Aki találkozik a magyar népi kultúrával, beleszeret! – Pál István Szalonnával beszélgettünk

Aki találkozik a magyar népi kultúrával, beleszeret! – Pál István Szalonnával beszélgettünk

Zenével foglalkozó szülők gyermekeként Pál István Szalonna, a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője mondhatni beleszületett a muzsikuséletbe, kárpátaljai magyarként pedig olyan közegből érkezett, ahol – a kisebbségi lét okán – a magyarság jobban ragaszkodott hagyományaihoz, szellemi örökségéhez. Mint mondja, olyan útravalót kapott, amellyel a világ bármely pontján elboldogult, ahol zenészként megfordult.

Szerencsések vagyunk, mert a magyarság népi kultúrájában rejlő ősi, mély és rétegzett tudásanyag – még ha töredékesen is – de fennmaradt, hála a néprajzkutatóknak, népzenegyűjtőknek, akik közkinccsé tették, és különösképpen azoknak az öregeknek, akik megőrizték ezeket a motívumokat. A népi kultúra pedig manapság reneszánszát éli. Egyre nagyobb az érdeklődés a jelenlegi határokon belül és kívül egyaránt a felnőtt korosztály körében is, hiszen mindegy, hogy mikor történik meg, „aki egyszer találkozik a magyar népi kultúrával, az óhatatlanul bele is szeret, jöjjön a táncházba egy hátracsapott baseballsapkában vagy akár pávatollas kalapban” – mondja Pál István Szalonna, aki elengedhetetlennek tartja, hogy felismerjük saját értékeinket, hiszen egyedülálló történelemmel és hagyományokkal rendelkezünk itt, a Kárpát-medencében.

„A népzene az emberek ajkán alakult az évszázadok során, nem kell kitalálni, megírni, hiszen valós, élő és szerves része az önazonosság-tudatunknak. Olyan életsorsok fogalmazódnak meg benne, amelyek ismerősek lehetnek mindannyiunknak, hiszen ugyanazok voltak az alapproblémái és az ösztönei az embereknek ezer évvel ezelőtt is, mint ma, csak akkor még mással kenték a kenyeret, mert nem ismerték a Nutellát” – jegyzi meg, majd legnagyobb vágyát is elárulja. De, hogy mi az? Riportfilmünkből, sok egyéb mellett ez is kiderül!

Zana Diána

 

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából

 

A magyarság lelkiismeretének hangja – Döbrentei Kornéllal beszélgettünk

A magyarság lelkiismeretének hangja – Döbrentei Kornéllal beszélgettünk

Nincs még egy nemzet, amely olyan szépen tudna dalolni saját fájdalmáról, mint a miénk. Megkaptuk hozzá a tökéletes eszközt is: az ősi, mély, rétegzett, szakrális magyar nyelvet, „mely még mindig priusz, ám isteneket gyönyörre bűvölő, ha zendíti aranyjánosi géniusz”. Így Döbrentei Kornél, a költő, aki ebben az elidegenedett korban is képes a mindenkori magyarság hangján szólni úgy, ahogy már nagyon kevesen teszik.

Sokszor és sokan mondják ugyanis manapság, hogy ne a múlton keseregjünk, tekintsünk a jövő felé; én mégis úgy vélem, a párját ritkító nemzeti történelmünk ihlette keserves hang, amely olyan költőóriások tollából folyt papírra, mint Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Ady, Dsida, Reményik, a magyar nép lelkéről leválaszthatatlan. Kiváltképp, amíg nemzeti sorstragédiáink nyílt sebként tátongnak hazánk megcsonkított testén. Sokszor és sokan nem érzik át, hogy mi, magyarok ebből merítünk erőt. Abból, ahogy évszázadok óta szélbe kiáltjuk fájdalmunkat, amely magányosan visszhangzik csak havas Kárpátoktól a kéklő Adriáig. Abból, hogy a mi Himnuszunk valóban himnusz, közbenjáró ima és nem induló, ahogy más nemzeteké. Azoknak, akik nem érzik mindezt zsigereikben, hiába is magyarázzuk, hogy a magyar lélekben gyökerezik egyfajta dac, egy megmagyarázhatatlan sóvárgás és vágy az elhazudott múlt, a letagadott igazság iránt, amely a kimagasló tehetségeink művészetének örökös nyersanyagát kell, hogy képezze, ugyanis „Trianon óta nem jártak le a váltók”.

Az a szellemi kútmérgezés, amely kortárs művészet néven zajlik manapság azonban már hírből sem ismeri a szép, jó és igaz erkölcsi hármas alkotta zsinórmértéket, melyhez korábban igazodott minden nagy alkotó. Mindez ódivatú lett, ahogy a magyarság sorskérdéseivel foglalkozni is az a művészeten belül. A nemzeti identitás végelgyengülése, valamint a tervszerű züllesztés hatására odáig jutottunk, hogy képesek vagyunk nemzetinek bemutatni – másik oldalról pedig nemzetinek elfogadni – az alig burkolt nemzetgyalázást is. Ma a legnépszerűbb „magyar” költészet konkrétan szent királyainkat gúnyolja ki vagy éppen a két nem közötti konfliktust szítja, és gyenge rímekbe szedve célozza meg éppen a legérzékenyebb korosztályt, a kisgyermekeket. Nem tudom, melyik szomorúbb: az, hogy szándékosan ezzel etetik a népet, vagy az, hogy a nép simán beveszi, és még tapsol is neki. „Édennek hiszi sok elvakított botor!”

Igaz, a szabadság madara a kalitkában nem énekel. Egy néprajzos ismerősöm fogalmazta meg ekképpen a magyar művészet jelenlegi helyzetét. Szerinte az igazi tehetségeink a mai álságos korban, inkább a hallgatást választják. Jómagam, úgy gondolom, hogy vannak, akik még így is hallatják hangjukat és kimondják az igazat, őket azonban rögtön elnyomják, elhallgattatják, vagy ha ez sem válik be, a kor hatásos eszközével élve kigúnyolják, megpróbálják nevetségessé tenni a közvélemény előtt. A jelen idők ugyanis nem az igazaknak kedveznek. Ez a hamis próféták kora. A tömeg pedig arra hallgat, aki a leghangosabban kiabál. Hiába tudjuk Morus Tamástól, hogy „az igazság akkor is igazság, ha csak egyetlen ember képviseli, sőt akkor is, ha senki sem képviseli.” Régen az igazán kiválóak soha nem jelentkeztek vezetőnek, nem törtettek, nem tapostak; a közösség választotta őket. Az, aki valóban érdemes, ma sem nyomul, hanem rejtőzik, és csendben teszi a dolgát. Tudja, hogy egyedül Istennel van számvetése. Ma, ebben a feje tetejére állított világban minden fordítva van, mint kéne; „kockán nyer a sátán, legalul az Isten”.

„Bár betörik a szemedet, széttörik a nyelvedet, kitörik a karodat, letörik a kardodat, állod” – szól mégis dacosan, konok állhatatossággal, tisztán, gerinces, egyenes modorában, a magyarság lelkiismeretének hangján a költő, aki csak azért is énekel. Döbrentei Kornél ma is igazi, népben érző művészhez méltó módon, mintegy élő monumentum hordozza magában egész nemzete fájdalmát.

Zana Diána

Hallgassuk meg Döbrentei Kornél gondolatait:

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából


A szövegben idézett sorok: Döbrentei Kornél következő verseiből származnak: 
Istentelen színjáték; Madách lerúgja csizmáit
Hova tűnt a vitézség, fiúk?
Betilthatatlan szívdobogás


 

“Egy nemzet sem szereti, ha a legendáit piszkálják” – Bán Jánossal beszélgettünk

“Egy nemzet sem szereti, ha a legendáit piszkálják” – Bán Jánossal beszélgettünk

Nem csupán azért vártam, hogy Bán Jánossal beszélgethessek, mert kedves történelmi regényeim írójáról van szó, hanem azért is, mert személyében érzem a lehetőséget arra, hogy végre elinduljon egy olyan folyamat a magyar filmgyártás területén is, amely a nemzeti önazonosság-tudatot helyezi előtérbe.

A régi mulasztás törlesztése – miszerint szülessenek végre identitáserősítő, magyar történelmi nagyjátékfilmek a jelenkor eszközeivel és lehetőségeivel – nem várathat tovább magára. Az, hogy a történelmi regények reneszánszukat élik, illetve a két évvel ezelőtti tömeges ellenállás Az utolsó bástya kiszivárgott forgatókönyve kapcsán mutatja, hogy a magyar lélek nincs a végletekig eltorzítva, és igenis igényli a nemzeti múlt méltó bemutatását.

Bán Mór nagysikerű Hunyadi-sorozata, valamint az Ezer rege könyve elnevezésű regényfolyamának már megjelent első kötete, A csillagösvény lovasai is olyan alapot szolgáltatnak, amelyekből nagyszerű forgatókönyvek születhetnének. Mi magyarok – a legtöbb környező néppel ellentétben – olyan kiváltságos helyzetben vagyunk gazdag történelmünk okán, hogy még csak nem is kéne a fikció világához nyúlnunk, hogy témát találjunk nagyszabású történelmi játékfilmek vagy akár televíziós sorozatok sokaságának elkészítéséhez, ez mégsem történik meg évtizedek óta.

Miért lehet, hogy az utolsó, nemzeti érzelemmel átitatott magyar játékfilm a szocializmus időszakában született meg? Hogy lehet, hogy 2020-ban még mindig a hatvanas években készült Várkonyi-filmek jelentik a kínálatot? Tudjuk-e, hogy a Lenkey-huszárok történetét feldolgozó Sára Sándor film kudarcba fulladó befejezésével ellentétben a valós történet sikerrel zárult?

Többek között ezekre a kérdésekre keressük a választ alábbi videóriportunkban Bán Jánossal, aki az évszázadokon át tartó, szisztematikus, kitartó identitásrombolás ellenére derűlátó és bizakodó, hiszen – mint mondja – a múlthoz képest, jó helyzetben vagyunk. „Ha valamikor nincs okunk a reménytelenségre és a befásultságra, az most van” – véli az író, aki szerint annyi évtized koplaltatás és háttérbe szorítás után, a társadalmi igény, valamint a felülről jövő akarat is megvan arra, hogy ezek az alkotások végre elkészüljenek.

Történelmünk során többször kerültünk már kilátástalan helyzetbe, nem egyszer próbálták elpusztítani, kiirtani a magyar népet, mégsem sikerült. Mohács óta mindig azért kellett küzdenünk, hogy valamit megmentsünk, sokszor minden remény nélkül. A magyar néplélekben nagyon erős a túlélési képesség, és ha nem lenne évszázadok óta egy folytonos fenyegetettség, a nyugati, jóléti társadalmak sorsára jutottunk volna, amelyek mára a teljes identitásvesztésig jutottak. Bán János úgy véli, a magyarság képes arra, hogy a vereséget is győzelemmé fordítsa. „A mi népünk erőssége abban áll, hogy időről-időre, mikor a katasztrófa peremén volt a nemzet, a Sors küldött valakit, aki ragyogó csillagként megtett annyit, amennyit egész nemzedékek nem tudtak.” Gondoljunk csak Hunyadi Jánosra, Mátyás királyra vagy a végváriakra, Zrínyire; ugyanakkor nem feledkezhetünk meg az olyan névtelen hősökről sem – mint amilyen a Dugovics Titusz néven fennmaradt védő volt –, akik annyiszor fordítottak a magyar történelem kerekén.

„Az ő hőstettük és példamutatásuk nélkül nem lennénk ma itt. Ezért vagyunk felelősek azért, hogy a történelmünket úgy mutassuk be, ahogy mi látjuk, nem pedig a Habsburgok, a kommunisták akarata vagy a mai globális, liberális narratíva szerint” – szögezi le Bán János, akivel kitértünk arra a kérdésre is, hogy a tudományos bizonyítás vagy a kulturális emlékezetben élő legendák fontosabbak-e a nemzeti identitás szempontjából. Mint mondja, ez a két terület sokszor összeegyeztethetetlen, azonban egy nép sem szereti, ha a legendáit piszkálják, ebből egyedül nálunk űznek sportot. A legenda a legerősebb építőköve a nemzeti identitásnak, és a tudományos tények is inkább elméletek, mi több, sok tudományos szakmunka elfogultabb, mint egy irodalmi mű.

A mi feladatunk a jelenkorban, hogy a nemzeti identitás megroggyant pilléreit megerősítsük, ahogy tették ezt évszázadokon keresztül hadvezéreink, de költőink, íróink is.

Zana Diána

 

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.

 

Hozzád sóhajtunk – Bicskei Zoltán filmetűdje Trianon 100. évfordulóján

Hozzád sóhajtunk – Bicskei Zoltán filmetűdje Trianon 100. évfordulóján

Bicskei Zoltán

Bicskei Zoltán, délvidéki filmrendező, Álom hava című alkotásával 2017-ben nyerte el az indonéziai Szellem, Vallás és Képzelet elnevezésű nemzetközi fesztivál legjobb nemzetközi játékfilmnek járó nagydíját.

Az 1690-ben játszódó film alapproblémája, hogy a török dúlást követően az ország újjáéledéshez nincs megfelelő „szellemi boltozat”. A rendező ugyanakkor párhuzamot von a magyarság hányattatott sorsa és a jelenkor dilemmái között, a kiútkeresés, a felemelkedés lehetőségeinek, és azok elvesztegetésének megrendítő allegóriáját rajzolva a néző elé.

Bicskei Zoltán, akinek grafikai munkássága szintén figyelemreméltó, ezúttal, a trianoni nemzettragédiáról emlékszik meg egy filmetűd formájában. A rendező a rá jellemző egyedi látásmóddal és jellegzetes stílusjegyekkel mutatja be a megcsonkított magyar néplélek állapotát, nagyerejű grafikái, valamint élőképek szívbemarkoló kombinációjával sóhajt a Mindenható felé.

A nÉPlélek korábbi videóinterjúja a rendezővel IDE KATTINTVA tekinthető meg. 

 

Feladatunk hasznossá válni a nemzet számára – Utolsó beszélgetésem Fekete Györggyel (videó)

Feladatunk hasznossá válni a nemzet számára – Utolsó beszélgetésem Fekete Györggyel (videó)

„Üzenem a Hazának, hogy jutalom volt fiának lenni, bölcsőjében életre ringani, erős karjában emberré érni, közös hajlékába szegődni nemzetmegtartó szolgálatra, ünnepre, imába foglalt hálaadásra.”

(Fekete György: Üzenet – részlet)

 

Mikor két hónapja nála jártam az MMA székházában lévő irodájában, nem is sejtettem, hogy az lesz az utolsó beszélgetésem vele. Hiszen 88 évesen is tele volt a nemzet iránti tenni akarással, tervekkel egy leendő múzeumról, amely majd a történelmi korokon átívelően mutatja be a magyar építészetet, s amelynek részleteibe bizalmasan beavatott akkor. A felvétel után, kamerán kívül még sokáig beszélgettünk a vidéki életben rejlő lehetőségektől elkezdve, a szekérszínházakon keresztül, a jövő magyarságába vetett hitén át az oktatás megreformálásáig sok mindenről. Ittam a szavait és maradtam volna estig, hogy szerteágazó tudásából, bölcs gondolataiból minél többet magamba ihassak. Végül addig maradtam, amíg már harmadjára kopogott a következő vendége, hiszen minden napja be volt táblázva. Így teltek a mindennapok, munkával, a nemzet, a kultúra szolgálatával. Nagyon szerettem volna vele folytatni a megkezdett beszélgetést. Talán egyszer még valahol lesz rá lehetőség…

Életművét – csupán felsorolás szinten – elolvasva, felmerül a kérdés: ennyi munka, ekkora horderejű művészi, közéleti, társadalmi, írói tevékenység egyetlen életbe hogyan férhetett bele? Fekete György belsőépítész, iparművész, a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli elnöke szakmai tevékenységét számos épület őrzi itthon és külföldön, mintegy háromszázötven dokumentációjából hazánkban és Magyarország képviseletében négy kontinens mintegy harminc országban százhetven kiállítási terve valósult meg, száztizenhét magyar pavilont épített fel, dolgozott Lipcsében, Moszkvában, Damaszkuszban, Prágában, Bécsben, Párizsban, de részt vett tokiói, torontói, chicagói, kuvaiti, athéni stb. kiállításokon is. Több száz szakcikket és tanulmányt írt és tucatnál is több kötet szerzője, ezen kívül hat televíziós sorozat forgatókönyvírója, műsorvezetője volt.

Mindemellett volt a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola igazgatója, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének elnöke, a Művelődési és Közoktatásügyi Minisztérium helyettes államtitkára, parlamenti képviselő és a kulturális bizottság tagja, alapító elnöke a Nemzeti Kulturális Alapnak, alapítója a Nyugat-magyarországi Egyetem Alkalmazott Művészeti Intézetének, ahol egyetemi tanárként tevékenykedett, majd pedig az egyetem emeritus professzora lett. Újraalapította a Magyar Iparművészet című folyóiratot, melynek főszerkesztője, a Magyar Örökségeket Megnevező Bizottságnak pedig alapító alelnöke volt, neki is köszönhető, hogy a Magyar Művészeti Akadémia köztestületté vált, melynek első választott elnöke volt, a 2018-as évtől pedig örökös tiszteletbeli elnöke lett. Tevékenységét Munkácsy-, Magyar Művészetért-, Príma, és Kossuth-díjjal is elismerték, ezen kívül Érdemes Művész, a Köztársaság Elnökének Érdemérme tulajdonosa és Zalaegerszeg díszpolgára.

Tavaly év végén, mikor egy kiállítás megnyitó alkalmával felvetettem neki, hogy interjút készítenék vele, megkért, hogy az MMA székházában keressem fel az időpont egyeztetéssel kapcsolatban. Kérdésemre, hogy mikor menjek, azt válaszolta: „Bármikor! Minden nap ott vagyok reggeltől estig.” Egész életét áthatotta a gondolat, miszerint az értelmiségi létben tennivalók vannak, amelyek megkeresik saját alanyaikat. „Én ezekbe a tennivalókba permanensen belebotlom” – olvashatjuk ’Hazafelé – Számadás a vándorútról’ című kötetében. 88 évesen is, nap, mint nap ezt igazolta, mikor újult erővel vetette bele magát az aktuális teendőkbe, fáradhatatlanul dolgozott, alkotott, terveket szőtt. Úgy vélte, mindezzel a teremtésnek tartozott, melyet „írással, rajzzal, szóval, tárggyal, énekkel, simogatással és köszönettel” törlesztett.

Hite szerint minden embert egyéni adottságokkal felruházva küld a Teremtő ebbe a világba, ugyanakkor szabad akaratot is ad. A feladatunk, hogy mérlegeljük képességeinket és maximálisan kibontakoztassuk azokat, vagyis mindenkinek hasznossá kell válnia a saját maga területén, mindenekelőtt a nemzet számára – mondta nekem, majd mosolyogva hozzá tette: „a hasznosságnak nem csak afelé van hatósugara, aminek vagy akinek a hasznára vagyok, hanem visszahat rám, öröm formájában.”

Az egyének hasznosságának összességéből áll a nemzet hasznossága és ebben fogalmazódik meg küldetése is. A magyarság titka – Fekete György szerint – tűrőképességében rejlik, amely egyfajta pozitív autarkiában nyilvánul meg, hiszen a magyar nemzet olyan katasztrofális történelmi eseményeket élt túl, melyre más nép aligha lett volna képes. Mindez annak köszönhető, hogy minden időben volt egy réteg, amely elvetette a magot. Az általunk elvetett mag, illetve tűrőképességünk eredményével pedig majd az utódok gazdálkodhatnak. Ez a gondolat a veleje, annak a mély beszélgetésnek, amelyet Pilinszky Jánossal folytatott majd’ negyven esztendővel ezelőtt, s amely élete végéig meghatározta Fekete György életfelfogását. A költő a következőképpen fogalmazta meg mindezt: arra teremtettünk, hogy életünk során minden tettünkkel, alkotásunkkal, munkánkkal visszaadjuk a teremtőnek mindazt a „magot”, amelyet létrehozásunkkor belénk táplált, azaz életünk végéig ki kell üresítenünk magunkat.

Búcsúzunk Fekete Györgytől ezzel a filmmel, amelyben a 88 esztendőn át folyamatosan tanuló ember szerteágazó és sokrétű tudása, az élet számos területén megszerzett tapasztalata, a képzőművészet több ágában is otthonosan mozgó alkotó gondolatai fogalmazódnak meg az egyéni sorsfeladatról, nemzeti küldetésről, a magyar kultúra mibenlétéről, de feltűnik a „felszíni világ alatti életsík” is a mély, filozofikus gondolatokat költőien megfogalmazó, finoman hangolt lélek rezdüléseiben.

 

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából

 

Kiformálódott egy fényes réteg a magyarságon belül – Videóriport Petrás Máriával

Kiformálódott egy fényes réteg a magyarságon belül – Videóriport Petrás Máriával

Mikor Petrás Mária művésznő otthonába beléptem, jóleső melegség öntött el. Nem csupán azért, mert kint farkasordító hideg volt és odabent, a kandallóban pattogó tűz ontotta magából a hőt. A szívemet is egyből átjárta a melegség, ahogy körbetekintettem, hiszen a tér minden eleme, de még a boltíves falak is azt a szeretetteljes, hagyománytisztelő, Isten-közeli lelkületet sugározták, amely Petrás Mária művészetét és őt magát is jellemzi.

Ritka manapság, mikor valakiről ránézésre látszik, hogy igaz, jó ember, mert a tiszta és szép lelkiség, amely belülről fakad, kisugárzik lényéből. A művésznőt mindig ilyen embernek láttam, azelőtt is, hogy személyesen megismerhettem volna. Beszélgetésünk során pedig, véglegesen megszilárdult bennem a róla alkotott kép. A csángók ősiségéből és mély tudásából táplálkozó történeteket, hagyományokat, szokásokat hallgatva, nagyon erős lelki táplálékot kaptam.

„Csudálatos világ volt” az, ahonnan Petrás Mária érkezett, s ahogy mesélni kezdett róla azzal a gyönyörű, régies szóhasználattal és kiejtéssel, amely tartalmaz még néhányat a csángóság által megőrzött, az archaikus magyar nyelvrétegből származó elemekből, úgy éreztem, nem csak térben, de időben is messzire utazunk. A moldvai csángók zárt, elszigetelt világába, akik tovább hagyományozták egy olyan kor vonásait, amelyben az emberek kizárólag az isteni mérce szerint ítéltek, s ítéltettek, az utódok a tradíció által kikövezett úton jártak, a mindennapokat pedig áthatotta az ősi, mély tudás.

Ismerték a csillagokat, az időjárás változásainak jeleit, az állatok jelzéseit, összhangban éltek a természettel és megtartották az ősöktől örökölt szokásokat. Szégyen volt, ha valaki nem érezte meg a másnapi fagy közeledtét, „nem a képernyő figyelmeztetett a hidegre.” Mindig volt „kisbuba” minden háznál, hiszen a gyermekre áldásként tekintettek, nem pedig az anyagi lehetőségekhez igazítva „vállalták”. Szegényes világnak számított a mai pénzuralom mércéje szerint, az igazi tudás és értékek tekintetében azonban mérhetetlenül gazdag volt.

Petrás Mária nyolc gyermek közül a legidősebb volt, s mint ilyen, édesanyja jobbkeze. A fél napos oktatást követően tanulni már nem lehetett, hiszen „arra volt az iskola”. Délután otthoni munkavégzés következett. A román nyelvvel csupán a közoktatásban kezdett ismerkedni, még az óvodában is kizárólag magyarul beszéltek, a templomban pedig latinul énekeltek.

Egészen 1993-ig élő hagyomány volt a középkori magyar virrasztás, Kájoni János énekeskönyvének alkalomhoz illő énekeivel, amelyek részben emlékezetben, részben kéziratos könyvekben maradtak fenn. Ennek betiltását Petrás Mária a népe ellen elkövetett legnagyobb bűnnek nevezte, a ’90-es évek derekán pedig úgy érezte, a csángóság már csupán egy állapota magyar nemzetnek. Mára a – román állam általi teljes nyelvi jogfosztottságban élő – moldvai csángó falvak katolikus lakossága szinte teljesen román egynyelvűvé vált, alig akad, aki tud még valamilyen csángó dialektust beszélni.

Petrás Mária ezt a letűnő világot, ezt az elveszni látszó kultúrát hordozza magában és mutatja meg művészetében, amely a kétezer éves keresztény magyar történelem elemein túl, egy annál régebbi, ősi tudáson alapuló szimbolikát is magában rejt. Megsejteti a fenti és a lenti világ közötti harmóniát, a szellemi, lelki és fizikai sík közötti egyensúlyt, a természettel való összhangot, amely egykor magától értetődő volt.

„A mai változó világban az érték is rezgőlécen mozog” – mondja a művésznő, aki mégis úgy érzi, nincs minden veszve, hiszen – ahogy fogalmaz – kiformálódott egy „fényes, értékes réteg” a magyarságon belül, amely „tudja honnan jött és merre tart”, erős a kapcsolata a Felsőbbrendűvel és általa talál rá a magyar nép isteni küldetésére.

Zana Diána

 

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás