Néhány évvel ezelőtt történt, hogy összehozott a jósorsom Kádár Ferenccel, akivel a Budakeszi Galambos Gáspár Erdészeti Arborétum mívesen faragott székelykapuja előtt találkoztunk egy hideg, januári napon. Akkor nem igazán értettem, miért oda hív, hiszen a Kárpát-haza Őrei című riportfilm-sorozatom róla szóló részéhezterveztünk rögzíteni egy beszélgetést. Azt tudtam, hogy két művészeti ágban is kimagasló teljesítményt nyújt, mint operaénekes és keramikusművész, arról azonban fogalmam sem volt, hogy mindemellett művészi értékű fafaragásokat készít; többek között az arborétum monumentális, gazdag díszítettségű kapuját, amely előtt először megpillantottam, ahogy széles karimájú kalapjában, jó kiállásával, csibészes mosolyával várakozott. Első látásra rokonszenvet keltett bennem, amely pedig csak fokozódott, mikor megszólalt kellemes, mély basszusbariton hangján.
A kezdeti szimpátiát aztán hamar felváltotta az érdeklődő figyelem, ahogy mesélni kezdett a motívumok jelentéséről, valamint a székelykapuk történetéről, az ősiségbe visszanyúló, de lassan már a feledés homályába vesző jelképtárról és jelentéstartalomról. Olyan információkat tudtam meg, amelyekről azelőtt soha nem hallottam, pedig rendszeresen megfordulok székely körökben, számtalan utat tettem Székelyföldre, és a magyar népművészettel is sokat foglalkoztam. Az évek során aztán egyre inkább sikerült megismernem a művész mögött az embert. Az embert, akit szerteágazó tudása, tehetsége és jószívűsége már önmagában kivételessé tenne. A Jóisten azonban nagy kedvében lehetett, mikor Kádár Ferit teremtette, mert még egy ritka tehetséget ajándékozott neki; a képességet, hogy szavaival melegséget csempésszen mások szívébe. Rájöttem, hogy a legbensőbb lénye nem is a képzőművész vagy az énekes, hanem a mesélő.
Minden dala, minden mozdulata, minden ecsetvonása, minden cselekedete mögött egy nem mindennapi történet bújik meg. Ezeket a történeteket az élet írta, a tapasztalat mélyítette, a hozzájuk kapcsolódó érzelmek vonták be színekkel. S, mivel Feri nem csupán rendelkezik érdekes történetekkel, de elő is tudja adni azokat; megelevenednek azáltal, ahogyan elmeséli őket. Aki pedig hallgatja, óhatatlanul bevonódik a mesébe; meghatódik, elérzékenyül vagy potyogó könnyekkel hahotázik, netán még a szerelem is megérinti, hiszen Kádár Feri bizony nincs híján a humornak, ami megmutatkozik művészetében és anekdotáiban egyaránt, ugyanakkor a gyengébbik nem iránti elkötelezett vonzalma sem marad titok.
Jómagam, mint Feri történeteinek lelkes híve, felettébb megörültem, amikor egy évvel ezelőtt megtudtam, hogy novelláskötetet készül kiadni. Nem sokkal később meg is jelent a Megtört nyugalomcímű könyv, melyben az elmúlt évszázad megtépázott családi és egyéni sorsai mutatják meg magukat a két világháború, az elnyomás, a kisebbségi lét árnyékából, mégis a mesélő által megteremtett derűvel ölelkezve. Osztatlan sikert aratott olvasói között, ami arra ösztönözte a szerzőt, hogy megírja a folytatást. Az Elkésett szerelemborítója – ahogyan az előző köteté is – Kádár Ferenc grafikusművészi tehetségét dicséri, ugyanis, ha a korábbi felsorolás nem lett volna elég, ebben a képzőművészeti ágban szintén otthonosan mozog, így minden elfogultságtól mentesen mondhatjuk róla, hogy egyfajta modernkori művész-polihisztor. A lapokat gyöngéd érzelmek, öröm és boldogság, sokszor azonban kétség vagy az igazságtalanság tintája, sőt vér itatja át. Szemtanúi lehetünk könnyed románcoknak, moráletikai kérdéseket fejtegethetünk együtt az íróval, néha hangosan fel is nevetünk, majd hüledezünk, és valószínű, néhány könycseppet is elmorzsolunk. Egy biztos, unatkozni nem fogunk, erről Kádár Ferenc, a mesélő gondoskodik.
Legújabb könyvének bemutatója a Pátyi Művelődési Házban olyan érzésekkel tölthette el a jelenlévőt, mintha egy családi összejövetelen venne részt, ami a hangulatot illeti; bár a család igencsak népes volt, hiszen teltház előtt zajlott az esemény. Szádváriné Kiss Mária, a Pátyi Kurír főszerkesztője kérdéseire felelve, a színpad megtelt Kádár Ferenc anekdotáival – székelyföldi élményekről, szerelmekről, unokákról, játékról -, melyek közé beékelve megszólalt néhány opera-részlet és dal a család többi tagja, valamint jóbarátok, kollégák előadásában. A rendezvényt Molnár Levente, Liszt Ferenc-díjas operaénekes Bánk Bán áriája, a Hazám, hazám zárta, mely méltó lezárást biztosított egy minden tekintetben emelkedett hangulatú estnek.
A csíki motívumokkal díszített székelykapun belépve legalább egy évszázaddal vissza is utazom az időben. Egészen pontosan 1883-ba, hiszen ekkori az a hagyományos székely gerendaház, amelyet Csomortáni Gál László és felesége saját kezűleg építettek újra az örökölt telkükön. Ebben laknak már több mint tíz esztendeje, és ide született három gyermekük is; a Rózsa nevű leányka egész pontosan ide, ebbe a házba. Szőkén, göndören és mosolygósan mutatja meg a helyet, ahol a világra szentült. Az otthonszülés azonban nem az egyetlen momentum, amelyben Csomortáni Gálék az őseinket követik. Ahogy a családfő fogalmaz – miután magára kanyarítja a felesége által nemezből készített lajbiját –, ugyanazt a légkört kívánta megteremteni, amelyet a régiek élhettek ebben a házban.
A falak és a kemence tapasztott, a bútorok régiek és festett fából vannak, nincs villanyáram sem. Mint mondja, a gyertyafény romantikája elsőként gyermekkorában érintette meg, hiszen a diktatúra alatt volt olyan időszak, hogy sokáig áram nélkül maradtak. Arany János Családi körét emlegeti, szerinte egy család úgy egészséges, ha együtt vannak; összehúzódnak egy kis helyre esténként „kiki nyúgalomba”, szeretetben, boldogságban, egységben. Volt olyan is, hogy szinte teljesen önellátóak voltak. „Pénzzel nem sok dolgunk volt” – mondja, majd azt is elmeséli, hogy nem ritkán a nappal keltek és feküdtek. Gyermekeik olyan környezetben és szellemiségben cseperednek, amely nem a gépek uralma alatt áll, ahogy Csomortáni Gál László fogalmaz; nem profán oltárok veszik őket körül, miáltal saját, kreatív lényük bontakozik ki.
Matyika, a kisebbik fiú hajnalban már útra kel, és bejárja a domboldalt, rétet, mezőt, virágot szed édesanyjának; és szemmel láthatóan mindhármukat az teszi boldoggá, hogy a természetben lehetnek. Előfordult már, hogy megszólták őket; igénytelen ilyen házban és körülmények között élni, de Csomortáni Gál László szerint az igénytelenség ott kezdődik, mikor az emberek szemetet hordanak be az életterükbe, hiszen – ahogy mondja – a gipszkartont, a hungarocellt semmi nem választja el a pet palacktól vagy a nylonzacskótól; műanyag hulladék mind. Úgy véli, nem afelé kellene kacsintgatni, amit a szomszéd csinál, mert csak önmagunkat megtalálva élhetünk teljes értékű életet. „Ez a fajta építkezési forma ezer éven keresztül jó volt, mi történt most? Miért félünk az agyagtól, a fától? Miért nem az egyszerű, kézenfekvő megoldást választjuk?” – teszi fel a kérdéseket egymás után, majd hozzáteszi, hogy ha szervesen elszakadunk a hagyománytól, az őrzésére semmi szükség nincs; be kell építeni az életbe, ha nem tesszük, mint szellemiség végleg elveszik.
Csomortáni Gál László pedig nem csupán életébe, de művészetébe is beépítette a hagyományt, hiszen két-háromszáz éves, bontott faanyagra dolgozik, témáját tekintve pedig egy ősi, archaikus, magyar világ köszön vissza munkáiról olyan erőteljesen és egyedi módon, hogy beleborzongok, mikor a műteremnek berendezett, szintén régi, döngölt föld padlójú gerendaházba belépek. A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként évek óta gyűjti a környezetéből származó archaikus imákat, ráolvasásokat, egyházi énekeket és népdalokat. Ezek a sorok köszönnek vissza, mintha csak a fa üzenne, mikor az alkotási folyamat elején a művész a napégette erezetből, a bogokból, görcsökből próbál rájönni, hogy mit üzen általa és rajta keresztül a múlt. „A múlttal lehet a legjobban tanítani a jövendőt, én erre törekszem” – vallja.
Minderről bővebben a Magyar Nemzet hasábjain, ITT írok.
Zana Diána
Lássuk a filmet:
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
A marosvásárhelyi származású Kádár Ferencnek már az édesapja is híres operaénekes volt. Ő maga a Székely Népi Együttesben kezdte, majd a Magyar Állami Operaház énekese lett. Emellett azonban elismert kerámiaművész is, domborművei Székelyföldön és az anyaországban is megtalálhatóak. És ha még ez sem lenne elég, fafaragással is foglalkozik; kopjafákat és székelykapukat is készít, amelyek jelentése és szimbolikája még a kereszténység előtti időkbe nyúlik vissza, amikor is naptárkapuként funkcionáltak. A székelykapuk eredetéről, jelentéstartalmáról, a leghosszabb lelkiállapotról és sok másról beszélgettünk.
Készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
Bicskei Zoltán, délvidéki filmrendező,Álom hava című alkotásával 2017-ben nyerte el az indonéziai Szellem, Vallás és Képzelet elnevezésű nemzetközi fesztivál legjobb nemzetközi játékfilmnek járó nagydíját.
Az 1690-ben játszódó film alapproblémája, hogy a török dúlást követően az ország újjáéledéshez nincs megfelelő „szellemi boltozat”. A rendező ugyanakkor párhuzamot von a magyarság hányattatott sorsa és a jelenkor dilemmái között, a kiútkeresés, a felemelkedés lehetőségeinek, és azok elvesztegetésének megrendítő allegóriáját rajzolva a néző elé.
Bicskei Zoltán, akinek grafikai munkássága szintén figyelemreméltó, ezúttal, a trianoni nemzettragédiáról emlékszik meg egy filmetűd formájában. A rendező a rá jellemző egyedi látásmóddal és jellegzetes stílusjegyekkel mutatja be a megcsonkított magyar néplélek állapotát, nagyerejű grafikái, valamint élőképek szívbemarkoló kombinációjával sóhajt a Mindenható felé.
A nÉPlélek korábbi videóinterjúja a rendezővel IDE KATTINTVAtekinthető meg.
„Üzenem a Hazának, hogy jutalom volt fiának lenni, bölcsőjében életre ringani, erős karjában emberré érni, közös hajlékába szegődni nemzetmegtartó szolgálatra, ünnepre, imába foglalt hálaadásra.”
(Fekete György: Üzenet – részlet)
Mikor két hónapja nála jártam az MMA székházában lévő irodájában, nem is sejtettem, hogy az lesz az utolsó beszélgetésem vele. Hiszen 88 évesen is tele volt a nemzet iránti tenni akarással, tervekkel egy leendő múzeumról, amely majd a történelmi korokon átívelően mutatja be a magyar építészetet, s amelynek részleteibe bizalmasan beavatott akkor. A felvétel után, kamerán kívül még sokáig beszélgettünk a vidéki életben rejlő lehetőségektől elkezdve, a szekérszínházakon keresztül, a jövő magyarságába vetett hitén át az oktatás megreformálásáig sok mindenről. Ittam a szavait és maradtam volna estig, hogy szerteágazó tudásából, bölcs gondolataiból minél többet magamba ihassak. Végül addig maradtam, amíg már harmadjára kopogott a következő vendége, hiszen minden napja be volt táblázva. Így teltek a mindennapok, munkával, a nemzet, a kultúra szolgálatával. Nagyon szerettem volna vele folytatni a megkezdett beszélgetést. Talán egyszer még valahol lesz rá lehetőség…
Életművét – csupán felsorolás szinten – elolvasva, felmerül a kérdés: ennyi munka, ekkora horderejű művészi, közéleti, társadalmi, írói tevékenység egyetlen életbe hogyan férhetett bele? Fekete Györgybelsőépítész, iparművész, a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli elnöke szakmai tevékenységét számos épület őrzi itthon és külföldön, mintegy háromszázötven dokumentációjából hazánkban és Magyarország képviseletében négy kontinens mintegy harminc országban százhetven kiállítási terve valósult meg,száztizenhét magyar pavilont épített fel, dolgozott Lipcsében, Moszkvában, Damaszkuszban, Prágában, Bécsben, Párizsban, de részt vett tokiói, torontói, chicagói, kuvaiti, athéni stb. kiállításokon is. Több száz szakcikket és tanulmányt írt és tucatnál is több kötet szerzője, ezen kívül hat televíziós sorozat forgatókönyvírója, műsorvezetője volt.
Mindemellett volt a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola igazgatója, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének elnöke, a Művelődési és Közoktatásügyi Minisztérium helyettes államtitkára, parlamenti képviselő és a kulturális bizottság tagja, alapító elnöke a Nemzeti Kulturális Alapnak, alapítója a Nyugat-magyarországi Egyetem Alkalmazott Művészeti Intézetének, ahol egyetemi tanárként tevékenykedett, majd pedig az egyetem emeritus professzora lett. Újraalapította a Magyar Iparművészet című folyóiratot, melynek főszerkesztője, a Magyar Örökségeket Megnevező Bizottságnak pedig alapító alelnöke volt, neki is köszönhető, hogy a Magyar Művészeti Akadémia köztestületté vált, melynek első választott elnöke volt, a 2018-as évtől pedig örökös tiszteletbeli elnöke lett. Tevékenységét Munkácsy-, Magyar Művészetért-, Príma, és Kossuth-díjjal is elismerték, ezen kívül Érdemes Művész, a Köztársaság Elnökének Érdemérme tulajdonosa és Zalaegerszeg díszpolgára.
Tavaly év végén, mikor egy kiállítás megnyitó alkalmával felvetettem neki, hogy interjút készítenék vele, megkért, hogy az MMA székházában keressem fel az időpont egyeztetéssel kapcsolatban. Kérdésemre, hogy mikor menjek, azt válaszolta: „Bármikor! Minden nap ott vagyok reggeltől estig.” Egész életét áthatotta a gondolat, miszerint az értelmiségi létben tennivalók vannak, amelyek megkeresik saját alanyaikat. „Én ezekbe a tennivalókba permanensen belebotlom” – olvashatjuk ’Hazafelé – Számadás a vándorútról’ című kötetében. 88 évesen is, nap, mint nap ezt igazolta, mikor újult erővel vetette bele magát az aktuális teendőkbe, fáradhatatlanul dolgozott, alkotott, terveket szőtt. Úgy vélte, mindezzel a teremtésnek tartozott, melyet „írással, rajzzal, szóval, tárggyal, énekkel, simogatással és köszönettel” törlesztett.
Hite szerint minden embert egyéni adottságokkal felruházva küld a Teremtő ebbe a világba, ugyanakkor szabad akaratot is ad. A feladatunk, hogy mérlegeljük képességeinket és maximálisan kibontakoztassuk azokat, vagyis mindenkinek hasznossá kell válnia a saját maga területén, mindenekelőtt a nemzet számára – mondta nekem, majd mosolyogva hozzá tette: „a hasznosságnak nem csak afelé van hatósugara, aminek vagy akinek a hasznára vagyok, hanem visszahat rám, öröm formájában.”
Az egyének hasznosságának összességéből áll a nemzet hasznossága és ebben fogalmazódik meg küldetése is. A magyarság titka – Fekete György szerint – tűrőképességében rejlik, amely egyfajta pozitív autarkiában nyilvánul meg, hiszen a magyar nemzet olyan katasztrofális történelmi eseményeket élt túl, melyre más nép aligha lett volna képes. Mindez annak köszönhető, hogy minden időben volt egy réteg, amely elvetette a magot. Az általunk elvetett mag, illetve tűrőképességünk eredményével pedig majd az utódok gazdálkodhatnak. Ez a gondolat a veleje, annak a mély beszélgetésnek, amelyet Pilinszky Jánossal folytatott majd’ negyven esztendővel ezelőtt, s amely élete végéig meghatározta Fekete György életfelfogását. A költő a következőképpen fogalmazta meg mindezt: arra teremtettünk, hogy életünk során minden tettünkkel, alkotásunkkal, munkánkkal visszaadjuk a teremtőnek mindazt a „magot”, amelyet létrehozásunkkor belénk táplált, azaz életünk végéig ki kell üresítenünk magunkat.
Búcsúzunk Fekete Györgytől ezzel a filmmel, amelyben a 88 esztendőn át folyamatosan tanuló ember szerteágazó és sokrétű tudása, az élet számos területén megszerzett tapasztalata, a képzőművészet több ágában is otthonosan mozgó alkotó gondolatai fogalmazódnak meg az egyéni sorsfeladatról, nemzeti küldetésről, a magyar kultúra mibenlétéről, de feltűnik a „felszíni világ alatti életsík” is a mély, filozofikus gondolatokat költőien megfogalmazó, finoman hangolt lélek rezdüléseiben.
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
Mikor Petrás Mária művésznő otthonába beléptem, jóleső melegség öntött el. Nem csupán azért, mert kint farkasordító hideg volt és odabent, a kandallóban pattogó tűz ontotta magából a hőt. A szívemet is egyből átjárta a melegség, ahogy körbetekintettem, hiszen a tér minden eleme, de még a boltíves falak is azt a szeretetteljes, hagyománytisztelő, Isten-közeli lelkületet sugározták, amely Petrás Mária művészetét és őt magát is jellemzi.
Ritka manapság, mikor valakiről ránézésre látszik, hogy igaz, jó ember, mert a tiszta és szép lelkiség, amely belülről fakad, kisugárzik lényéből. A művésznőt mindig ilyen embernek láttam, azelőtt is, hogy személyesen megismerhettem volna. Beszélgetésünk során pedig, véglegesen megszilárdult bennem a róla alkotott kép. A csángók ősiségéből és mély tudásából táplálkozó történeteket, hagyományokat, szokásokat hallgatva, nagyon erős lelki táplálékot kaptam.
„Csudálatos világ volt” az, ahonnan Petrás Mária érkezett, s ahogy mesélni kezdett róla azzal a gyönyörű, régies szóhasználattal és kiejtéssel, amely tartalmaz még néhányat a csángóság által megőrzött, az archaikus magyar nyelvrétegből származó elemekből, úgy éreztem, nem csak térben, de időben is messzire utazunk. A moldvai csángók zárt, elszigetelt világába, akik tovább hagyományozták egy olyan kor vonásait, amelyben az emberek kizárólag az isteni mérce szerint ítéltek, s ítéltettek, az utódok a tradíció által kikövezett úton jártak, a mindennapokat pedig áthatotta az ősi, mély tudás.
Ismerték a csillagokat, az időjárás változásainak jeleit, az állatok jelzéseit, összhangban éltek a természettel és megtartották az ősöktől örökölt szokásokat. Szégyen volt, ha valaki nem érezte meg a másnapi fagy közeledtét, „nem a képernyő figyelmeztetett a hidegre.” Mindig volt „kisbuba” minden háznál, hiszen a gyermekre áldásként tekintettek, nem pedig az anyagi lehetőségekhez igazítva „vállalták”. Szegényes világnak számított a mai pénzuralom mércéje szerint, az igazi tudás és értékek tekintetében azonban mérhetetlenül gazdag volt.
Petrás Mária nyolc gyermek közül a legidősebb volt, s mint ilyen, édesanyja jobbkeze. A fél napos oktatást követően tanulni már nem lehetett, hiszen „arra volt az iskola”. Délután otthoni munkavégzés következett. A román nyelvvel csupán a közoktatásban kezdett ismerkedni, még az óvodában is kizárólag magyarul beszéltek, a templomban pedig latinul énekeltek.
Egészen 1993-ig élő hagyomány volt a középkori magyar virrasztás, Kájoni János énekeskönyvének alkalomhoz illő énekeivel, amelyek részben emlékezetben, részben kéziratos könyvekben maradtak fenn. Ennek betiltását Petrás Mária a népe ellen elkövetett legnagyobb bűnnek nevezte, a ’90-es évek derekán pedig úgy érezte, a csángóság már csupán egy állapota magyar nemzetnek. Mára a – román állam általi teljes nyelvi jogfosztottságban élő – moldvai csángó falvak katolikus lakossága szinte teljesen román egynyelvűvé vált, alig akad, aki tud még valamilyen csángó dialektust beszélni.
Petrás Mária ezt a letűnő világot, ezt az elveszni látszó kultúrát hordozza magában és mutatja meg művészetében, amely a kétezer éves keresztény magyar történelem elemein túl, egy annál régebbi, ősi tudáson alapuló szimbolikát is magában rejt. Megsejteti a fenti és a lenti világ közötti harmóniát, a szellemi, lelki és fizikai sík közötti egyensúlyt, a természettel való összhangot, amely egykor magától értetődő volt.
„A mai változó világban az érték is rezgőlécen mozog” – mondja a művésznő, aki mégis úgy érzi, nincs minden veszve, hiszen – ahogy fogalmaz – kiformálódott egy „fényes, értékes réteg” a magyarságon belül, amely „tudja honnan jött és merre tart”, erős a kapcsolata a Felsőbbrendűvel és általa talál rá a magyar nép isteni küldetésére.
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Minden dala, minden mozdulata, minden ecsetvonása, minden cselekedete mögött egy nem mindennapi történet bújik meg. Ezeket a történeteket az élet írta, a tapasztalat mélyítette, a hozzájuk kapcsolódó érzelmek vonták be színekkel. S, mivel Feri nem csupán rendelkezik érdekes történetekkel, de elő is tudja adni azokat; megelevenednek azáltal, ahogyan elmeséli őket. Aki pedig hallgatja, óhatatlanul bevonódik a mesébe; meghatódik, elérzékenyül vagy potyogó könnyekkel hahotázik, netán még a szerelem is megérinti, hiszen Kádár Feri bizony nincs híján a humornak, ami megmutatkozik művészetében és anekdotáiban egyaránt, ugyanakkor a gyengébbik nem iránti elkötelezett vonzalma sem marad titok.
Legutóbbi hozzászólások