látásmóddal és jellegzetes stílusjegyekkel mutatja be a megcsonkított magyar néplélek állapotát, nagyerejű grafikái, valamint élőképek szívbemarkoló kombinációjával sóhajt a Mindenható felé.

A nÉPlélek korábbi videóinterjúja a rendezővel IDE KATTINTVA tekinthető meg. 

 

Feladatunk hasznossá válni a nemzet számára – Utolsó beszélgetésem Fekete Györggyel (videó)

Feladatunk hasznossá válni a nemzet számára – Utolsó beszélgetésem Fekete Györggyel (videó)

„Üzenem a Hazának, hogy jutalom volt fiának lenni, bölcsőjében életre ringani, erős karjában emberré érni, közös hajlékába szegődni nemzetmegtartó szolgálatra, ünnepre, imába foglalt hálaadásra.”

(Fekete György: Üzenet – részlet)

 

Mikor két hónapja nála jártam az MMA székházában lévő irodájában, nem is sejtettem, hogy az lesz az utolsó beszélgetésem vele. Hiszen 88 évesen is tele volt a nemzet iránti tenni akarással, tervekkel egy leendő múzeumról, amely majd a történelmi korokon átívelően mutatja be a magyar építészetet, s amelynek részleteibe bizalmasan beavatott akkor. A felvétel után, kamerán kívül még sokáig beszélgettünk a vidéki életben rejlő lehetőségektől elkezdve, a szekérszínházakon keresztül, a jövő magyarságába vetett hitén át az oktatás megreformálásáig sok mindenről. Ittam a szavait és maradtam volna estig, hogy szerteágazó tudásából, bölcs gondolataiból minél többet magamba ihassak. Végül addig maradtam, amíg már harmadjára kopogott a következő vendége, hiszen minden napja be volt táblázva. Így teltek a mindennapok, munkával, a nemzet, a kultúra szolgálatával. Nagyon szerettem volna vele folytatni a megkezdett beszélgetést. Talán egyszer még valahol lesz rá lehetőség…

Életművét – csupán felsorolás szinten – elolvasva, felmerül a kérdés: ennyi munka, ekkora horderejű művészi, közéleti, társadalmi, írói tevékenység egyetlen életbe hogyan férhetett bele? Fekete György belsőépítész, iparművész, a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli elnöke szakmai tevékenységét számos épület őrzi itthon és külföldön, mintegy háromszázötven dokumentációjából hazánkban és Magyarország képviseletében négy kontinens mintegy harminc országban százhetven kiállítási terve valósult meg, száztizenhét magyar pavilont épített fel, dolgozott Lipcsében, Moszkvában, Damaszkuszban, Prágában, Bécsben, Párizsban, de részt vett tokiói, torontói, chicagói, kuvaiti, athéni stb. kiállításokon is. Több száz szakcikket és tanulmányt írt és tucatnál is több kötet szerzője, ezen kívül hat televíziós sorozat forgatókönyvírója, műsorvezetője volt.

Mindemellett volt a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola igazgatója, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének elnöke, a Művelődési és Közoktatásügyi Minisztérium helyettes államtitkára, parlamenti képviselő és a kulturális bizottság tagja, alapító elnöke a Nemzeti Kulturális Alapnak, alapítója a Nyugat-magyarországi Egyetem Alkalmazott Művészeti Intézetének, ahol egyetemi tanárként tevékenykedett, majd pedig az egyetem emeritus professzora lett. Újraalapította a Magyar Iparművészet című folyóiratot, melynek főszerkesztője, a Magyar Örökségeket Megnevező Bizottságnak pedig alapító alelnöke volt, neki is köszönhető, hogy a Magyar Művészeti Akadémia köztestületté vált, melynek első választott elnöke volt, a 2018-as évtől pedig örökös tiszteletbeli elnöke lett. Tevékenységét Munkácsy-, Magyar Művészetért-, Príma, és Kossuth-díjjal is elismerték, ezen kívül Érdemes Művész, a Köztársaság Elnökének Érdemérme tulajdonosa és Zalaegerszeg díszpolgára.

Tavaly év végén, mikor egy kiállítás megnyitó alkalmával felvetettem neki, hogy interjút készítenék vele, megkért, hogy az MMA székházában keressem fel az időpont egyeztetéssel kapcsolatban. Kérdésemre, hogy mikor menjek, azt válaszolta: „Bármikor! Minden nap ott vagyok reggeltől estig.” Egész életét áthatotta a gondolat, miszerint az értelmiségi létben tennivalók vannak, amelyek megkeresik saját alanyaikat. „Én ezekbe a tennivalókba permanensen belebotlom” – olvashatjuk ’Hazafelé – Számadás a vándorútról’ című kötetében. 88 évesen is, nap, mint nap ezt igazolta, mikor újult erővel vetette bele magát az aktuális teendőkbe, fáradhatatlanul dolgozott, alkotott, terveket szőtt. Úgy vélte, mindezzel a teremtésnek tartozott, melyet „írással, rajzzal, szóval, tárggyal, énekkel, simogatással és köszönettel” törlesztett.

Hite szerint minden embert egyéni adottságokkal felruházva küld a Teremtő ebbe a világba, ugyanakkor szabad akaratot is ad. A feladatunk, hogy mérlegeljük képességeinket és maximálisan kibontakoztassuk azokat, vagyis mindenkinek hasznossá kell válnia a saját maga területén, mindenekelőtt a nemzet számára – mondta nekem, majd mosolyogva hozzá tette: „a hasznosságnak nem csak afelé van hatósugara, aminek vagy akinek a hasznára vagyok, hanem visszahat rám, öröm formájában.”

Az egyének hasznosságának összességéből áll a nemzet hasznossága és ebben fogalmazódik meg küldetése is. A magyarság titka – Fekete György szerint – tűrőképességében rejlik, amely egyfajta pozitív autarkiában nyilvánul meg, hiszen a magyar nemzet olyan katasztrofális történelmi eseményeket élt túl, melyre más nép aligha lett volna képes. Mindez annak köszönhető, hogy minden időben volt egy réteg, amely elvetette a magot. Az általunk elvetett mag, illetve tűrőképességünk eredményével pedig majd az utódok gazdálkodhatnak. Ez a gondolat a veleje, annak a mély beszélgetésnek, amelyet Pilinszky Jánossal folytatott majd’ negyven esztendővel ezelőtt, s amely élete végéig meghatározta Fekete György életfelfogását. A költő a következőképpen fogalmazta meg mindezt: arra teremtettünk, hogy életünk során minden tettünkkel, alkotásunkkal, munkánkkal visszaadjuk a teremtőnek mindazt a „magot”, amelyet létrehozásunkkor belénk táplált, azaz életünk végéig ki kell üresítenünk magunkat.

Búcsúzunk Fekete Györgytől ezzel a filmmel, amelyben a 88 esztendőn át folyamatosan tanuló ember szerteágazó és sokrétű tudása, az élet számos területén megszerzett tapasztalata, a képzőművészet több ágában is otthonosan mozgó alkotó gondolatai fogalmazódnak meg az egyéni sorsfeladatról, nemzeti küldetésről, a magyar kultúra mibenlétéről, de feltűnik a „felszíni világ alatti életsík” is a mély, filozofikus gondolatokat költőien megfogalmazó, finoman hangolt lélek rezdüléseiben.

 

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából

 

Kiformálódott egy fényes réteg a magyarságon belül – Videóriport Petrás Máriával

Kiformálódott egy fényes réteg a magyarságon belül – Videóriport Petrás Máriával

Mikor Petrás Mária művésznő otthonába beléptem, jóleső melegség öntött el. Nem csupán azért, mert kint farkasordító hideg volt és odabent, a kandallóban pattogó tűz ontotta magából a hőt. A szívemet is egyből átjárta a melegség, ahogy körbetekintettem, hiszen a tér minden eleme, de még a boltíves falak is azt a szeretetteljes, hagyománytisztelő, Isten-közeli lelkületet sugározták, amely Petrás Mária művészetét és őt magát is jellemzi.

Ritka manapság, mikor valakiről ránézésre látszik, hogy igaz, jó ember, mert a tiszta és szép lelkiség, amely belülről fakad, kisugárzik lényéből. A művésznőt mindig ilyen embernek láttam, azelőtt is, hogy személyesen megismerhettem volna. Beszélgetésünk során pedig, véglegesen megszilárdult bennem a róla alkotott kép. A csángók ősiségéből és mély tudásából táplálkozó történeteket, hagyományokat, szokásokat hallgatva, nagyon erős lelki táplálékot kaptam.

„Csudálatos világ volt” az, ahonnan Petrás Mária érkezett, s ahogy mesélni kezdett róla azzal a gyönyörű, régies szóhasználattal és kiejtéssel, amely tartalmaz még néhányat a csángóság által megőrzött, az archaikus magyar nyelvrétegből származó elemekből, úgy éreztem, nem csak térben, de időben is messzire utazunk. A moldvai csángók zárt, elszigetelt világába, akik tovább hagyományozták egy olyan kor vonásait, amelyben az emberek kizárólag az isteni mérce szerint ítéltek, s ítéltettek, az utódok a tradíció által kikövezett úton jártak, a mindennapokat pedig áthatotta az ősi, mély tudás.

Ismerték a csillagokat, az időjárás változásainak jeleit, az állatok jelzéseit, összhangban éltek a természettel és megtartották az ősöktől örökölt szokásokat. Szégyen volt, ha valaki nem érezte meg a másnapi fagy közeledtét, „nem a képernyő figyelmeztetett a hidegre.” Mindig volt „kisbuba” minden háznál, hiszen a gyermekre áldásként tekintettek, nem pedig az anyagi lehetőségekhez igazítva „vállalták”. Szegényes világnak számított a mai pénzuralom mércéje szerint, az igazi tudás és értékek tekintetében azonban mérhetetlenül gazdag volt.

Petrás Mária nyolc gyermek közül a legidősebb volt, s mint ilyen, édesanyja jobbkeze. A fél napos oktatást követően tanulni már nem lehetett, hiszen „arra volt az iskola”. Délután otthoni munkavégzés következett. A román nyelvvel csupán a közoktatásban kezdett ismerkedni, még az óvodában is kizárólag magyarul beszéltek, a templomban pedig latinul énekeltek.

Egészen 1993-ig élő hagyomány volt a középkori magyar virrasztás, Kájoni János énekeskönyvének alkalomhoz illő énekeivel, amelyek részben emlékezetben, részben kéziratos könyvekben maradtak fenn. Ennek betiltását Petrás Mária a népe ellen elkövetett legnagyobb bűnnek nevezte, a ’90-es évek derekán pedig úgy érezte, a csángóság már csupán egy állapota magyar nemzetnek. Mára a – román állam általi teljes nyelvi jogfosztottságban élő – moldvai csángó falvak katolikus lakossága szinte teljesen román egynyelvűvé vált, alig akad, aki tud még valamilyen csángó dialektust beszélni.

Petrás Mária ezt a letűnő világot, ezt az elveszni látszó kultúrát hordozza magában és mutatja meg művészetében, amely a kétezer éves keresztény magyar történelem elemein túl, egy annál régebbi, ősi tudáson alapuló szimbolikát is magában rejt. Megsejteti a fenti és a lenti világ közötti harmóniát, a szellemi, lelki és fizikai sík közötti egyensúlyt, a természettel való összhangot, amely egykor magától értetődő volt.

„A mai változó világban az érték is rezgőlécen mozog” – mondja a művésznő, aki mégis úgy érzi, nincs minden veszve, hiszen – ahogy fogalmaz – kiformálódott egy „fényes, értékes réteg” a magyarságon belül, amely „tudja honnan jött és merre tart”, erős a kapcsolata a Felsőbbrendűvel és általa talál rá a magyar nép isteni küldetésére.

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából

 

Idősziget

Idősziget

1988-ban, harmincegy éve jöttem e világra. Születésem előtt öt nappal alakult meg a Bonanza Banzai elnevezésű kultuszzenekar. Nagy rajongójuk, a nálam tizennégy évvel idősebb bátyám révén, elég korán megismerkedtem Ákos zenéjével, mondhatni az anyatejjel szívtam magamba… Mire öntudatra ébredtem, dalai már természetes részét képezték életemnek, és ez három évtized alatt sem változott.

Ahogy már korábban is megírtam, gyermekként miatta kértem magnókazettát születésnapomra, kiskamaszként fogalmam sem volt, melyik külföldi – azóta rég elfeledett – fiúbanda énekesébe kell éppen szerelmesnek lenni, és nem a szőke hercegről álmodtam, hanem arról, aki lovászfiúm lenne. Tinédzser koromban zenéje segített begyógyítani a szívemen esett sebeket, felnőttként pedig nem csak kimagasló művészetéért és tehetségéért, de emberségéért és világszemléletéért is tisztelem.

Valószínűleg nem vagyok egyedül, aki úgy érzi, élete minden helyzetéhez, korszakához, érzelmi amplitúdójához társítani tud egy Ákos nótát. Jómagam körülbelül tízéves korom óta vagyok így ezzel… Mégis meglepődtem, mikor kijött legújabb albuma, amely szinte rögtön platinalemez lett, hiszen annak gondolatisága olyan mértékben szinkron rezeg a lelkemmel, amire még én sem számítottam; tükörként mutatja meg, hol tartok éppen az életemben, melyik sziget felé hajózom a rám kiszabott idő tengerén.

„Uram, a te szemed mindent lát, a legapróbb hibát és még a legkisebb jót is. Szavam meghallod talán, mielőtt kimondanám, Nálad már kész a diagnózis. Kérlek, add, hogy ritkán bukjam el, hogy karod felemeljen a saját hibámból!”

A fenti sorok – számomra – már nem az Istent kereső, hanem az Őt megtaláló, szándékát elfogadó, akarata szerint élő ember gondolatait közvetítik. Kovács Ákosról tudjuk, hogy rendszeresen nyúl hitbéli és vallásos témához dalszövegeiben, a hivatalosan most hétvégén – dupla Aréna-koncert keretei között – bemutatott Idősziget című stúdiólemezen szereplő egynéhány szerzemény azonban – véleményem szerint – messze felülmúlja az eddigieket.

Vegyük például a Felemel című számot, amellyel Ákos két éve elhunyt édesapját idézi meg. „Apámmal intenzívebb a kapcsolatom, mint amikor élt. Most mindennap beszélünk. A dal arról szól, hogy nem kell megijedni, mert aki nincs már velünk, az bennünk tovább él…” – nyilatkozta egy korábbi interjújában.* És valóban, a Felemel a keresztény élet egyik fundamentumát, a család fontosságát mutatja fel, amelyhez nem csak az élő rokonok tartoznak, hiszen a lélek halhatatlansága hitünk egyik alaptézise.

Egyértelműen ez a dal volt a lemezbemutató koncert csúcspontja, hiszen, miközben a hozzá készült klip könnyfakasztó képkockái pörögtek a színpad mögött felállított hatalmas ledfalakon, Ákos mellett 17 éves lánya állt, és vokálozott édesapjának. Anna szerepe azonban nem merült ki ennyiben, hiszen a Tengermoraj kezdő hangjaira lépett színpadra duett-partnerként, majd az új lemez másik kiemelkedő alkotását, az Elhiszem című művet adták elő közösen, amelynek dallamát a lány szerezte.

Anna példája bizonyítja, hogy a 21. században – annak minden negatívuma ellenére – is lehet keresztény értékek mentén, erényes felnőtteket nevelni gyermekeinkből. Tegyük hozzá, hogy az ismertség és a hírnév mindezt inkább nehezíti, mint megkönnyíti. Ákos legidősebb lánya életében fontos szerepet játszik a szakralitás. „Ő kamaszos lázadásként nem Istentagadó heavy metált hallgat, hanem egy órával előbb fölkel, és Szentírást olvas és jegyzetel”** – mondja Ákos. A koncerten azt is megtudhattuk, hogy aznap 5:40-kor kelt, mert hittan faktra ment.

Szívmelengető példája ez az értékek átadásának, hiszen aki saját apjától olyan útravalót kapott, miszerint „meghívja a bajt, aki térdet sose’ hajt” vagy „a szívét sem emelheti fel, csak az, aki mást is felemel”, annak kötelessége továbbadni mindezt egy valós értékektől eltávolodott, önmagából kifordult világban, amelyben jelenleg élni kényszerülünk. Ákosnak – minden jel szerint – sikerült.

Írva vagyon, hogy „akire sokat bíztak, többet kívánnak tőle.”*** Ákos pedig harmincegyedik esztendeje évről-évre többet és többet nyújt közönségének. Gondolataival gyógyít, tanít és irányt ad, generációkon átívelő közösséget teremt, a fiatalságnak pedig alternatív utat mutat.

Én pedig csak  megköszönöm, hogy “melletted mindig vár rám az idősziget…”

 

*infostart.hu

**képmás.hu

*** Luk. 12,48

 

Kiemelt kép: Ákos Instagram 

 

„Ez életem fő műve” – Megjelent Dr. Papp Lajos legújabb könyve

„Ez életem fő műve” – Megjelent Dr. Papp Lajos legújabb könyve

Dr. Papp Lajos Széchenyi-díjas szívsebész professzor bármelyik eddig megjelent kötete számomra kicsit olyan, mintha füves könyvet olvasnék. Olyan időtálló, és mély forrásból táplálkozó bölcsességeket, tanácsokat, példázatokat tartalmaznak, amelyek fő fundamentuma a kereszténység, a magyar nemzeti identitás és a szülőföld, a haza szeretete, megbecsülése, az ősök és örökségük tisztelete. Mivel a Professzor úr gyógyító ember, nem hiányozhatnak az általános egészségünk megóvására, a betegségek megelőzésére irányuló javaslatok sem, de mindig a test-szellem-lélek hármasságára, mint egészre vonatkoztatva, mindezt úgy, hogy bárki megértse, s profitálhasson belőle saját élete tekintetében.

A napokban megjelent „Szívünk titkai” című könyv mindezeket tartalmazza, de ennél is többet ad. Kéziratának elolvasására még a kiadás előtt lehetőséget kaptam a Professzor úrtól, azzal a megjegyzéssel, hogy ez élete fő műve – úgy olvassam. És valóban, ez a könyv egy küzdelmes életet megélt, legtöbbször az árral szemben úszó, az igazságért harcoló, s azt egy pillanatra fel nem adó orvos vallomása, akinek minden körülmények között a beteg volt az első, aki kezdő szívsebészként azt tűzte ki célul, hogy senki ne haljon meg a műtőasztalon. E cél eléréséért pedig mindent megtett, ami csak emberileg lehetséges; naponta csupán pár órát szánva alvásra tanult, tanított, operált, kísérletezett és kutatott. Hazánkban egyedüliként kapta meg a kandidátusi fokozat kihagyásával a akadémiai doktori címet. Több általa kidolgozott módszert a mai napig alkalmaznak. Eredményeire Amerikában is felfigyeltek, a Harvardra is meghívták, hogy kutatói munkát folytasson.

Igazgatója volt a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem Szív- és Érsebészeti Klinikájának, az általa létrehozott Zalaegerszegi Szívsebészeti és Szívgyógyászati Klinikának, valamint a Pécsi Tudományegyetem Szívsebészeti Klinikájának, amelynek vezetőjeként 1,5 százalék alá csökkentette a nyitott szívműtétek halálozási arányát, amely akkor az egész világon sehol nem volt 2 százalék alatt. A vezetése alatt folytatott orvoslás nemcsak világszínvonalú volt, de a mai napig utánozhatatlan. Azóta sem értek el hasonló eredményeket sehol a világon. Emellett számos hazai egyetem katedráját megjárta, előadóként bejárta Európát és a fél világot. Mégis, karrierje csúcsán úgy döntött, lemond minden posztjáról és nyugdíjazását kéri. Otthagyta élete nagy szerelmét, a szívsebészetet, mert nem volt hajlandó semmi olyat tenni, amit morálisan kifogásolhatónak vélt.

A külső kényszer azonban csak az egyik oka volt annak, hogy a Professzor úr meghozta ezt a súlyos döntést. Belső vívódásait is az olvasó elé tárva mondja ki: „a csúcsról a szakadékba zuhantam”. A „Szívünk titkai” tehát egyfelől az író szívének titkaiba enged betekintést olyan formában, amilyen a szerző maga: egyenesen, gerincesen, őszintén, csak az igazat mondva. Még olvasni is katartikus élmény volt, ahogy az élete értelmét adó és meghatározó tevékenységről önként lemondó ember, aki hirtelen elengedte mindazt, amiért addig mindent feláldozott, kijelenti, hogy a legnagyobb veszteség volt a legnagyobb isteni kegyelem, aki az ötödik infarktusa után, elvágyva ebből a világból mégis őszintén ki tudta mondani: „Uram, ne úgy legyen, ahogy én akarom. Legyen meg a Te akaratod.”

Dr. Papp Lajos a szív embere, ismeri és érti az emberi szívet, annak szent és profán valóját egyaránt. Könyvében nem csak átvitt értelemben nyújt betekintést a szív titkaiba, a hús-vér szervet, annak betegségeit és a különböző sebészeti, gyógyítási eljárásokat is bemutatja, mégpedig olyan módon, hogy azt a laikus is megértse és hasznára válhasson. Bevallom, volt bennem fenntartás, mikor belekezdtem ebbe a részbe, hiszen nem vagyok biológiai műveltségű ember, hogyan is érthetném meg egy nemzetközileg elismert orvos-professzor saját szakterületéről írt szavait?! Aztán, ahogy a Professzor úr „vezetésével” egyre mélyebbre jutottam a szív elméleti boncolásában, áthatolva a szívburkon, a szívizmon, bejutva a kamrákba és pitvarokba, megismerve a billentyűk fajtáit, a koszorúerek rendszerét, szinte már „amatőr szívsebészként” ugrottam neki a szívtranszplantációnak…

Viccet félretéve, a könyv szabatosan, mégis teljesen érthetően megfogalmazva tárja elénk a „szentek szentjét”, mégpedig olyan érzékletes képekkel, hasonlatokkal és metaforákkal, hogy a képzeletbeli utazást követően én magam rögtön tollat ragadtam, és az olvasottak alapján lerajzoltam a szív belső felépítését. Mikor ezt a vázlatot megmutattam a Professzor úrnak, biztosított afelől, hogy a szív valóban így néz ki belülről.  A Dr. Papp Lajos személyiségétől elválaszthatatlan erkölcsiség azonban ott van minden szó, minden mondat, minden kijelentés mögött és átszövi, behálózza az egész mondanivalót, hogy végül rámutasson: szívünk titkainak egyetlen tudója a teremtő Isten. A könyvben olvasható történetek csodálatos gyógyulásokról, megmagyarázhatatlan halálközeli élményekről és elképesztő műtéti bravúrokról mind-mind ezt bizonyítják.

  • „ A szív nem úgy működik, ahogy eddig tanítottuk, tanították.”
  • „A szív nem ismeri a fizika törvényeit?”
  • „Nem a szív a vérkeringés egyedüli energiaforrása.”

Ezeket a megdöbbentő kijelentéseket, már „A szívműködés és vérkeringés új elmélete” címmel ellátott írásban olvashatjuk, amely „Szívünk titkai” című műtől mintegy elválasztva, a kötet végén kezdődik – tulajdonképpen két könyv kapott helyet egy kötetben. Ebben a forradalmi elméleten – amelyre az „életem fő műve” kijelentés  konkrétan vonatkozott – Dr. Papp Lajos professzor William Harvey keringésről alkotott teóriáját cáfolja meg, azt a teóriát, amelyet a mai napig, lassan négyszáz éve változatlanul tanítanak az egyetemeken. Egy olyan világban, amelyben a „hatalom igazsága” szemben áll az „igazság hatalmával”, vajon hatással lesz-e ez az új elmélet az orvostudomány jövőjére?

Egy biztos, Dr. Papp Lajos professzor több mint egy évtizede nem küzd az igazságért, hanem szolgálja azt. Saját elmondása szerint, soha nem volt még ilyen boldog, immár maradéktalanul képes betartani a „nil nocere”, vagyis a „nem ártani” elvet. A Teremtőtől kapott hittel, a krisztusi szeretet jegyében fordul a rászorulók felé, több évtizedes kutatói és klinikai tapasztalatait, tudását a holisztikus gondolkodással és az elfelejtett, évezredes népi bölcsességekkel ötvözve gyógyítja a hozzá forduló betegeket és a magyar nemzet lelkét. 

Dr. Papp Lajos professzor “Szívünk titkai/ A szívműködés és vérkeringés új elmélete” című könyvét a Professzor úr budapesti rendelőjében (1088. Bp. Puskin utca 24.) lehet megvásárolni. 

 

 

Magyar Passió

Magyar Passió

A negyvennapos böjt utolsó hetében, Nagyhéten a feladatunk a lelki megtisztulás, a befelé fordulás kell, hogy legyen, nem hiába nevezik „csendes hétnek” ezt az időszakot. Magamon is tapasztalom azonban, hogy az elcsendesedés nem olyan egyszerű, hiszen a munkát ezekben a napokban is el kell végezni, eközben az emberek óhatatlanul konfrontálódnak egymással, az idő sürget, alig van lehetőség megállni, elmélyülni a hitünkben.

Hiszek abban, hogy az igazi művész munkája egyfajta isteni kinyilatkoztatás, ahogy a legnagyobb tudósok, úgy az igazán nagy művészek is Istenfélő emberek. A költészet, a zene-, de leginkább a képzőművészet egyfajta spirituális többlettel bír, még akkor is, ha a témája nem vallásos. Egy komolyzenei darabot hallgatva, a magyar irodalom kiemelkedő alkotásait olvasva vagy egy festményt nézve mindig közelebb érzem magam a teremtő Istenhez…

Mikor azonban egy keresztény magyar művész vallásos témát dolgoz fel, és a munkáit Nagyhétfőn tárja először a közönség elé, az – úgy vélem – igazán jó lehetőség a hitünk megélésére és a Nagyhét üzenetének befogadására. Molnár János festő- és grafikusművész Passió című tárlata Jézus szenvedéstörténetét tárja a szemünk elé a művész egyedi látásmódjában és stílusában. Ahogy Bereczky Zoltán tiszteletes is fogalmazott, Molnár János stációin – a hagyományos értelmezésen túl – megtalálhatjuk az egyedi magyar kifejezésformákat is. A művész évtizedek óta behatóan foglalkozik a magyar népművészeti tradíció formavilágával és jelképrendszerével, amely szimbólumok alkotásaiban rendre fel is tűnnek, egyfajta sajátosan magyar többletjelentést adva a műveknek.  Hittel vallja a test, a szellem és a lélek egységét, amely az emberi élet egységét adja, művészetét pedig a szép, igaz és jó fogalmak mentén határozza meg.

Molnár János festő- és grafikusművész

Molnár János stációit járva, a képeket nézve eszembe jutott az a megállapítás, amelyet számos történelmi személyiségünk, költőnk, alkotónk megfogalmazott, miszerint egyértelmű párhuzam húzható Jézus Krisztus szenvedéstörténete és a magyar nemzet sorsa között. „Népek Krisztusa, Magyarország” – olvashatjuk Márainál, azonban már a Rákóczi szabadságharc korában és az 1848-49-es szabadságharc idején is megfogalmazódik ez a gondolat, Trianon, majd az 1956-os események kapcsán pedig egyre gyakrabban hangoztatott fogalommá válik. A magyar nemzet vérével és hősies önfeláldozásával időről-időre megváltotta Európa és az európai kereszténység létét. IV. Béla mondta ki először: „egész Európa, egész kereszténység, egész emberiség – ezért van a magyar”. De idézhetnénk Balassi Bálint sorait is, amelyek szerint: ”az jó hírért, névért és egész kereszténységért harcol a magyar”.

Pap Gábor művészettörténész a jézusi keresztút tizennégy stációját a magyar történelem egy-egy fontos fordulópontjával azonosította. Nincsen a világon másik nép, amelynek történelmére maradéktalanul rá lehet vetíteni a szenvedéstörténetet. Eszerint Trianon, történelmi országunk tragikus feldarabolása kétségkívül nemzetünk megfeszítése volt. A nemzet testéről kegyetlenül leválasztották végtagjait. Az elmúlt száz év során az idegen erők pedig mindent elkövettek azért, hogy végtagjainkat elsorvasszák, hogy a nemzettesttel elfeledtessék egykor szervesen hozzátartozó részeit. Ez a törekvés azonban nem sikerülhetett és nem is sikerült, hiszen a magyar szellemiség, anyanyelv, kultúra egy és bonthatatlan.

A magyar kultúra, azon belül pedig a képzőművészet képes arra, hogy felélessze a nemzeti összetartozás érzését, akármilyen mesterséges határvonalakat húztak is közénk. S mint ilyen, arra is hivatott, hogy a lelkekben előkészítse a népek Krisztusának, Magyarországnak erkölcsi és szellemi feltámadását. Mert rá kell döbbennünk – ha a stációk eddig igaznak bizonyultak nemzetünk életben – akkor az utolsó mozzanatnak is be kell következnie.

Nagyhét első napján tehát, Molnár János középkori ikonokra emlékeztető, ugyanakkor sajátosan magyar elemekkel átszőtt Passióját megtekintve, beköszöntött lelkembe a csend és a feltámadásba vetett hit. A művész úr egy korábbi beszélgetésünk során azt mondta, szeretné, ha az emberek abban a tudatban jönnének ki a kiállításairól, hogy érdemes hinni és érdemes magyarnak lenni. Minden keresztény magyar ember számára, aki még keresi a Nagyhét csendjét, ajánlom, hogy tekintse meg Molnár János Passió című kiállítását a Józsa Judit Galériában.

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás