A csíki motívumokkal díszített székelykapun belépve legalább egy évszázaddal vissza is utazom az időben. Egészen pontosan 1883-ba, hiszen ekkori az a hagyományos székely gerendaház, amelyet Csomortáni Gál László és felesége saját kezűleg építettek újra az örökölt telkükön. Ebben laknak már több mint tíz esztendeje, és ide született három gyermekük is; a Rózsa nevű leányka egész pontosan ide, ebbe a házba. Szőkén, göndören és mosolygósan mutatja meg a helyet, ahol a világra szentült. Az otthonszülés azonban nem az egyetlen momentum, amelyben Csomortáni Gálék az őseinket követik. Ahogy a családfő fogalmaz – miután magára kanyarítja a felesége által nemezből készített lajbiját –, ugyanazt a légkört kívánta megteremteni, amelyet a régiek élhettek ebben a házban.
A falak és a kemence tapasztott, a bútorok régiek és festett fából vannak, nincs villanyáram sem. Mint mondja, a gyertyafény romantikája elsőként gyermekkorában érintette meg, hiszen a diktatúra alatt volt olyan időszak, hogy sokáig áram nélkül maradtak. Arany János Családi körét emlegeti, szerinte egy család úgy egészséges, ha együtt vannak; összehúzódnak egy kis helyre esténként „kiki nyúgalomba”, szeretetben, boldogságban, egységben. Volt olyan is, hogy szinte teljesen önellátóak voltak. „Pénzzel nem sok dolgunk volt” – mondja, majd azt is elmeséli, hogy nem ritkán a nappal keltek és feküdtek. Gyermekeik olyan környezetben és szellemiségben cseperednek, amely nem a gépek uralma alatt áll, ahogy Csomortáni Gál László fogalmaz; nem profán oltárok veszik őket körül, miáltal saját, kreatív lényük bontakozik ki.
Matyika, a kisebbik fiú hajnalban már útra kel, és bejárja a domboldalt, rétet, mezőt, virágot szed édesanyjának; és szemmel láthatóan mindhármukat az teszi boldoggá, hogy a természetben lehetnek. Előfordult már, hogy megszólták őket; igénytelen ilyen házban és körülmények között élni, de Csomortáni Gál László szerint az igénytelenség ott kezdődik, mikor az emberek szemetet hordanak be az életterükbe, hiszen – ahogy mondja – a gipszkartont, a hungarocellt semmi nem választja el a pet palacktól vagy a nylonzacskótól; műanyag hulladék mind. Úgy véli, nem afelé kellene kacsintgatni, amit a szomszéd csinál, mert csak önmagunkat megtalálva élhetünk teljes értékű életet. „Ez a fajta építkezési forma ezer éven keresztül jó volt, mi történt most? Miért félünk az agyagtól, a fától? Miért nem az egyszerű, kézenfekvő megoldást választjuk?” – teszi fel a kérdéseket egymás után, majd hozzáteszi, hogy ha szervesen elszakadunk a hagyománytól, az őrzésére semmi szükség nincs; be kell építeni az életbe, ha nem tesszük, mint szellemiség végleg elveszik.
Csomortáni Gál László pedig nem csupán életébe, de művészetébe is beépítette a hagyományt, hiszen két-háromszáz éves, bontott faanyagra dolgozik, témáját tekintve pedig egy ősi, archaikus, magyar világ köszön vissza munkáiról olyan erőteljesen és egyedi módon, hogy beleborzongok, mikor a műteremnek berendezett, szintén régi, döngölt föld padlójú gerendaházba belépek. A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként évek óta gyűjti a környezetéből származó archaikus imákat, ráolvasásokat, egyházi énekeket és népdalokat. Ezek a sorok köszönnek vissza, mintha csak a fa üzenne, mikor az alkotási folyamat elején a művész a napégette erezetből, a bogokból, görcsökből próbál rájönni, hogy mit üzen általa és rajta keresztül a múlt. „A múlttal lehet a legjobban tanítani a jövendőt, én erre törekszem” – vallja.
Minderről bővebben a Magyar Nemzet hasábjain, ITT írok.
Zana Diána
Lássuk a filmet:
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
A marosvásárhelyi származású Kádár Ferencnek már az édesapja is híres operaénekes volt. Ő maga a Székely Népi Együttesben kezdte, majd a Magyar Állami Operaház énekese lett. Emellett azonban elismert kerámiaművész is, domborművei Székelyföldön és az anyaországban is megtalálhatóak. És ha még ez sem lenne elég, fafaragással is foglalkozik; kopjafákat és székelykapukat is készít, amelyek jelentése és szimbolikája még a kereszténység előtti időkbe nyúlik vissza, amikor is naptárkapuként funkcionáltak. A székelykapuk eredetéről, jelentéstartalmáról, a leghosszabb lelkiállapotról és sok másról beszélgettünk.
Készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
Bicskei Zoltán, délvidéki filmrendező,Álom hava című alkotásával 2017-ben nyerte el az indonéziai Szellem, Vallás és Képzelet elnevezésű nemzetközi fesztivál legjobb nemzetközi játékfilmnek járó nagydíját.
Az 1690-ben játszódó film alapproblémája, hogy a török dúlást követően az ország újjáéledéshez nincs megfelelő „szellemi boltozat”. A rendező ugyanakkor párhuzamot von a magyarság hányattatott sorsa és a jelenkor dilemmái között, a kiútkeresés, a felemelkedés lehetőségeinek, és azok elvesztegetésének megrendítő allegóriáját rajzolva a néző elé.
Bicskei Zoltán, akinek grafikai munkássága szintén figyelemreméltó, ezúttal, a trianoni nemzettragédiáról emlékszik meg egy filmetűd formájában. A rendező a rá jellemző egyedi látásmóddal és jellegzetes stílusjegyekkel mutatja be a megcsonkított magyar néplélek állapotát, nagyerejű grafikái, valamint élőképek szívbemarkoló kombinációjával sóhajt a Mindenható felé.
A nÉPlélek korábbi videóinterjúja a rendezővel IDE KATTINTVAtekinthető meg.
„Üzenem a Hazának, hogy jutalom volt fiának lenni, bölcsőjében életre ringani, erős karjában emberré érni, közös hajlékába szegődni nemzetmegtartó szolgálatra, ünnepre, imába foglalt hálaadásra.”
(Fekete György: Üzenet – részlet)
Mikor két hónapja nála jártam az MMA székházában lévő irodájában, nem is sejtettem, hogy az lesz az utolsó beszélgetésem vele. Hiszen 88 évesen is tele volt a nemzet iránti tenni akarással, tervekkel egy leendő múzeumról, amely majd a történelmi korokon átívelően mutatja be a magyar építészetet, s amelynek részleteibe bizalmasan beavatott akkor. A felvétel után, kamerán kívül még sokáig beszélgettünk a vidéki életben rejlő lehetőségektől elkezdve, a szekérszínházakon keresztül, a jövő magyarságába vetett hitén át az oktatás megreformálásáig sok mindenről. Ittam a szavait és maradtam volna estig, hogy szerteágazó tudásából, bölcs gondolataiból minél többet magamba ihassak. Végül addig maradtam, amíg már harmadjára kopogott a következő vendége, hiszen minden napja be volt táblázva. Így teltek a mindennapok, munkával, a nemzet, a kultúra szolgálatával. Nagyon szerettem volna vele folytatni a megkezdett beszélgetést. Talán egyszer még valahol lesz rá lehetőség…
Életművét – csupán felsorolás szinten – elolvasva, felmerül a kérdés: ennyi munka, ekkora horderejű művészi, közéleti, társadalmi, írói tevékenység egyetlen életbe hogyan férhetett bele? Fekete Györgybelsőépítész, iparművész, a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli elnöke szakmai tevékenységét számos épület őrzi itthon és külföldön, mintegy háromszázötven dokumentációjából hazánkban és Magyarország képviseletében négy kontinens mintegy harminc országban százhetven kiállítási terve valósult meg,száztizenhét magyar pavilont épített fel, dolgozott Lipcsében, Moszkvában, Damaszkuszban, Prágában, Bécsben, Párizsban, de részt vett tokiói, torontói, chicagói, kuvaiti, athéni stb. kiállításokon is. Több száz szakcikket és tanulmányt írt és tucatnál is több kötet szerzője, ezen kívül hat televíziós sorozat forgatókönyvírója, műsorvezetője volt.
Mindemellett volt a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola igazgatója, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének elnöke, a Művelődési és Közoktatásügyi Minisztérium helyettes államtitkára, parlamenti képviselő és a kulturális bizottság tagja, alapító elnöke a Nemzeti Kulturális Alapnak, alapítója a Nyugat-magyarországi Egyetem Alkalmazott Művészeti Intézetének, ahol egyetemi tanárként tevékenykedett, majd pedig az egyetem emeritus professzora lett. Újraalapította a Magyar Iparművészet című folyóiratot, melynek főszerkesztője, a Magyar Örökségeket Megnevező Bizottságnak pedig alapító alelnöke volt, neki is köszönhető, hogy a Magyar Művészeti Akadémia köztestületté vált, melynek első választott elnöke volt, a 2018-as évtől pedig örökös tiszteletbeli elnöke lett. Tevékenységét Munkácsy-, Magyar Művészetért-, Príma, és Kossuth-díjjal is elismerték, ezen kívül Érdemes Művész, a Köztársaság Elnökének Érdemérme tulajdonosa és Zalaegerszeg díszpolgára.
Tavaly év végén, mikor egy kiállítás megnyitó alkalmával felvetettem neki, hogy interjút készítenék vele, megkért, hogy az MMA székházában keressem fel az időpont egyeztetéssel kapcsolatban. Kérdésemre, hogy mikor menjek, azt válaszolta: „Bármikor! Minden nap ott vagyok reggeltől estig.” Egész életét áthatotta a gondolat, miszerint az értelmiségi létben tennivalók vannak, amelyek megkeresik saját alanyaikat. „Én ezekbe a tennivalókba permanensen belebotlom” – olvashatjuk ’Hazafelé – Számadás a vándorútról’ című kötetében. 88 évesen is, nap, mint nap ezt igazolta, mikor újult erővel vetette bele magát az aktuális teendőkbe, fáradhatatlanul dolgozott, alkotott, terveket szőtt. Úgy vélte, mindezzel a teremtésnek tartozott, melyet „írással, rajzzal, szóval, tárggyal, énekkel, simogatással és köszönettel” törlesztett.
Hite szerint minden embert egyéni adottságokkal felruházva küld a Teremtő ebbe a világba, ugyanakkor szabad akaratot is ad. A feladatunk, hogy mérlegeljük képességeinket és maximálisan kibontakoztassuk azokat, vagyis mindenkinek hasznossá kell válnia a saját maga területén, mindenekelőtt a nemzet számára – mondta nekem, majd mosolyogva hozzá tette: „a hasznosságnak nem csak afelé van hatósugara, aminek vagy akinek a hasznára vagyok, hanem visszahat rám, öröm formájában.”
Az egyének hasznosságának összességéből áll a nemzet hasznossága és ebben fogalmazódik meg küldetése is. A magyarság titka – Fekete György szerint – tűrőképességében rejlik, amely egyfajta pozitív autarkiában nyilvánul meg, hiszen a magyar nemzet olyan katasztrofális történelmi eseményeket élt túl, melyre más nép aligha lett volna képes. Mindez annak köszönhető, hogy minden időben volt egy réteg, amely elvetette a magot. Az általunk elvetett mag, illetve tűrőképességünk eredményével pedig majd az utódok gazdálkodhatnak. Ez a gondolat a veleje, annak a mély beszélgetésnek, amelyet Pilinszky Jánossal folytatott majd’ negyven esztendővel ezelőtt, s amely élete végéig meghatározta Fekete György életfelfogását. A költő a következőképpen fogalmazta meg mindezt: arra teremtettünk, hogy életünk során minden tettünkkel, alkotásunkkal, munkánkkal visszaadjuk a teremtőnek mindazt a „magot”, amelyet létrehozásunkkor belénk táplált, azaz életünk végéig ki kell üresítenünk magunkat.
Búcsúzunk Fekete Györgytől ezzel a filmmel, amelyben a 88 esztendőn át folyamatosan tanuló ember szerteágazó és sokrétű tudása, az élet számos területén megszerzett tapasztalata, a képzőművészet több ágában is otthonosan mozgó alkotó gondolatai fogalmazódnak meg az egyéni sorsfeladatról, nemzeti küldetésről, a magyar kultúra mibenlétéről, de feltűnik a „felszíni világ alatti életsík” is a mély, filozofikus gondolatokat költőien megfogalmazó, finoman hangolt lélek rezdüléseiben.
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
Mikor Petrás Mária művésznő otthonába beléptem, jóleső melegség öntött el. Nem csupán azért, mert kint farkasordító hideg volt és odabent, a kandallóban pattogó tűz ontotta magából a hőt. A szívemet is egyből átjárta a melegség, ahogy körbetekintettem, hiszen a tér minden eleme, de még a boltíves falak is azt a szeretetteljes, hagyománytisztelő, Isten-közeli lelkületet sugározták, amely Petrás Mária művészetét és őt magát is jellemzi.
Ritka manapság, mikor valakiről ránézésre látszik, hogy igaz, jó ember, mert a tiszta és szép lelkiség, amely belülről fakad, kisugárzik lényéből. A művésznőt mindig ilyen embernek láttam, azelőtt is, hogy személyesen megismerhettem volna. Beszélgetésünk során pedig, véglegesen megszilárdult bennem a róla alkotott kép. A csángók ősiségéből és mély tudásából táplálkozó történeteket, hagyományokat, szokásokat hallgatva, nagyon erős lelki táplálékot kaptam.
„Csudálatos világ volt” az, ahonnan Petrás Mária érkezett, s ahogy mesélni kezdett róla azzal a gyönyörű, régies szóhasználattal és kiejtéssel, amely tartalmaz még néhányat a csángóság által megőrzött, az archaikus magyar nyelvrétegből származó elemekből, úgy éreztem, nem csak térben, de időben is messzire utazunk. A moldvai csángók zárt, elszigetelt világába, akik tovább hagyományozták egy olyan kor vonásait, amelyben az emberek kizárólag az isteni mérce szerint ítéltek, s ítéltettek, az utódok a tradíció által kikövezett úton jártak, a mindennapokat pedig áthatotta az ősi, mély tudás.
Ismerték a csillagokat, az időjárás változásainak jeleit, az állatok jelzéseit, összhangban éltek a természettel és megtartották az ősöktől örökölt szokásokat. Szégyen volt, ha valaki nem érezte meg a másnapi fagy közeledtét, „nem a képernyő figyelmeztetett a hidegre.” Mindig volt „kisbuba” minden háznál, hiszen a gyermekre áldásként tekintettek, nem pedig az anyagi lehetőségekhez igazítva „vállalták”. Szegényes világnak számított a mai pénzuralom mércéje szerint, az igazi tudás és értékek tekintetében azonban mérhetetlenül gazdag volt.
Petrás Mária nyolc gyermek közül a legidősebb volt, s mint ilyen, édesanyja jobbkeze. A fél napos oktatást követően tanulni már nem lehetett, hiszen „arra volt az iskola”. Délután otthoni munkavégzés következett. A román nyelvvel csupán a közoktatásban kezdett ismerkedni, még az óvodában is kizárólag magyarul beszéltek, a templomban pedig latinul énekeltek.
Egészen 1993-ig élő hagyomány volt a középkori magyar virrasztás, Kájoni János énekeskönyvének alkalomhoz illő énekeivel, amelyek részben emlékezetben, részben kéziratos könyvekben maradtak fenn. Ennek betiltását Petrás Mária a népe ellen elkövetett legnagyobb bűnnek nevezte, a ’90-es évek derekán pedig úgy érezte, a csángóság már csupán egy állapota magyar nemzetnek. Mára a – román állam általi teljes nyelvi jogfosztottságban élő – moldvai csángó falvak katolikus lakossága szinte teljesen román egynyelvűvé vált, alig akad, aki tud még valamilyen csángó dialektust beszélni.
Petrás Mária ezt a letűnő világot, ezt az elveszni látszó kultúrát hordozza magában és mutatja meg művészetében, amely a kétezer éves keresztény magyar történelem elemein túl, egy annál régebbi, ősi tudáson alapuló szimbolikát is magában rejt. Megsejteti a fenti és a lenti világ közötti harmóniát, a szellemi, lelki és fizikai sík közötti egyensúlyt, a természettel való összhangot, amely egykor magától értetődő volt.
„A mai változó világban az érték is rezgőlécen mozog” – mondja a művésznő, aki mégis úgy érzi, nincs minden veszve, hiszen – ahogy fogalmaz – kiformálódott egy „fényes, értékes réteg” a magyarságon belül, amely „tudja honnan jött és merre tart”, erős a kapcsolata a Felsőbbrendűvel és általa talál rá a magyar nép isteni küldetésére.
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
Mióta rendszeresen járok külhonba, egyre jobban kezdem látni azokat a gondolkodás-, viselkedésbeli eltéréseket, amelyek megkülönböztetik az elszakított nemzetrészeken élő magyar közösségeket egymástól és az anyaországi magyaroktól is. Más a kollektív lelkivilága az erdélyi magyarságnak, azon belül a székelyeknek, de különböznek egymástól a Felvidéken, Kárpátalján vagy Délvidéken élő nemzettársaink is.
A transzgenerációs trauma kollektív hatását leginkább a Délvidéken vélem felfedezni. Jelenczki István és Zseni Annamária* mutatott rá, hogy a nemzet életében bekövetkezett súlyos traumáknak generációkon átívelő következményei vannak, amelyek a későbbi nemzedékek tagjainál jelentkeznek. Ez a jelenség mindaddig tetten érhető, amíg a feloldás, a kiengesztelődés meg nem történik.
Délvidéken 1944-45-ben, Tito elnök beleegyezésével, előre kitervelt és módszeres kíméletlenséggel végrehajtott tömegmészárlás folyt. Akiket nem gyilkoltak meg, azokat megkínozták, kisemmizték, koncentrációs táborokba küldték, nem kímélve az asszonyokat és gyermekeket sem. Egy egész nemzeti kisebbség kiirtásának kísérlete a legsúlyosabb trauma, amelyet egy közösség lelke magában hordozhat. A seb, amelyet ez a brutális tett okozott, nem múlik el nyom nélkül.
Mikor lehetőségem nyílt Léphaft Pál, újvidéki újságíróval, a Magyar Szó karikaturistájával beszélgetni, az a kérdés foglalkoztatott a leginkább, hogyan látja mindezt „belülről”, egy délvidéki magyar értelmiségi. Munkásságát ismerve, biztos voltam benne, hogy jól érthető, mégis mély, sokrétegű és elgondolkodtató választ fogok kapni; éppen olyat, amilyenek a rajzai, és ő maga is. Így is történt.
Úgy vélem, a jó karikatúra – mint a székely ember – keveset szól, de sokat mond. Rövid idő alatt – tulajdonképpen a ránézés pillanatában – a lehető legtöbbet kell megmutatnia. A mulatságos felszín alatt, mégis inkább keserű a szájíz, amelyet maga után hagy.
A jó karikaturista mindenekelőtt jó művész, aki jártas a képzőművészet minden területén, hogy aztán megfelelően tudjon redukálni, ugyanakkor széleskörű műveltséggel rendelkezik, jól látja a világot, de annak fonákjával is tisztában van. Érti és érzi az élet nagy és apró dolgai közötti összefüggéseket és érzéke van ahhoz, hogy mindezt meg is mutassa. Mindezen felül pedig rendkívül jó humorérzékkel rendelkezik.
Léphaft Pál egyértelműen jó karikaturista. Számomra pedig ’A karikaturista’, hiszen ehhez a sokrétű és érdekes személyiséghez még egy nagy adag magyarság is társul. Magyar szívvel beszél, ír és rajzol, nem véletlen hát, hogy munkáin – amellett, hogy megmutatják valaminek vagy valakinek a negatív oldalát – az is egyértelműen megmutatkozik, hogy milyen világlátással készültek. Karikatúrát ugyanis lehet készíteni a pápáról úgy, hogy a ceruzát egy keresztény kezén keresztül, mégis Isten fogja.
Léphaft Pál felismerte, hogy a tálentum nem csupán isteni kegy, hanem sokkal inkább kötelesség és felelősség, amelynek lényege abban áll, hogy mit adunk vissza a közösségnek. Kodállyal élve rámutatott, hogy a magyarok nem engedhetik meg maguknak a műveletlenség luxusát, hiszen képviselniük kell a kultúrát, amelyhez tartoznak. Mindez talán még jobban igaz a külhoni magyarságra, amelynek az elmúlt száz esztendőben más és más idegen hatalom fennhatósága alatt kellett megélnie identitását, de még inkább megküzdenie azért, hogy megtarthassa azt. A többségi államok népei – főként vezetői – pedig mind sajátos módon viszonyultak a kisebbséghez – sokszor kirekesztéssel, elnyomással, több ízben véres terrorral, amelynek csupán a mértéke változott. A határainkon túl rekedt magyarok pedig kénytelenek voltak megtanulni alkalmazkodni, eltérő léthelyzetekben specifikus válaszokat kellett adniuk.
A szerb közeget az erő felmutatása jellemzi, így a benne élő délvidéki magyarság ellenállóbbá vált – mutat rá – igazi, karikaturistához méltó látásmóddal – a kisebbségi lét pozitív hozadékára Léphaft Pál. A ki nem hevert, ki nem beszélt trauma azonban évtizedeken – ahogy a titoi diktatúra mutatja –, de akár – mint Trianon esetében – száz éven keresztül is nyomasztja az azt elszenvedő közösséget. A fájdalom pedig mindaddig tart, amíg a sebeket ki nem mossuk.
A határon túli magyarság kapaszkodója, Léphaft Pál szerint a tudás és a remény. Újvidék lakosságának ma csupán 8%-a magyar, nekik talán még nagyobb a felelősségük a magyar kultúra továbbörökítésében, a gyermekeknek való átadásában.
„Mi mindannyian ott állunk és tartjuk a Szent Koronánkat. És ha ezzel tisztában vagyunk, akkor tiszteljük honfitársainkat, nemzettársainkat, tiszteljük az édesanyánkat, a gyermekeket. Ki kell harcolnunk, hogy legyen egyfajta szabadságunk, és azon a szabadságon belül kell megmutatnunk a fegyelmünket. Így tudjuk megtartani a családot, és így tudjuk megtartani a nemzetet. A rend nélküli szabadság anarchiához vezet, az pedig azoknak kedvez, akik szeretnék szétverni a családot, valamint az olyan államformációkat, nemzeteket, amelyek a keresztény értékekre hivatkoznak.”
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
*Zseni Annamária – Jelenczki István: ÖN-TÉR-KÉP, A magyar nemzet lelkiállapota. Budapest, Angelus Bt. Kiadó, 2017.
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Legutóbbi hozzászólások