Vasszékelyek harcban – A száz éve alakult Székely Hadosztály tiszteletére

Vasszékelyek harcban – A száz éve alakult Székely Hadosztály tiszteletére

Erdély helyzete a Nagy Háború végén súlyos volt. A Királyi Román Hadsereg 1918. november 18-án megkapta a parancsot a Kárpátok átlépésére. Kratochvil Károly elrendelte a védelem megszervezését, Budapestről ágyúkat kért, ahonnan ugyan kiutaltak negyvenet, de a kommunistákkal összejátszó magyar gyűlölő Pogány-Schwarz József pribékjeivel még a bevagonírozás előtt leszereltette az ágyúkról a célzó berendezéseket és a gyújtószegeket, így használhatatlanná téve a fegyvereket.

A megalakuló Székely Hadosztály magja a feloszlatott kolozsvári nemzetőr zászlóalj volt, amelyhez a brassói 24., a marosvásárhelyi 22., a nagyszebeni 23., a dési 31. és a kolozsvári 21. gyalogezredek katonái csatlakoztak, valamint a Székelyföldről érkezett önkéntesek. A nehéz körülmények között, szinte a semmiből megszületett Székely Hadosztály készen állt nem csak Kolozsvár megvédésére, hanem – naivul a kormány támogatására számítva – Erdély felszabadítására is. Mit sem sejtve arról, hogy közben Károlyiék a román csapatokat szerelik fel mintegy kétszáz vagonnyi fegyverrel Csíkban.

A csendőrség kérdésére, hogy hogyan fogadják a betörő román csapatokat a Károlyi-kormány válasza az volt, ne fejtsenek ki semmilyen ellenállást. December 5-án Székelyudvarhely, január 18-án Déva is elesett. Amikor december 18-án a székelykocsárdi Maros-híd székely őrsége nem volt hajlandó a híd önkéntes átadására, hogy azon a román csapatok átvonuljanak, Fényes „elvtárs” közbelépett – ezzel rögtön ki is derült, miért küldte őt Károlyi. Mint kormánybiztos, utasította a székelyeket a híd átadására.

Kolozsvárt december végén szállták meg a románok. Böhm államtitkár rendelete szerint a magyar csapatok „tiltakozás bejelentése mellett” fokozatosan vissza kell vonuljanak. Kratochvil csapatai Bánffyhunyadra vonultak vissza, de úgy döntöttek, nem követik tovább a Károlyi-kormány utasításait. Egeresből, majd Zilahról is kiverték az ellenséget. A csúcsai harcokban a székelyek egy teljes román zászlóaljat semmisítettek meg. A hadosztály szilárdan a kezében tartotta a védelmi vonalat.

1919. március 2-án Szatmárnémetiben meglátogatta a magasabb egységeket az immár köztársasági elnökké avanzsált Károlyi Mihály, Böhm Vilmos és Pogány József társaságában. A kifogástalan glédában felsorakozott Székely Hadosztály katonái megrökönyödve hallgatták a magyar himnusz helyett az államfő tiszteletére játszott Marseilles-t. Nem értették, nem is érthették, hogy ami számukra egy ellenséges, hazájukat épp darabokra szaggató ország himnusza, az a liberálisok és szocialisták szemében a forradalom nemzetközi indulója. Pogány beszédében egy szót sem szólt a román betolakodók elleni védelemről. A székelyek már tudták, mire számíthatnak a „budapesti elvtársaktól, mégsem voltak hajlandóak visszavonulni.

A Kun-Pogány féle vörös vezetés minden lehetőséget megragadott, hogy gyengítse a Székely Hadosztály honvédő harcát. Nagykállón a Tolnai-féle vörös brigád pribékjei a sebesült székely katonákat egyszerűen kidobálták a beérkező vöröskeresztes vagonokból, majd azokkal menekültek Budapest felé. A bolsevik vezetés március végén feloszlatta Budapesten a Székely Nemzeti Tanácsot és lemondott Magyarország területi integritásának megtartásáról.

A vasszékelyek azonban tovább harcoltak. A Verbőczy zászlóalj zászlaján a következő felirat állt: „Istenért, Erdélyért és a magyar szabadságért”. Szignérváralján nyolcvan székely két román ezredet vert szét. Nagykárolyt április 19-én a vörös csapatok harc nélkül feladták. A Székely Hadosztály zöme Mátészalka Kocsárd térségében harcolt, de az utánpótlásukat a debreceni vörös őrség megakadályozta a vasúti sínek felrobbantásával.

A Székely Hadosztály egyedül maradt. A Károlyi-kormánytól, a Tanácsköztársaságtól semmilyen támogatást nem kaptak, mindkét hatalom ellenségesen kezelte őket. A hadi helyzet egyértelművé tette, ha a hadosztály így folytatja a harcot a hatalmas rpmán túlerővel szemben, megsemmisül. Ha viszont átkel a Tiszán és csatlakozik a vörösökhöz, azzal csak Kun Béla rémuralmát erősíti és hosszabbítja meg. A két rossz közül kellett választani: elfogadják a román fegyverszüneti javaslatot, vagy tovább folytatják a harcot szemben a románokkal, hátukban a vörösökkel.

A fegyverletételt 1919. április 26-án írták alá Nyírbaktán. 6000-re beszülhető azoknak a száma akik ténylegesen letették a fegyvert, 2700-3600-an azonban tovább harcoltak. A román hadsereg a fegyvert letevő székelyeket – megszegvén az egyezményt – szörnyű körülmények között a brassói fogolytáborba szállította. Azok közül, akik nem tették le a fegyvert, sokan folyamatos harc közben eljutottak a Dunántúlra és szeptember 16-án csatlakoztak a Nemzeti Hadsereghez Siófokon.

A legnagyobb tisztelettel és hálával tartozunk a kivételesen bátor és hazafias vasszékelyeknek, akik miután Székelyföld elesett, tovább harcoltak, szemben a román túlerővel, hátukban a vörösökkel, akik a legkilátástalanabb helyzetben sem adták fel, akik otthonuk eleste után nem tették le a fegyvert, hanem Erdélyért küzdöttek, a magyar szabadságért szálltak harcba, akik Székelyföldtől Siófokig ontották vérüket azért, hogy mi ma magyarok lehessünk, akik a legszörnyűbb hazaárulás korszakában a legnagyobb hazaszeretetről tettek tanúbizonyságot.

Adózzunk a Székely Hadosztály emlékének azzal, hogy meghallgatjuk történetüket Dr. Hidán Csaba László régész-történész tolmácsolásában:

A videót Mészáros Péter készítette

 

A magyar nemzet és a kereszténység szolgálatában – Beszélgetés Somogyi Győzővel

A magyar nemzet és a kereszténység szolgálatában – Beszélgetés Somogyi Győzővel

„A történelmünket, az elmúlt ezer esztendőt tőlünk nem lehet elvenni. A szent helyeken, amelyek most esetleg más országokhoz tartoznak, a mi őseink éltek, alkottak, építettek templomot, nyertek csatákat vagy véreztek el. Ezek emléke alkotja a mi kultúránkat.”
(Somogyi Győző)

Somogyi Győző festő- és grafikusművész, a Nemzet Művésze

Valahogy úgy képzelem el a Mennyország kapuját, mint a képen látható bejáratot. A népies faragott faszárnyak kitárulnak, a ragyogó napsütésben friss szénaillat terjeng, az állatok békésen legelésznek, kapirgálnak, vagy ami éppen jellegükből adódik. A rusztikus kövekkel kirakott út játékosan kacskaringózik befelé a tradicionális nádfedeles parasztházak között az udvaron keresztül a hegyekkel szegett horizont felé. Salföld leghíresebb birtokának kapuja valóban egy földi Mennyországba vezet, még az is stimmel, hogy a szentpéteri tiszta szeretet, a csupa mosoly és jóság tárja ki a látogató előtt azt.

Somogyi Győző festő- és grafikusművész, a Nemzet Művésze, szobrászművész feleségével, Dalmával a magyar falurombolások idején – mikor mindenki a városba igyekezett – hagyta el Budapestet, s költözött a festői Káli-medence ihlető környezetébe, hogy létrehozzanak egy szigetet, amely maga a kakaskukorékolásban zengő földi Paradicsom. Egy olyan ősi kötelékekkel a földbe kapaszkodó szikla, aminél fogva – Győző szavaival élve – ki lehet fordítani a sarkából a világot.

Az újjáépített mesevilág Salföldön

A művész minden mérhetetlen bölcsességgel és évezredes tudással átitatott szavával, tettével és művészetével a magyar nemzet és a kereszténység szolgálatában áll. Művészetén túl, ezt sugallja a maga köré felépített élettér is, a természet, a jószág – azon belül is az ősi magyar fajták – szeretete, az ősi gazdálkodó életmód kialakítása, a nemzeti hagyományok ápolása is.

Kevés olyan embert ismerek, aki annyira behatóan, részletesen és sokrétűen foglalkozik a magyar kultúrával, tradícióinkkal, mint a katolikus teológián történész doktorátust szerzett Somogyi Győző. Az ötszáz éves, középkori ikonfestészetben használt tojástempera technikájával készített monumentális életművében a legapróbb részletekig rekonstruálta a magyar történelem kiemelkedő alakjait, a magyar hadtörténet momentumait, eszközeit, fegyvereit, jelképeit, zászlóit, megörökítette a keresztény kultúrkör szereplőit, és még sorolhatnám.

Dalma asszony

A birtokon saját kezével korhűen újjáépített parasztházainak és épületeinek ornamentikáját, homlokzat- és vakolatdíszeit rengeteg tanulmányozást, kutatást és könyvkiadást követően tökéletesen visszaállította, s ezen épületek egyikében létrehozta huszármúzeumát, amely az általa vezetett hagyományőrző huszárcsapat, a Salföldi Kopjások hadiszállásává vált. Somogyi Győzőnek köszönhető az is, hogy Erdélyben újjáéledt a huszár hagyományőrzés tradíciója.

A csupa mosoly, délceg magyar huszáron nem látszik meg a kor, hetvenöt évesen is egyenes háttal vágtázik hét shagya arab lovának valamelyikén, vagy hórihorgas léptekkel közelít rajckajuh nyája felé, hogy megmutassa, mik a jellegzetességei az ősmagyar fajtának, esetleg a tojásokat szedi össze a tyúkudvarban vagy a szamarakat tereli be az istállóba. Mikor Dalma asszonytól megkérdeztem, hogy mikor van ennyi teendő mellett a művésznek ideje alkotni, mosolyogva azt felelte, amint akad öt perce, már rajzolgat is valahol valamit.

A hagyományőrző huszár lóháton

Úgy gondolom, hogy aki Istent szolgálja, az előbb-utóbb meg is kapja a szolgálathoz szükséges feltételeket. Somogyi Győző kacagva meséli, hogy bejegyzett gazdaként arról van papírja, hogy paraszt, arról azonban nincs, hogy művész, mivel abban a korszakban felvételizett a Képzőművészetire, amely a Somogyi Győző félék előrejutását nem támogatta, így maradt a nyomda, ahol megtanulta a különböző technikákat. Művészetét a jó, a szépség, s Isten szolgálatába állítva mégis a kortárs magyar képzőművészet egyik legkiemelkedőbb alakjává vált.

Engedjék meg, hogy kisfilmünkben elkalauzoljam Önöket a művész által teremtett szigetre, a boldogság, a szépség birodalmába, oda, ahol a hazaszeretet, a magyar kultúra és a keresztény hagyományok, a nemzeti identitás magától értetődik, Somogyi Győző világába!

 

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.

 

„Amikor egy népet szembefordítanak legendáival, tudathasadásos állapotba kerül” – Beszélgetés Kassai Lajossal

„Amikor egy népet szembefordítanak legendáival, tudathasadásos állapotba kerül” – Beszélgetés Kassai Lajossal

Kassai Lajost – azt hiszem – senkinek nem kell bemutatni. Mikor, nagyjából öt évvel ezelőtt először olvastam Lovasíjászat című könyvét, fogalmazódott meg bennem a vágy, hogy találkozhassak vele és láthassam a Völgyet Kaposmérőn. Aztán jött a nagy sikerű Lovasíjász című film, a közönségtalálkozók, a beszélgetések, majd a Levelek c. kötet bemutatója, ahol kedves közös barátunk, a nomád világbajnok, Vermes István Koppány bemutatott bennünket egymásnak, egy hónapra rá pedig már ott voltam a Völgyben. Mit is mondhatnék, leírhatatlan élmény volt…

A „tartsd a jószágot természete szerint” elv alapján a Völgyet benépesítik a szabadon mászkáló, legelésző állatok. Mivel mi egy csütörtöki napon érkeztünk, éppen belecsöppentünk a kezdők edzésébe, akik már szorgosan készültek, s le-föl szaladgáltak a tizenegy arab ló, a két bivaly, a szürke marhák, a rackajuhok, a számtalan liba, s miegymás között. Kassai Lajos ugyanis nemcsak a lovasíjászatra készíti fel a növendékeket, szerinte az csupán a másodlagos hatás. Fontosabbnak tartja, hogy megtanuljanak közösségben együttműködni, együtt élni környezetükkel, megismerjék, hogy az állatok egy gazdaság részei, amelynek működtetése az ember feladata.

Ez a kettősség a lovasíjászat sajátja, amely egy befelé vezető önismereti út és egy külső, az állattal való összhang eléréséből áll. A végső cél, megtalálni a harmóniát a sportban, a lóval való együttműködésben és a gazdaságban – vallja Kassai Lajos, aki nem az egyéni sikereiben, a többszörös világbajnoki és Guinness-rekord eredményeiben látja az igazi értéket, – mint mondja, ezek csak az életpályája melléktermékei – hanem abban, hogy sikerült egy jól működő és tartalommal rendelkező közösséget létrehoznia.

Mire a kezdő csoport elvégzi a gazdaság körüli teendőket, vagyis a közösségben végzett munkát, kezdődik az egyén fejlesztése, a fiatalok begyűjtik a lovakat, kötőféket tesznek rájuk és már ugranak is a hátukra, hogy a különböző terepgyakorlatok után végül a lovasíjász pályán gyakorolhassanak. Az eddig eltelt órákban megfigyeltünk, amíg Kassai Lajos kiadta a feladatokat, felügyelte a munkát, el-eltűnt, hogy aztán az istállóba igyekezve vagy egy munkagépet vezetve tűnjön megint föl a látótérben. Mialatt a kezdő csapat lépésben, majd ügetésben adja le a lövéseket a kihelyezett táblákra, mi megtelepedünk a dombtetőn, ahonnan a mester szemmel tudja tartani a tanítványokat, miközben beszélgetünk.

Kassai Lajos hiteles ember, efelől senkinek nem lehet kétsége, hiszen önerőből a nulláról indulva, következetesen épített fel egy, azóta világhírűvé vált rendszert, amelynek azóta is az élén áll. Egymaga támasztotta fel az évezredes hun-magyar lovasíjász gyakorlatot, átvezetve azt a modern kor világába, hiszen – ahogy mindig hangoztatja – nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek. Mindig megvolt a képessége, hogy zsákutcába érve visszaforduljon és tovább menjen az úton, amely során magyarságtudatunk egykor szerves, de rég elfeledett részét sikerült a felszínre hoznia, amelyre méltán lehet büszke egész nemzetünk.

Riportfilmünkből kiderül, hogyan gondolkodik Kassai Lajos a lovasíjászat szellemiségéről, mi a véleménye a tudományos narratíva és a magyar nemzet legendáinak szembenállásáról, a történelemoktatás helyzetéről, a magyar gyermekek tudásszintjéről és a liberális eszme totalitáriussá válásának folyamatáról.

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából

 

A pap bácsi, aki jövőt adott a gyimesi csángó fiataloknak – Berszán atyával beszélgettünk

A pap bácsi, aki jövőt adott a gyimesi csángó fiataloknak – Berszán atyával beszélgettünk

Mikor Berszán Lajos atya nevét említem, biztos vagyok benne, hogy majdnem mindenki hallott már róla. Igaz, nincs egyfolytában reflektorfényben, de ennek ellenére sokakhoz eljutott az a nem mindennapi történet, hogy Berszán atya a mesebeli gyimesekben iskolát alapított a csángó fiataloknak, s ezzel mérhetetlenül sokat tett megmaradásukért.

Az Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum

A gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum alapítóját az ott tanuló gyermekek mind a mai napig csak „papbácsinak” szólítják hiszen Berszán atya valóban olyan, mint egy második apuka vagy jóságos nagypapa, aki nevén szólítja a több, mint négyszáz tanulót, s mindegyikükhöz van egy jó szava egy kedves gondolata.

A nagy létszám ellenére mégis, mikor beléptünk a szépen faragott székelykapun, meghallgattuk a reggeli szentmisét, majd az épületet körbejárva megérkeztünk Berszán atya lakrészébe, rögtön éreztem, hogy itt a szeretet mindent átjár és vezérelvként van jelen. Nem beszélve, hogy az atya rögtön betessékelt, és egy-két szorgos segítő által azonnal pompás reggelivel és forró teával kínált bennünket. Nem mondom, jól esett a szíverősítő is a hajnali kelést követően, a sötét, hideg, télies időben a hegyek között megtett hosszú út után.

Az iskola udvara kicsengetéskor, akár egy “virágos mező.”

A beszélgetésünk során az addig tapasztalt pozitív érzések még jobban megerősödtek bennem. Az atya erős kézzel, mégis mérhetetlen szerénységgel, alázattal és rengeteg szeretettel végzi munkáját, ami nem más, mint Isten szolgálata és a gyermekek terelgetése a boldogulás útján.

Márton Áron szentelte pappá, s még a kommunista érában került plébánosként Gyimesfelsőlokra. Már akkor is sokat foglalkozott a gyermekekkel, hittanóráin a tiltás ellenére száz százalékos volt a jelenlét. Mikor két kisleány elsírta bánatát, hogy nincs anyagi lehetőségük a továbbtanulásra, az atyában megszületett az iskolaalapítás gondolata, melyet a mustármagról szóló példabeszéddel szemléltetett: „Az iskola gondolata egy kicsike mustármag volt, amely hatalmas fává nőtt.” Mivel az indulástól érezte, hogy mindezt Isten akarja, mikor elkészült a központi épület, a tetejére a következő felirat került: „Hála és dicsőség Istennek”.

Advent idején érkeztünk, így talán még varázslatosabb volt az ott lét.

 

A csángó népviseletet könnyű felismerni, de az, hogy olyan sok helyen láthatjuk a fiatalokat beöltözve, nagyrészt szintén Berszán atyának köszönhető, aki meggyőzte gyermekeit a hagyományok ápolásának fontosságáról, de ez sem hétköznapi módon történt… A távolról érkezettek szemének kuriózum a látvány, mikor bérmálkozás vagy kicsengetés alkalmával több, mint négyszáz fiatal népviseletben vonul fel, a pap bácsi szavaival élve, akár egy virágos mező.

Nem csoda, hogy „ha elmennek is szerencsét próbálni, a szívük mégis visszahúzza őket…”

Tekintsék meg Berszán atyával készített videoriportunkat, érdemes!

 

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából

 

Történelmünk messze Keletre vezet – beszélgetés Bíró András Zsolttal

Történelmünk messze Keletre vezet – beszélgetés Bíró András Zsolttal

Nem sokkal az idei jubileumi Kurultáj – Magyar Törzsi Gyűlés előtt jártunk annak főszervezőjénél, a Magyar – Turán Alapítvány elnökénél, Bíró András Zsoltnál. Foglalkoztat a kérdés, hogy vajon mennyiben van jelentősége az egészséges néplélek szempontjából, hogy tudományosan bizonyított-e eredetünk, vagy esetleg fontosabb lehet az önkép, amely évszázadok során alakult ki és szilárdult meg a nemzet tudattalanjában.

Ez utóbbihoz ugyanis nem szükségeltetik tudományos bizonyítás, hiszen mondáink, mítoszaink, legendáink éltetik bennünk. A magyarokban ez a tudás évszázadokon keresztül megkérdőjelezhetetlen volt, azonban a Habsburg, majd a kommunista hatalom identitásromboló tevékenységének eredményeként mára már koránt sem az.

Kíváncsi voltam, hogy Bíró András Zsolt, aki antropológus-humánbiológusként a Természettudományi Múzeum Embertani Tárának kutatója, hogyan látja ezt a kérdést. Szerinte egy nép önmagáról alkotott képe nagyon fontos, viszont – mint mondja – minden nemzetnek annyira erős a nemzettudata, amennyire az saját közoktatásában megjelenik, ahol már a tudomány eredményeivel összhangban kellene erősíteni az identitást. Nálunk a mai napig súlyos hiányosságok vannak e téren.

A nemzeti hagyományaink ápolása ugyanakkor észrevehetően egyre nagyobb teret nyer, elégedettek azonban mégsem lehetünk, hiszen viszonylag széles rétegek tudnak nagyon keveset arról, milyen nagy tradíciókkal bír a magyarság. A Magyar-Turán Alapítvány azon dolgozik, hogy ebből a hatalmas kincsestárból minél többet színvonalasan megmutasson az embereknek, hiszen akkor lehet büszke valaki származására, ha tudja, milyen nagy kultúrából táplálkozik a nemzet, amelynek ő is része.

Bíró András Zsolt szerint nemzetet építeni az összefogást erősítő élményekkel lehet. Ez az üzenete a Kurultájnak is, amely alkalmával minden magyar nemzetrész együtt ünnepelhet a rokon népekkel, érezhetik a kultúra szépségét és az összetartozás erejét. (Az idei Magyar Törzsi Gyűlésről készült anyagunk ITT elérhető.)

Elmondhatjuk, hogy a tudományos módszerekkel történő eredetkutatás az utóbbi években az elvárásaink szerinti irányba halad. Antropológiai módszerekkel végzett vizsgálatok eredményei alapján, Bíró András Zsolt szerint megállapítható, hogy a magyarság összetétele Közép-Ázsiában formálódott több komponensből, aztán a Kaukázus előterében, majd a kelet-európai sztyeppen további elemekkel bővült, így érkezett végül a Kárpát-medencébe. A nemzettudat pedig ebből kell, hogy táplálkozzon, hiszen a magyarság különbözik a legtöbb Európai nemzettől abban, hogy van egy olyan gyökere a kultúra mélyebb rétegeiben, amely messze Keletre vezet.

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.

 

A tudomány-e a néplélek gyógyulásának eszköze?

A tudomány-e a néplélek gyógyulásának eszköze?

A legfrissebb genetikai kutatások teljes mértékben kizárták a finnugor eredetet, amely közel kétszáz éven keresztül mérgezte az elméket, ugyanakkor valószínűsítik a hun rokonságot, amely a Habsburg előtti időkben a magyarság történelmi tudatának szerves részét képezte. Ebben a közel hét évszázados töretlen hagyományban a 18. század végén következik be a változás, amikor is a Bécs által támogatott történészek valódi őstörténetünk helyébe elkezdik szisztematikusan beépíteni a finnugor ősmagyarok képét.

Persze utólagosan lehet magyarázkodni, hogy nyelvészeti szempontok alapján kellett azt érteni, de ez nem változtat a tényen, hogy a hun-magyar őstörténeti felfogással szembeni nyílt támadás eredményeképpen a Hunfalvy-féle (csak nyelvi bizonyítékokra építő) finnugor népekkel való rokonság elmélete lett az egyetlen hivatalosan elfogadott eredettörténet, amelyet a legvégsőkig igyekezett fenntartani az akadémikus kánon. 

Egyetemi éveim során szembesültem azzal a számomra megdöbbentő ténnyel, hogy krónikásaink feljegyzéseit nem fogadhatom el elsődleges forrásnak szakdolgozataim hivatkozásai között. Azóta persze számtalanszor találkoztam az elhallgatás ezen válfajával nemzetünk múltja tekintetében, de akkor nagyon megdöbbentett a feltételezés, miszerint inkább kell hinni az új vagy modern kori elképzeléseknek, mint a kortársaknak vagy éppen egy-két száz év távlatában lejegyzett információk hitelességének.

Muszáj volt hitelteleníteni a krónikásokat, hiszen homlokegyenest ellentmondanak a Habsburg, később a kommunista hatalom által kommunikálni kívánt narratívának. Anonymus, Kézai Simon és Kálti Márk korában a magyarokat még a szkítáktól, illetve a hunoktól származtatták. Nemcsak a magyar, de az európai historikusok, mint például az ókori, illetve késő antik szerzők közül Josephus Flavius és Jordanes, a középkori krónikások közül pedig többek között Freisingi Ottó, Spalatói Tamás, valamint Regino prümi apát a szkítákkal kapcsolja össze népünket.

A tudományos álláspont azonban a 18. század végétől kezdve ellentétes a krónikák tanúságtételeivel.  Már korábban felmerült bennem a kérdés, hogy a származásunkkal foglalkozó tudományágak mai állása szerint – minden, a kutatásokat befolyásoló tényezőt és irányultságot figyelembe véve –mennyiben kaphatunk teljes, illetve biztos képet arról, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk. Az egészséges, vagy mondjuk úgy, ép néplélek szempontjából minek van nagyobb jelentősége? Annak, hogy miben hiszünk vagy annak, hogy miről győződtünk meg tudományosan?

Véleményem szerint a néplélek szerves részét kell képeznie egy kollektív elképzelésnek arról, honnan származunk és kik voltak az őseink. Ez a tudás korábban megrendíthetetlen volt, és a nemzet tudatalattiában lakozott. A legendák, az eredetmítoszok elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy egy nemzet önazonosságtudata a helyén legyen.

A magyar nép korábban nem kérdőjelezte meg Nimródot, mint a nép ősatyját, Hunort és Magort, akiktől a hunok, a magyarok származnak. Mindennek tudományos bizonyítását azelőtt soha nem éreztük szükségesnek. Kicsit olyan ez, mint az Istenhit. A „hit” szó nem fedi a valóságot, hiszen aki hisz valamiben, az elhisz valamit, amit talán nem is tapasztal. Az igaz hívő azonban tud. Nincs szüksége bizonyítékra, mert biztos tudással rendelkezik.  

Talleyrand – mikor Napóleon megkérdezte tőle, mit kezdjen a magyarokkal – azt mondta: „Vedd el e nép múltját, és azt teszel velük, amit akarsz!” Ez a gyakorlat, azóta is nagyon jól működik a magyarsággal szemben. Vajon van-e esély arra, hogy az elmúlt évszázadok éppen aktuális hatalmainak nemzettudat-romboló tevékenysége által okozott károkból valaha is kigyógyuljunk? Visszatérhetünk-e abba az állapotba, amikor még egészséges önképpel rendelkeztünk?

A „Kárpát-haza Őrei” videóriport-sorozatunk forgatásai okán egyre több olyan, identitásukban rendíthetetlen, rendkívüli és közösségépítő, munkásságukkal a magyar nemzet jövőjét előrelendítő hazafival ismerkedem meg Kárpát-medence szerte, akik mind egy-egy világító lámpás szerepét töltik be a magyar nemzet tudatára borított sötétben. Még ha nem is vagyunk birtokában a teljes megoldásnak, úgy vélem, az ő értékes gondolataik, ehhez a recepthez szolgálnak hozzávalóval. A mi feladatunk pedig, hogy meghalljuk, amit mondanak és megértsük az üzenetet!

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás