Dr. Papp Lajos: Magyarnak születni ritka gyönyörűség és felelősség

Dr. Papp Lajos: Magyarnak születni ritka gyönyörűség és felelősség

Korábban beszámoltam a magyarfülpösi Szivárvány Házban tett látogatásomról, amely a környéken élő, nehéz sorsú magyar gyermekek egyetlen lehetősége, hogy anyanyelvükön tanulhassanak, ugyanakkor az egyetlen lehetőség arra is, hogy rendszeresen étkezhessenek, fűtött szobában alhassanak, megtanulhassanak írni, olvasni, imádkozni. Legtöbbjüknek pedig menedék az otthoni agresszivitással és kilátástalansággal szemben.

Sok helyen jártam már a Kárpát-medencében, a Jóisten kegyelméből sokakkal megismerkedhettem, akik rendületlenül teszik a dolgukat a nemzet boldogulása ügyében, mégis bevallom, a Szivárvány Házban tett látogatásom hatására valami megváltozott bennem. Nem tudom, Ady István tiszteletes úr személye miatt történt-e, aki tizenhat éve úgy határozott, nem hagyja a szórványfaluban, hogy a magyar gyermekek ne kapjanak esélyt egy tisztességes, magyar jövőre; aki reményt ad nekik a reménytelenségben; aki munkatársaival együtt, fáradságot nem kímélve előteremti azokat a feltételeket, amelyek számunkra természetesnek tűnnek, de amelyekről ezek a gyermekek otthon nem is álmodhatnak. Aki elmegy a szülőhöz és arra kéri: „ne tartsa otthon a gyerekét! Ne gyújtson tüzet a füzettel, engedje tanulni, hogy legyen valaki belőle!” Aki két évre befogadott otthonába két gyermeket, mert a román állam – korábbi ígéretével ellentétben – a kezdő létszámmal nem engedte volna elindulni a bentlakást. Aki könnyeivel küszködve meséli, hogy a gyermek otthon sokszor enni sem kap, mert a pénz sörre megy, fűtés nincs, cipőcskéjét elcserélik egy doboz cigarettára.

Ady István, református lelkész Istentiszteletet tart a Szivárvány Házban / A képet Trombitás Jolán (óvónéni) készítette

Igen, Ady István rendületlen helytállása, a fülpösi gyermekek magyar jövőéért tett erőfeszítése kétségkívül adalékul szolgált ahhoz, hogy megszülessen bennem az elhatározás, minden tőlem telhetőt meg szeretnék tenni, hogy segítséget kapjanak. Főleg, mivel a kezdetben jól működő holland támogatás elkezdett apadni, ugyanis a csapat kiöregedőben van, a jelenlegi fiatalok pedig már nem tartják fontosnak. Bár osztozom a Tiszteletes úr véleményében, miszerint nem is nekik lenne kötelességük magyar nemzetünk rászorulóira odafigyelni. „Csak abban reménykedem, hogy vannak, kell, hogy legyenek olyan segítőkész magyarok, lelkes emberek, akik képesek volnának hozzájárulni ahhoz, hogy néhány éhes, mezítelen, lelki rabságban szenvedő gyermeknek egy másféle utat, reményt, lehetőséget nyújtsunk.” – mondja. A segélykiáltás a Szivárvány Alapítvány honlapján pedig így hangzik: „Nos itt vagyunk a 24. órában a két kollégiummal, 25 nagy szegénységben élő gyermekkel(még ki tudja hánnyal?!)és megszűnni látszó magyar oktatással a fejünk fölött.” Azóta a gyermekek száma 49-re nőtt.

Nem szabad megfeledkezni arról a pár kitartó nevelőről, pedagógusról sem, akik az évek során, sokszor fizetés nélkül, sokszor maguk is nehéz körülmények közé kerülve, nem hagyták és nem hagyják magukra ezeket a gyermekeket, kitartanak a hivatásuk és a Tiszteletes úr mellett. Történeteiket hallgatva, erősen elgondolkodtam azon, vajon hány olyan ember van a környezetemben, a fővárosban, a kényelem és luxus magától értetődő világában, aki mindezt hajlandó volna vállalni.

A magyarfülpösi gyülekezet előtt beszél Dr. Papp Lajos professzor / A képet Trombitás Jolán készítette

A másik okot kétségkívül a Házban lakó óvodások és kisiskolások szolgáltatták, akik rögtön megrohamoztak. Soha nem láttak korábban, mégis ölelgettek, puszilgattak, húztak-vontak magukkal. Mikor rákérdeztem, minek köszönhető ez a – látszólag – feltétel nélküli bizalom, a Tiszteletes úr elmondta, ezek a gyermekek hazulról nem kapnak szeretetet, ha valaki mosolyog, és nem kell félni tőle, mint ahogy legtöbbször otthon – a testi fenyítéstől, a lelki terrortól – akkor már boldogok. Nehéz megemészteni azt, ami egy ilyen szituációban ráfenekedik az ember lelkére. Eszébe jut, hogy otthon micsoda bőségben él, mekkora pazarlást visz végbe nap, mint nap. Azt látja, hogy a gyerekek, a fiatalok a legdrágább márkájú ruhákban járnak, a legjobb okostelefont használják, szüleik autóval fuvarozzák őket az iskolába, és legtöbbször még ez sem elég nekik. Ezzel szemben itt vannak ezek apróságok, akik annak örülnek, ha a ruha megmarad hétfőre, amiben pénteken haza mentek.

Mikor október közepén haza jöttem Magyarfülpösről, minden létező nagyvállalatot megkerestem, hogy segítsenek tartós élelmiszerrel, ruhaneművel, cipővel, vitaminnal. Körülbelül negyven e-mailt küldtem szét. Négy válasz érkezett, amelyből három elutasító volt. Nagyon el voltam keseredve, amikor megkerestem Dr. Papp Lajost és beszámoltam neki a történtekről. A Professzor úr csak annyi mondott: „Ne félj, segítünk!” Így történt, hogy végül egy nagy furgonnyi adománnyal és magával a Professzor úrral érkeztem másodszor Magyarfülpösre, november közepén.

Vasárnap délelőttre megtelt a Szivárvány Ház nagyterme, ahol a heti Istentiszteletek zajlanak, mivel a templom renoválás alatt áll. Többször volt már szerencsém református igehirdetést hallgatni Erdélyben, s mindannyiszor ugyanarra a következtetésre jutottam, miszerint, ha lelkészek nem volnának, talán már szórványmagyarság sem létezne a Tündérországban. Mindez hatványozottan igaz a Mezőség szélén meghúzódó Fülpös magyar közösségére, és lelkipásztorukra, Ady Istvánra. Abban biztos voltam, hogy szavai megrendítőek lesznek, hiszen egy olyan ember mondja ki őket, aki szerint Magyarfülpösről szégyen elmenni, aki annyi megpróbáltatáson ment keresztül élete során, mind a kisebbségi lét, mind Isten szolgálata, mind pedig egyéni sorstragédiák okán, mégis csak azt látja, mennyi kegyelemben részesült. Bevallom, mikor ez utóbbi tudatosult bennem, elszégyelltem magam, hiszen én, akit soha nem aláztak, szégyenítettek meg, nyomtak el származásom okán, nem tapasztaltam kiközösítést anyanyelvem miatt, nem éreztem milyen, amikor több tucat nincstelen gyermekért való felelősség súlya nehezedik a vállamra nap, mint nap, mégis sokszor érzem nyomorultul magam. Nekem tényleg nincs okom rá…

Ady István tiszteletes úr átadja Dr. Papp Lajos professzor úrnak a gyermekek csoportképeit. / A kép a szerző felvétele

Ady István tiszteletes úr zengő hangja betöltötte, nem csak a teret, de a szíveket is – az enyémet mindenképpen. Szavain keresztül a pásztor szólt nyájához, aki egytől-egyig, jól ismeri azt, és ha egy is elvész közülük, nincs nyugta addig, amíg meg nem találja.* Hiszen – ahogy Ady István is rámutatott – a közösség ereje, tagjainak összetartásában rejlik, ahol mindenkinek a saját eszközeivel kell és kötelező hozzájárulnia a közös magyar jövendőhöz. Mi, anyaországiak nem érezzük kellőképpen mindennek a súlyát, hiszen számunkra magától értetődő a magyarságunk, sajnos annyira, hogy sok esetben önként el is hagyjuk. Nem gondolunk bele, mekkora kegyelmet jelent magyarnak születi a Kárpát-medencében, a világ legkedvezőbb földrajzi területén, egy olyan anyanyelv birtokosaiként, amelynek gyökerei a legősibb időkbe nyúlnak vissza, s gazdagsága nem fogható más nyelvekéhez; olyan dicső történelmi múlttal, annyi kiemelkedő hőssel, szenttel, példaképpel, hogy felsorolni is nehéz; egy olyan felsőbbrendű ereklyével, a Szent Koronával és a hozzá tartozó renddel és erkölcsiséggel, amelyhez visszatérve, kifordíthatnánk a világot a sarkaiból… Istennek hála, hogy tőlünk Keletre mindezt még ösztönösen érzi a magyarság!

A Teremtő ugyanis nem véletlenszerűen dönt arról, ki, hova, milyen körülmények közé születik – ezt már Dr. Papp Lajos mondta az fülpösi hallgatóságnak, az Istentisztelet utáni előadása során. A Professzor úr szerint minden nap hálát kell adnunk magyarságunkért, amit elvenni nem tudnak tőlünk, csak ha mi mondunk le róla. Czegei Wass Albert szavaival élve: „A víz szalad, a kő marad.” Azonban mindenkinek küldetése van, tenni kell! Szkíta mondás szerint: egy gondolat, egy szó, egy tett. Amennyiben a gondolatot nem formáljuk szóvá, eltűnik, ha kimondjuk, megmarad, de a szó is fölösleges, ha nem követi tett.

Ahogy a Professzor úr fogalmazott, hazánk sorsa mindig a végvárakon dőlt el. Az, hogy Magyarország ma létezik, a két erdélyi nagyfejedelemnek, Bethlen Gábornak és Bocskai Istvánnak köszönhető, akik az osztrák és az iszlám török harapófogóban képesek voltak megteremteni Erdély aranykorát. „150 évig, a török hódoltság során Önök tartották fönn a magyar nyelvet és a magyar kultúrát, amiért köszönet jár!”

Dr. Papp Lajos professzor úr szavaival élve, magyarnak születni ritka gyönyörűség és felelősség. Nekünk, magyaroknak a Kárpát-medencében, magyar nyelven van küldetésünk! Hálás vagyok, amiért ezt egyre többen felismerik.

Zana Diána  

* Lk. 15,3

 

„Mindannyian ott állunk és tartjuk a Szent Koronát” – beszélgetés Léphaft Pál karikaturistával

„Mindannyian ott állunk és tartjuk a Szent Koronát” – beszélgetés Léphaft Pál karikaturistával

Mióta rendszeresen járok külhonba, egyre jobban kezdem látni azokat a gondolkodás-, viselkedésbeli eltéréseket, amelyek megkülönböztetik az elszakított nemzetrészeken élő magyar közösségeket egymástól és az anyaországi magyaroktól is. Más a kollektív lelkivilága az erdélyi magyarságnak, azon belül a székelyeknek, de különböznek egymástól a Felvidéken, Kárpátalján vagy Délvidéken élő nemzettársaink is.

A transzgenerációs trauma kollektív hatását leginkább a Délvidéken vélem felfedezni. Jelenczki István és Zseni Annamária* mutatott rá, hogy a nemzet életében bekövetkezett súlyos traumáknak generációkon átívelő következményei vannak, amelyek a későbbi nemzedékek tagjainál jelentkeznek. Ez a jelenség mindaddig tetten érhető, amíg a feloldás, a kiengesztelődés meg nem történik.

Délvidéken 1944-45-ben, Tito elnök beleegyezésével, előre kitervelt és módszeres kíméletlenséggel végrehajtott tömegmészárlás folyt. Akiket nem gyilkoltak meg, azokat megkínozták, kisemmizték, koncentrációs táborokba küldték, nem kímélve az asszonyokat és gyermekeket sem. Egy egész nemzeti kisebbség kiirtásának kísérlete a legsúlyosabb trauma, amelyet egy közösség lelke magában hordozhat. A seb, amelyet ez a brutális tett okozott, nem múlik el nyom nélkül.

Mikor lehetőségem nyílt Léphaft Pál, újvidéki újságíróval, a Magyar Szó karikaturistájával beszélgetni, az a kérdés foglalkoztatott a leginkább, hogyan látja mindezt „belülről”, egy délvidéki magyar értelmiségi. Munkásságát ismerve, biztos voltam benne, hogy jól érthető, mégis mély, sokrétegű és elgondolkodtató választ fogok kapni; éppen olyat, amilyenek a rajzai, és ő maga is. Így is történt.

Úgy vélem, a jó karikatúra – mint a székely ember – keveset szól, de sokat mond. Rövid idő alatt – tulajdonképpen a ránézés pillanatában – a lehető legtöbbet kell megmutatnia. A mulatságos felszín alatt, mégis inkább keserű a szájíz, amelyet maga után hagy.

A jó karikaturista mindenekelőtt jó művész, aki jártas a képzőművészet minden területén, hogy aztán megfelelően tudjon redukálni, ugyanakkor széleskörű műveltséggel rendelkezik, jól látja a világot, de annak fonákjával is tisztában van. Érti és érzi az élet nagy és apró dolgai közötti összefüggéseket és érzéke van ahhoz, hogy mindezt meg is mutassa. Mindezen felül pedig rendkívül jó humorérzékkel rendelkezik.

Léphaft Pál egyértelműen jó karikaturista. Számomra pedig ’A karikaturista’, hiszen ehhez a sokrétű és érdekes személyiséghez még egy nagy adag magyarság is társul. Magyar szívvel beszél, ír és rajzol, nem véletlen hát, hogy munkáin – amellett, hogy megmutatják valaminek vagy valakinek a negatív oldalát – az is egyértelműen megmutatkozik, hogy milyen világlátással készültek. Karikatúrát ugyanis lehet készíteni a pápáról úgy, hogy a ceruzát egy keresztény kezén keresztül, mégis Isten fogja.

Léphaft Pál felismerte, hogy a tálentum nem csupán isteni kegy, hanem sokkal inkább kötelesség és felelősség, amelynek lényege abban áll, hogy mit adunk vissza a közösségnek. Kodállyal élve rámutatott, hogy a magyarok nem engedhetik meg maguknak a műveletlenség luxusát, hiszen képviselniük kell a kultúrát, amelyhez tartoznak. Mindez talán még jobban igaz a külhoni magyarságra, amelynek az elmúlt száz esztendőben más és más idegen hatalom fennhatósága alatt kellett megélnie identitását, de még inkább megküzdenie azért, hogy megtarthassa azt. A többségi államok népei – főként vezetői – pedig mind sajátos módon viszonyultak a kisebbséghez – sokszor kirekesztéssel, elnyomással, több ízben véres terrorral, amelynek csupán a mértéke változott. A határainkon túl rekedt magyarok pedig kénytelenek voltak megtanulni alkalmazkodni, eltérő léthelyzetekben specifikus válaszokat kellett adniuk.

A szerb közeget az erő felmutatása jellemzi, így a benne élő délvidéki magyarság ellenállóbbá vált – mutat rá – igazi, karikaturistához méltó látásmóddal – a kisebbségi lét pozitív hozadékára Léphaft Pál.  A ki nem hevert, ki nem beszélt trauma azonban évtizedeken – ahogy a titoi diktatúra mutatja –, de akár – mint Trianon esetében – száz éven keresztül is nyomasztja az azt elszenvedő közösséget. A fájdalom pedig mindaddig tart, amíg a sebeket ki nem mossuk.

A határon túli magyarság kapaszkodója, Léphaft Pál szerint a tudás és a remény. Újvidék lakosságának ma csupán 8%-a magyar, nekik talán még nagyobb a felelősségük a magyar kultúra továbbörökítésében, a gyermekeknek való átadásában.

„Mi mindannyian ott állunk és tartjuk a Szent Koronánkat. És ha ezzel tisztában vagyunk, akkor tiszteljük honfitársainkat, nemzettársainkat, tiszteljük az édesanyánkat, a gyermekeket. Ki kell harcolnunk, hogy legyen egyfajta szabadságunk, és azon a szabadságon belül kell megmutatnunk a fegyelmünket. Így tudjuk megtartani a családot, és így tudjuk megtartani a nemzetet. A rend nélküli szabadság anarchiához vezet, az pedig azoknak kedvez, akik szeretnék szétverni a családot, valamint az olyan államformációkat, nemzeteket, amelyek a keresztény értékekre hivatkoznak.”

Zana Diána

 

 

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.

 

 

*Zseni Annamária – Jelenczki István: ÖN-TÉR-KÉP, A magyar nemzet lelkiállapota. Budapest, Angelus Bt. Kiadó, 2017.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás