Kommentár nélkül a költészet napján

Kommentár nélkül a költészet napján

Márai Sándor: Olyan világ jön…

Olyan világ jön,
amikor mindenki gyanús, aki szép.
És aki tehetséges.
És akinek jelleme van…

A szépség inzultus lesz.
A tehetség provokáció.
És a jellem merénylet!…

Mert most ők jönnek…
A rútak.
A tehetségtelenek.
A jellemtelenek.

És leöntik vitriollal a szépet.
Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget.
Szíven döfik azt, akinek jelleme van.

A magyar kultúra mélytűzű kohója kiéget minden salakot – Videóriport Takaró Mihállyal

A magyar kultúra mélytűzű kohója kiéget minden salakot – Videóriport Takaró Mihállyal

A magyarságot minden sorstragédiáját követően kultúrája állította talpra. Gondoljunk csak az 1526-ot követő időszakra, a protestáns kollégiumok megjelenésére, amelyek a százötven éves török hódoltság alatt a kultúra továbbvitelével megőrizték a magyarságtudatot. Vagy Klebelsberg Kunóra, arra, hogy jóval a trianoni országszaggatás után is egységes nemzetről beszéltek, Kárpát-medencei területről írtak a tankönyvek.

Ma pedig majd’ száz évvel nemzeti tragédiánk után, fél évszázadnyi kommunizmust, s közel húsz év liberalizmust követően, a magyar nemzeti öntudatra való nevelés még mindig nincs jelen – legtöbb esetben – a családban sem, az oktatás területén pedig mégúgy sem. Ahhoz, hogy a magyar identitás gyökeret eresszen a fiatal lelkekben, a magyar kultúrára kell tanítanunk gyermekeinket, és nem csupán kultúrát oktatni magyarul.

Szoktam mondani, hogy Takaró Mihály előadásait kötelezővé tenném, nem csak egyetemi, de középiskolai szinten is. Hiszen olyan tudós ember, aki hatalmas lexikális tudása mellett akkora, magyarsággal csurig telt szívvel rendelkezik, mint a tanár úr, kevés létezik, s az a kevés éppen ezért, nem mindig kerülhet közel iskolai katedrához. Úgy vélem, ha a magyar fiatalok rendszeresen hallgatnák előadásait, értékrendjük garantáltan átrendeződne. A Tanár úr szavaival élve: „A magyar kultúra olyan erős, hogy ha valaki ebbe a mélytűzű kohóba beleesik, kiég belőle minden salak.”

Jómagam egyetlen alkalmat sem szoktam kihagyni, hogy részt vegyek előadásain, erre szerencsére adódnak különféle alternatív alkalmak, amelyeknek hála, sok ismeretet szerezhetünk a magyar irodalomnak az elmúlt rendszer által elhazudott, a tankönyvek által pedig mindmáig elhallgatott szegmenseiről. Wass Albertről, Nyirő Józsefről, Hercegh Ferencről vagy éppen Tormay Cécileről szóló gondolatait hallgatva, mindig büszkeség tölt el, hogy magyarnak születtem.

A magyarság nem más, mint tudatos sors- és kultúravállalás – hívja fel a figyelmet minden alkalommal a Tanár úr előadásai során, és ezt mondta nekem is, mikor a vele készített, alább megtekinthető riportfilmben nemzeti identitásunk mibenlétéről kérdeztem. Úgy véli, különleges nép vagyunk, ezt a különlegességet pedig elsősorban nyelvünknek és kultúránknak köszönhetjük, amely mára létkérdéssé vált számunkra.

Takaró Mihály szerint ma Magyarországon az oktatás a legproblematikusabb, hiszen aki ezt a területet a kezében tartja, az határozza meg a jövő társadalmának gondolkodását és látásmódját. „Ha kihagysz valakit az iskolai tananyagból, két generáció után senki nem tudja, ki volt, kitörlődik a nemzet kollektív kultúrtudatából. De ugyanígy fordítva, ha beviszel valamit a tananyagba, két generáció után mindenki azt gondolja magyar irodalomnak.” A legfőbb kérdés szerinte, hogy milyen generációt kívánunk kinevelni, globalistát, kozmopolitát vagy olyan európait, aki közben magyar?

Amennyiben az a célunk, hogy az elkövetkezendő generációk egyetemes magyarságban gondolkodjanak, akkor Kárpát-medencei magyar irodalmat kellene tanítanunk – szögezi le a Tanár úr, és akkor nem fordulna többet elő, hogy egy budapesti magyar gyerek nem érti, hogy 700 km-re miért magyarul beszélnek. Vannak úgynevezett identitásképző tantárgyak, amilyen a magyar irodalom és nyelv, a történelem vagy az ének-zene, s ha ezeket megfelelően tanítanánk, pár évtized múlva nem lenne semmi gond a magyarságtudattal, hiszen Takaró Mihály szavaival élve: „Egy országot meg lehet szállni, föl lehet darabolni, de amíg nemzeti kultúrája él, addig elpusztíthatatlan.”

 

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.

 

Ahányszor a Himnuszt mondjuk, Isten közbenjárásáért fohászkodunk

Ahányszor a Himnuszt mondjuk, Isten közbenjárásáért fohászkodunk

Ma, a magyar kultúra napján emlékezünk arra, hogy 1823. január 22-én Kölcsey Ferenc Csekén letisztázta a magyarság sorstragédiáit kétségkívül a legérzékletesebben felvonultató költeménynek, a Himnusznak kéziratát.

A habsburg uralom korában a csekei remete a következő szavakkal kért megváltást népe számára:

„Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövenőt!”,

Ő még csak nem is sejtette, hogy a legsúlyosabb csapás – nemzetünk darabjaira szaggatása, ezredéves Kárpát-hazánk felaprózása – még hátra van. De nem egészen száz évvel a Himnusz megszületése után újból bűnhődnünk kellett.

A fennmaradásért folyó harc pedig mindmáig életforma a külhoni magyarság számára. A tehetetlen emberek feje fölött határokat húzogató nagyhatalmi érdek és politika legkiszolgáltatottabb áldozata az idegen fennhatóság alá került, ártatlan magyar közösség volt, amely azóta „nem lelé / Honját a hazában”.

„Szánd meg, Isten, a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.”

Így könyörög Kölcsey 1823-ban, abban a biztos tudatban, hogy akármit hozhat a bús magyar sors, az Istenbe vetett hit, átsegít rajta.

A Himnusz, műfaját tekintve nem himnusz, hanem imádság, mégpedig közbenjáró ima. Ahányszor elmondjuk vagy elénekeljük – történjen az sporteseményen, nemzeti ünnepen, iskolai ünnepségen, de bármilyen eseményen, rendezvényen – Isten közbenjárását kérjük népünk megsegítésére. Még akkor is, ha ezt nem tudatosan tesszük. Ennek tükrében bátran jelenthetjük ki, hogy nincs még egy nemzet a világon, aki annyit fohászkodik Istenhez kollektíve, saját sorsa érdekében, mint a magyar.

Úgy tűnik, imáink lassan meghallgatásra lelnek. Megszánja Isten a magyart, hiszen azután, hogy a kommunizmus, a szocializmus évtizedei alatt idegenként tekintettünk egymásra, most újra parázslik a lelkekben az összetartozás érzésének parazsa. A nemzeti öntudat újra mocorog az emberekben.

Dr. Papp Lajos szívsebész professzor úr nemrégiben azt mondta nekem, hogy huszonöt évvel ezelőtt még elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy ennyi hitében és nemzeti elköteleződésében rendíthetetlen magyar fiatallal találkozzon, mint manapság. Ő akkor feltette nekem a kérdést, hogy – amennyiben és érthető módon legtöbbször nem a szülőktől, akkor – honnan ez a magyarságtudat.

Úgy gondolom, talán nem volt hiábavaló az a sok-sok millió közbenjáró ima, amelyet számtalanszor elmondott már minden magyar…

Isten, áldd meg a magyart!  

 

 

„A magyart nem lehet csak úgy spongyával letörölni”

„A magyart nem lehet csak úgy spongyával letörölni”

Arany János öt évvel halála előtt, 1877-ben írja a Kozmopolita költészet című versét, melyben a „világ-költővel” szembe helyezkedve mondja ki, hogy ő életét és költészetét hazája, s a magyar nép szolgálatára kötelezte el.

„…Ám terjessze a hatalmos
Nyelvét, honját, istenit!
Zúgó ár az, mindent elmos,
Rombol és termékenyit :
De kis fajban, amely ép e
Rombolásnak útban áll:
Költő az legyen, mi népe, –
Mert kivágyni: kész halál…”

A fenyegetettség más irányból érkezik ugyan, de a száznegyven éve írt sorok nem is lehetnének aktuálisabbak.  Azonban – mint minden időben – ma is akadnak vad magyarok és szelíd hazafiak, és közülük ki-ki a maga eszközeivel veszi népét védelmébe, figyelmezteti a veszélyre vagy emlékezteti nemzeti nagyságára.

Talán nem véletlen, hogy e vallomással kezdte „Egy óra Arany Jánossal” című irodalmi estjét Kovács Ákos is a Nemzeti Színház Kaszás Attila Termében tegnap este.

Kovács Ákos tehetsége – több mint negyedévszázada töretlen énekesi karrierjén kívül – nem egyszer megmutatkozott az irodalom, a színház, az előadó-művészet világában is. Krúdy-estjei majd egy évtizedes múltra tekintenek vissza. Dalszövegei sem állnak messze a költészettől, de számos verseskötete is megjelent már. A hűség könyve verseiből Kaszás Attila közreműködésével készült hangjáték, amely számomra, azóta is megunhatatlan élmény.

A Kossuth-díjas énekes még tavaly – Arany János születésének kétszázadik évében – Adott ki hangoskönyvet, s kezdte el irodalmi sorozatát, amely során alkalmanként egy órán keresztül versmondó színészként lép színpadra, mintegy monodrámaként adva keresztmetszetet Arany munkásságáról. Visszafogott szenvedéllyel, kellő humorral és a már megszokott szuggesztivitással kelti életre a Híd-avatás, az Ágnes asszony, a Fülemile, a Tengeri hantás, A kép-mutogató, a Vörös Rébék vagy éppen A walesi bárdok strófáit.

A letisztult előadást, olykor Ákos komponálta zongora-közjátékok (Szekeres László előadásában), illetve hangfelvételről Blaskó Péter által elmondott Arany-sorok szakítják meg, egyfajta drámaiságot kölcsönözve a hangulatnak. Az előadás rendezője pedig Szigethy Gábor.

Az utolsóként elhangzó, A költő hazája című vers mintegy önvallomásként is értelmezhető az előadótól. Az elsőként felhangzó Kozmopolita költészettel pedig a magyar nemzeti elköteleződés keretébe helyezi a produkciót.

Az est kulcsmondatát – legalábbis aktualitás szempontjából – végül Blaskó Péter hangján hallhatjuk: „Egy meggyőződésem van, hogy a magyart nem lehet csak úgy spongyával letörölni a föld színéről. Ez nyugtat némileg a nemsokára bekövetkezhető válság irányában…”

 

 

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás