„Mikor megmártózom a magyar kultúra mélységeiben, újra legényemberré válok, és érzem, hogy Tündér Ilona aranykertjében élek” – mondja Tolcsvay Béla, akinek már a portája, a vert falú parasztház is olyan, mintha népmeséink helyszínén járnánk, az énekmondó szavai nyomán pedig szinte a szemem előtt elevenedik meg az ősi magyar aranykor.
Beszélgetésünk alatt mindvégig a magyar nyelv érzékletességét használva mutat rá az összefüggésekre; miközben a Kárpát-medence népének Istenanya hitéről, az Ég igérő fáról, a népmeséink mágikus világáról, a magyar néplélek önmagával való harcáról, a szeretetről mesél és arról, hogy ami régi az a szép. Úgy véli, a magyar emberben az a különleges, hogy átlátja a teremtés folyamatát a nyersanyagtól a végtermékig. Látó emberek vagyunk – mondja -, és a teremtés nyelvét beszéljük; mikor beleegyezünk valamibe, azt mondjuk, hogy igen, ami az ige kifejeződése; az ige pedig az égi letükröződése a Földön.
Készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
Gyimesi utunk utolsó állomására, Kóstelekre tartottunk, ahová az út is nagyon kalandosnak bizonyult, ugyanis Gyimesfelsőlokról a hegyre menet, egyszer csak azt vettük észre, hogy már egy köves vízmosásban araszolgatunk felfelé egy korántsem ilyen terepre való autóval. Sűrű imák közepette, valahogy aztán mégis – legyűrve minden óriástócsát és gödröt – felértünk a hegygerincre, ahol majdnem megfeneklettünk egy utolsó akadályon, de végül sikerült leereszkednünk oda, ahol a girbegurba kis utca mellett a hegyoldalban patakok zubognak, égbenyúló fenyvesek futnak a hegyormokra, a kis tisztásokat pedig évszázados apró csángó rönkházak pettyezik, és persze az úton komótosan ballagó tehenkék mindenütt.
Megérkeztünk Vaszi Leventéékhez Kóstelekre, amely valóban ott van, ahol már azt hittem, eltévedtem, csak egy kicsit tovább.
Az alábbi kisfilmben Levente mesél arról a helyről, amely “jól el van konzerválva” a világtól, néptáncról és népzenéről, valamint arról, hogyan igyekszenek a kósteleki csángó gyermekekbe beleplántálni azt, amitől hazahúzza őket a szívük.
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
“Ha a földdel foglalkozol és megadod neki a tiszteletet, akkor megajándékoz, mindent megkapsz tőle” – mondja Heinczinger Mika, mikor beszélgetésünk elején körbetekint birtokukon. A Misztrál alapító tagja maga is úgy látja, egyre többen igyekszenek leföldelni magukat, vagyis visszatérni a természetközeli életmódhoz, mivel elveszítették a talajt a lábuk alól, bekerültek egy légüres térbe, ahol arra sodródnak, amerre fújják őket.
Mika hisz az emberekben. Wass Albert Hontalanság hitvallása című versét idézve vallja: „Hontalan vagyok, / Mert hiszek jóban, igazban, szépben. / Minden vallásban és minden népben / És Istenben, kié a diadal.” Úgy véli, a magyarságra az egész történelme során ez a magatartás volt a jellemző; együtt élt a természettel, nem zsákmányolta ki, hanem megköszönt neki mindent, amit adott. Aki ezt magáévá tudta tenni, az egy ideához csatlakozott, mindegy volt a vallása vagy a származása, magyarrá vált, és ez a mai napig így van – fejti ki, majd hozzáteszi, hogy ő maga is sváb családból származik, mégis magyarul érez, hiszen a magyarság egy vállalás; a földdel, az állatokkal, az emberekkel, békében és szeretetben.
Érdekes és megkapó a hasonlat, miszerint a magyarság olyan, mintha a Kárpát-medence lélegzése (lélekzése) volna; beszív és kifúj. Akkor jön elő ez a mondat, mikor felhozom Trianont. Mika erre azt mondja: – Voltunk már szétaprózva sokszor, most is úgy vagyunk, de mikor újra megtörténik a belégzés, összeállunk megint. Most pedig az a dolgunk, hogy teremtsünk egymás között kapcsokat; fogjunk össze, támogassuk egymást kulturálisan, hiszen a lélek-lélek közötti kötések tartják egyben a magyarságot.
Minderről több a Magyar Nemzetben megjelent írásomban olvasható IDE KATTINTVA….
Zana Diána
…de most inkább, lássuk a filmet:
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
Régi és nagy vágyam teljesült, mikor Müller Péter egy vidám, néha könnyes, de mindenképpen mély és szeretetteli beszélgetés erejéig fogadott otthonában. Tavaly tavasszal közös barátunk, dr. Darnói Tibor, a rábaközi tudók hagyatékának őrzője kérésére vettem kézbe a Vallomás a szerelemről című kötetet, amelyben Müller Péter több fejezetet is szentel a Yotengrit szellemiségének. Mivel nem szeretek egy könyvből csak részeket elolvasni, elkezdtem elölről, aminek hála olyan kapuk nyíltak meg előttem, amelyeken már tudom, hogy át kellett lépnem.
Visszatekintve látom, hogy mennyi apró részlet, mennyi ismeretség, találkozás, szituáció és tapasztalás kellett ahhoz, hogy az utamra léphessek és azon járhassak. Az egyik mérföldkövet Müller Péter munkássága jelentette számomra; a Vallomások a szerelemről után egymást követően olvastam el szinte az egész életművét, és ráébredések, felismerések sorozata indult meg lelki-szellemi szinten bennem. Mondanivalójának hátterében a világvallások és hitbéli tradíciók teljes körű ismerete, a Védák, az Upanisadok, a Bhagavad-gíta, a Tao Te-king, a héber, az arab és a keresztény gyökér-hagyományok; a kabbala és a szufi, valamint az apokrif iratok tanulmányozása áll, mégis úgy véli, a Yotengritben foglalt szellemiség az, amelyet egész életében keresett. Jómagam egyébként szintén így érzek a rábaközi hagyatékkal kapcsolatban, de erről már korábban ITT írtam.
Számos lelki dimenziót jártunk be a másfél órás beszélgetésünk alatt, amiért mindörökké hálás leszek. Megtapasztalhattam személyesen is azt az emelkedett, szeretetteljes minőséget, amely a könyvek lapjairól sugárzik. Mielőtt elbúcsúztunk volna, készítettünk egy közös képet, amely során Pétert rázta a nevetés, aztán már engem is. És ebben a közös nevetésben benne volt az egész beszélgetésünk, Müller Péter egész életművének, és az egész földi lét értelmének az esszenciája. Van egy apokrif írás, Péter apokalipszise, amelyben Jézus az önfeledt boldogságra, a felhőtlen táncra és nevetésre tanítja a tanítványokat. Ez a nevetés zsinórmérték marad számomra, ahogyan Müller Péter személye is.
Zana Diána
A videót készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
A marosvásárhelyi származású Kádár Ferencnek már az édesapja is híres operaénekes volt. Ő maga a Székely Népi Együttesben kezdte, majd a Magyar Állami Operaház énekese lett. Emellett azonban elismert kerámiaművész is, domborművei Székelyföldön és az anyaországban is megtalálhatóak. És ha még ez sem lenne elég, fafaragással is foglalkozik; kopjafákat és székelykapukat is készít, amelyek jelentése és szimbolikája még a kereszténység előtti időkbe nyúlik vissza, amikor is naptárkapuként funkcionáltak. A székelykapuk eredetéről, jelentéstartalmáról, a leghosszabb lelkiállapotról és sok másról beszélgettünk.
Készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
Zenével foglalkozó szülők gyermekeként Pál István Szalonna, a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője mondhatni beleszületett a muzsikuséletbe, kárpátaljai magyarként pedig olyan közegből érkezett, ahol – a kisebbségi lét okán – a magyarság jobban ragaszkodott hagyományaihoz, szellemi örökségéhez. Mint mondja, olyan útravalót kapott, amellyel a világ bármely pontján elboldogult, ahol zenészként megfordult.
Szerencsések vagyunk, mert a magyarság népi kultúrájában rejlő ősi, mély és rétegzett tudásanyag – még ha töredékesen is – de fennmaradt, hála a néprajzkutatóknak, népzenegyűjtőknek, akik közkinccsé tették, és különösképpen azoknak az öregeknek, akik megőrizték ezeket a motívumokat. A népi kultúra pedig manapság reneszánszát éli. Egyre nagyobb az érdeklődés a jelenlegi határokon belül és kívül egyaránt a felnőtt korosztály körében is, hiszen mindegy, hogy mikor történik meg, „aki egyszer találkozik a magyar népi kultúrával, az óhatatlanul bele is szeret, jöjjön a táncházba egy hátracsapott baseballsapkában vagy akár pávatollas kalapban” – mondja Pál István Szalonna, aki elengedhetetlennek tartja, hogy felismerjük saját értékeinket, hiszen egyedülálló történelemmel és hagyományokkal rendelkezünk itt, a Kárpát-medencében.
„A népzene az emberek ajkán alakult az évszázadok során, nem kell kitalálni, megírni, hiszen valós, élő és szerves része az önazonosság-tudatunknak. Olyan életsorsok fogalmazódnak meg benne, amelyek ismerősek lehetnek mindannyiunknak, hiszen ugyanazok voltak az alapproblémái és az ösztönei az embereknek ezer évvel ezelőtt is, mint ma, csak akkor még mással kenték a kenyeret, mert nem ismerték a Nutellát” – jegyzi meg, majd legnagyobb vágyát is elárulja. De, hogy mi az? Riportfilmünkből, sok egyéb mellett ez is kiderül!
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
„Mikor megmártózom a magyar kultúra mélységeiben, újra legényemberré válok, és érzem, hogy Tündér Ilona aranykertjében élek” – mondja Tolcsvay Béla, akinek már a portája, a vert falú parasztház is olyan, mintha népmeséink helyszínén járnánk, az énekmondó szavai nyomán pedig szinte a szemem előtt elevenedik meg az ősi magyar aranykor.
Legutóbbi hozzászólások