A szívnek csak egy lökés kell… – karácsonyi gondolatok

A szívnek csak egy lökés kell… – karácsonyi gondolatok

A fogyasztói társadalom karácsonya már november első napjaiban reklámok és hirdetések neonfényébe borítja a kirakatokat, megjelennek a karácsonyi vásárok, ahol aranyárban vehet az ember fia mindenféle feleslegességet, amelyek nélkül talán élni sem lenne érdemes. Advent utolsó hetében az idegek pattanásig feszülnek, s az áldott várakozás, a békés együttlét, a lelki megtisztulás időszakában minden emberi elme csak azon kattog, mi mindent kell még beszerezni, hogy az ünnep tökéletes legyen.

A XXI. században, mikor az év vége felé közeledve az igazi karácsonyi lelkület helyébe az ész nélküli költekezés szelleme költözött, mikor a Megváltó megszületésére való várakozást a szívekben felváltotta a pompa, a csillogás, a még több utáni sóvárgás, nehéz megtalálni a békés nyugalmat, átélni az ünnep valódi jelentőségét.

Bevallom, velem sincs ez másképp, úgy érzem, évről évre egyre nehezebb felizzítanom magamban a karácsonyi lelkesedés parazsát. Az idei advent negyedik hetébe lépve, mikor már csupán néhány nap választ el a szent ünneptől, még mindig nem tudtam igazán lelkesedni. A mindig rohanó, szürke embertömegekkel zsúfolt szürke utcákon, a hétvégéket sem kímélő év végi hajtás fáradalmait nyögve, esélyem sem kínálkozott a megállásra, a magamba tekintésre, az elmélyülésre vagy, hogy meglássam a szépet, a jót.  

Mégis, a Jóisten végül soha nem hagyja, hogy a szívem szürke maradjon így karácsony tájékán. Még jóval korábban kaptam meghívást Takaró Mihály tanár úrtól az általa vezényelt kórus karácsonyi koncertjére. Az igazat megvallva ki is ment a fejemből, s aznap jutott eszembe, egyik helyről a másikra sietve, hogy mintha lenne még valami mára. Vasárnap volt, advent harmadik vasárnapja, de én a sok elintéznivaló közepette akkor is lótottam-futottam. Éppen, hogy odaértem Pesterzsébetre a koncertre, hiszen megígértem – gondoltam – el kell mennem.

Szégyellem is magam így utólag, hogy kissé nyögvenyelősen ment, hiszen ahogy beléptem este 18 óra előtt öt perccel a Pesterzsébet Központi Református Egyházközség templomába, egyből hatalmába kerített az isteni szeretet. Az amúgy sem kicsi templom csurig volt hívekkel, akik mind a koncertre érkeztek. Később tudtam meg, hogy Takaró Mihály tanár úr/karnagy úr negyven éve alapította a gyülekezet vegyes kórusát, s azóta az egyéb fellépések mellett minden évben rendeznek egy karácsonyi zenés, énekes estet a templomban. Csodálatos, nem igaz?

Repertoárjukban több mint kétszáz mű szerepel a zenetörténet minden korszakából, főként magyar nyelven, de sok művet németül, angolul, latinul, spanyolul is énekelnek. Kifejezetten közel áll hozzájuk a barokk zene, kis és nagymestereivel együtt, valamint a XX. századi magyar kórusmuzsika a zeneszerzők felekezeti hovatartozásától függetlenül. Rendszeresen szolgálnak ünnepi és vasárnapi istentiszteleteken, öregek otthonában, kórházakban. Testvér gyülekezeti látogatásaik során pedig bejárták a Kárpát-medence magyar lakta területeit is.

Az előadás alatt aztán végképp elragadtatott állapotba kerültem. A zene valóban csodákra képes. Takaró karnagy úr történetei még izgalmasabbá, érdekesebbé tették a változatos zenei felhozatalt. Egy ízben – valahol a vége felé – azt mondta, a lábvíz a kellemes, nem a karácsony. Ez nagyon megütötte a fülemet, ugyanis édesanyám is mindig ezt mondta: a karácsony nem kellemes, a karácsony áldott, Istentől áldott, boldog.  

Ma, amikor nyugatra tőlünk már a szomszédos országban sem tűrik a közintézmények ajtóin a koszorúkat, mikor a karácsonyt nem lehet nevén nevezni sem, hanem télünnepnek, év végi mulatságnak vagy fenyőfaünnepnek kell hívni, mint a kommunizmusban. Mikor a köztéri szobrokról lebontják a keresztet vagy éppen az élelmiszerek csomagolásáról retusálják ki, kötelességünk ragaszkodni a hitünkhöz és tudatosan készülni advent időszakában a karácsonyra, amikor is nem az angyalt várjuk, hogy ajándékot hozzon a fa alá, hanem a világ Megváltójának megszületését ünnepeljük.

Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a várakozás idején a belső felkészülés helyét átvegyék a külsőségek. Mert ha fontosabbá válik a felszín a lényegnél, akkor félő, hogy rálépünk az útra, amely a keresztek elhagyásához, a fenyőfaünnephez, végül kereszténységünk feladásához vezet. A szívnek csak egy lökés kell, hogy újra azt érezze, amit ilyenkor kell, hálás vagyok, hogy én mindig megkapom.

Kívánok Mindannyiuknak Istentől gazdagon megáldott, boldog, békés karácsonyt!

Zana Diána

 

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás