“Hontalanná váltam…”

“Hontalanná váltam…”

2004-ben ezen a napon az anyaországiak többsége megtagadta külhonba szakadt testvéreit. Tizenöt évvel ezelőtt – a tudatlanság vagy a manipulálhatóság okán, de – erkölcsi mélyponton volt az ország magyarsága. Adósai vagyunk az elszakított nemzetrészeink magyarjainak, akik egy évszázada tűrték, és tűrik ma is a kisebbségi lét megpróbáltatásait, akik – ahogy Kányádi Sándor is fogalmaz – „nem mozdulnak a viharban, inkább szálig kettétörnek.

Dédapám családjának címere.

Történelmünk során, mindig a végeken dőlt el az ország sorsa, és végváraink még mindig tartják magukat. Őrzik nyelvünket, hagyományainkat, az ősi magyar szellemiséget, sokkalta jobban minálunk. Teszik ezt a mai napig, és tették akkor is, amikor itthonról – nemhogy segítő jobb, de – kemény elutasítás érkezett.

2004-ben még kiskorú voltam, így nem szavazhattam, mégis, minden nemmel voksoló vagy távol maradó nemzettársam helyett szégyellem magam és csak remélni tudom, visszakapaszkodtunk már egy olyan morális szintre, hogy ehhez hasonló gyalázat ne fordulhasson elő többet.

Atyai dédapám, Petke Béla Illyefalváról származott. A trianoni békeparancs értelmében, családjával együtt egy olyan ország fennhatósága alá került, amelynek elöljárói mindent elkövettek az erdélyi magyarság lelki – és sokszor testi – megnyomorításának érdekében. A II. bécsi döntés levegőhöz engedte ugyan a fuldoklót, de a II. Világháborút lezáró párizsi békeszerződés újra víz alá nyomta.

Dédapám ekkor írta a verset, amelyben benne foglaltatik, nem csak az ő személyes, de az egész székely és erdélyi nép sorsa és szívfájdalma. Címe nem volt, egyik sorára hivatkozva, én adtam neki a „Hontalanná váltam…” címet. Ezt, a számomra felbecsülhetetlen értékkel bíró írást adom most közre.

 

 

Hontalanná váltam…

 

Elmerengve nézek, s közben lelkem sajog,

A múltra gondolván a szívem is felzokog.

Hontalanná váltam, mi bűnöm Istenem?

Ha oly nagy a bűnöm, bocsásd már meg nekem.

 

Összekulcsolt kézzel könyörögve kérlek,

Szabadítsd már fel a szegény székely népet.

Magyarnak születtek, s ők igaz magyarok,

Miért lettek rabok, s miért nem szabadok?

 

Székely hegyek, völgyek, kedves kis patakok,

A sors széjjel szórt, de nem vagyunk boldogok,

Helyünket nem leljük, hűtlenek nem lettünk,

A jó Isten tudja, mennyit is szenvedtünk.

                                     

                                                   (Petke Béla, ~1945.)

 

A kiemelt képen Petke Béla, a dédapám (a vers szerzője) és felesége, a dédanyám látható. Mindketten székelyek voltak. 

 

 

Dr. Papp Lajos: Magyarnak születni ritka gyönyörűség és felelősség

Dr. Papp Lajos: Magyarnak születni ritka gyönyörűség és felelősség

Korábban beszámoltam a magyarfülpösi Szivárvány Házban tett látogatásomról, amely a környéken élő, nehéz sorsú magyar gyermekek egyetlen lehetősége, hogy anyanyelvükön tanulhassanak, ugyanakkor az egyetlen lehetőség arra is, hogy rendszeresen étkezhessenek, fűtött szobában alhassanak, megtanulhassanak írni, olvasni, imádkozni. Legtöbbjüknek pedig menedék az otthoni agresszivitással és kilátástalansággal szemben.

Sok helyen jártam már a Kárpát-medencében, a Jóisten kegyelméből sokakkal megismerkedhettem, akik rendületlenül teszik a dolgukat a nemzet boldogulása ügyében, mégis bevallom, a Szivárvány Házban tett látogatásom hatására valami megváltozott bennem. Nem tudom, Ady István tiszteletes úr személye miatt történt-e, aki tizenhat éve úgy határozott, nem hagyja a szórványfaluban, hogy a magyar gyermekek ne kapjanak esélyt egy tisztességes, magyar jövőre; aki reményt ad nekik a reménytelenségben; aki munkatársaival együtt, fáradságot nem kímélve előteremti azokat a feltételeket, amelyek számunkra természetesnek tűnnek, de amelyekről ezek a gyermekek otthon nem is álmodhatnak. Aki elmegy a szülőhöz és arra kéri: „ne tartsa otthon a gyerekét! Ne gyújtson tüzet a füzettel, engedje tanulni, hogy legyen valaki belőle!” Aki két évre befogadott otthonába két gyermeket, mert a román állam – korábbi ígéretével ellentétben – a kezdő létszámmal nem engedte volna elindulni a bentlakást. Aki könnyeivel küszködve meséli, hogy a gyermek otthon sokszor enni sem kap, mert a pénz sörre megy, fűtés nincs, cipőcskéjét elcserélik egy doboz cigarettára.

Ady István, református lelkész Istentiszteletet tart a Szivárvány Házban / A képet Trombitás Jolán (óvónéni) készítette

Igen, Ady István rendületlen helytállása, a fülpösi gyermekek magyar jövőéért tett erőfeszítése kétségkívül adalékul szolgált ahhoz, hogy megszülessen bennem az elhatározás, minden tőlem telhetőt meg szeretnék tenni, hogy segítséget kapjanak. Főleg, mivel a kezdetben jól működő holland támogatás elkezdett apadni, ugyanis a csapat kiöregedőben van, a jelenlegi fiatalok pedig már nem tartják fontosnak. Bár osztozom a Tiszteletes úr véleményében, miszerint nem is nekik lenne kötelességük magyar nemzetünk rászorulóira odafigyelni. „Csak abban reménykedem, hogy vannak, kell, hogy legyenek olyan segítőkész magyarok, lelkes emberek, akik képesek volnának hozzájárulni ahhoz, hogy néhány éhes, mezítelen, lelki rabságban szenvedő gyermeknek egy másféle utat, reményt, lehetőséget nyújtsunk.” – mondja. A segélykiáltás a Szivárvány Alapítvány honlapján pedig így hangzik: „Nos itt vagyunk a 24. órában a két kollégiummal, 25 nagy szegénységben élő gyermekkel(még ki tudja hánnyal?!)és megszűnni látszó magyar oktatással a fejünk fölött.” Azóta a gyermekek száma 49-re nőtt.

Nem szabad megfeledkezni arról a pár kitartó nevelőről, pedagógusról sem, akik az évek során, sokszor fizetés nélkül, sokszor maguk is nehéz körülmények közé kerülve, nem hagyták és nem hagyják magukra ezeket a gyermekeket, kitartanak a hivatásuk és a Tiszteletes úr mellett. Történeteiket hallgatva, erősen elgondolkodtam azon, vajon hány olyan ember van a környezetemben, a fővárosban, a kényelem és luxus magától értetődő világában, aki mindezt hajlandó volna vállalni.

A magyarfülpösi gyülekezet előtt beszél Dr. Papp Lajos professzor / A képet Trombitás Jolán készítette

A másik okot kétségkívül a Házban lakó óvodások és kisiskolások szolgáltatták, akik rögtön megrohamoztak. Soha nem láttak korábban, mégis ölelgettek, puszilgattak, húztak-vontak magukkal. Mikor rákérdeztem, minek köszönhető ez a – látszólag – feltétel nélküli bizalom, a Tiszteletes úr elmondta, ezek a gyermekek hazulról nem kapnak szeretetet, ha valaki mosolyog, és nem kell félni tőle, mint ahogy legtöbbször otthon – a testi fenyítéstől, a lelki terrortól – akkor már boldogok. Nehéz megemészteni azt, ami egy ilyen szituációban ráfenekedik az ember lelkére. Eszébe jut, hogy otthon micsoda bőségben él, mekkora pazarlást visz végbe nap, mint nap. Azt látja, hogy a gyerekek, a fiatalok a legdrágább márkájú ruhákban járnak, a legjobb okostelefont használják, szüleik autóval fuvarozzák őket az iskolába, és legtöbbször még ez sem elég nekik. Ezzel szemben itt vannak ezek apróságok, akik annak örülnek, ha a ruha megmarad hétfőre, amiben pénteken haza mentek.

Mikor október közepén haza jöttem Magyarfülpösről, minden létező nagyvállalatot megkerestem, hogy segítsenek tartós élelmiszerrel, ruhaneművel, cipővel, vitaminnal. Körülbelül negyven e-mailt küldtem szét. Négy válasz érkezett, amelyből három elutasító volt. Nagyon el voltam keseredve, amikor megkerestem Dr. Papp Lajost és beszámoltam neki a történtekről. A Professzor úr csak annyi mondott: „Ne félj, segítünk!” Így történt, hogy végül egy nagy furgonnyi adománnyal és magával a Professzor úrral érkeztem másodszor Magyarfülpösre, november közepén.

Vasárnap délelőttre megtelt a Szivárvány Ház nagyterme, ahol a heti Istentiszteletek zajlanak, mivel a templom renoválás alatt áll. Többször volt már szerencsém református igehirdetést hallgatni Erdélyben, s mindannyiszor ugyanarra a következtetésre jutottam, miszerint, ha lelkészek nem volnának, talán már szórványmagyarság sem létezne a Tündérországban. Mindez hatványozottan igaz a Mezőség szélén meghúzódó Fülpös magyar közösségére, és lelkipásztorukra, Ady Istvánra. Abban biztos voltam, hogy szavai megrendítőek lesznek, hiszen egy olyan ember mondja ki őket, aki szerint Magyarfülpösről szégyen elmenni, aki annyi megpróbáltatáson ment keresztül élete során, mind a kisebbségi lét, mind Isten szolgálata, mind pedig egyéni sorstragédiák okán, mégis csak azt látja, mennyi kegyelemben részesült. Bevallom, mikor ez utóbbi tudatosult bennem, elszégyelltem magam, hiszen én, akit soha nem aláztak, szégyenítettek meg, nyomtak el származásom okán, nem tapasztaltam kiközösítést anyanyelvem miatt, nem éreztem milyen, amikor több tucat nincstelen gyermekért való felelősség súlya nehezedik a vállamra nap, mint nap, mégis sokszor érzem nyomorultul magam. Nekem tényleg nincs okom rá…

Ady István tiszteletes úr átadja Dr. Papp Lajos professzor úrnak a gyermekek csoportképeit. / A kép a szerző felvétele

Ady István tiszteletes úr zengő hangja betöltötte, nem csak a teret, de a szíveket is – az enyémet mindenképpen. Szavain keresztül a pásztor szólt nyájához, aki egytől-egyig, jól ismeri azt, és ha egy is elvész közülük, nincs nyugta addig, amíg meg nem találja.* Hiszen – ahogy Ady István is rámutatott – a közösség ereje, tagjainak összetartásában rejlik, ahol mindenkinek a saját eszközeivel kell és kötelező hozzájárulnia a közös magyar jövendőhöz. Mi, anyaországiak nem érezzük kellőképpen mindennek a súlyát, hiszen számunkra magától értetődő a magyarságunk, sajnos annyira, hogy sok esetben önként el is hagyjuk. Nem gondolunk bele, mekkora kegyelmet jelent magyarnak születi a Kárpát-medencében, a világ legkedvezőbb földrajzi területén, egy olyan anyanyelv birtokosaiként, amelynek gyökerei a legősibb időkbe nyúlnak vissza, s gazdagsága nem fogható más nyelvekéhez; olyan dicső történelmi múlttal, annyi kiemelkedő hőssel, szenttel, példaképpel, hogy felsorolni is nehéz; egy olyan felsőbbrendű ereklyével, a Szent Koronával és a hozzá tartozó renddel és erkölcsiséggel, amelyhez visszatérve, kifordíthatnánk a világot a sarkaiból… Istennek hála, hogy tőlünk Keletre mindezt még ösztönösen érzi a magyarság!

A Teremtő ugyanis nem véletlenszerűen dönt arról, ki, hova, milyen körülmények közé születik – ezt már Dr. Papp Lajos mondta az fülpösi hallgatóságnak, az Istentisztelet utáni előadása során. A Professzor úr szerint minden nap hálát kell adnunk magyarságunkért, amit elvenni nem tudnak tőlünk, csak ha mi mondunk le róla. Czegei Wass Albert szavaival élve: „A víz szalad, a kő marad.” Azonban mindenkinek küldetése van, tenni kell! Szkíta mondás szerint: egy gondolat, egy szó, egy tett. Amennyiben a gondolatot nem formáljuk szóvá, eltűnik, ha kimondjuk, megmarad, de a szó is fölösleges, ha nem követi tett.

Ahogy a Professzor úr fogalmazott, hazánk sorsa mindig a végvárakon dőlt el. Az, hogy Magyarország ma létezik, a két erdélyi nagyfejedelemnek, Bethlen Gábornak és Bocskai Istvánnak köszönhető, akik az osztrák és az iszlám török harapófogóban képesek voltak megteremteni Erdély aranykorát. „150 évig, a török hódoltság során Önök tartották fönn a magyar nyelvet és a magyar kultúrát, amiért köszönet jár!”

Dr. Papp Lajos professzor úr szavaival élve, magyarnak születni ritka gyönyörűség és felelősség. Nekünk, magyaroknak a Kárpát-medencében, magyar nyelven van küldetésünk! Hálás vagyok, amiért ezt egyre többen felismerik.

 

* Lk. 15,3

 

„Mindannyian ott állunk és tartjuk a Szent Koronát” – beszélgetés Léphaft Pál karikaturistával

„Mindannyian ott állunk és tartjuk a Szent Koronát” – beszélgetés Léphaft Pál karikaturistával

Mióta rendszeresen járok külhonba, egyre jobban kezdem látni azokat a gondolkodás-, viselkedésbeli eltéréseket, amelyek megkülönböztetik az elszakított nemzetrészeken élő magyar közösségeket egymástól és az anyaországi magyaroktól is. Más a kollektív lelkivilága az erdélyi magyarságnak, azon belül a székelyeknek, de különböznek egymástól a Felvidéken, Kárpátalján vagy Délvidéken élő nemzettársaink is.

A transzgenerációs trauma kollektív hatását leginkább a Délvidéken vélem felfedezni. Jelenczki István és Zseni Annamária* mutatott rá, hogy a nemzet életében bekövetkezett súlyos traumáknak generációkon átívelő következményei vannak, amelyek a későbbi nemzedékek tagjainál jelentkeznek. Ez a jelenség mindaddig tetten érhető, amíg a feloldás, a kiengesztelődés meg nem történik.

Délvidéken 1944-45-ben, Tito elnök beleegyezésével, előre kitervelt és módszeres kíméletlenséggel végrehajtott tömegmészárlás folyt. Akiket nem gyilkoltak meg, azokat megkínozták, kisemmizték, koncentrációs táborokba küldték, nem kímélve az asszonyokat és gyermekeket sem. Egy egész nemzeti kisebbség kiirtásának kísérlete a legsúlyosabb trauma, amelyet egy közösség lelke magában hordozhat. A seb, amelyet ez a brutális tett okozott, nem múlik el nyom nélkül.

Mikor lehetőségem nyílt Léphaft Pál, újvidéki újságíróval, a Magyar Szó karikaturistájával beszélgetni, az a kérdés foglalkoztatott a leginkább, hogyan látja mindezt „belülről”, egy délvidéki magyar értelmiségi. Munkásságát ismerve, biztos voltam benne, hogy jól érthető, mégis mély, sokrétegű és elgondolkodtató választ fogok kapni; éppen olyat, amilyenek a rajzai, és ő maga is. Így is történt.

Úgy vélem, a jó karikatúra – mint a székely ember – keveset szól, de sokat mond. Rövid idő alatt – tulajdonképpen a ránézés pillanatában – a lehető legtöbbet kell megmutatnia. A mulatságos felszín alatt, mégis inkább keserű a szájíz, amelyet maga után hagy.

A jó karikaturista mindenekelőtt jó művész, aki jártas a képzőművészet minden területén, hogy aztán megfelelően tudjon redukálni, ugyanakkor széleskörű műveltséggel rendelkezik, jól látja a világot, de annak fonákjával is tisztában van. Érti és érzi az élet nagy és apró dolgai közötti összefüggéseket és érzéke van ahhoz, hogy mindezt meg is mutassa. Mindezen felül pedig rendkívül jó humorérzékkel rendelkezik.

Léphaft Pál egyértelműen jó karikaturista. Számomra pedig ’A karikaturista’, hiszen ehhez a sokrétű és érdekes személyiséghez még egy nagy adag magyarság is társul. Magyar szívvel beszél, ír és rajzol, nem véletlen hát, hogy munkáin – amellett, hogy megmutatják valaminek vagy valakinek a negatív oldalát – az is egyértelműen megmutatkozik, hogy milyen világlátással készültek. Karikatúrát ugyanis lehet készíteni a pápáról úgy, hogy a ceruzát egy keresztény kezén keresztül, mégis Isten fogja.

Léphaft Pál felismerte, hogy a tálentum nem csupán isteni kegy, hanem sokkal inkább kötelesség és felelősség, amelynek lényege abban áll, hogy mit adunk vissza a közösségnek. Kodállyal élve rámutatott, hogy a magyarok nem engedhetik meg maguknak a műveletlenség luxusát, hiszen képviselniük kell a kultúrát, amelyhez tartoznak. Mindez talán még jobban igaz a külhoni magyarságra, amelynek az elmúlt száz esztendőben más és más idegen hatalom fennhatósága alatt kellett megélnie identitását, de még inkább megküzdenie azért, hogy megtarthassa azt. A többségi államok népei – főként vezetői – pedig mind sajátos módon viszonyultak a kisebbséghez – sokszor kirekesztéssel, elnyomással, több ízben véres terrorral, amelynek csupán a mértéke változott. A határainkon túl rekedt magyarok pedig kénytelenek voltak megtanulni alkalmazkodni, eltérő léthelyzetekben specifikus válaszokat kellett adniuk.

A szerb közeget az erő felmutatása jellemzi, így a benne élő délvidéki magyarság ellenállóbbá vált – mutat rá – igazi, karikaturistához méltó látásmóddal – a kisebbségi lét pozitív hozadékára Léphaft Pál.  A ki nem hevert, ki nem beszélt trauma azonban évtizedeken – ahogy a titoi diktatúra mutatja –, de akár – mint Trianon esetében – száz éven keresztül is nyomasztja az azt elszenvedő közösséget. A fájdalom pedig mindaddig tart, amíg a sebeket ki nem mossuk.

A határon túli magyarság kapaszkodója, Léphaft Pál szerint a tudás és a remény. Újvidék lakosságának ma csupán 8%-a magyar, nekik talán még nagyobb a felelősségük a magyar kultúra továbbörökítésében, a gyermekeknek való átadásában.

„Mi mindannyian ott állunk és tartjuk a Szent Koronánkat. És ha ezzel tisztában vagyunk, akkor tiszteljük honfitársainkat, nemzettársainkat, tiszteljük az édesanyánkat, a gyermekeket. Ki kell harcolnunk, hogy legyen egyfajta szabadságunk, és azon a szabadságon belül kell megmutatnunk a fegyelmünket. Így tudjuk megtartani a családot, és így tudjuk megtartani a nemzetet. A rend nélküli szabadság anarchiához vezet, az pedig azoknak kedvez, akik szeretnék szétverni a családot, valamint az olyan államformációkat, nemzeteket, amelyek a keresztény értékekre hivatkoznak.”

 

 

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.

 

 

*Zseni Annamária – Jelenczki István: ÖN-TÉR-KÉP, A magyar nemzet lelkiállapota. Budapest, Angelus Bt. Kiadó, 2017.

„Nekünk Isten nélkül nem megy…” – Chemez Farkassal beszélgettünk (II. rész)

„Nekünk Isten nélkül nem megy…” – Chemez Farkassal beszélgettünk (II. rész)

Chemez Farkas néprajzkutató, fa-, csont- és szarufaragó művész rendszeres lovas zarándoklataival, de egész életpéldája által Istent és a Hazát szolgálja. Hiszi, hogy a magyarság Istenes nép, amely az égiekhez való kötődés nélkül meghasonlik önmagával, ha azonban helyrehozzuk kapcsolatunkat a Teremtővel, rendeződni fog körülöttünk minden.

Interjúnk első felében szót ejtettünk Szent István és Koppány, valamint az általuk képviselt eszmeiség mibenlétéről. Beszélgettünk Szűz Máriáról, aki nem csupán védelmezője, de királynője is országunknak. Farkas beszámolt ugyanakkor személyes – mondhatni látomásszerű – élményéről Égi Édesanyánkkal kapcsolatban, amelyhez egy halálközeli élmény vezetett.

 

                  A beszélgetés első fele itt olvasható: „Nekünk Isten nélkül nem megy…” – Chemez Farkassal beszélgettünk (I. rész)

 

nÉPlélek: Említetted, hogy a lovas balesetedből való felépülés után – úgy érezted – új életet kaptál, amely a küldetéstudatot is megerősítette benned. Mit tekintesz az egyéni feladatodnak, küldetésednek?

C. F.: Magyarként mindannyiunknak kell, hogy legyen egyfajta küldetéstudata, mégpedig, hogy a hazánkért éljünk-haljunk, hogy magyarként helytálljunk, mindezt én is a magaménak érzem, és azt tapasztalom, sokan vannak, akik – ha nem is tudják, de – sejtik ezt a fajta küldetést. Már, akik tényleg magyarok…

Számomra a leglényegesebb feladat a Natália nővér-féle üzenetek valóra váltásához kapcsolódik, amelyeket azért tartok kulcsfontosságúnak, mert általuk Jézus lépésről lépésre közli velünk a teendőket, amelyek teljesítésével megtörténik a várt fordulat a nemzet életében. Jelenleg viszont még akkora a sötétség, hogy mindezt képtelenek vagyunk megtenni, noha a sötétséget éppen ezek a lépések oszlatnák el.

nÉPlélek: Úgy gondolom, vannak olyanok, akik már elindultak ezen az úton.

C. F.: Vannak, akik teszik a dolgukat. Jó néhányan tudják, hogy cselekedni kéne, de a bukott angyalok gondoskodnak arról, hogy kevesen legyenek, akik ezt igazán akarják. A sötét hatalmak ezerféle trükkel próbálnak távol tartani a küldetésünk beteljesítésétől, mert ha a magyarság visszatérne a korábbi keresztény útjára, az a végét jelenthetné – az anyagban is megmutatkozó – démoni befolyásnak. Hiszen a magyar küldetés egy ponton találkozik a krisztusi úttal, amely során visszatalálunk az Egyházhoz is. Mindez pedig az apostoli királyság intézményében teljesedik ki.

A gyümölcséről ismerszik meg a fa. A Magyar Királyság idején, itt még olyan szellemi termékek készültek, amelyekben jelen volt az Isten. Természetesen Ő továbbra is jelen van, csak éppen mi fordultunk el tőle. Magyarország különleges küldetése, hogy nemzetként egységesen kell Isten felé fordulnia. Ennek a fajta odafordulásnak az államszervezete az apostol királyság. Nem tudom, hogyan lehetséges a megvalósítása, de az biztos, hogy fontos feltétel a tisztesség, az erények, valamint a szentségek gyakorlása. Az Árpád-házi királyaink is ezt az utat járták.

Sokan úgy gondolják, hogy a templomban csak a keresztre feszített Jézus van jelen, pedig a tabernákulumban, a szentostyában ott van a feltámadott Krisztus, akivel a szentáldozás során egyesülhetünk. Nagypéntek nélkül azonban nincs feltámadás. Hiába akar valaki a feltámadt Jézussal találkozni, ha a nagypénteki szenvedésben nem jár mellette. Ha mindig a könnyebbik utat választjuk, ha nem vesszük vállunkra a magunk keresztjét életünk útja során, ha nem segítünk a gyöngéken, a rászorulókon, ha nem vesszük komolyan a haza ügyének szolgálatát, a nagypénteki misztérium alól húzzuk ki magunkat, úgy pedig hiába várjuk a feltámadást.

nÉPlélek: Dr. Zétényi Zsolttal való beszélgetésem során bukkant fel egy érdekes kifejezés, mégpedig a nemzetkoronázás fogalma, amely arra világít rá, hogy nem elég valakinek a fejére tenni a Szent Koronát, az egész nemzetnek erkölcseiben kell újra érdemessé lennie, szentkoronás nemzetté válnia. Úgy vélem, ennek a kollektív erkölcsiségnek még a közelében sem vagyunk, te hogyan látod a magyarság identitástudatának kérdését?

C. F.: Nagyon sok baj van, szinte orvosolhatatlannak látom. Elsősorban nem a magyarokkal, hanem a nem magyarokkal van a gond, akik a vezető pozíciókat is betöltik. Természetesen nem arról van szó, hogy őket ne szeressük, hanem arról, hogy nekik a saját országukban kell érvényesülniük, nem pedig magyarországi üzletek, gyárak élén.

Egy ’56-os pap, Othmár atya mondta, hogy Magyarország szent ország volt és az is lesz. Ebben az állapotban azonban nem az, a többi európai ország pedig még annyira sem. Azért vannak kivételek, mint az írek, a baszkok vagy éppen a lengyelek, de a magyar küldetést mélyebbnek érzem mindegyikénél. A magyar kereszténység korábban nem csupán abból állt, hogy az emberek bementek a templomba, és a misén keresztények voltak, sokkal inkább abból, amit ezzel a lelkülettel létrehoztak. A saját házát, udvarát, mindenki a Krisztussal való találkozás során, a lelkében helyreállt harmóniával rendezte, olyan szépérzékkel és tehetséggel, amely a magyar ember sajátja.

A magyar sajátosság az, hogy lelkünk Krisztusra hangolt, nélküle nyomorékok vagyunk. A sok öngyilkos is azért van, mert nekünk Isten nélkül nem megy. A magyar küldetés annyira Istenhez kapcsolódik, hogy Nélküle nincs út. A megoldást pedig nem a foci vagy a kultúra fejlesztésében kell keresni, hanem ezek gyújtópontját kell megtalálni, ami pedig az Istennel való minél szorosabb kapcsolat. Mikor majd visszatalálunk Istenhez, Ő fog rendezni körülöttünk mindet.

Ma olyan szellemi hatalom működik, amely atombombákat készít, emellett pedig ez idáig ismeretlen luxus kényelmet is lehetővé tesz. Az embert a fogyasztói társadalomban hamis kultúrával mérgezik, a művészet átcsapott egyfajta sötét pornográf csúfolódásba, cinizmusba, magyargyűlöletbe, amelyet nem magyarok próbálnak lenyomni a magyarok torkán.

nÉPlélek: Az pedig, hogy sokan vevők rá, a tudatlanságból és a gyökértelenségből fakad. Azok, akik nem kötődnek a múltjukhoz, Istenhez, érzik, hogy valami hiányzik az életükből, éppen ezért keresnek, kutatnak. Azonban nem ismerik a hogyant, az irányokat maguk próbálják fellelni, s mivel nincs mihez nyúlniuk, máshonnan gyűjtögetnek. Azonban ez az összekapargatott ismeret és tudás soha nem fogja kielégíteni őket, mert nem egységes és nem a sajátjuk.

C. F.: Ez azért is szomorú, mert a magyar kultúrában még fellelhetőek a minták, hogyan lehet szép, szelíd, igaz és közeli viszonyt kialakítani Istennel. Mi még vissza tudnánk nyúlni a hagyományhoz, de akik azt művelték, hova nyúltak vissza? Ők az Istennel való őszinte, teljes, ráhagyatkozáson alapuló, tiszta kapcsolatukat, a krisztusi szeretetet és a szentek életét vették alapul. Az Egyház mindebben segítségére van az embernek, de sajnos, az ott megjelenő hibák miatt sokan elfordultak tőle. Azt azonban figyelmen kívül hagyjuk, hogy egyedül a vallásunk az, ami által visszaléphetünk a Kárpát-haza sok évszázados útjára.

nÉPlélek: A kereszténység és a magyarság szoros kapcsolata – hiszem, hogy – régebbre nyúlik vissza, mint ezer év.

C. F.: Andrásfalvy Bertalan szerint a vallással és a kereszténységgel kapcsolatos szavaink nagy része nem átvételből származik, hanem ősmagyar eredetű, ami arra utal, hogy mi korábban is keresztények lehettünk. A testvér szavunk tökéletesen lefedi a szentáldozás lényegét, hogy aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak lesz része a feltámadásban. Azok a Krisztusban testvérek, akik részt vesznek a szentáldozásban. Ez a szó azt mutathatja, hogy a magyarság ősidők óta élhetett ezzel a gyakorlattal.

Csak néhány évtizedes az a jelenség, hogy az emberek tömegesen elfordultak a szentáldozat gyakorlásától. Azok közül azonban, akik még a Magyar Királyság idején születtek és el tudnák mondani, hogy a magyar egy erősen vallásos nép volt, már nem él senki. Úgy gondolom, ez az ördög győzelme. Ezért lehet az is, hogy sokan azt hiszik, jobban tudják, hogyan lehet közel kerülni Istenhez, mint azok, akik ezer éven át így éltek. Az önjelölt próféták szerint, joguk van felülírni az Árpát-házi királyaink vallási gyakorlatát. Úgy gondolom, náluk ma nem művelhetjük jobban az őskereszténységet, hiszen ők időben is sokkal közelebb voltak ahhoz, ők még élő történeteket meséltek Atilláról.

nÉPlélek: Kire érdemes hallgatni?

C. F.: Minden embernek meg kell találnia a mesterét, aki közvetlenül átadja neki a hitét és annak az eredőjét. Az ilyen példaképektől a szerénységet és a mélységes alázatot is meg lehet tanulni, ami elengedhetetlen az Istenes élethez. A baj az, hogy az ostobaság, a butaság hangos, aki pedig igazán szívből él, az szerény és csendes, így nehéz rátalálni. Az őskereszténységben előfordult, hogy az alapján választottak püspököt, hogy a tehetség mellett ki volt a legszerényebb és a legalázatosabb. De nem csak az egyházi vezetőknél volt ilyen gyakorlat, Szent László királlyá választásának körülményei is hasonlóak voltak. Szent Margit királylányként mindenét feladta, vállalta a teljes szegénységet az ország sorsának jobbra fordulása érdekében. A lehetőség ma is adott lenne, mert élnek közöttünk olyan emberek, akik kellően magyarok a lelkükben, elhívásukban, ugyanakkor szerények és tehetségesek is. A kérdés az, miért nem őket keressük föl? Meg kéne már születnie az igénynek arra, hogy az igazi értéknek a szerénységet tekintsük!

A fordulatot ki is kell érdemelni. Sok mindent kiálltunk már, ahogy a Himnuszban is szerepel: „megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt.” A népek Krisztusa út vége felé járunk és dönthetünk úgy, hogy elkerüljük a pusztulást…

nÉPlélek: Pap Gábor szerint a magyarság történetének minden momentuma azonosítható a krisztusi keresztút stációival. Ez alapján a feltámadásnak is be kell következnie.

C. F.: Igen, viszont meg kell említeni a szabad akaratot, hogy még ebben a helyzetben is választhatunk. Most a kereszthalál utáni állapotban vagyunk. Trianont követően a nemzet teste lekerült a keresztfáról és a sírboltba tétetett. Még kérdéses, hogy a feltámadás lesz-e a következő lépés.

A feltámadás – ahogy én képzelem – nem egy folyamat lezárása, ami után nincs több dolgunk, éppen ellenkezőleg, valaminek a kezdetét jelenti. Amennyiben ezt megértjük és a feltámadást választjuk, rálépünk egy közös útra, ami együttes munkával az egységes jövő felé vezethet. Egy olyan jövő felé, amely a múltunkból, az előttünk élők példájából táplálkozik és Isten áll a középpontjában.

 

Fotók: Mészáros Péter

 

“Nincs mit védeni, teremteni kell!” – Dr. Papp Lajos professzor október 23-ai beszéde

“Nincs mit védeni, teremteni kell!” – Dr. Papp Lajos professzor október 23-ai beszéde

Dr. Papp Lajos, Széchenyi-díjas szívsebész professzor 2019. október 23-án nagy erejű beszédet mondott a Corvin-közben, amelyet alább, teljes terjedelmében, változtatás nélkül adunk közre.

A beszédről készült videó-felvétel IDE KATTINTVA tekinthető meg. 

 

 

“A történészek, történelemkutatók azt tanítják, hogy a történelmi eseményeket csak bizonyos időtávlatból lehet helyesen megítélni.

Azt gondolhatnánk, hogy 1956 októberétől, 63 év, két emberöltő távolságból tiszta és világos képet alkothatunk.

Én azt tapasztalom, hogy az ellenkezője történik.

Ami korábban fehér volt, azt mára piszkos-szürkére mosták, ami fekete volt, azt rózsaszínűre festették.

Akik 40 éven keresztül azt mondták, hogy ’56 októbere ellenforradalom volt, azok vagy azok fiai ma ott állnak az ’56-os áldozatok sírjainál és koszorúznak.

Egy részük. A hivatalosok.

A megmondó emberek pedig gyalázzák ma is a Tóth Ilonkákat, Mansfeld Pétereket és Pongrácz Gergelyeket, ahogyan tették 40 éven keresztül.

Munkamegosztásban ájtatoskodnak és gyalázkodnak.

Mansfeld Pétert és a pesti srácokat terrorista huligánoknak mondják, összemosva a szép új világ gyalázatos gyilkosaival őket, hogy gyermekeinkkel el tudják fogadtatni, hogy gyilkos és meggyilkolt egyaránt áldozat volt.

Nem!

A pesti srácok nem terroristák voltak, hanem a világ legtisztább forradalmának hősei. Ők nem öltek ártatlan gyermekeket és asszonyokat.

Nem robbantottak buszokat, vonatokat, iskolákat. Nem szedtek túszokat magas váltságdíjat követelve.

Ők egy idegen világbirodalmi hadsereg tankjaival, gépfegyvereivel szálltak szembe, kezükben egy üveg benzinnel, egy szál puskával.

Esélyük nem volt a győzelemre. Papjaik és tanáraik nem ígértek Paradicsomot a túlvilágon, mint Mohamed próféta követőinek. Ők nem vallásos fanatikusok voltak.

Ők a szabadságért, a hazáért áldozták életüket. Több mint 2.500-an haltak meg, több mint 20.000-en megsebesültek.

Az életben maradottak közül 453-at halálos ítélet kimondása után végeztek ki.

Százak és ezrek, száz és ezer család élt éveken át akasztófa árnyékában, rettegve a holnaptól.

Több mint 200.000 férfi és nő, nemzetünk derékhadából kényszerült elhagyni hazáját.

Mondjátok el fiaitoknak és unokáitoknak!

Megbocsátani Krisztusi parancs.

De felejteni, a történelem megtagadása, a Nemzet Halála.

Az áldozatoknak, a hősöknek a nemzet tisztelete jár.

A gyilkosoknak és bűnösöknek csak megbocsátás.

A fehér legyen fehér, a fekete legyen fekete.

 

Kik voltak ’56 hősei?

Nagy Imre vagy a pesti srácok?

Nagy Imre nem volt forradalmár.

Nagy Imre bizonytalan múltú, moszkovita bolsevik volt, aki Rákosi minisztereként, idegen ország, emberidegen eszme szolgálatában lesöpörtette a magyar parasztok padlását.

Nagy Imre nem volt forradalmár, nem volt tiszta múltú magyar ember.

De magyar miniszterelnök volt.

Abban a pillanatban, amikor nem mások döntését kellett végrehajtani, hanem egy személyben, önmagában kellett dönteni, nem tagadta meg hazáját, nem tagadta meg Népét.

Szembeszállt janicsár nevelőivel.

Nem tudjuk, hogy pár nap alatt milyen szenvedések közepette járta be a saulusi – paulusi utat.

De tudjuk azt, hogy döntését meghozva, életét áldozta hazájáért.

Benne nem a magyar forradalmárt, hanem a felelős magyar miniszterelnököt kell tisztelnünk.

Váteszi képességének tulajdonítják koncepciós perében az utolsó szó jogán elmondottakat, pedig csak jól ismerte társait, akikkel együtt járt janicsár iskolába.

„Tudom, lesz majd még egy Nagy Imre per, amelyben rehabilitálnak… Csak attól félek, hogy azok mondják a gyászbeszédet, akik elárultak.”

Bevégeztetett.

 

1956. október 23.

Sorsdöntő dátum a magyar történelemben és fényes, tiszta emlék az emberiség újkori történelmében.

Két emberöltőnyi távolságra, 63 évvel az emberiség legtisztább forradalmától.

Ismét fel kell tennünk a kérdést:

Kik voltak ’56 hősei?     

Nem politikusok, tudósok, papok, hanem tisztaszívű gyermekek és gyermeki tisztaságú fiatal felnőttek, munkások, parasztok, és a szellem napszámosai, akiket nem kötött béklyóba vagyon, karrier, félelem.

Egyetlen saját vagyonuk volt, fiatal életük. Ők még érezték és tudták, mit jelent a legszentebb közös vagyon: a Haza.

A szülőföld, a falu, a város, a Corvin-köz, a zászló.

És a szabadság!

Ez a bódító, mámorító érzés, amelyet nem tudott kioltani 500 éve egyetlen idegen hatalom a magyar emberek szívéből.

Sem a török, sem az osztrák-német, sem az orosz-szovjet idegen hatalom, idegen nép.

Nem tudta elfelejtetni magyarságunkat, nem tudta kioltani szabadságvágyunkat.

               

De nagyobb veszedelem leselkedik ránk, Nemzetünkre az évezred küszöbén, mint talán bármikor.

Nagyobb, mint Mohács, nagyobb, mint Trianon.

Arctalan ellenség, bibliai fenyegetés oltja ki szabadságvágyunkat, nemzettudatunkat.

A pénz, a Mammon.     

E nagy fenyegetés közepette kell visszatalálnunk arra az útra, melyet ’56 tisztaszívű forradalmárai megmutattak nekünk.

Világos mondatokra, fényes példaképekre van szükségünk. Irányt mutató csillagokra van szükségünk.

1956. október hőseire kell vigyázó szemeinket szegezni.

Róluk kell példát venni, fiaink-leányaink szemeit felnyitni.

Mondjátok el gyermekeiteknek, unokáitoknak!

A kommunizmus vörös ördöge után a liberalizmus kék-szivárvány színű gyilkosai fenekednek Kárpát-medencére.

Ismét ácsolják nekünk a keresztet.

Innét üzenjük a világnak:

Többször megfeszítettek Bennünket, többször feltámadtunk.

 

A legújabb kori Pünkösdi időket éljük. A Szent Szellem kegyelme most árad!

A Föld vajúdik, Kárpát-medence szüli a jövőt.

Keresztény szellemű Európa megszűnt.

Nincs mit védeni!

Teremteni kell!

Ősi szellemi hagyatékunk fundamentumára kell újra építenünk az eredendő krisztusi szeretetvallást.

A sötét világban, a vaksötét Európában lángot kell gyújtani.

Fényt kell sugároznunk!

Szeretet forrássá kell lennünk! Fénytoronnyá kell magasodnunk!

 

A Gonoszt csak a Teremtő segítségével, Földre küldött fiának, Jézus Krisztus újszövetségi parancsának be- és megtartásával győzhetjük le:

Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek Benneteket! Úgy szeressétek egymást!

 

Boldog Asszony Anyánk, Égi Szent Patrónánk!

Hozzád fordulunk nagy ínségünkben.

Kérünk, segíts meg bennünket! Palástoddal védjed Nemzetünket, Kárpát-hazánkat!

Esdeklünk, hogy Szent Fiad által ismételten nyerjük el az Öregisten jóindulatát, védelmét.

Ámen.”

 

“Ismét ácsolják nekünk a keresztet…” – Papp Lajos október 23-ai beszéde (videó)

“Ismét ácsolják nekünk a keresztet…” – Papp Lajos október 23-ai beszéde (videó)

“…Ők még érezték és tudták, mit jelent a legszentebb közös vagyon, a Haza, a szülőföld, a falu, a város, Corvin köz, a zászló és a szabadság. Ez a bódító, mámorító érzés, amelyet nem tudott kioltani ötszáz éve egyetlen idegen hatalom sem a magyarok szívéből. Sem a török, sem az osztrák-német, sem az orosz-szovjet idegen hatalom, idegen nép. Nem tudta elfeledtetni magyarságunkat, nem tudta kioltani szabadságvágyunkat. De nagyobb veszedelem leselkedik nemzetünkre az évezred elején, mint bármikor. Nagyobb, mint Mohács, nagyobb, mint Trianon. Arctalan ellenség, bibliai fenyegetés oltja ki szabadságvágyunkat, nemzettudatunkat: a pénz, a Mammon. E nagy fenyegetés közepette kell visszatalálnunk arra az úrta, amelyet ’56 tisztaszívű forradalmárai megmutattak nekünk! Világos mondatokra, fényes példaképekre, irányt mutató csillagokra van szükség. 1956 októberének hőseire kell vigyázó szemeinket szegezni! Róluk kell példát venni, fiaink lányaink szemeit felnyitni. Mondjátok el gyermekeiteknek és unokáitoknak: a kommunizmus vörös ördöge után a liberalizmus kék-szivárványszínű gyilkosai fenekednek a Kárpát-medencére. Ismét ácsolják nekünk a keresztet. Innét üzenjük a világnak: többször megfeszítettek bennünket, többször feltámadtunk. Pusztíthatatlanok vagyunk…”

A felvételt Mészáros Péter készítette.

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás