Van mire büszkének lennünk!

Van mire büszkének lennünk!

Nemrég Bíró András Zsoltnál jártunk, aki antropológus-humánbiológusként a Természettudományi Múzeum Embertani Tárának kutatója, ugyanakkor főszervezője az idén immár tízedik alkalommal megrendezésre kerülő Kurultáj – Magyar törzsi gyűlésnek is. Andrással a Magyar-Turán Alapítvány – amelynek kuratóriumi elnökeként is működik – budapesti irodájában találkoztunk, ahol amellett, hogy beszéltünk a magyar nemzeti öntudat, a néplélek jelenlegi állapotáról, a hagyományok megéléséről a mindennapi életben, a tudomány és a laikus világ magyarsággal kapcsolatos álláspontjáról és elméleteiről, Trianonról, illetve nemzetünk jövőképéről és kilátásairól, természetesen szót ejtettünk az augusztus 10-e és 12-e között megrendezésre kerülő jubileumi Kurultájról is.

Az elmúlt időszakban sok olyan hagyományőrzőnél jártam, akik számára őseink követése olyan elemi ösztön és akarat, amely teljes életmódjukat, hétköznapjaikat is átszövi. Minden alkalommal csodálattal tölt el, hogy a modernitás világában, a 21. században léteznek még olyan szigetek, ahol az egyéni boldogulást megelőzi a közösségi szellem, az emberek teljes harmóniában élnek a természettel, az állatokkal, a család a legfontosabb egység, a gyermek pedig nem „teher”, hanem áldás. Bevallom, ez csupán pár sarkított példa, ugyanakkor érzékelteti, honnan és merre halad a világ.

 

 

Ahhoz azonban, hogy képesek legyünk ellenállni a modernitásnak, legalábbis úgy tudjuk befogadni, hogy közben nem felejtjük el saját gyökereinket és értékeinket, tudnunk kell, hogy mire lehetünk büszkék. Bíró András Zsolt szerint nagyon széles az a réteg, aki ahhoz képest, hogy milyen gazdag hagyományokkal rendelkezik a magyar nemzet, keveset tud róla. Mint mondja, legtöbben attól félnek, hogy ha túl sokat beszélünk a keleti gyökereinkről, akkor megkérdőjelezik európaiságunkat, ami egy több mint ezer éves európai keresztény múlttal rendelkező állam esetében nem lehet kérdés.  Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy Szent István előtt már kétszáz éves múlttal rendelkező nagyfejedelemség voltunk, amelyben első királyunk hatalma is gyökerezett, ahol még jelen voltak azok a keleti hagyományok, amelyeket nagyon messziről hoztunk magunkkal.

Az, hogy történelmünk messze Keletre is elvezet, nem olyan tény, amelyet tagadnunk kéne – véli András –, és aki hajlandó megismerni ezt a szálat, rájöhet, hogy amit a hatalmas sztyeppei, nomád lovas civilizáció képviselt, az koránt sem barbár, sokkal inkább magas, fejlett kultúra volt. Mindezt bizonyítják a közvetlenül vagy áttételesen fennmaradt információk a fém- és ötvösművesség, a különböző fegyverkészítési technikák, a kézművesség, a filozófia, a szervezettség, a hitvilág, a gyógyászat, a táltosok tudása, a természettel való összhang tekintetében.

A 21. században úgy lehet az ősöket követni, hogy elsősorban tisztelni kell őket, minél többet megtudni arról, hogyan élhettek, majd abból egy részt megélni – szögezi le a Magyar-Turán Alapítvány elnöke, hozzátéve, hogy a szervezet éppen azon dolgozik, hogy ezt a hatalmas kincsestárat minél színvonalasabban be tudja mutatni. Mint mondja, nem feltétlenül a másolás a cél, hanem az, hogy az emberek ismerjék azt, amit tudni lehet őseink kultúrájáról, melyből aztán mindenki annyit él meg, amennyit szeretne, vagy amennyire lehetősége van.

 

 

A Kurultáj a magyarság legnagyobb közös hagyományőrző ünnepe, ahol minden magyar otthon érezheti magát, megtapasztalhatja kultúránk szépségét és az összetartozás erejét. Az együtt eltöltött idő és a közösen átélt élmény mindenképpen nemzetépítő tényező, hiszen az összetartozást erősíti akár a nemzetrészek, akár a generációk között. De nem csupán magyarok, hanem rokon, hun és türk tudatú népek közös nagy ünnepe is ez, melyek kultúrája valaha közös gyökerekből eredt. Idén már huszonhét nemzet ünnepel együtt, melyek delegációi mind bemutatkoznak a rendezvényen.

A Kurultáj végső soron azt a célt hivatott erősíteni, amely Bíró András Zsolt törekvéseit is meghatározza, mégpedig, hogy minél több magyar ember felismerje, hogy van mire büszkének lennie.

 

10. Kurultáj – Magyar törzsi gyűlés 2018. augusztus 10-12. Bugac
További információ ITT.

 

„Tégy amit tudsz, azzal amid van” – beszélgetés Dr. Hidán Csabával

„Tégy amit tudsz, azzal amid van” – beszélgetés Dr. Hidán Csabával

Dr. Hidán Csaba tanár úr az igaz magyar történelem tudója és ismerője. Kísérleti régészként sok olyan hiedelmet döntött már meg, amelyeket a történelemkönyvek a mai napig sulykolnak. Egyetemi adjunktusként a hiteles történelemtanítás híve, amelyet – saját szavai szerint – csak magyar szívvel lehet és szabad oktatni.

Nemrégiben volt szerencsém őt felkeresni – egy hosszabb beszélgetés erejéig – birtokán, amely éppen olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Ezer (vagy még több) év magyar történelmi leleteinek rekonstrukciói mindenfelé, jurta a kertben, birkabőr a széken, mintha csak az egész múlt szakadt volna rám hirtelen, az én múltam, az én nemzetem múltja….

Csabát az elmúlt néhány év alatt, mióta ismerem, olyan elkötelezett embernek látom, aki minden anyagi forrását a korabeli viseletek, eszközök, fegyverek hiteles rekonstruálására költi, melyeket többnyire saját kézzel, ő maga készíti. A Honalapítástól egészen ’56-ig minden kor felszerelése megtalálható repertoárjában, melyeket az előadásai, vagy harci bemutatói során visel.

Megalapította az Aranyszablya Történelmi Vívóiskolát, ahol a régi magyar és sztyeppei vívástechnikákat tanítja, s amelyet egy kínai nagymester külön harcművészeti típusnak ismert el. Harci bemutatóval egybekötött történelmi előadásai során úgy érzi az ember, hogy időutazáson vesz részt, a száraz szöveg és évszámok helyett ott vagyunk a csatában, látjuk a fegyverek csattogását, olyan történeteket, anekdotákat hallhatunk, amelyeket maximum csak krónikáinkban olvashatnánk. Megértjük a különböző magyar harci technikákat, amelyek olyan sokszor segítettek győzelemre az idők során.

„Szeretem az anyanyelvemet, a kultúrámat, a történelmemet, a hazámat” – szögezi le beszélgetésünk elején a Tanár úr, aki tanult Finnországban, Belgiumban, Angliában, Olaszországban és Franciaországban is, de saját bevallása szerint, sehol máshol, csak a Kárpát-medencében érzi otthon magát. Ő maga Kolozsváron született és nőtt fel, de ahogy mondja, egy felvidéki vagy akár kárpátaljai kicsi falut ugyanúgy magáénak érez.

Kísérleti régészként hiteles adatok alapján készít másolatokat, amelyeket használat közben vizsgál úgy, hogy minél jobban sikerüljön megközelíteni a korabeli körülményeket, melyek vagy igazolják, vagy pedig megcáfolják az addigi ismereteket.  Úgy véli, a tudomány egyes képviselői megrekedtek egy másfél évszázaddal ezelőtti, és azóta rég meghaladott állásponton. Akkoriban még nem volt elég régészeti feltárás és anyag, amelyekből helyes következtetést vonhattak volna le, ma azonban már van, és ami bocsánatos tévedés volt a XIX. század végén – XX. század elején, az a XXI. század elején már bűn – vallja a Tanár úr. Ugyanakkor az ellenvélemény nemigen kap hivatalos fórumot. Mint mondja, ugyanez a jelenség a fizika világában nem állhatna elő, hiszen akkor ma nem használnánk elektromos áramot.

Manapság az antropológiai rasszizmus főbenjáró bűn, a kultúrrasszizmus ugyanakkor virágzik. Széles körben elfogadott és támogatott nézet, hogy mindig is a nyugati társadalmak képviselték a magas kultúrát, miközben a keleti népek barbárok voltak, amit létrehoztak, pedig értéktelen. Az igény egyre inkább megvan a valós történelmi háttér ismeretére, azonban ezt a jelenlegi oktatás és a kultúrpolitika nem elégíti ki, éppen ezért jelennek meg – Hidán Csaba szavaival élve – az ún. vadhajtások. Az egyik véglet – amelyet már érintettünk –, hogy a honalapító magyarság egy gatyás, barbár ázsiai csürhe volt, a másik pedig, hogy még az egyiptomiak is magyarok beszéltek. Egyik sem fedi a valóságot, igazából mindkét vonal az emberek tudatlanságából és befolyásolhatóságából táplálkozik, melyre rásegít az internet platformja, ahol bárki, bármiről, bármit írhat, a hitelességet nem ellenőrzi senki.  Persze, ha egy tartalom fenyegeti bizonyos körök nézeteit, azt azért minden esetben van, aki letiltsa…

 

Ajánlom szíves figyelmükbe Dr. Hidán Csaba gondolatait mindezekről:

 

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.

 

Isten kinyújtott karjaként Kárpátalján – beszélgetés Zsukovszky Miklós esperessel

Isten kinyújtott karjaként Kárpátalján – beszélgetés Zsukovszky Miklós esperessel

Két éve jártam először a kárpátaljai Dercenben, ahol találkoztam a Beregi Református Egyházmegye esperesével, a Derceni Református Egyházközség lelkipásztorával, Zsukovszky Miklóssal. Tudtam róla, hogy a legnehezebb sorsú nemzetrészünk eldugott kis zsákfalvában teszi rendületlenül dolgát, az országot sújtó háborús helyzet, gazdasági válság, a nagymértékű infláció, a mérhetetlen elszegényedés és kivándorlás idején. Mégis az a pozitív energia, amely sugárzott belőle, az a jókedv, amellyel fogadott, rögtön ráébresztett, hogy Isten rendíthetetlen szolgájával állok szemben.

Az akkor folytatott beszélgetésünk, majd későbbi találkozásaink során ez még inkább beigazolódott. Zsukovszky Miklós a Kárpát-haza igaz magyar őreként, Isten kinyújtott karjaként, a Tábita Diakóniai Központ és az önkéntes tűzoltóság megálmodójaként reményt ad a reménytelenségbe szakadt testvéreinknek.

A nagyhatalmi érdekek legkiszolgáltatottabb áldozatai – mint a történelem során már annyiszor – ismételten az ártatlan emberek, köztük a kárpátaljai magyar közösség. Mikor két éve először jártam Dercenben, a Tiszteletes úr elmondta, hogy az infláció, a gazdasági mélyrepülés következtében egy átlagos nyugdíj tizenkétezer forintnak megfelelő hrivnya, miközben az élelmiszerárak a magyarországiakhoz hasonlóak, a férfiak a behívótól rettegnek, családjuk pedig kilátástalan helyzetbe kerül. Mindennek következtében mérhetetlen kivándorlás kezdődött meg Kárpátalján, mivel a szülőföldön maradás szinte lehetetlenné vált.

Ebben a helyzetben a Tiszteletes úr és az önkéntes segítői napi 78 adag meleg ételt hordanak ki rászorulóknak. A Tábita dolgozóival autóba ültünk mi is, és végigkísértük a konyhától egészen az éhes szájakig az ebéd útját, amely aznap levesből, rizsből, azon pedig egy szalonnaszeletből állt.

Összeszorult szívvel láttam, ahogy az idős néni könnyeivel küszködve, egy apró szobában kucorogva, utolsó darab tűzifáját a sparheltben égetve várja és hálálkodik az ételért. Előfordul, hogy az utolsó adag délután négykor ér célba, hiszen ilyenkor nem csak élelmet, de egy jó szót – ahogy a Tiszteletes úr mondta – szeretetet is visznek a rászorulóknak.

A szolgálat itt nem ér véget, mindemellett hittanórákat, foglalkozásokat tartanak a gyermekeknek, magyarságra nevelik őket, a Tiszteletes úr lánya ingyenes fogászatot üzemeltet hétvégenként, ő maga pedig egy olyan önkéntes tűzoltóság vezetője, amely mára – igaz adományokból, és nem a legújabb eszközökkel, de – teljesen felszerelt és a helyi katasztrófahelyzeteken felül, a magyarországi árvizek során is jöttek segíteni.

A lehetetlennek tűnő küldetést vállalva – azt végre is hajtva –, a vasárnaponként megtelő – ebben az anyagi helyzetben csodálatosan felújított – református templomban Zsukovszky Miklós hitről, magyarságról és megmaradásról prédikál, és mikor megkérdezem, ebben az elszomorító helyzetben, miben látja a megmaradást, azt felelte: „Úgy gondolom, hogy Isten megáldott bennünket eddig, és ezután is meg fog áldani. S, ha továbbra is bízunk az Istenben, így lesz nekünk jövőnk, itt Kárpátalján.”

 

A filmet készítették Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.

 

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás