„A közösségek szétverése mögött tudatos, érdekvezérelt folyamatok állnak” – Beszélgetés Dr. Agócs Gergellyel

„A közösségek szétverése mögött tudatos, érdekvezérelt folyamatok állnak” – Beszélgetés Dr. Agócs Gergellyel

Kötelező történelmi tanulmányaink során a legapróbb részletekig meg kell ismernünk a nyugti társadalmak múltját, de minél messzebb távolodunk Kelet felé, annál kevesebbet tudunk, nem csak az ott élő népek történelméről, de egyáltalán arról, miféle népek élnek ott.

Kodály Zoltán, Vikár László és Bereczki Gábor nyomdokain, Dr. Agócs Gergely is Kelet felé indult gyűjteni, s nem kevesebbet állít, mint hogy megtalálta a magyar népzene hatodik dialektusterületét az Észak-Kaukázusban. Az egyezőség a nogajok zenéjével 70%-ot mutat, mintha csak a moldvai és a somogyi magyarok népzenéjét vetnénk össze.

Sajnálatos módon a mai magyar fiatalság túlnyomó részére – melyben az oktatás is jelentős szerepet játszik – nem jellemző az ilyen irányú érdeklődés. „A kép, amit látok, több mint lesújtó” – jelenti ki a néprajzkutató, aki úgy véli, nem is az a baj, hogy a fiatalok nem énekelnek népdalt, hanem, hogy már egyáltalán nem énekelnek. A közös éneklés a közösség összetartásában, a magunkban való éneklés pedig az egyén lélektani formálásában játszik nagy szerepet.

Elmondása szerint azok a közösségek, amelyek a társadalom megtartó erejét képezték, a fogyasztói társadalmi modell nagy erejű nyomásának hatására szertefoszlanak, ez pedig egy tudatos, érdekvezérelt folyamat eredménye.

A közösségi kultúrában szocializálódott emberek igényeinek jelentős része lokálisan determinált volt, tehát abban a speciális közegben fejlődött ki, ahhoz tartozott. A tömegtermelés azonban a profit maximalizálására törekszik, az áll érdekében, hogy az egyes embernek ne legyenek lokális meghatározottságai, hagyományos kultúrája, hiszen ezeket az igényeket a globális termelés nem képes kielégíteni.

A táncházmozgalom beindulása következtében a fiatalság egy része azonban újból elkezdett érdeklődni a népi kultúra iránt. Gergely beszámolt a szlovák-magyar együttműködésről a néptánc terén, amely eredményeképp – ahogy fogalmaz – kialakult az ifjú szlovák értelmiségnek egy olyan progresszív elitje, amely a táncháznak köszönhetően pozitív módon tekint Magyarországra és a magyarokra, sőt olyan hangok is hallatszanak szlovák részről, hogy kár volt szétverni a Magyar Királyságot. Minderről részleteiben az alábbi videóriportban beszél Dr. Agócs Gergely néprajzkutató, népzenész.

 

A videót készítették: Zana Diána és Mészáros Péter.

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.

 

 

“A múltat hordozom a vállamon, mint egy Atlasz” – beszélgetés Jankovics Marcell rajzfilmrendezővel

“A múltat hordozom a vállamon, mint egy Atlasz” – beszélgetés Jankovics Marcell rajzfilmrendezővel

A műalkotás – legyen az a képzőművészet terméke, zenei, irodalmi mű vagy filmművészeti alkotás –akkor igazán jó, ha a lehető legszélesebb réteget képes megszólítani. Ha a különböző tudásszinteken álló emberek mindegyikének átad valamiféle üzenetet. A felszínen is élvezhető, de rendelkezik mélyebb rétegeikkel is, melyek dekódolására már nem képes bárki.

Jankovics Marcell alkotásai ilyenek. Szerteágazó tehetsége számos műfajban megmutatkozott már a grafikai alkotásoktól, a művelődéstörténeti, neveléselméleti, szimbólumrendszerekről szóló tudományos munkákon keresztül az irodalmi igényű művekig. Legtöbbünk azonban rajzfilmrendezőként ismeri.

Jankovics Marcell, Kossuth-díjas, Leonardo da Vinci-díjas, a Magyar Érdemrend középkereszt a csillaggal kitüntetett grafikusművész, filmrendező, művelődéstörténész, Magyarország Érdemes Művésze, a Nemzet Művésze, a Magyar Művészeti Akadémia alelnöke

Az általa készített grafikák és filmek nemcsak lekötik, de nevelik, tanítják is a gyermeket, ugyanakkor korántsem csak gyermekeknek szólnak. Örök érvényű igazságokat fogalmaznak meg, szimbólumrendszerük mindig gazdag, szerteágazó és emellett egytől-egyig nagyon magyarok. Mikor a János vitéz nem kellett külföldön, választás elé került: ezentúl vagy olyan filmeket készít, melyekre külföldön van igény vagy olyanokat, amelyek sajátosan magyarok. Jankovics Marcell nem gondolkodott, ahogy mondja, ez volt a sorsa, amiért az egész nemzet hálával tartozik neki.

A János vitéz rajzfilm adaptációja azontúl, hogy az én gyerekkoromat is végigkísérte, az unokahúgom kedvence is volt, pedig azóta igencsak megváltozott és meggyarapodott a mesepaletta, mégis ezek a szép magyar történetek minden korban érvényesek, időtállóak. Amely tény némiképp megnyugtat, mikor arra gondolok, hogy a tömegtermelés és az értéknélküliség egyre elhatalmasodó világában, egyszer majd én is fel szeretném nevelni a gyermekeimet, mégpedig teljesen más elvek alapján, mint amelyek manapság divatosak.

A Fehérlófiától egyenesen függővé válnak a gyerekek. Ezt magának a rendezőnek mesélte az egyik ilyen függővé vált kisfiú apukája, akit azzal büntetnek a szülei, ha nem készíti el a leckét vagy nem eszi meg a spenótot, hogy elveszik tőle a mesefilmet, és akkor bármit megtesz csak, hogy visszakapja. Mikor megkérdezte az édesapa, hogy miért szereti annyira, a fiúcska azt válaszolta, hogy azért, mert ő ilyeneket álmodik.

Az álmok világa Jankovics Marcell szerint nagyon fontos, hiszen éjszaka az ember védtelen, a gyermek fél, éppen ezért alakult ki a szokás, hogy lefekvés előtt mesét mondunk. A mese ugyanakkor nem szabad, hogy egyfajta infantilis világban tartsa a gyermeket – vallja a rajzfilmrendező, hiszen a gyermekkor a felnőttkorra való felkészítés kell, hogy legyen. Természetellenesnek tartja, hogy a mai fiatalok egy virtuális világban élik szinte az egész életüket, amely miatt a valóság abnormálissá válik számukra.

Ez a sok fiatal azt hiszi, hogy a történelem az ő megszületésével kezdődött és csak az a fontos, ami előtte van, ez azonban téveszme – mondja –, hiszen a múlt egy kapaszkodó, amelyből tanulnunk kell. „Én a múltat hordozom a vállamon, mint egy Atlasz, és az a mániám, hogy muszáj valamilyen módon átadni. Ébren kell tartani az igényt arra, hogy a fiatalok úgy nézzenek a múltra, mint egy olyan forrásra, amelyből a jövőt építik föl.”

Úgy gondolja, az általános hanyatlás korát éljük. A csökkenő gyerekszám, az elvallástalanodás, a közösség iránti odaadás meggyöngülése negatív irányba viszi a társadalmat. „Világvége vízióim vannak” – jelenti ki, ebből a gondolatból született meg a Madách Imre színműve nyomán írt, Az ember tragédiája című animációs filmje, amely a jelen valós veszélyeire hívja fel a figyelmet. „Én a lassítás eszköze vagyok, ezt a pusztulásba rohanást kívánom lassítani. A globalizmussal szemben, meg kell maradniuk azoknak a közösségeknek, amelyek sajátosságot képviselnek. Ilyen nemzeti közösség a Haza, ahová jó hazajönni” – vallja.

Jankovics Marcell életrajzi regénye, a Lékiratok tavaly nyáron került a kezembe, elkezdtem olvasni és nem tudtam letenni. Rendkívül élvezetes, irodalmi nyelven írt, szórakoztató anekdotákkal tűzdelt és elképesztő részletgazdag feltárása az egyéni, valamint családi múltnak majd’ fél évezredes történelem felölelésével. Saját életének csupán első tizenkilenc évét mutatja be, mégis fény derül sok olyan részletre, amelyek összessége meghatározta, ki is ma Jankovics Marcell, az a szerteágazó tudású, széleskörű műveltséggel rendelkező, rendkívül tehetséges és igaz magyar szívű művész, akinek személyesen is megismertem.

A Lékiratok szintén az egyéni múlt fontosságának tanúbizonysága. Ha minden magyar csak fele ennyire ismerné saját családjának történetét, nem jelentene problémát nemzeti történelmünk hiteles felvázolása sem. Számomra élmény volt jobban megismerni magát az embert, aki a sok csodálatos vizuális élmény és a számtalan mély gondolat mögött áll. Remélem riportfilmünk hasonló élményekkel gazdagítja majd Önöket!

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.

 

 

A régi, az égi lesz az új törvény

A régi, az égi lesz az új törvény

„Tudod, ilyen az újmódi rendszer, ebben a korban hős a gengszter. És az éjjel is nappal, az élet nagy torta habbal, de az íze savanyú, a sorsod üres és iszonyú. Itt zenék szólnak és fegyverek, itt mindenki mindig más lehet. A fiúk is lányok, az áldás is átok, de nem tűnik fel senkinek. És aki elvágja a torkodat, az lesz a hírekben az áldozat.”

Bizony ilyen időket élünk, a hagyományaink elhagyása következtében beálló értékvesztés végeláthatatlan korszaka ez, ahol a fényűzés pozitív jelentést ölt, a Mammon az úr, és a fogyasztói sorsokat egy reklámember írja. Ősi hitünket és kultúránkat feláldozzuk a neonfényű tömegtermelés oltárán, nemzetünk tradícióit elavultnak tartjuk, megfakult hiedelemvilágát már nem is ismerjük.

Nemrégiben egy néprajzkutatóval beszélgettem, aki azt nehezményezte, hogy a fiatalok már nem dalolnak. Ahogy fogalmazott, nem is az a legnagyobb baj, hogy egyetlen népdalt sem tudnak hatalmas forráskincsünkből, hanem, hogy egyáltalán nem énekelnek, melynek következtében már közösségi élményről sem beszélhetünk. Marad a kütyük gombjainak magányos nyomkodása és az elidegenedés.

A közösségi élményen túl viszont, még a magunkban való éneklés is jobb a nem éneklésnél, hiszen az fontos szerepet tölt be az egyén lélektani formálásában – fejtette ki. E korban a kultúra átörökítésének természetes közege lassan szertefoszlik, s a fogyasztói társadalmi modellhez kapcsolódó szórakoztatóipar zenei termékei, az úgynevezett popkultúra felemészt minden régit, minden hagyományosat, rásütve ezekre a korszerűtlenség bélyegét.

Azonban van még egy srác….

Egy srác, aki ezt a popkultúrát az értékközvetítés szolgálatába tudta állítani. A titok, – hogy több mint negyed évszázada töretlen a pályája – azt hiszem, ebben rejlik. A felületes, hatásvadász zeneipari tákolmányokkal ellentétben valami több, valami mélyebb, valami sokrétűbb, valami igaz bújik meg alkotómunkájának eredménye mögött. Az érték pedig minden esetben időtálló.

A lelkek mélyéig hatol, hiszen bibliai igazságok, evangéliumi igék szavai, zsoltárok sorai, ősi tudáselemek sejlenek fel a sorok között, ha odafigyel rájuk az ember. A beszédes szöveget pedig igényes zene teszi teljessé, amely időről-időre áthangszerelve, megújulva kerül a közönség elé. Mert ez a srác folyamatosan azt bizonyítja, hogy az értéket igenis be lehet csomagolni a modern világ korszerűségének köntösébe.

A magam részéről rendkívül hálás vagyok, hogy létezik még Magyarországon olyan példakép, aki képes a nagyrészt a nyugati világ bűvkörében szocializálódó fiatalság megérintésére, s nemcsak zenéjével, előadó-művészeti tevékenységével, verseivel, de hithű keresztényként, nemzeti érzelmű magyarként, életével is példát mutatni tömegek számára.

Nyilvánvaló, hogy ezek a tömegek – akik időről-időre egy nap alatt elkapkodják a jegyeket koncertjeire, s rendre ráadás esteket kell meghirdetni, hogy aztán azokra is huszonnégy óra leforgása alatt elfogyjanak a belépők – még énekelnek magukban, mégpedig Ákos nótákat énekelnek, hiszen minden alkalommal egy emberként adnak zúgó bizonyosságot hibátlan szövegtudásukról, legyen szó a ’90-es évek Bonanza slágeréről, az aktuális új album szerzeményéről vagy a legeldugottabb dalról.

Mert ez a srác, természetesen Kovács Ákos, aki miatt én gyermekkoromban magnókazettát kértem születésnapomra csillámpóniló helyett, aki miatt kiskamaszként fogalmam sem volt, melyik külföldi – azóta rég elfeledett – fiúbanda énekesébe kell éppen szerelmesnek lenni, én akkoriban nem a szőke hercegről álmodtam, hanem arról, aki lovászfiúm lenne. Aki tinédzserként zenéjével segített begyógyítani a szívemen esett sebeket, és akit felnőttként nemcsak kimagasló művészetéért és tehetségéért, de emberségéért és világszemléletéért is tisztelek.

Ákos éppen ma töltötte be ötvenedik életévét, mely alkalomból jubileumi koncerttel készült közönsége nagy örömére. Volt szerencsém ott lenni a legelső főpróbán és azt kell mondanom immár sokadjára, a Kossuth-díjas énekes ismét képes volt valami újat mutatni, miközben a régi maradt.

Ezúttal Madarász Gábor és Balásy Szabolcs egészítette ki az Ákosból, Lepés Gáborból és Bánfalvi Sándorból álló triót, amely mögött a koncert második felében a Voisingers nevű majd’ harmincfős kórus is megszólalt, zsigerekig hatoló, elképesztő hangulatot kölcsönözve az előadásnak, és óriási kontrasztot teremtve az égzengés szerű hangáradat és az előadás azon elemei között, amelyek során Ákos egyetlen akusztikus gitárral a kezében vagy csupán egy zongora kíséretében énekelt.

Az este számomra ismét bebizonyosodott, hogy Ákos alkotói munkáját a szép és az igaz szolgálata kovácsolja egységbe, amely során érték születik. Olyan érték, amely nemzeti, keresztény érzülettel, magyar nyelven íródik és minket, magyarokat szolgál. Az érték pedig minden esetben időtálló…

Mert eljön majd az idő, mikor a magyar nem hagyja magát tovább kábítani, mikor öntudatra ébred, tömegesen visszanyúl gyökereihez és megkeresi Istent. Akkor majd minden hamis illúzió a porba hull és csak az igazi érték marad. Akkor végre új lesz a törvény, a régi, az égi lesz az új törvény.

 

 

A magyar kultúra mélytűzű kohója kiéget minden salakot – Videóriport Takaró Mihállyal

A magyar kultúra mélytűzű kohója kiéget minden salakot – Videóriport Takaró Mihállyal

A magyarságot minden sorstragédiáját követően kultúrája állította talpra. Gondoljunk csak az 1526-ot követő időszakra, a protestáns kollégiumok megjelenésére, amelyek a százötven éves török hódoltság alatt a kultúra továbbvitelével megőrizték a magyarságtudatot. Vagy Klebelsberg Kunóra, arra, hogy jóval a trianoni országszaggatás után is egységes nemzetről beszéltek, Kárpát-medencei területről írtak a tankönyvek.

Ma pedig majd’ száz évvel nemzeti tragédiánk után, fél évszázadnyi kommunizmust, s közel húsz év liberalizmust követően, a magyar nemzeti öntudatra való nevelés még mindig nincs jelen – legtöbb esetben – a családban sem, az oktatás területén pedig mégúgy sem. Ahhoz, hogy a magyar identitás gyökeret eresszen a fiatal lelkekben, a magyar kultúrára kell tanítanunk gyermekeinket, és nem csupán kultúrát oktatni magyarul.

Szoktam mondani, hogy Takaró Mihály előadásait kötelezővé tenném, nem csak egyetemi, de középiskolai szinten is. Hiszen olyan tudós ember, aki hatalmas lexikális tudása mellett akkora, magyarsággal csurig telt szívvel rendelkezik, mint a tanár úr, kevés létezik, s az a kevés éppen ezért, nem mindig kerülhet közel iskolai katedrához. Úgy vélem, ha a magyar fiatalok rendszeresen hallgatnák előadásait, értékrendjük garantáltan átrendeződne. A Tanár úr szavaival élve: „A magyar kultúra olyan erős, hogy ha valaki ebbe a mélytűzű kohóba beleesik, kiég belőle minden salak.”

Jómagam egyetlen alkalmat sem szoktam kihagyni, hogy részt vegyek előadásain, erre szerencsére adódnak különféle alternatív alkalmak, amelyeknek hála, sok ismeretet szerezhetünk a magyar irodalomnak az elmúlt rendszer által elhazudott, a tankönyvek által pedig mindmáig elhallgatott szegmenseiről. Wass Albertről, Nyirő Józsefről, Hercegh Ferencről vagy éppen Tormay Cécileről szóló gondolatait hallgatva, mindig büszkeség tölt el, hogy magyarnak születtem.

A magyarság nem más, mint tudatos sors- és kultúravállalás – hívja fel a figyelmet minden alkalommal a Tanár úr előadásai során, és ezt mondta nekem is, mikor a vele készített, alább megtekinthető riportfilmben nemzeti identitásunk mibenlétéről kérdeztem. Úgy véli, különleges nép vagyunk, ezt a különlegességet pedig elsősorban nyelvünknek és kultúránknak köszönhetjük, amely mára létkérdéssé vált számunkra.

Takaró Mihály szerint ma Magyarországon az oktatás a legproblematikusabb, hiszen aki ezt a területet a kezében tartja, az határozza meg a jövő társadalmának gondolkodását és látásmódját. „Ha kihagysz valakit az iskolai tananyagból, két generáció után senki nem tudja, ki volt, kitörlődik a nemzet kollektív kultúrtudatából. De ugyanígy fordítva, ha beviszel valamit a tananyagba, két generáció után mindenki azt gondolja magyar irodalomnak.” A legfőbb kérdés szerinte, hogy milyen generációt kívánunk kinevelni, globalistát, kozmopolitát vagy olyan európait, aki közben magyar?

Amennyiben az a célunk, hogy az elkövetkezendő generációk egyetemes magyarságban gondolkodjanak, akkor Kárpát-medencei magyar irodalmat kellene tanítanunk – szögezi le a Tanár úr, és akkor nem fordulna többet elő, hogy egy budapesti magyar gyerek nem érti, hogy 700 km-re miért magyarul beszélnek. Vannak úgynevezett identitásképző tantárgyak, amilyen a magyar irodalom és nyelv, a történelem vagy az ének-zene, s ha ezeket megfelelően tanítanánk, pár évtized múlva nem lenne semmi gond a magyarságtudattal, hiszen Takaró Mihály szavaival élve: „Egy országot meg lehet szállni, föl lehet darabolni, de amíg nemzeti kultúrája él, addig elpusztíthatatlan.”

 

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.

 

ÖN-TÉR-KÉP a magyar nemzet lelkiállapotáról

ÖN-TÉR-KÉP a magyar nemzet lelkiállapotáról

Ahogy az egyes ember tudatalattija elraktározza a múltbeli történéseket, sérelmeket, megrázkódtatásokat, úgy egy nemzet kollektív tudattalanja is őrzi saját történelmének lenyomatait. A negatív élmények pedig valamilyen formában újból és újból felbukkannak az idő folyamán mindaddig, amíg meg nem oldódnak, fel nem oldódnak. Ezek a megoldott, illetve meg nem oldott problémák határozzák meg egy nemzet lelkiállapotát. Jelenczki István, legújabb filmjében – pszichiáter feleségével, Zseni Annamáriával és kutatócsoportjukkal – egy pszichológiai módszer, az ún. családállítás vagy rendszerállítás technikájával tárja fel a magyar nemzet jelenlegi lelkiállapotát, és mutat rá az öngyógyítás lehetőségére.

Jelenczki István, filmrendező, képzőművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja

Mikor tavaly nyáron először megnéztem az ÖN-TÉR-KÉP című filmet, nem túlzok, ha azt mondom, sokkos állapotban hagytam el a filmszínház épületét. Annyira erős érzelmi hatást gyakorolt rám, hogy napokig más sem járt a fejemben, mint a magyar nemzet feltárt lelkiállapota, illetve a kiút keresési lehetőségek. Mivel elsőre az érzelmi töltet dominált, már akkor biztos voltam abban, hogy még egyszer meg kell néznem a filmet, hogy másodjárta józanésszel, a tartalmi részletekre is tudjak koncentrálni.

A család- vagy rendszerállítás módszerét hívták segítségül Jelenczki Istvánék, amikor 2013-ban elkezdtek dolgozni a magyarság tudatalattijának feltárásán. A családállítás módszerét egyébként Bert Hellinger dolgozta ki, abból kiindulva, hogy a lelki problémák gyökerei nem feltétlenül csupán az egyén saját életében keresendőek. Az egyént egy több főből álló rendszer, a család tagjaként határozta meg, amelyben az egyes életút összefonódik a felmenők sorsával. A család múltbéli traumái, ezáltal kihatnak a tagok életére. Hellinger szerint a családi lélek, családi tudattalan történések sokszor nagyobb befolyással bírnak az életünkre, mint a tudatos döntéseink.

A Hellinger által megfogalmazott törvényszerűségek azonban nem csupán családokra érvényesek, hanem bármilyen rendszerre vonatkoztathatóak. A nemzetállítás és az eredmények elemzésének két és fél éven át tartó munkája során a kutatócsoport tagjai a nemzet lelkében megőrződött, elfelejtett vagy elfelejtetett, illetve a hazugságok során meghamisított önképre kérdeztek rá, valamint kísérletet tettek azon drámai történések előhívására a magyar nemzet emlékezetéből, amelyek meghatározták, és a mai napig meghatározzák annak lelkiállapotát.

A filmet, rendezője két részre osztotta, az első hetven percben a magyar nemzet jelenlegi helyzete rajzolódik ki a néző szeme előtt. A csoporttagok a Magyar Nemzetet magát, illetve annak egyes lélekrészeit, befolyásoló tényezőit jelenítették meg az állítás során. Mondanom sem kell, hogy az eredmény siralmas. A rend felborult, a nemzet fájdalmai, a feldolgozatlan múltbéli tényezők, a nemzeten kívüli befolyásoló erők kerekedtek felül, a szakralitással való kapcsolat majdnem teljesen megszakadt, szinte minden pozitív érzelemrésztől idegenkedik a rendszer. A nemzetnek része ugyan az indulat, amely a cselekvés elindítója, azonban egyelőre nem aktiválja semmi, így félő, hogy végleg eltűnik, s ha ez bekövetkezik, az a nemzethalál képét vetíti előre.

Másodjára néztem végig ugyan a diagnózis felállítását, mégis úrrá lettek rajtam az érzelmek. Ugyanazt a dühös tehetetlenséget éreztem, amelyet az első alkalommal is tapasztaltam, és amelyet olyan sokszor érzek, mikor a magyarság sorsára, az ellene elkövetett sok igazságtalanságra, történelmének meghamisítására gondolok. Bárcsak újra öntudatra ébredne és rátalálna saját nemzeti múltjára, gyökereire, büszkeségére, Istenre ez a meggyötört nemzet! Vajon van esély minderre?

Jelenczki István, filmje második részében választ ad a kérdésre, hiszen az újabb nemzetállítás során fény derül a kiút, az öngyógyítás lehetőségére. A rendszer elemeinek, vagyis a csoport tagjainak interakcióiból kiderül, hogy mindenekelőtt a rendnek kell helyreállnia, amelyhez elengedhetetlen a szakralitással való kapcsolat megerősödése. A Magyar Nemzet a szakrális lélekrésszel, illetve saját lelkiismeretével folytatott párbeszéde jelentette számomra a film katarzisát és egyben legfontosabb üzenetét, vagyis, hogy a magyar néplélek gyógyulásához két elem elengedhetetlenül szükséges. Az egyik a szakralitás természetes jelenléte a nemzet életében, a másik pedig a múlt igazságtalanságainak, a bűnöknek, rémtetteknek feltárása és feloldása, amely által a lelkiismeret megnyugodhat.

Mindez azonban csupán lehetőség arra, hogy a Magyar Nemzet lelkiállapota helyreálljon. Mindenekelőtt magunktól kell bocsánatot kérnünk azokért a bűnökért, amelyeket a magyarság követett el önmaga ellen – mondja a rendező. Jelenczki István következtetése szerint, ahhoz, hogy a nemzet a gyógyulás útjára léphessen, először minden embernek a saját életében kell helyreállítania a szakrális minőséget, ezáltal a rendet.

 

 

Itt az idő, hogy a nemzet büszkén felegyenesedjen… HANYATtLÓ – SZÁRNYALÓ: A film

Itt az idő, hogy a nemzet büszkén felegyenesedjen… HANYATtLÓ – SZÁRNYALÓ: A film

A magyar nemzet, történelme során már számtalanszor volt abban a helyzetben, hogy egyfajta tetszhalott állapotból kellett felkelnie. Most sincs ez másként, de itt az idő, hogy büszkén felegyenesedjen és felvállalja az Istentől rendelt küldetését, elinduljon az ég felé, hogy beteljesítse sorsát – vallja Tóth Norbert kurátor, felidézve ezzel Párkányi Raab Péter szobrászművész életmű kiállításának koncepcióját.

Alábbi filmünkkel igyekszünk bemutatni a kiállítást, annak kurátori koncepcióját, és az a mögött rejlő, a magyar nemzetre vonatkozó gondolatiság mélyebb rétegeit.

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter.

 

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás