Néhány évvel ezelőtt történt, hogy összehozott a jósorsom Kádár Ferenccel, akivel a Budakeszi Galambos Gáspár Erdészeti Arborétum mívesen faragott székelykapuja előtt találkoztunk egy hideg, januári napon. Akkor nem igazán értettem, miért oda hív, hiszen a Kárpát-haza Őrei című riportfilm-sorozatom róla szóló részéhezterveztünk rögzíteni egy beszélgetést. Azt tudtam, hogy két művészeti ágban is kimagasló teljesítményt nyújt, mint operaénekes és keramikusművész, arról azonban fogalmam sem volt, hogy mindemellett művészi értékű fafaragásokat készít; többek között az arborétum monumentális, gazdag díszítettségű kapuját, amely előtt először megpillantottam, ahogy széles karimájú kalapjában, jó kiállásával, csibészes mosolyával várakozott. Első látásra rokonszenvet keltett bennem, amely pedig csak fokozódott, mikor megszólalt kellemes, mély basszusbariton hangján.
A kezdeti szimpátiát aztán hamar felváltotta az érdeklődő figyelem, ahogy mesélni kezdett a motívumok jelentéséről, valamint a székelykapuk történetéről, az ősiségbe visszanyúló, de lassan már a feledés homályába vesző jelképtárról és jelentéstartalomról. Olyan információkat tudtam meg, amelyekről azelőtt soha nem hallottam, pedig rendszeresen megfordulok székely körökben, számtalan utat tettem Székelyföldre, és a magyar népművészettel is sokat foglalkoztam. Az évek során aztán egyre inkább sikerült megismernem a művész mögött az embert. Az embert, akit szerteágazó tudása, tehetsége és jószívűsége már önmagában kivételessé tenne. A Jóisten azonban nagy kedvében lehetett, mikor Kádár Ferit teremtette, mert még egy ritka tehetséget ajándékozott neki; a képességet, hogy szavaival melegséget csempésszen mások szívébe. Rájöttem, hogy a legbensőbb lénye nem is a képzőművész vagy az énekes, hanem a mesélő.
Minden dala, minden mozdulata, minden ecsetvonása, minden cselekedete mögött egy nem mindennapi történet bújik meg. Ezeket a történeteket az élet írta, a tapasztalat mélyítette, a hozzájuk kapcsolódó érzelmek vonták be színekkel. S, mivel Feri nem csupán rendelkezik érdekes történetekkel, de elő is tudja adni azokat; megelevenednek azáltal, ahogyan elmeséli őket. Aki pedig hallgatja, óhatatlanul bevonódik a mesébe; meghatódik, elérzékenyül vagy potyogó könnyekkel hahotázik, netán még a szerelem is megérinti, hiszen Kádár Feri bizony nincs híján a humornak, ami megmutatkozik művészetében és anekdotáiban egyaránt, ugyanakkor a gyengébbik nem iránti elkötelezett vonzalma sem marad titok.
Jómagam, mint Feri történeteinek lelkes híve, felettébb megörültem, amikor egy évvel ezelőtt megtudtam, hogy novelláskötetet készül kiadni. Nem sokkal később meg is jelent a Megtört nyugalomcímű könyv, melyben az elmúlt évszázad megtépázott családi és egyéni sorsai mutatják meg magukat a két világháború, az elnyomás, a kisebbségi lét árnyékából, mégis a mesélő által megteremtett derűvel ölelkezve. Osztatlan sikert aratott olvasói között, ami arra ösztönözte a szerzőt, hogy megírja a folytatást. Az Elkésett szerelemborítója – ahogyan az előző köteté is – Kádár Ferenc grafikusművészi tehetségét dicséri, ugyanis, ha a korábbi felsorolás nem lett volna elég, ebben a képzőművészeti ágban szintén otthonosan mozog, így minden elfogultságtól mentesen mondhatjuk róla, hogy egyfajta modernkori művész-polihisztor. A lapokat gyöngéd érzelmek, öröm és boldogság, sokszor azonban kétség vagy az igazságtalanság tintája, sőt vér itatja át. Szemtanúi lehetünk könnyed románcoknak, moráletikai kérdéseket fejtegethetünk együtt az íróval, néha hangosan fel is nevetünk, majd hüledezünk, és valószínű, néhány könycseppet is elmorzsolunk. Egy biztos, unatkozni nem fogunk, erről Kádár Ferenc, a mesélő gondoskodik.
Legújabb könyvének bemutatója a Pátyi Művelődési Házban olyan érzésekkel tölthette el a jelenlévőt, mintha egy családi összejövetelen venne részt, ami a hangulatot illeti; bár a család igencsak népes volt, hiszen teltház előtt zajlott az esemény. Szádváriné Kiss Mária, a Pátyi Kurír főszerkesztője kérdéseire felelve, a színpad megtelt Kádár Ferenc anekdotáival – székelyföldi élményekről, szerelmekről, unokákról, játékról -, melyek közé beékelve megszólalt néhány opera-részlet és dal a család többi tagja, valamint jóbarátok, kollégák előadásában. A rendezvényt Molnár Levente, Liszt Ferenc-díjas operaénekes Bánk Bán áriája, a Hazám, hazám zárta, mely méltó lezárást biztosított egy minden tekintetben emelkedett hangulatú estnek.
Huszonöt év elteltével láthatta újra a közönség Jelenczki István, Magyar Örökség-díjas filmrendező portréfilmjét Izsák Imre csillagászról, égi mechanikusról az Uránia Nemzeti Filmszínházban.
Jelenczki István, Magyar Örökséd-díjas filmrendező, az MMA rendes tagja / Fotó: Mészáros Péter
„Magyarország szellemi nagyhatalom, még akkor is, ha ezt egyesek igyekeznek elhazudni“ – jelentette ki a film rendezője a vetítés előtt. Ezt a kijelentést támasztja alá a kétrészes alkotás is, mely egy olyan magyar tudós életművét tárja a néző elé, aki csekély harminchat éve alatt világszintű szakmai elismerésre tett szert, halála után pedig krátert neveztek el róla a Holdon. A Hold túlsó oldalán című film 1998-tól 2000-ig készült, majd a Duna televízió egyszer tűzte műsorra, azóta nyilvánosan nem láthatta a közönség, holott hiánypótló alkotásról van szó, amely nemzetünk kevésbé ismert nagyját kívánná beemelni a köztudatba.
A portréfilm első részében Izsák gyerekkorát, családi hátterét, majd az iskolai éveket ismerhetjük meg, mégpedig a Jelenczki Istvánra jellemző precíz alapossággal, figyelve a részletekre. Számos barát, iskolatárs, valamint nővére szólal meg, ami által árnyalt jellemrajz és fejlődéstörténet bontakozik ki a szemünk előtt. Nem volt ritka a XX. században, hogy a magyar zsenialitás érvényre jutására csak a külföld adhatott teret. Izsák Imre az 1956-os szabadságharcot követően Ausztriába disszidált, majd Svájcban, később pedig Amerikában szerzett magának nevet a szakmában. „Milyen jó volna, ha a XX. századi magyar sors nem lenne jellemző a XXI. századra“ – mondta a rendező, aki a filmet ezúttal nem csupán Izsák Imre, hanem az azóta elhunyt Bényi Zoltán, valamint Magda Sára emlékének is ajánlotta. Előbbi a zalaegerszegi Izsák Imre Általános Iskola egykori igazgatója, aki Jelenczki Istvánnal közösen állította össze az Izsák Imréről szóló, dokumentumokat és visszaemlékezéseket tartalmazó kötetet A Hold túlsó oldalán címmel. A könyv mondhatni írásos, ugyanakkor bővített változata a filmben elhangzottaknak. Magda Sára szinkrontolmács – aki szintén nincs már köztünk – angol fordítóként, valamint az amerikai forgatási helyszínek előkészítésével vett részt a film elkészülésében.
Izsák Imre Gyula csillagász, égi mechanikus / Kép: http://www.izsakimrealtalanosiskola.hu
Izsák gyermekkorára a II. világháború vetett árnyékot, a zalaegerszegi születésű fiút kitűnő matematikai képességei miatt szülei az esztergomi Görgey Artúr Műszaki Hadapród Iskolába küldték, 1944-ben azonban az egész hadapródosztályt Németországba hurcolták, ahol tizenöt évesen hadifogságba esett. Fiatal felnőttként az érdeklődése egyértelműen a csillagászat felé fordult, s a híres Eötvös-kollégium diákjaként az égi mechanikával kezdett foglalkozni. A filmben egykori kollégista társak is megszólalnak; megtudjuk, hogy még hallgató korában a Konkoly Thege Miklós által alapított obszervatórium asszisztense majd az egyetem elvégzése után, munkatársa lesz. A csillagvizsgálóban Detre László és Balázs Júlia mellett, huszonkét évesen már aspiráns. Ahogy Jelenczki István is hangsúlyozta, Izsák zseni volt, aki tudását Magyarországon szerezte meg, kibontakoztatni azonban csak Amerikában tudta. Az égi mechanikán belül a műhold- és rakétapályák elméletével foglalkozott, a téma gyakorlati alkalmazására viszont Magyarország kapcsolatai nem adtak lehetőséget. Ahhoz, hogy tudományos munkáját folytathassa, el kellett hagynia otthonát.
Svájcba utazott, ahol a zürichi csillagvizsgálóban kapott állást, emellett egyetemi hallgatókat oktatot. Műholdak pályaszámításával kapcsolatos eredményeire felfigyelt a nemzetközi szakma, Cincinnatibe, majd Cambridge-be hívták. A filmben német és angol ajkú kollégái mind elismeréssel nyilatkoznak róla, nemcsak kiváló tudósnak, de nagyszerű embernek is tartották. A világhírnevet az Egyenlítő alakjának pontos meghatározása hozta el számára, melyet a műholdak mozgásának megfigyelt adataiból számított ki. Mindezzel a tudományos érdeklődés középpontjába került; könyvet írt, a Harvardon tartott előadásokat, valamint a NASA tudományos főmunkatársa lett. A szakmai pályafutás mellett a film második részében nagy hangsúlyt kap a magánélet is, megjelenik a feleség, Emily, akivel csupán három évnyi házasélet adatott meg számukra. Kisfia, Endre (Andrew) egy éves sem volt, mikor édesapja Párizsba utazott egy nemzetközi konferenciára, ahol hotelszobájában szívrohamot kapott, és elhunyt. Legalábbis a hivatalos álláspont ez. A filmben megszólaló gyermekkori barát, aki azóta egy, a NASA űrkutatását segítő eszközt feltaláló mérnök lett azonban elgondolkodtató nyilatkozatot tesz az utolsó percekben, miszerint nem lehetünk biztosak abban, hogy Izsák Imre halála természetes volt.
Emlékezetéhez nagyban hozzájárul Jelenczki István portréfilmje, valamint a Bényi Zoltánnal közösen kiadott kötet. Munkássága alapján, később több angol nyelvű szakkönyv is napvilágot látott. A közönség soraiban ülő Dr. Érdi Bálint csillagász, égi mechanikus, egyetemi tanár beszámolt róla, hogy az ELTE Természettudományi Kar Csillagászati Tanszék obszervatóriumát Izsák Imréről nevezték el, mintegy példaképként állítva személyét a jövő csillagászai elé. Ahogy Jelenczki István is elmondta, filmje a mindenkori magyar géniuszt mutatja fel. A rendező alkotásával legközelebb József Attila születésének százhuszadik évfordulója alkalmával találkozhat a közönség az Urániában. Az Eszmélet után – Elégia József Attiláról című négy részes filmet április 12-én és 13-án vetíti a filmszínház.
Zana Diána
A borítókép Dr. Izsák János gyűjteményéből származik. Forrás: zaol.hu
Volt itt minden, mint karácsonykor – szokták mondani. Akár egy megkésett ünnepi ajándéknak is beillett Szarka Tamás Kossuth-díjas énekes, zenész, zeneszerző szombati nagyszabású koncertje, amelynek a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem adott otthont, a Művészetek Palotája szívében.
Szarka Tamás kobozzal / Fotó: Horváth Edit
A Müpa teltházas közönségének karácsonyi, illetve újévi, a művész számára pedig születésnapi ajándék volt az esemény, melyet eleve születésnapi koncertként hirdettek meg. Több mint negyven esztendő kiemelkedő pályafutásának grandiózus zenei anyagából szemezgetve, nemcsak a sokrétű művészet mutatkozott meg, hanem a művész személye is kibontakozott; feltűnt a magyar népzenei gyökerekből táplálkozó táncházas muzsikus; a különböző, más kultúrák esszenciáját is magába szívó, világjáró zenész; a vérpezsdítő dallamok virtuóza; ugyanakkor a hegedű fájóan lírai ríkatója; a keresztény alkotó, a humorista és az érzékeny lelkületű költő egyaránt. Néha olyan érzésem volt, mintha nem is egy koncerten lennék, hanem valamiféle zenei időutazáson. Elhangzottak ugyanis több évtizede írott muzsikák, a zenész klasszikusainak számító dalok, mint a címadó Tánc a hóban, a legutóbbi duplalemez, az Esthajnal cigánynótái, de több száz éves népi énekmotívumok is. A zenész ugyanakkor felidézte a nagysikerű Mária-musicaljét, a Petőfi sikerlistás Otthon vagyunk című szerzemény is felcsendült, amely egyébként címadó dala Szarka Tamás legfrissebb albumának is, de a Missa Missio sem maradhatott ki, melynek dalai teljes egészében a katolikus szentmise liturgiáját követik.
Teltház a Müpában / Fotó: Horváth Edit
Az est különlegességét az adta, hogy Szarka Tamás zenekara mellett, a dalokat a Duna Szimfonikus Zenekar, melyet Horváth Gábor vezényelt és a Balassi Bálint Nyolcévfolyamos Gimnázium kórusa kísérte, Mózer Annamária vezetésével. A gyermekkórus tagjai egyébként már felléptek a művésszel, mégpedig a tavalyi év Kézfogás rendezvénye alkalmából az A38-as hajón. Tudva lévő, hogy Szarka Tamás 2019 óta hívja közös éneklésre, s az utóbbi években már táncra is a világ magyarságát a nemzeti összetartozás napja alkalmából, mely eseményre tavaly már közel hatszáz intézmény jelentkezett Kárpát-medence-szerte és a nagyvilágból, hogy azonos időpontban elénekelje a művésszel a nemzeti összetartozás himnuszává avanzsált Kézfogás című dalát. Egy kedves történet is napvilágra került a kórus tagjaival kapcsolatban, akik – karnagyuk szerint – az iskolai szünetekben az Agnus Dei című szerzeményt énekelgetik, amely azonban eredetileg nem kapott helyet a születésnapi koncert repertoárjában. Ezen azonban rögtön változtatott az énekes, amikor mindez a tudomására jutott, így hát a Missa Missio elnevezésű szakrális művéből a Credo mellett ez is felhangzott.
Sztárvendég: Miklósa Erika / Fotó: Horváth Edit
„Ahová az ember útja visz, onnan szed gyöngyöt“ – állapította meg az énekes, aki minden dalhoz egy történettel, humoros anekdotával vagy éppen megható emlékkel is szolgált. Az imént említett Credo például egy idős hölgyhöz kapcsolódik, aki túlélt két világháborút, de elveszítette otthonát és fiatal gyermekét is, mégis azt mondta Szarka Tamásnak, mikor a zenész megkérdezte tőle, hogy ennyi tragédiát és sorscsapást miképp élt túl, hogy „nekünk könnyű, mert mi hiszünk.“ Ebből a történetből született a Credo szövege, ami hitvallást jelent. Az elhangzott dalok nagy részében Miklósa Erika világhírű koloratúrszoprán opera-énekesnő működött közre, valamint színpadra lépett Katona Kinga, a Nemzeti Színház művésze, aki az október óta teltházzal futó Esthajnal című előadás főszerepét játssza. Ez pedig nem más, mint Szarka Tamás zenés színpadi műve, amelyet Makszim Gorkij Makar Csudra című novellája alapján írt. A történet szerint egy vándorló cigánytábor életébe ágyazva születik meg a tragikus végkimenetelű szerelem, amelynek kötöttsége szemben áll az ösztönös szabadságvággyal, a szuverenitással, mely hatalmasabb minden gyöngéd érzelemnél, így a szerelem rabságából egyetlen kiút mutatkozik: maga a halál. Két éve jelent meg az autentikus cigány kultúra gyökereiből táplálkozó zenei anyag duplalemez formájában, most pedig már színházi darabként is megtekinthető Vidnyánszky Attila rendezésében.
Katona Kinga (Esthajnal) / Fotó: Horváth Edit
A sok pörgős, táncra hívó nóta mellett, mint a Sósósó, melyben a meglepő csavar, hogy Szarka Tamás saját halálára írta; a Vándorének; A szerelem gyönyörű vagy az Alhambra mellett, a megható pillanatoknak sem volt híján az alkalom. A szinte védjegynek számító, török dallamvilágra épülő Bazsarózsa című nótához tartozó sztori az összefogás erejéről adott tanúbizonyságot, minek köszönhetően egy olyan törékeny, éteri virág, mint a bánáti bazsarózsa győzedelmeskedhetett a Mecsekben az épülő NATO-lokátorral szemben. A Bazsarózsa egyébként a tavalyi évben Isztambulban a magyar-török kulturális évad keretei között mindkét nyelven megszólalt Szarka Tamás és zenekara jóvoltából. Mielőtt még belekezdett volna a címadó, Tánc a hóban több mint hétperces virtuóz hegedűs felvezetésébe, amelyet saját elmondása szerint, soha nem játszik kétszer ugyanúgy, Szarka Tamás azt is elárulta, hogy ennek a dalnak éppen a hossza miatt nem adtak a kezdetben sok esélyt a kritikusok, aztán mégis, talán a legikonikusabb szerzemény lett mind közül. Egyetlen hegedű mesél itt fájdalomról, szenvedésről, ugyanakkor fülledt szenvedélyről, visszafojtott indulatokról, szerelmi feszültségről egyszerre a muzsika egyetemes nyelvén.
A Duna Szimfonikus Zenekar és a gyermekkórus / Fotó: Horváth Edit
A magyar népzene egyik legszebb darabja, A csitári hegyek alatt is megszólalt, nemcsak a zenekar, de a közönség hangján is, amely szintén egy forrpont volt az este folyamán, ugyanakkor régi népi hagyományt elevenített a Regölés, és egyik személyes kedvencem, a roma muzsikán nyugvó Álom utamon is elhangzott, mely a cigány kultúra túlélő erejéről regél, arról, hogy a nincstelenségben is lehet vidámnak lenni. Szarka Tamás szerint, van mit tanulnunk nekünk, az európai kényelemhez szokottaknak, akik még így is rengeteget panaszkodunk, azoktól, akiknek semmijük sincs, csupán egy kontrájuk, amelyből mégis csodálatos dallamokat varázsolnak elő, és boldogok, csupán attól, hogy élnek. Lehetne akár ez a fő üzenete Szarka Tamás születésnapi koncertjének, amellett a rengeteg útravaló mellett, amellyel aznap este megajándékozta közönségét.
Az utolsó pillanatokban érkezem meg az Operettszínház illusztris épületébe. Amint elfoglalom a helyem, a több mint százéves csillár fénye elalszik a nézőtér fölött, félhomályba vonva az aranyozott stukkókkal díszített, vörös bársony kárpittal borított teret. Még lüktet bennem a főváros kora esti nyüzsgése, az utcák állandó zsúfoltsága, a végeláthatatlan körözés, hogy parkolóhelyet találjak; a XXI. század frusztrációjával átitatott hétfő este hangulata. A hirtelen beálló csöndben hallom a sietségtől, az izgalomtól felfokozott szívdobogásomat, amelyet azonban hamarosan elnyom a harci dobok hangja, ahogy a zsigereim legmélyég érnek, rezonálnak, lüktetnek. Ősi magyar dallamvilág úszik be a marcona ütem közé; Bársony Bálint és a Magyar Rhapsody Projekt egyedülálló zenei világa, mellyel ősapáink útján vezetik közönségüket.
Bársony Bálint / Kép: Timót fotó
Egy pillanat alatt szertefoszlik a jelen körülöttem, ahogy a Boldogasszony anyánk kezdetű, régi magyar himnuszunk kibontakozik a tradicionális hangzásból, hogy aztán a Kossuth nóta ismerős rigmusának adja át a helyét, miközben a zenekar mögötti óriás ledfalakon a magyar történelem stilizált képkockái pörögnek, a hazai tájak váltakoznak, hogy testet adjanak a hangoknak, a füstökkel és fényekkel mitikussá varázsolt térben. Ebből a ködös misztikumból bontakozik ki szemünk előtt a Kárpát-medence erdeinek varázsvilága az olyan ősi magyar hangszerek hangja nyomán, mint a tilinkó, vagy a somogyi hosszúfurulya, melyek Bársony Bálint kezében – ahogyan a magyar lélek hangszere, történelmünk során a szabadság szimbólumává vált tárogató – mesélve dalolnak; az egykori szelíd magyar világról énekelnek, megmutatják ugyanakkor a tüzes magyar virtust, a harcokban hős nemzetet és a magyar kultúra páratlan szépségét.
Azon az estén mindezt nemcsak képzeletünk vásznán keltették életre a zenekar tagjai, de az elképzelt figurák, mintha kitörtek volna a fantáziavilágból, hogy a színpad szélén perdüljenek táncra a magyar néptánc kiemelkedő művészei – Tókos Attila, Ifj. Zsuráfszky Zoltán, Paput Júlia és Faragó Lili -, valamint az Operettszínház táncművészei – Adler Judit, Balázsfi Alexandra, Felkai Flóra és Török Fanni – által, hol párokként lágyan ringatózva, hol pedig szédült, vad ütemeket járva, akképp vegyítve a tradicionális, népi elemeket a modern koreográfiákkal, ahogyan az MRP játszik a különböző stílusokkal, zenei motívumokkal, hogy végül egy semmi máshoz nem fogható, világzenei hangzású egyveleg forrjon ki, amely az újszerűség ellenére, mégis valahonnan nagyon régről jön, egy már szinte elfeledett, ősi világból táplálkozik. Az ősiség ilyetén megszólaltatása – véleményem szerint – mára az MRP védjegyévé vált, az összes tag vokálja mellett, különösképpen Elek Norberténekével, aki hangjával képes életre kelteni az évezredes sztyeppei hangulatot; szinte látom magam előtt a végtelen nomád vágtákat, a sólymok röptét, a megfeszült íjakat és a nyílvesszők suhanását.
Erdal Şalikoğlu és Guessous Majda Mária “Mesi” / Kép: Timót fotó
Már önmagában is felejthetetlen élmény az MRP-t élőben hallgatni, ezúttal azonban a zenekar fennállásának tíz, valamint Bársony Bálint, a zenei pályán eltöltött huszonöt évét több vendégelőadóval való közös muzsikálás koronázta meg. Számomra az est csúcspontját egyértelműen Csík János színpadra lépése jelentette, aki többek között az Én vagyok az, aki nem jó kezdetű nótát is elénekelte, könnyeket csalva sok jelenlévő szemébe – az enyémbe mindenképpen. Lelki magaslatok szempontjából ugyanakkor vetekedett az imént említett élménnyel a bolgár Kaval sviri kezdetű dal, amellyel egy nem régi balkán-török turné keretei között találkoztak, ahol alkalmuk volt fellépni a Bolgár Állami Női Kórussal, és meglepődve tapasztalták, hogy a dallam szinte megegyezik a mi Indulj el egy úton kezdetű népdalunkkal. Így aztán megalkották e két nóta elegyét. Ehhez videoklip is készült, amely megtekinthető az MRP felületein.
Csík János és Bársony Bálint / Kép: Timót fotó
Többek számára valószínű, ismerősen cseng Erdal Şalikoğlu neve, aki szakmája szerint orvos, műfordító (elsőként az Egri csillagokat fordította le magyarról török nyelvre), de immár több mint harminc éve zenél Magyarországon és Törökországban egyaránt, eközben tökéletesen megtanult magyarul, és több magyar állami kitüntetésben is részesült már. Erdal mellett színpadra lépett az MRP-vel Guessous Majda Mária “Mesi“ marokkói-magyar népdalénekesnő. Két dal erejéig pedig, elhagyva a Kárpát-medencét és kilépve Eurázsiából, egészen az afrikai kontinensig utaztunk, az időben pedig vissza a Back II Black-hez, hiszen a koncert vendége volt Abebe Dániel, vagyis Bebe, aki megidézte az egykori közös nagy slágert, a Nanénanét, illetve debütált egy új dal is, Sahara címmel.
Abebe Dániel Bebe / Kép: Timót fotó
A fergeteges zenei felhozatal azonban nem lett volna teljes a Magyar Rhapsody Projekt tagjai nélkül; Bársony Bálint (szaxofon, tárogató, népi fúvóshangszerek, tekerőlant, ősi dobok, vokál) és a már említett Elek Norbert (zongora, tekerőlant, ősi dobok, vokál) nem lehet szó nélkül hagyni Tar Gergelyt (ütőhangszerek, ütőgardon, hangdrum, vokál), aki egy ízben hangdrum játékával kápráztatta el a hallgatóságot, amely hangszer Bársony Bálint szerint a XXI. század egyik legfantasztikusabb találmányaként képes összehangolni a test-lélek-szellem hármasát, ugyanakkor tökéletesen illeszkedik az ősi hangszerek világába is. Máthé László (nagybőgő, basszusgitár, hegedű, doromb, vokál) ezúttal prímásként is megmutatta tehetségét, és Csík Jánossal közösen hegedült. A mindig mosolyogva pengető Rieger Attila (gitár, kobza, vokál) zseniális szólói, valamint az ifjú titán, Vendl Máté dobjátéka tette teljes egésszé a produkciót.
Bálinték azonban nem elégedtek meg a kiemelkedő zenei pályafutás megünneplésével. A dupla-jubileumi koncert napjának délutánján, nemcsak a műkedvelő közönségnek nyújtottak páratlan élményt, hanem vendégül láttak ötszáz vidéken élő gyermeket is, akik hangszeren tanulnak, valamint az Ökumenikus Segélyszervezet által delegált rászorulókat, és az árvízi védekezésben résztvevő önkénteseket szintén megajándékozták a koncerttel, így a hétfői napon sikerült ezernyolcszáz emberhez eljuttatni mindazt, amit Bársony Bálint és a Magyar Rhapsody Projekt képvisel.
Emlékszem, mikor a Misztrál legutóbbi szólólemeze, az ARJ megjelent, Török Mátéval beszélgettem hosszabban az album kapcsán, aki akkor azt mondta, akárhány tagot lát a közönség a színpadon, eggyel mindig többen vannak. Úgy gondolom, ez az a transzcendens többlet, amelyet képtelenség szavakba önteni. S, ha megfogalmazni nem is tudjuk, de valamilyen formában mindannyian átérezzük egy-egy koncert, előadás alkalmával.
Ezen a lemezen kapott helyet, és vasárnap, a nagymarosi templomkertben el is hangzott Ady Endre Az idegen arcok című verse, melynek zárszavaival a költő arról vall, hogy minden ismeretlen arcot, legalább egyszer szeretne megragyogtatni, földeríteni. Az együttes tagjai ezekben a sorokban lelki rokonságra találhattak Adyval, aki megemlít egy titkos emléket is, amely elfogja olykor. A lélek mélységeiben, az ég magaslataiban kutakodók számára felderenghet e gondolat mögött a közös származás, az egység állapotának megsejtése. Az, hogy igazából mindannyian testvérei vagyunk egymásnak egy finomabb, asztrális szinten.
Ez az összetartozás-élmény leolvasható minden idegen, és a sok ismerős arcról is azon a két napon, amikor a Duna-menti kisváros központja zeneköntösbe bújik a nyár derekán a Misztrál zenekar hívó szavára, akik bizony képesek megragyogtatni és földeríteni azokat az arcokat. Kacagó gyermekeket, szelíd mosolyú időseket, vidám családokat, és megnyugvásra találó kósza lelkeket vonz esztendőről esztendőre a Regejáró Misztrál Fesztivál, amely az elmúlt huszonhárom év során igazán bensőséges eseménnyé nemesedett, a résztvevők ismeretlenül is egy nagy családdá forrtak össze, amely minden évben új tagokkal bővül.
Sokunk gondolatát öntötte szavakba Török Máté, mikor azt mondta: „számunkra itt végződik az év, és utána kezdődik a következő Misztrál-év.“ Több ismerőssel, baráttal találkozom ilyenkor, olyanokkal is, akikkel máskor nem, s minannyian valami nagyon hasonlót fogalmaznak meg. Ünnepnek élik meg ezt az alkalmat, amelyet egész évben várnak, éppen az emelkedettsége okán, hiszen olyasfajta művészet hatja át a lelkeket, amely mágikus módon felemel, múlt és jelen egyvelegével pezsdít, és varázslattal tölt meg egy olyan jelenben, ahol egyre ritkábban sikerül ezt megélni. Manapság nehezítettek ugyanis a körülmények ebben a napfénytetővel és légkondival kerek világban, mikor csak tapossuk a gázpedált. Ezért is vagyok hálás a fiúknak, és a meghívott előadók mindegyikének, hogy zenéjükkel segítenek egy szép, szeretetteli dimenziót álmodni magunk köré, legalább két nap erejéig minden esztendőben.
Néha úgy érzem, mintha a templomkertet körbefutó kőkerítés egy másik valóság határvonala volna ilyenkor. A fénnyel szegett óriási fák között, a sápadt holdvilág alatt valóban apró, csillagos éjtündérek kergetőznek, Bajvívó Magyarok hadakoznak kackiásan, virtussal, Mesemondó Juhász regél hatalmas esőzésekről és Szent Márton szekeréről, a templom barokk belsőtere pedig Tolcsvay Béla, vagy ahogy zenész-barátai szólítják; Bélapa hangjától zeng, aki olyan, mintha egyenesen népmeséink bölcs, ősz királya elevenedett volna meg. S, ha már a népmeséknél járunk, ahhoz bizony autentikus népzene dukál, amelyet Pál István ‘Szalonna’ és bandája hozott el számunkra idén.
A Kaláka együttesötvenöt esztendeje énekel verseket. A Misztrál akkor kezdte pályafutását, mikor a Gryllus fivérek mögött már huszonnyolc év állt. Jövőre pedig már a Misztrál mondhatja el magáról ugyanezt, a Kaláka pedig a dupláját ünnepli majd. Velük együtt fellépett még az idei hétvégén a Déridő, a Tamburás Tesók, Lackfi Dorottya és Shina Róbert, Tímár Sára és Zenekara, a Lel-tár, a Platon Karataev Duó, Resti Kornél, és a Fifti Fifti Duó. A házigazdák, az idén Kossuth-díjjal kitüntetett zenekar tagjai; Heigl László, Heinczinger Mika, Pusztai Gábor -, aki Ritmus Univerzalizmus címmel ezúttal önállóan is fellépett, Tóbisz Tinelli Tamás, és Török Máté háromszor koncerteztek, egy ízben Nacsinák Gergely Andrással, aki számos dalszövegüket is jegyzi. A közös előadás különleges, fordított nézőpontból láttatja Babits Mihály Jónás könyvét, mégpedig nem akképp, ahogyan a költő érzékeli önmagát és hivatását Jónás alakjában, hanem a tükröt megfordítva, a próféta szemléli saját valóját a rábízott isteni szó szépségével és veszélyeivel.
Hálás vagyok, hogy ilyenkor mindig határozottan érzem azt, amit Dsida Jenő örökérvényű versében olyan határozottan állít, Heinczinger Mikából pedig úgy árad ez az üzenet, mintha nem is egy zenész énekelne és muzsikálna, hanem maga a dallam öltene emberi alakot, miközben a Teremtő gondviseléséről biztosít. Köszönöm a Misztrálnak, hogy ezúttal is emlékeztetett arra, hogy – Erdélyi János szavaival élve – „Szeretem én az eget úgy, ahogy van, / derűsen, borusan; / szeretem a földet is úgy, ahogy van, / sárosan, porosan“, és arra, hogy csak az ember sír, mert az Isten szeret!
A huszonhét kötetes szerző korábban hallani sem akart arról, hogy saját élettörténete is megjelenjen könyv formájában, pedig nem mindennapi életútról beszélünk; kezdve a ferences barátok között töltött gyermekkortól, a magyarság, a magyar kereszténység számos kiemelkedő képviselőjével való ismeretségen, barátságon túl, az erdélyi forradalom, a délvidéki háborúk idején haditudósítóként megélt eseményeken keresztül, egészen az olyan egyedülálló témák feldolgozásáig, illetve történelemhamisítások leleplezéséig, mint Teleki Pál egykori miniszterelnök halálának körülményei. Egy súlyos, életveszélyes helyzet megélése végül mégis arra sarkallta Stoffán Györgyöt, hogy interjúsorozatot adjon Czeglédi Andreának, aki Hatvanhat év történelem címmel rendezte kötetbe a történeteket.
Czeglédi Andrea, a kötet írója / Fotó: Balázsik Csaba
Az íróval és az interjúalannyal, mondhatjuk, hogy a két szerzővel Bella Árpád rádiós kolléga beszélgetett a városi könyvtárban, Fóton, ahol az ünnepi könyvhéthez kapcsolódó júniusi programsorozatot nyitotta Czeglédi Andrea könyvének bemutatója. Hamar fény derült arra is, miért változott meg Stoffán György véleménye az élettörténetének kiadását illetően, ugyanis a tervek szerint a mű a „Hatvanöt év történelem“ címet viselte volna, de egy sajnálatos esemény közbeszólt; Stoffán György szívinfarktust és tüdőembóliát szenvedett el, így a beszélgetéseket halasztani kellett, és a tervezetthez képest egy év múlva látott napvilágot a könyv, nem a hatvanötödik, hanem a hatvanhatodik születésnapot követően. Ahogy Czeglédi Andrea fogalmazott, ezt mindketten jelként értelmezték, amely szerint az írónak még dolga van a földi világban.
Stoffán György a magyar kultúra, a nemzeti érzelmek, a keresztény értékvilág élharcosa egész fiatal kora óta. Huszonhét kötete, több ezer cikke és tanulmánya jelent meg eddig, és valamennyi hiánypótló, értékmentő alkotás. A Hatvanhat év történelem lapjain úgy fogalmaz; felelősségének
Stoffán György és Bella Árpád / Fotó: Balázsik Csaba
érzi, hogy valamit átadjon abból, a „még normálisnak nevezhető világlátásból, hitből, hazaszeretetből, erkölcsi keretből“, amelyet a szüleitől, nagyszüleitől, tanítóitól, példaképeitől kapott. Saját történetein keresztül vezet végig hat és fél évtized eseményein, elénk tárva a kor történelmi; politikai, közéleti vonásait, és ezek egyéni megéléseit. Ez utóbbi, ami letehetetlenné teszi a művet, hiszen a személyes érintettség, az érzelmi telítettség a puszta történelmi távlatokból közel hozza, az olvasó számára is átélhetővé, hitelessé teszi. Emellett a hangvétel könnyed, még akkor is, ha súlyos témákról ad számot, néha humoros, és nagyon sokszor könnyeket csal a szemünkbe.
A könyvbemutató beszélgetése is hasonló stílusban zajlott, Stoffán György két olyan történetet is elmesélt, amelyek meghatározóak voltak életpályáján. Mindkettő egy találkozás emléke. Gyermekként történt, hogy az iskola udvarán játszottak társaival, mikor is egy civil ruhás, idős öregúr hívta magához őket, majd keresztet rajzolt a homlokukra, és a következőket mondta: „legyetek jó magyarok és jó keresztények!“ Ekkor a gyermekek elől rejtve maradt a titokzatos idegen kiléte, s csak évtizedek múltán derült ki, hogy a kommunisták elől menekülni kényszerült Zadravecz István püspök áldotta meg
Dedikálás /Fotó Balázsik Csaba
őket. Róla szóló életrajzi könyve, Zadravecz-passió címen már a harmadik kiadását éli. A másik ilyen meghatározó élmény, Vili bácsi utasítása volt, aki az átkosban is cserkész egyenruhát viselt, és azt a feladatot bízta az újságíróra, hogy leplezze le a hazugságot, miszerint Teleki Pál miniszterelnök öngyilkos lett. Tíz év kutatómunka vette ekkor kezdetét, melynek végeredményeként megszületett az Én öltem meg Teleki Pált című kötet, amely hiteles bizonyítékok garmadáját vonultatja fel a gyilkosság mellett, végül pedig, mintegy katarzisként szembesülünk a beismerő vallomással, amelyet maga a gyilkos, a már megvénült, egykori SS katona tett a szerzőnek.
A Hatvanhat év történelem című könyvet elolvasva világossá válik, miért is nevezi Stoffán Györgyöt tanítójának, sőt mesterének Czeglédi Andrea. A könyv minden sora erkölcsi útmutató, iránytű egy feje tetejére állt világban. Egy élet példamutatásán keresztül láttatja meg az igazi értékeket, a valódi, keresztényi magatartást, a meg nem alkuvás bátorságát annak minden következményével. Egy olyan példaképet tár elénk, aki a magyar, keresztény kultúra élharcosaként egész élete során bizonyított, az őt megillető elismerést mégsem kapta meg soha. Nem kell azonban csodálkozni ezen, hiszen a fejre állt világ ismérve, hogy; aki fent van, az való legalulra, akit pedig elnyomnak, elhazudnak, ellehetetlenítenek, képviseli a valós értékeket. Hinnünk kell azonban, hogy az értékmentés egyszer meghozza majd gyümölcsét, és az értékmentők megkapják a megérdemelt elismerést. Czeglédi Andrea és Stoffán György közéjük tartozik.
Zana Diána
A Hatvanhat év történelem című kötetről ITT írok részletesen.
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Minden dala, minden mozdulata, minden ecsetvonása, minden cselekedete mögött egy nem mindennapi történet bújik meg. Ezeket a történeteket az élet írta, a tapasztalat mélyítette, a hozzájuk kapcsolódó érzelmek vonták be színekkel. S, mivel Feri nem csupán rendelkezik érdekes történetekkel, de elő is tudja adni azokat; megelevenednek azáltal, ahogyan elmeséli őket. Aki pedig hallgatja, óhatatlanul bevonódik a mesébe; meghatódik, elérzékenyül vagy potyogó könnyekkel hahotázik, netán még a szerelem is megérinti, hiszen Kádár Feri bizony nincs híján a humornak, ami megmutatkozik művészetében és anekdotáiban egyaránt, ugyanakkor a gyengébbik nem iránti elkötelezett vonzalma sem marad titok.
Legutóbbi hozzászólások