1988-ban, harmincegy éve jöttem e világra. Születésem előtt öt nappal alakult meg a Bonanza Banzai elnevezésű kultuszzenekar. Nagy rajongójuk, a nálam tizennégy évvel idősebb bátyám révén, elég korán megismerkedtem Ákos zenéjével, mondhatni az anyatejjel szívtam magamba… Mire öntudatra ébredtem, dalai már természetes részét képezték életemnek, és ez három évtized alatt sem változott.
Ahogy már korábban is megírtam, gyermekként miatta kértem magnókazettát születésnapomra, kiskamaszként fogalmam sem volt, melyik külföldi – azóta rég elfeledett – fiúbanda énekesébe kell éppen szerelmesnek lenni, és nem a szőke hercegről álmodtam, hanem arról, aki lovászfiúm lenne. Tinédzser koromban zenéje segített begyógyítani a szívemen esett sebeket, felnőttként pedig nem csak kimagasló művészetéért és tehetségéért, de emberségéért és világszemléletéért is tisztelem.
Valószínűleg nem vagyok egyedül, aki úgy érzi, élete minden helyzetéhez, korszakához, érzelmi amplitúdójához társítani tud egy Ákos nótát. Jómagam körülbelül tízéves korom óta vagyok így ezzel… Mégis meglepődtem, mikor kijött legújabb albuma, amely szinte rögtön platinalemez lett, hiszen annak gondolatisága olyan mértékben szinkron rezeg a lelkemmel, amire még én sem számítottam; tükörként mutatja meg, hol tartok éppen az életemben, melyik sziget felé hajózom a rám kiszabott idő tengerén.
„Uram, a te szemed mindent lát, a legapróbb hibát és még a legkisebb jót is. Szavam meghallod talán, mielőtt kimondanám, Nálad már kész a diagnózis. Kérlek, add, hogy ritkán bukjam el, hogy karod felemeljen a saját hibámból!”
A fenti sorok – számomra – már nem az Istent kereső, hanem az Őt megtaláló, szándékát elfogadó, akarata szerint élő ember gondolatait közvetítik. Kovács Ákosról tudjuk, hogy rendszeresen nyúl hitbéli és vallásos témához dalszövegeiben, a hivatalosan most hétvégén – dupla Aréna-koncert keretei között – bemutatott Idősziget című stúdiólemezen szereplő egynéhány szerzemény azonban – véleményem szerint – messze felülmúlja az eddigieket.
Vegyük például a Felemel című számot, amellyel Ákos két éve elhunyt édesapját idézi meg. „Apámmal intenzívebb a kapcsolatom, mint amikor élt. Most mindennap beszélünk. A dal arról szól, hogy nem kell megijedni, mert aki nincs már velünk, az bennünk tovább él…” – nyilatkozta egy korábbi interjújában.* És valóban, a Felemel a keresztény élet egyik fundamentumát, a család fontosságát mutatja fel, amelyhez nem csak az élő rokonok tartoznak, hiszen a lélek halhatatlansága hitünk egyik alaptézise.
Egyértelműen ez a dal volt a lemezbemutató koncert csúcspontja, hiszen, miközben a hozzá készült klip könnyfakasztó képkockái pörögtek a színpad mögött felállított hatalmas ledfalakon, Ákos mellett 17 éves lánya állt, és vokálozott édesapjának. Anna szerepe azonban nem merült ki ennyiben, hiszen a Tengermoraj kezdő hangjaira lépett színpadra duett-partnerként, majd az új lemez másik kiemelkedő alkotását, az Elhiszem című művet adták elő közösen, amelynek dallamát a lány szerezte.
Anna példája bizonyítja, hogy a 21. században – annak minden negatívuma ellenére – is lehet keresztény értékek mentén, erényes felnőtteket nevelni gyermekeinkből. Tegyük hozzá, hogy az ismertség és a hírnév mindezt inkább nehezíti, mint megkönnyíti. Ákos legidősebb lánya életében fontos szerepet játszik a szakralitás. „Ő kamaszos lázadásként nem Istentagadó heavy metált hallgat, hanem egy órával előbb fölkel, és Szentírást olvas és jegyzetel”** – mondja Ákos. A koncerten azt is megtudhattuk, hogy aznap 5:40-kor kelt, mert hittan faktra ment.
Szívmelengető példája ez az értékek átadásának, hiszen aki saját apjától olyan útravalót kapott, miszerint „meghívja a bajt, aki térdet sose’ hajt” vagy „a szívét sem emelheti fel, csak az, aki mást is felemel”, annak kötelessége továbbadni mindezt egy valós értékektől eltávolodott, önmagából kifordult világban, amelyben jelenleg élni kényszerülünk. Ákosnak – minden jel szerint – sikerült.
Írva vagyon, hogy „akire sokat bíztak, többet kívánnak tőle.”*** Ákos pedig harmincegyedik esztendeje évről-évre többet és többet nyújt közönségének. Gondolataival gyógyít, tanít és irányt ad, generációkon átívelő közösséget teremt, a fiatalságnak pedig alternatív utat mutat.
Én pedig csak megköszönöm, hogy „melletted mindig vár rám az idősziget…”
Korábbi írásombanmár kifejtettem, hogy Kovács Ákos az az énekes, aki képes a popkultúrát az értékközvetítés szolgálatába állítani, aki nemcsak munkásságával, de hithű keresztényként, nemzeti érzelmű magyarként életével is példát mutat mindannyiunk számára és, aki időről-időre bebizonyítja, hogy a valódi értéket, az értelmes mondanivalót, igenis be lehet csomagolni a modern világ korszerűségének köntösébe.
Advent idején, mikor Ákosról írok, aki dalszövegeiben olyan virtuóz módon használja egyedülálló magyar nyelvünket, s mindazt a jelentéstartalmat, amely az egyes szavak, kifejezések mögött rejlik, vagy amelyekkel az évszázadok, évezredek történelme felruházta, hadd éljek most egy szemantikai példával. A 2018-as dupla Aréna koncert második napját követő vasárnapon a harmadik, rózsaszín, az örömöt jelző gyertyát is meggyújtottuk a koszorún, a reggeli szentmise elején felcsendült már a Gaudete in Domino kezdetű ének is a Filippibeliekhez írt levélből, hiszen az Úr eljövetele immár nagyon közel van.
A XXI. században, mikor az év vége felé közeledve az igazi karácsonyi lelkület helyébe az ész nélküli költekezés szelleme költözött, nehéz megtalálni a békés nyugalmat, átélni az ünnep valódi jelentőségét. Hiszen a Megváltó megszületésére való várakozást a szívekben felváltotta a fényűzés…. A „fényűzés” szavunkkal, mai gondolkodásunk szerint a nagyzolást, a nagystílű, költekező életmódot fejezzük ki, amelyhez az igazi értékektől eltávolodott, modern kori ember pozitív képzeteket társít. De ha jobban megvizsgáljuk, a fény űzése nem más, mint a valódi értékek, a szeretet, az önzetlenség, a kegyelem elkergetése életünkből, mindezek feláldozása egy anyagias világ oltárán.
Ez történik manapság, nemcsak Advent szent idejében, hanem egész életünk során. A közösségi életet, az egymásra figyelést, a sokgyermekes nagycsaládok világát az elmagányosodás kora váltotta fel, amelyben a média, a piac és a reklám az úr. A most felnövő generáció számára szinte lehetetlen a helyes utat megtalálni. Ezekben az időkben mindennél nagyobb szükség van az igazi példaképekre, akik képesek a modern kori ifjúság eszköztárát igénybe véve, valódi és követendő példával járni a fiatalság előtt. Kovács Ákos kétséget kizáróan egy ilyen példakép.
Dalai nem csupán a szórakoztatás és a szépség ideája jegyében készülnek, de gondolkodásra, az igazság feltárására, a sallang levetésére ösztönöznek, s nem egyszer fogalmaznak meg éles társadalomkritikát. Nincs ez másként az idén szeptemberben megjelent ’Hazatalál’ középlemez nótáival sem, amelyek közül három is a hétvégi koncerten debütált színpadon, ahol az Ákos, Lepés Gábor és Bánfalvi Sándor trióhoz ezúttal Madarász Gábor és Kálló Péter csatlakozott.
Az ’Ellenség a kapuknál’ című szám tökéletesen önti művészi formába jelen korunk legnagyobb, s nemcsak magyar viszonylatú, de európai, sőt világméretű problémáit, mind az egyes emberre leszűkítve, mind pedig kollektív értelemben, szinte előre vetítve a nem sok jóval kecsegtető végkimenetelt, amely felé vészesen közeledünk. Az egész dalon végighúzódó feszültséget mégis némiképp megoldja az a két sor, amelyben a kilátástalannak tűnő helyzet megoldása is rejlik: „De aki a lélektől vezetve lép, annak juthat végső menedék.” S mintegy megváltás, a lemez negyedik dala felvillantja a reményt, hogy a jelenkor minden hamis kísértésével szemben az ember alapvetően jó: „Holnaptól másképp lesz, holnaptól jól döntesz…”
„Létezik- e vajon a hely, ahol élni és halni kell?” A korong névadó szerzeménye, a ’Hazatalál’ olyan axiómát fogalmaz meg, amelyre – hiszem, hogy – szüksége van a most felnőtté váló fiataloknak, akik már többnyire nem érzik a szülőföld megtartó erejét, az otthonmaradásban rejlő szépséget, a magyarsággal járó égető kötelességtudatot. Akik maguk mögött hagyva mindent, ami igazán fontos az életben, útnak erednek, de végül csak meg kell tapasztalniuk, hogy „az élet sehol se hibátlan…”
A dalhoz nemrég elkészült a klip is, amely Magyarország olyan látványos helyeit és természeti jelenségeit mutatja be, amelyek a szerző életében is fontos szerepet töltenek be. Az Aréna koncert során is lejátszott videó-anyag kis túlzással hazánk imázs-filmje is lehetne, hiszen végignézve, minden jóérzésű magyar embert büszkeség kell, hogy eltöltsön, hogy ilyen szép helyen élhet, ilyen sok természeti kincset és lenyűgöző épített örökséget tudhat magáénak hazájában.
A felnövő generáció számára a szövegen túl a képi anyag is példaként szolgálhat, hiszen mégsem a való villa aktuális celebparádéja pucérkodik káromkodva a vásznon, hanem a Szent István Bazilika monumentális belső tere tárul a szem elé. Ugyanakkor felvillan a Nemzeti Galériában őrzött két festmény is, Benczúr Gyula: Vajk megkeresztelése, valamint Berény Róbert: Csellózó nő című képe, aláhúzva a keresztény hit és a magyar művészet fontosságát, melyek kultúránk szerves részét képezik.
Azét a kultúráét, amelyhez, immár több mint negyed évszázada Kovács Ákos és munkássága is hozzátartozik. Köszönet érte!
Zana Diána
A kiemelt kép forrása: Ákos hivatalos Facebook oldala.
„Tudod, ilyen az újmódi rendszer, ebben a korban hős a gengszter. És az éjjel is nappal, az élet nagy torta habbal, de az íze savanyú, a sorsod üres és iszonyú. Itt zenék szólnak és fegyverek, itt mindenki mindig más lehet. A fiúk is lányok, az áldás is átok, de nem tűnik fel senkinek. És aki elvágja a torkodat, az lesz a hírekben az áldozat.”
Bizony ilyen időket élünk, a hagyományaink elhagyása következtében beálló értékvesztés végeláthatatlan korszaka ez, ahol a fényűzés pozitív jelentést ölt, a Mammon az úr, és a fogyasztói sorsokat egy reklámember írja. Ősi hitünket és kultúránkat feláldozzuk a neonfényű tömegtermelés oltárán, nemzetünk tradícióit elavultnak tartjuk, megfakult hiedelemvilágát már nem is ismerjük.
Nemrégiben egy néprajzkutatóval beszélgettem, aki azt nehezményezte, hogy a fiatalok már nem dalolnak. Ahogy fogalmazott, nem is az a legnagyobb baj, hogy egyetlen népdalt sem tudnak hatalmas forráskincsünkből, hanem, hogy egyáltalán nem énekelnek, melynek következtében már közösségi élményről sem beszélhetünk. Marad a kütyük gombjainak magányos nyomkodása és az elidegenedés.
A közösségi élményen túl viszont, még a magunkban való éneklés is jobb a nem éneklésnél, hiszen az fontos szerepet tölt be az egyén lélektani formálásában – fejtette ki. E korban a kultúra átörökítésének természetes közege lassan szertefoszlik, s a fogyasztói társadalmi modellhez kapcsolódó szórakoztatóipar zenei termékei, az úgynevezett popkultúra felemészt minden régit, minden hagyományosat, rásütve ezekre a korszerűtlenség bélyegét.
Azonban van még egy srác….
Egy srác, aki ezt a popkultúrát az értékközvetítés szolgálatába tudta állítani. A titok, – hogy több mint negyed évszázada töretlen a pályája – azt hiszem, ebben rejlik. A felületes, hatásvadász zeneipari tákolmányokkal ellentétben valami több, valami mélyebb, valami sokrétűbb, valami igaz bújik meg alkotómunkájának eredménye mögött. Az érték pedig minden esetben időtálló.
A lelkek mélyéig hatol, hiszen bibliai igazságok, evangéliumi igék szavai, zsoltárok sorai, ősi tudáselemek sejlenek fel a sorok között, ha odafigyel rájuk az ember. A beszédes szöveget pedig igényes zene teszi teljessé, amely időről-időre áthangszerelve, megújulva kerül a közönség elé. Mert ez a srác folyamatosan azt bizonyítja, hogy az értéket igenis be lehet csomagolni a modern világ korszerűségének köntösébe.
A magam részéről rendkívül hálás vagyok, hogy létezik még Magyarországon olyan példakép, aki képes a nagyrészt a nyugati világ bűvkörében szocializálódó fiatalság megérintésére, s nemcsak zenéjével, előadó-művészeti tevékenységével, verseivel, de hithű keresztényként, nemzeti érzelmű magyarként, életével is példát mutatni tömegek számára.
Nyilvánvaló, hogy ezek a tömegek – akik időről-időre egy nap alatt elkapkodják a jegyeket koncertjeire, s rendre ráadás esteket kell meghirdetni, hogy aztán azokra is huszonnégy óra leforgása alatt elfogyjanak a belépők – még énekelnek magukban, mégpedig Ákos nótákat énekelnek, hiszen minden alkalommal egy emberként adnak zúgó bizonyosságot hibátlan szövegtudásukról, legyen szó a ’90-es évek Bonanza slágeréről, az aktuális új album szerzeményéről vagy a legeldugottabb dalról.
Mert ez a srác, természetesen Kovács Ákos, aki miatt én gyermekkoromban magnókazettát kértem születésnapomra csillámpóniló helyett, aki miatt kiskamaszként fogalmam sem volt, melyik külföldi – azóta rég elfeledett – fiúbanda énekesébe kell éppen szerelmesnek lenni, én akkoriban nem a szőke hercegről álmodtam, hanem arról, aki lovászfiúm lenne. Aki tinédzserként zenéjével segített begyógyítani a szívemen esett sebeket, és akit felnőttként nemcsak kimagasló művészetéért és tehetségéért, de emberségéért és világszemléletéért is tisztelek.
Ákos éppen ma töltötte be ötvenedik életévét, mely alkalomból jubileumi koncerttel készült közönsége nagy örömére. Volt szerencsém ott lenni a legelső főpróbán és azt kell mondanom immár sokadjára, a Kossuth-díjas énekes ismét képes volt valami újat mutatni, miközben a régi maradt.
Ezúttal Madarász Gábor és Balásy Szabolcs egészítette ki az Ákosból, Lepés Gáborból és Bánfalvi Sándorból álló triót, amely mögött a koncert második felében a Voisingers nevű majd’ harmincfős kórus is megszólalt, zsigerekig hatoló, elképesztő hangulatot kölcsönözve az előadásnak, és óriási kontrasztot teremtve az égzengés szerű hangáradat és az előadás azon elemei között, amelyek során Ákos egyetlen akusztikus gitárral a kezében vagy csupán egy zongora kíséretében énekelt.
Az este számomra ismét bebizonyosodott, hogy Ákos alkotói munkáját a szép és az igaz szolgálata kovácsolja egységbe, amely során érték születik. Olyan érték, amely nemzeti, keresztény érzülettel, magyar nyelven íródik és minket, magyarokat szolgál. Az érték pedig minden esetben időtálló…
Mert eljön majd az idő, mikor a magyar nem hagyja magát tovább kábítani, mikor öntudatra ébred, tömegesen visszanyúl gyökereihez és megkeresi Istent. Akkor majd minden hamis illúzió a porba hull és csak az igazi érték marad. Akkor végre új lesz a törvény, a régi, az égi lesz az új törvény.
Arany János öt évvel halála előtt, 1877-ben írja a Kozmopolitaköltészet című versét, melyben a „világ-költővel” szembe helyezkedve mondja ki, hogy ő életét és költészetét hazája, s a magyar nép szolgálatára kötelezte el.
„…Ám terjessze a hatalmos
Nyelvét, honját, istenit!
Zúgó ár az, mindent elmos,
Rombol és termékenyit :
De kis fajban, amely ép e
Rombolásnak útban áll:
Költő az legyen, mi népe, –
Mert kivágyni: kész halál…”
A fenyegetettség más irányból érkezik ugyan, de a száznegyven éve írt sorok nem is lehetnének aktuálisabbak. Azonban – mint minden időben – ma is akadnak vad magyarok és szelíd hazafiak, és közülük ki-ki a maga eszközeivel veszi népét védelmébe, figyelmezteti a veszélyre vagy emlékezteti nemzeti nagyságára.
Talán nem véletlen, hogy e vallomással kezdte „Egy óra Arany Jánossal” című irodalmi estjét Kovács Ákos is a Nemzeti Színház Kaszás Attila Termében tegnap este.
Kovács Ákos tehetsége – több mint negyedévszázada töretlen énekesi karrierjén kívül – nem egyszer megmutatkozott az irodalom, a színház, az előadó-művészet világában is. Krúdy-estjei majd egy évtizedes múltra tekintenek vissza. Dalszövegei sem állnak messze a költészettől, de számos verseskötete is megjelent már. A hűség könyve verseiből Kaszás Attila közreműködésével készült hangjáték, amely számomra, azóta is megunhatatlan élmény.
A Kossuth-díjas énekes még tavaly – Arany János születésének kétszázadik évében – Adott ki hangoskönyvet, s kezdte el irodalmi sorozatát, amely során alkalmanként egy órán keresztül versmondó színészként lép színpadra, mintegy monodrámaként adva keresztmetszetet Arany munkásságáról. Visszafogott szenvedéllyel, kellő humorral és a már megszokott szuggesztivitással kelti életre a Híd-avatás, az Ágnes asszony, a Fülemile, a Tengeri hantás, A kép-mutogató, a Vörös Rébék vagy éppen A walesi bárdok strófáit.
A letisztult előadást, olykor Ákos komponálta zongora-közjátékok (Szekeres László előadásában), illetve hangfelvételről Blaskó Péter által elmondott Arany-sorok szakítják meg, egyfajta drámaiságot kölcsönözve a hangulatnak. Az előadás rendezője pedig Szigethy Gábor.
Az utolsóként elhangzó, A költő hazája című vers mintegy önvallomásként is értelmezhető az előadótól. Az elsőként felhangzó Kozmopolita költészettel pedig a magyar nemzeti elköteleződés keretébe helyezi a produkciót.
Az est kulcsmondatát – legalábbis aktualitás szempontjából – végül Blaskó Péter hangján hallhatjuk: „Egy meggyőződésem van, hogy a magyart nem lehet csak úgy spongyával letörölni a föld színéről. Ez nyugtat némileg a nemsokára bekövetkezhető válság irányában…”
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Legutóbbi hozzászólások