„Mikor megmártózom a magyar kultúra mélységeiben, újra legényemberré válok, és érzem, hogy Tündér Ilona aranykertjében élek” – mondja Tolcsvay Béla, akinek már a portája, a vert falú parasztház is olyan, mintha népmeséink helyszínén járnánk, az énekmondó szavai nyomán pedig szinte a szemem előtt elevenedik meg az ősi magyar aranykor.
Beszélgetésünk alatt mindvégig a magyar nyelv érzékletességét használva mutat rá az összefüggésekre; miközben a Kárpát-medence népének Istenanya hitéről, az Ég igérő fáról, a népmeséink mágikus világáról, a magyar néplélek önmagával való harcáról, a szeretetről mesél és arról, hogy ami régi az a szép. Úgy véli, a magyar emberben az a különleges, hogy átlátja a teremtés folyamatát a nyersanyagtól a végtermékig. Látó emberek vagyunk – mondja -, és a teremtés nyelvét beszéljük; mikor beleegyezünk valamibe, azt mondjuk, hogy igen, ami az ige kifejeződése; az ige pedig az égi letükröződése a Földön.
Készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.