Az egykori tájgazdálkodás, az ártéri gazdálkodás nemhogy pusztította, de egyenesen gazdagította a teremtést, minek köszönhetően a középkori Magyarország Európa éléskamrája lehetett.
XIII-XIV. századi úti leírásokból tudjuk, hogy egyedül Norvégia vetekedett folyóink halbőségével; ott azonban mást nem is ettek, ellenben hazánk számtalan terményben bővelkedett. Mátyás király krónikásának, Galeotto Marzianonak tulajdonítják azt a mondást, mely szerint a Tiszának kétharmada víz, egyharmada pedig hal. Bertrandon de la Broquiere francia utazó az ezernégyszázas évek elején azt írja; egyetlen folyóban sem látott még annyi halat, amennyit a Tiszában. Az Alföld pedig egy mesebeli pagonyhoz hasonlított a kisgazdaságoknak köszönhetően.
A hagyományos paraszti társadalom fokozatos felszámolásával a Kárpát-medencei földi paradicsom eltűnt, és átadta a helyét a legeltető állattartásnak, a nagybirtokoknak; a rendkívüli biodiverzitást pedig végül felváltotta a monokultúrás, kizsákmányoló növénytermesztés és nagyüzemi állattartás. Ez a folyamat nem csupán fizikai, de lelki síkon is tetten érhető a magyar néplélekben.
Minderről Andrásfalvy Bertalannal beszélgettünk:
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából