Az élet múlandóságának tiszteletére

Az élet múlandóságának tiszteletére

A Novemberi Szél mindig más, mint az októberi. Napfénnyel kacérkodó társával ellentétben Ő köddel, zúzmarával jön és ökörnyálat húz maga után. Könnyed léptei suhogva kavarják fel az élettelen avart, s az őszszagú levelek, mint megannyi suttogás, röppennek tova léptei nyomán.

Így halad az elmúlás hírnöke megállíthatatlanul, üres utcákon, omladozó avarkabátjára akadt pókhálót húzva maga után. S mikor észreveszi, sírkövekre akasztja, halott lelkeket díszít fel vele így november elején, Mindenszentek ünnepe, s Halottak napja idején.

Miközben a kémények ontják magukból a késő ősz ködös illatát, mit égből teremtettek, s hamuból, a Novemberi Szél megkezdi kecses haláltáncát a temetőben az angyalok kórusának halk énekével kísérve.

Hamarosan megérkezik hűséges táncpartnere, az Alkonyat. Sötét selyemruháját finoman a kápolna csúcsára akasztja, s beborítja vele a temetőt, hogy a kíváncsiskodó világosság csupán szegélye alatt leshesse meg táncukat, s a finom szövésű anyagon keresztül csillagokat rajzoljon az égboltra.

Az Alkonyat hűvös érintéssel végigsimít a Novemberi Szél légies testén, majd halk sóhajjal oldódnak fel együtt az éjszakában. A Novemberi Szél utolsó mozdulata a pillanat örökkévalóságába merevedik, látogatásának emléke csupán a sírkövekre aggatott pókháló rezdüléseiben él tovább. Az Alkony ernyedt teste körül pedig millió apró gyertyaláng gyúl, hogy emlékeztessen az élet múlandóságára.

(Az írást az esztergomi szentgyörgymezei temető ihlette Mindenszentek estéjén.)

 

A tudomány-e a néplélek gyógyulásának eszköze?

A tudomány-e a néplélek gyógyulásának eszköze?

A legfrissebb genetikai kutatások teljes mértékben kizárták a finnugor eredetet, amely közel kétszáz éven keresztül mérgezte az elméket, ugyanakkor valószínűsítik a hun rokonságot, amely a Habsburg előtti időkben a magyarság történelmi tudatának szerves részét képezte. Ebben a közel hét évszázados töretlen hagyományban a 18. század végén következik be a változás, amikor is a Bécs által támogatott történészek valódi őstörténetünk helyébe elkezdik szisztematikusan beépíteni a finnugor ősmagyarok képét.

Persze utólagosan lehet magyarázkodni, hogy nyelvészeti szempontok alapján kellett azt érteni, de ez nem változtat a tényen, hogy a hun-magyar őstörténeti felfogással szembeni nyílt támadás eredményeképpen a Hunfalvy-féle (csak nyelvi bizonyítékokra építő) finnugor népekkel való rokonság elmélete lett az egyetlen hivatalosan elfogadott eredettörténet, amelyet a legvégsőkig igyekezett fenntartani az akadémikus kánon. 

Egyetemi éveim során szembesültem azzal a számomra megdöbbentő ténnyel, hogy krónikásaink feljegyzéseit nem fogadhatom el elsődleges forrásnak szakdolgozataim hivatkozásai között. Azóta persze számtalanszor találkoztam az elhallgatás ezen válfajával nemzetünk múltja tekintetében, de akkor nagyon megdöbbentett a feltételezés, miszerint inkább kell hinni az új vagy modern kori elképzeléseknek, mint a kortársaknak vagy éppen egy-két száz év távlatában lejegyzett információk hitelességének.

Muszáj volt hitelteleníteni a krónikásokat, hiszen homlokegyenest ellentmondanak a Habsburg, később a kommunista hatalom által kommunikálni kívánt narratívának. Anonymus, Kézai Simon és Kálti Márk korában a magyarokat még a szkítáktól, illetve a hunoktól származtatták. Nemcsak a magyar, de az európai historikusok, mint például az ókori, illetve késő antik szerzők közül Josephus Flavius és Jordanes, a középkori krónikások közül pedig többek között Freisingi Ottó, Spalatói Tamás, valamint Regino prümi apát a szkítákkal kapcsolja össze népünket.

A tudományos álláspont azonban a 18. század végétől kezdve ellentétes a krónikák tanúságtételeivel.  Már korábban felmerült bennem a kérdés, hogy a származásunkkal foglalkozó tudományágak mai állása szerint – minden, a kutatásokat befolyásoló tényezőt és irányultságot figyelembe véve –mennyiben kaphatunk teljes, illetve biztos képet arról, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk. Az egészséges, vagy mondjuk úgy, ép néplélek szempontjából minek van nagyobb jelentősége? Annak, hogy miben hiszünk vagy annak, hogy miről győződtünk meg tudományosan?

Véleményem szerint a néplélek szerves részét kell képeznie egy kollektív elképzelésnek arról, honnan származunk és kik voltak az őseink. Ez a tudás korábban megrendíthetetlen volt, és a nemzet tudatalattiában lakozott. A legendák, az eredetmítoszok elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy egy nemzet önazonosságtudata a helyén legyen.

A magyar nép korábban nem kérdőjelezte meg Nimródot, mint a nép ősatyját, Hunort és Magort, akiktől a hunok, a magyarok származnak. Mindennek tudományos bizonyítását azelőtt soha nem éreztük szükségesnek. Kicsit olyan ez, mint az Istenhit. A „hit” szó nem fedi a valóságot, hiszen aki hisz valamiben, az elhisz valamit, amit talán nem is tapasztal. Az igaz hívő azonban tud. Nincs szüksége bizonyítékra, mert biztos tudással rendelkezik.  

Talleyrand – mikor Napóleon megkérdezte tőle, mit kezdjen a magyarokkal – azt mondta: „Vedd el e nép múltját, és azt teszel velük, amit akarsz!” Ez a gyakorlat, azóta is nagyon jól működik a magyarsággal szemben. Vajon van-e esély arra, hogy az elmúlt évszázadok éppen aktuális hatalmainak nemzettudat-romboló tevékenysége által okozott károkból valaha is kigyógyuljunk? Visszatérhetünk-e abba az állapotba, amikor még egészséges önképpel rendelkeztünk?

A „Kárpát-haza Őrei” videóriport-sorozatunk forgatásai okán egyre több olyan, identitásukban rendíthetetlen, rendkívüli és közösségépítő, munkásságukkal a magyar nemzet jövőjét előrelendítő hazafival ismerkedem meg Kárpát-medence szerte, akik mind egy-egy világító lámpás szerepét töltik be a magyar nemzet tudatára borított sötétben. Még ha nem is vagyunk birtokában a teljes megoldásnak, úgy vélem, az ő értékes gondolataik, ehhez a recepthez szolgálnak hozzávalóval. A mi feladatunk pedig, hogy meghalljuk, amit mondanak és megértsük az üzenetet!

 

Az emlékezés lángja

Az emlékezés lángja

Jómagam abban az isteni kegyben részesültem, hogy nem kellett személyesen megtapasztalnom, milyen az, mikor az embernek meg kell tanulnia mindentől félni, mikor senki sincs biztonságban, mikor nem lehet szabadon még gondolkodni sem, mikor nincs törvény előtti egyenlőség és magántulajdon, mikor tilos a vallásgyakorlás és a hazaszeretet. Szerencsésnek tartom magam azért is, mert felmenőim tovább adták nekem a megtapasztalt borzalmakat. Hiteles forrásból és nem meghamisított történelemkönyvből ismertem meg a diktatúra embert nem kímélő, Istent nem ismerő borzalmait. Ígéretes, gazdag életek tönkretételének, elhurcolások, kínzások, gyilkosságok, éhezés, kisemmizés emlékeinek hordozója lettem. S majd ha a személyes átélők már nem lesznek, a hozzám hasonló emlékhordozók feladata lesz a fájdalommal terhes emlékek, az egyéni tragédiák továbbadása, a kollektív memória fenntartása.

A megszállott Magyarországon felnövő generáció sajnos nem feltétlenül volt tisztában nemzeti múltjának korábban a habsburgok, életük során pedig a kommunista diktatúra által cenzúrázott aspektusaival. És ez a többséggel a mai napig így van. A párt már az óvodákban elkezdte az ideológiai képzést, a gyerek azután kisdobos, majd úttörő lett, később a DISZ-be került, és a párthű szülők ivadékainak szívében az egészséges hazaszeretet csírája nem sarjadt ki. A kommunizmus Sztálint és Rákosit tömjénező, Moszkva érdekeit kiszolgáló rendszere szándékosan, erőszakosan, destruktívan nyomott el minden nemzeti értéket és hagyományt, tervszerűen eltűntetett minden a magyar kultúra emlékeit hordozó tényezőt. Megváltoztatták a magyar címert, a magyar Himnusz helyett a szovjetet vagy az internacionálét énekeltették. A magyar nemzeti ünnepeket, így március 15-ét is munkanappá nyilvánították. Nem emlékezhettünk nemzeti történelmünk nagyjaira, helyette április 4-ét, a „felszabadulás ünnepét” és november 7-ét, a bolsevik hatalomátvétel napját kellett ünnepelni.

Gyáni Gábor szakterminusa, a „történelmi amnézia” tökéletesen illik a korszak törekvéseire és eredményére. A kollektív felejtés szándékával történő átnevelés hatalmas pusztítást végzett a magyarok lelkében, amelyet a mai napig nem tudtunk kiheverni. A tervszerű pusztítás mindig a nemzeti gyökerek megsemmisítésére irányul, hiszen ezzel mérik a legnagyobb csapást az emlékezetre, ha nincs már ami előhívja egy nép kollektív emlékezetét, hontalanná válik, majd előbb-utóbb kénytelen beolvadni a hódító kultúrába. Mi, magyarok ezt a szándékot már nem egyszer éltük túl, megmaradt a nemzetünk és remélhetőleg az egészséges nemzeti öntudat is visszakerül a szívekbe. De hogy ez megtörténjen, muszáj emlékeznünk! Muszáj újra és újra, és amikor csak alkalom van rá felidéznünk azt az égbekiáltó igazságtalanságot, ami a ’45 tavaszán bevonuló Vörös Hadsereg nyomán bontakozott ki Magyarországon. Ahhoz, hogy igazán becsülni tudjuk magyarságunkat, ismernünk kell a nemzetünk ellen elkövetett legnagyobb bűnt, nevezetesen az identitásától való szisztematikus és erőszakos megfosztást.

Nem szabad elfelejtenünk az egyéni tragédiákat, hiszen a rájuk való emlékezés hozza közelebb, teszi kézzel foghatóvá mindazt a borzalmat, amit át kellett élniük, az ő történetük képez hidat a múlt és a jelen között. Nem felejthetjük el Mansfeld Pétert, a kivégzésekor alig tizennyolc éves „pesti srácot”, nem feledhetjük Mindszenty Józsefet, a karizmatikus hercegprímást, aki nemet mondott mindkét terrorista diktatúrára, akit meghurcoltak, bebörtönöztek, megkínoztak, hogy a Katolikus Egyházat a teljes behódolásra rávegyék. Nem feledhetjük a halálraítélt Vezér Ferenc pálos rendi szerzetest, Hadváry Pál ezredest, és emlékeznünk kell a nagyapákra, nagyanyákra, szülőkre és testvérekre, mindazokra a névtelen tömegekre, akik a habozás nélkül gyilkoló, rabló, kínvallató PRO, ÁVO, majd AVH kezére, majd a rettegett Andrássy út 60-ba, börtönbe, koncentrációs táborba, bitóra jutottak,  a rendszer áldozataivá váltak, miközben csak arról álmodtak, ami minden ember alapvető joga: a szabadságról. 1945 és 1956 között közel négyszáz embert végeztek ki politikai okokból és csaknem minden harmadik felnőtt ellen hatósági eljárást indítottak. Több mint harmincötezer ember ült börtönben és legalább ugyanennyi elítélt volt, akire börtönbüntetés várt.

1956 októberében a magyarság nem tűrt tovább, bebizonyította magának és a világnak, hogy a magyar nemzeti identitás nem eltörölhető, hogy a társadalom gyökeres átalakítása, a független, szabad és demokratikus Magyarország megteremtésének álma nem tűr halasztást. Aztán mégis halasztani kellett és a szabadságvágy belefulladt a „gulyáskommunizmusba”. A tervgazdálkodás rövid idő alatt teljes gazdasági csődbe vitte az országot, állandósult a hiánygazdálkodás. A nyilvánosságra hozott Központi Bizottsági Ülések jegyzőkönyveiből tudjuk, hogy Magyarország 1988-ra már nyakig úszott az adósságban, mégis felvett ugyanebben az évben 200 millió dollár hitelt a Világbanktól, majd újabb 200 millió német márkát az NSZK-tól és 100 millió amerikai dollárt Washingtontól. Az adósság óriási méreteket öltött, a külvilág felé azonban hamis adatokat szolgáltatott a vezetőség, nehogy elriassza a külföldi hitelezőket. Végül már Tajvanig kellett újabb kölcsönért menni, sertést pedig Kínából importáltunk. Aztán 1989 június 16-án egy huszonhat éves fiatalember harminchárom év után nyíltan kimondta egy egész nemzet titkon dédelgetett álmát, s követelte a szovjet csapatok kivonását az országból. Ez a fiatalember egy rémséges korszak lezárásának emblematikus alakja és a nemzeti értékek újbóli felfedezésén alapuló új korszak megteremtője.

A mi feladatunk pedig, hogy minduntalan felszítsuk a forradalom parazsát lelkünkben. Fel kell elevenítenünk a tragikus sorseseményeket, fel kell tárnunk az egyéni tragédiákat! És ami a legfontosabb, minden tudásunkkal azon kell lennünk, hogy gyermekeink, unokáink is megismerjék 1956-ot úgy, ahogy az valójában volt. Mert az, hogy nem hagyjuk kihunyni az emlékezés lángját, a legkevesebb, amivel viszonozhatjuk az értünk tett áldozatot.

 

Dr. Papp Lajos: A legfontosabb Krisztusi üzenet számunkra a szeretet parancsa

Dr. Papp Lajos: A legfontosabb Krisztusi üzenet számunkra a szeretet parancsa

A test, a lélek és a szellem egyensúlya határozza meg az egészséges életet – vallja Dr. Papp Lajos professzor, aki immár tíz éve nem operál, hiszen sem szakmailag, sem erkölcsileg nem volt képes tolerálni azt, ami az egészségügy terén zajlik, hanem a Kárpát-medencét és a világot járva próbál megoldást nyújtani e hármasságot illetően, nemcsak az egyes ember, de az egész nemzet tekintetében.

Alapító tagja a Professzorok a Hazáért elnevezésű társulásnak, amely szolgálatra hívja az értelmiség nemzetben gondolkodó tagjait. A szellemi műhely célja, hogy a távoli tudományterületeken működő értelmiséget összefogja, hogy közösen találják meg korunk erkölcsi és gazdasági ingoványából a kivezető utakat, lelki hídként működve az ország politikailag polarizált pólusai között. Különös hangsúlyt kívánnak adni a nemzeti öntudat gyógyulását és a népességnövekedés beindulását felgyorsító szellemi-lelki ismereteknek.

A Professzorok a Hazáért társulás szervezte azt a Sarokpontok elnevezésű konferenciát, amelyen meghívott előadóként beszélt Böjte Csaba ferences szerzetes, majd több kiválóság között Prof. Dr. Papp Lajos is felszólalt, s szokásához híven nemcsak az egyént, de a nemzetet sújtó betegségekre is felhívta a figyelmet. Ezek a problémák többnyire a hamis illúziókeltésből fakadnak, amely a médián, a közösségi hálón keresztül ömlik mindannyiunkra. A professzor úr szerint végzetes lehet, ha elhisszük a hazugságokat, amelyekkel nap, mint nap találkozunk, hiszen amit mondunk, amit hiszünk, azt az agy végrehajtja.

Sokszor beszél arról, hogy a magas koleszterinszint veszélye tulajdonképpen a koleszterincsökkentő gyógyszerekben rejlik, azt azonban még nem hallottam, hogy vízmérgezésben is meg lehet halni. Ki gondolná, hogy a víz is ártalmassá válhat a szervezet számára, mikor manapság lépten-nyomon azt sulykolják belénk, hogy akár naponta négy-öt liter vizet is meg kell inni, hiszen az ember testtömegének több mint fele víz, jót tesz a bőrnek, fiatalít, stb. Ismerjük a fámát. Erre jön Papp Lajos, aki mond valamit, ami a laikus számára is teljesen világos, ha logikusan végiggondolja. Az egészséges táplálkozási narratíva szerint sok vizet kell inni és minél jobban hanyagolni a sót, ugyanakkor a sok víz kimossa azt a sót, amelyre a szervezetnek szüksége van, s ha ezt még csak nem is pótoljuk, az akár halálhoz is vezethet, ugyanis éppen a NaCl tartalom az, amely a sejtekben tarja a vizet.

Úgyhogy a szombati előadás óta nem töltöm meg óránként a poharam, mondván, hogy minél több vizet kell innom. De akkor mi a normális mennyiség? A professzortól erre a kérdésre is végtelenül egyszerű, ugyanakkor teljesen magától értetődő választ kapunk. Ahogy mondta, a Jóisten megáldott minket a szomjúság érzés képességével, tehát akkor kell innunk, amikor szomjasak vagyunk.

„Amit eszel, azzá leszel” – mondta már az ókorban Hippokratész és mondják ma is az egészséges táplálkozás hívei, csak abban nincs egyetértés, hogy mit jelent egészségesen táplálkozni. Ma az élelmiszeripar huszonhétezer-féle vegyszert alkalmaz. Ami nem házi készítésű termék, azzal minden bizonnyal valami oda nem valót is viszünk szervezetünkbe. A viszonylag olcsó áruk, a multinacionális cégek termékei pedig olyan adalékanyagokat tartalmaznak, hogy ha tudatában lennénk, mi mindent viszünk a szervezetünkbe általuk, inkább éhen halnánk.

Nemrég Kassai Lajos előadását hallgattam, aki az élelmiszeripar visszásságaival kapcsolatban egy nagyon igaz, egyben szomorú megállapítást tett, amely azóta is a fülemben cseng. Eszerint az emberiség a technikai fejlődés során a morált feláldozta a hatalom és a pénz oltárán. A haszon megelőzi az erkölcsöt a termelés fontossági sorrendjében, amely folyamat előbb-utóbb végzetessé fog válni. Papp Lajos szerint a természet rendjét nem szabad felborítani, mégis ez történik.

A természet rendjébe illeszkednünk kell, hiszen az nem más, mint Isten rendje. Az isteni rend veleje pedig a szeretet parancsa. Az ember elfelejtett szeretni, nem szereti a természetet, ezért kizsigereli azt, nem szereti embertársait, ezért áttapos rajtuk, mindezek következtében magát sem képes szeretni. A professzor úrral folytatott korábbi beszélgetésem alkalmával, rámutatott, hogy „vissza kell térnünk őseink tulajdonságaihoz, hiszen a magyar ember attól az, ami, hogy nem gyűlölködik, nem pusztít, nem gyilkol, hanem szeret.”

A magyar nép a Kárpát-medencében soha nem uralkodott, hanem tanította a többi népet és a feladatunk továbbra is, hogy segítsük a románnak, szlováknak, szerbnek, horvátnak – mondta nekem akkor a professzor. A konferencián szóvá tette, hogy a családi és munkahelyi stressz után a harmadik negatívum maga a nemzet stressze, ettől azonban megszabadulhatunk, ha visszatérünk Istenhez és valós történelmünkhöz. Csak egyféleképpen maradhatunk meg, ha abbahagyjuk a háborúskodást és a Kárpát-medencei népekkel szeretettel fordulunk egymás felé – mondja.

A legfontosabb Krisztusi üzenet számunkra a szeretet parancsa. János evangélista életének utolsó tíz évében csak két szót mondott: szeressétek egymást.

 

Büszkén meghalni a hazáért…

Büszkén meghalni a hazáért…

Baló Béni református lelkész visszaemlékezése Kacziány Géza lejegyzésében


Egy hadbíró a várból átment a városba, s a minorita rendfőnököt kereste föl, tőle tíz felszentelt lelkész kirendelését követelvén a várba, halálraítéltek előkészítésére. Azonban a főnök csak négyet adhatott, mert rendtagjai közül többen betegen feküdtek, mások pedig a kolerajárvány áldozatai körül forgolódtak. E négy pap Bardócz Sándor, Pléva Balázs, Sujánszky Euszták és Vinkler Brúnó volt, kikhez még a szintén kirendelt Baló Béni református lelkész és Szombati Balázs görögkeleti lelkész s a várkáplán, Marchot Eduard járultak. Sietve öltöztek föl és mentek be a várba, hol őket a tizenhárom elítélt szobáiba vezették. Most tudták csak meg, mily szörnyű dolog készül, s mélyen megrendülve alig bírták hivatásukat elvégezni a mély megindultságtól és honfiúi haragtól.

A tábornokok mély megilletődéssel fogadták vigasztalóikat, kik, miután a rájuk bízottakkal egyelőre végeztek, mind átmentek a hősök virága, Damjanich meglátogatására. Legtöbben a foglyok közül Kossuth felől tudakozódtak, miután a külvilágtól el levén zárva a fegyverletétel óta biztos híreket sem hallhattak felőle. Még nem tudták, hogy Komárom föladta magát, s hogy nincs magyar sereg többé…

Délután öt óráig voltak a papok a halálra szánt áldozatoknál, ekkor azon ígérettel távoztak, hogy még az éjjel visszatérnek. Howiger várparancsnokhoz mentek írásbeli engedélyért, hogy szabadon bejöhessenek.

– Na, hogy vannak pácienseik? – kérdezte az ostoba tábornok durva gőggel, s annyira tetszett neki az otromba vicc, hogy kétszer is megismételte, hozzátevén, hogy még csak egyszer kell velük bajlódniok. A papok szíve görcsösen szorult össze a gondolatra, hogy a legnagyobb hősök ily véget érnek, de elfojták haragjukat, és távoztak.

Az áldozatok asztalkáira a profosz berakott két-két gyertyát és egy feszületet: tizenhárom siralomház volt az október 6-ára virradó éjjel a várban, és hány siralomház a váron kívül, a be nem bocsátott hitvesek, gyermekek, testvérek elsötétült lelkében! Damjanichné, Láhnerné és Vécseyné kivételképp meglátogathatta férjét, s most tudta meg a három asszony a szörnyű valót. Széttépett szívvel váltak meg soha viszont nem látandó férjeiktől, s az erős lelkű nők összetörtek a szörnyű csapás alatt.

Az éj az utolsó intézkedésekben telt el, mindegyik áldozat hátramaradottjai felől rendelkezett, búcsúleveleket írt, melyeket csak a vadak olvashatnak el könnyek nélkül. Damjanich ezenkívül gyönyörű imát írt felesége vigasztalására, mely a nemzet özvegyének ma is mindennapi imádsága. Ez iratok ma már ezernyi másolatban forognak közkézen, s az olvasó a biztos, szilárd sorokból a rettenthetlen lelkekre következtethet, kik előtt a haláltól való félelem ismeretlen érzés volt. Lázár Vilmos levele az ő angyali nejéhez, báró Reviczky Máriához, Leiningené imádott Elizéhez, Vécseyé az ő Linójához s Damjanich imája mind méltó volna arra, hogy az iskolás gyermekek tankönyvébe helyeztetvén a forró hazaszeretet és nagy jellemet abból tanulják meg a gyermekek, s valamikor bizonyára eljön az idő, midőn a mostani óvatos nemzedék helyére bátrabb lépvén, az iskolákban a magyar történelmi és irodalmi oktatás központjává a magyar szabadságharcokat teszik.

Éjfél után két óra tájt tértek vissza a lelkészek ismét a halálraítéltekhez, kik igen megörültek nekik. Most már nem sok idő volt, hiszen az első kivégzéseknek már reggel fél hatkor kellett megtörténniök, s akkorra Istennel és emberekkel le kellett számolniok. Vallásos áhítattal gyóntak meg a katolikusok, sőt a görögkeleti Damjanich is, ki a rác papot elutasítá, és heves szavakkal hányta szemére, hogy nemzete annyit vétkezett a magyarság ellen, Sujánszky Euszták minoritának gyónt meg, és előtte az utolsó órában áttért a római katolikus vallásra. Legnyugodtabb, sőt teljesen vidám volt a református Dessewffy Arisztid, kit Baló Béni lelkész keltett föl álmából. „Tiszta lelkiismeretem van, s az hagyott aludni” mondta a papnak derülten, s azzal felöltözött, hatalmas szőke bajuszát huszárosan kipödörte, mintha csak ünnepélyre menne. Az öreg Aulich Horatiust olvasgatta a két gyertya fényénél, Török Ignác pedig Vauban munkáját a várerődítésről, melynek ő oly mestere volt. Láhner este, mikor neje eltávozott tőle, elővette fuvoláját s Lammermoori Lucia híres hattyúdalát játszotta el rajta búcsúzóul. A többi kivégzendő családjával foglalkozott, Nagysándort kivéve (ki nőtlen ember volt, de kinek szép arája megtébolyodott* a nagy csapástól); Damjanich még a kivégzésükre Grácból hozatott hóhért is magához hívatta, s megkérte, hogy törött lábára legyen tekintettel, és kevés kínzással ölje meg. Bott Ferenc, a hóhér, nagy buzgalommal válaszolta:

– Excellenciád meg lesz velem elégedve.

– Maga tökfilkó! – tréfált vele Damjanich. – Hogy lennék én megelégedve azzal, hogy felakaszt.

Az idő rohamos gyorsasággal telt, s a katonai ébresztő elharsogásakor mindenik áldozat teljesen készen volt utolsó útjára. Howiger tábornoktól Tichy őrnagy, a 25. számú, Wocher tábornok nevét viselő gyalogezred zászlóaljparancsnoka kérte ki azt a kitüntetést, hogy a kivégzéseket ő vezethesse. Együtt szolgált Damjanichcsal, és a nagy hős halálkínjaiban akart gyönyörködni. Az egész kivégzés alatt tényleg a legembertelenebbül viselte magát, s egy hang sem igaz azon mesékből, mit az aradi vértanúkról szóló művek terjesztenek, hogy Tichy mélyen meg lett volna hatva a kivégzések alatt. Brutális és kegyetlen volt, ezért soron kívül lépett elő alezredessé, de már 1851-ben mint ezredest nyugdíjazták. Hóhérkodásának nem sokáig örülhetett.

Reggel fél hat órakor Urticka főporkoláb két más porkoláb kíséretében megjelent Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Lázár Vilmos és Schweidel József szobájában, s őket az udvarra kivezette, hol már a zászlóalj díszben ott állott. Az egész várőrség talpon és fegyverben volt, a falakra felvont ágyúk mellé égő kanóccal állottak ki a tüzérek. A nyomorult osztrákok féltek Arad város polgárságától – ezért volt e szörnyű előkészület.

A négy vezér némán szorított kezet egymással, s a szomorú menet a leeresztett várhídon a sáncok felé megkezdődött. Baló, Bardócz, Marchot és Vinkler lelkészek egy-egy elítélt mellett haladtak. Dessewffy mély megvetéssel beszélt hangosan a „németekről”, a többi hallgatott. A vár VI. számú kapuja melletti sáncba megérkezvén a vértanúk mellett haladó nyolc-nyolc katona szembeállt velük, kikről a láncot levették, de kezeiket kötéllel összekötötték. Az áldozatok még utolsó kéréseiket intézték lelkészeikhez, s azalatt Kiss Ernő kivételével a többinek bekötötték a szemét. Ezek fél térdre ereszkedtek, mialatt három-három katona közvetlen előttük célba vette őket. Tichy suhintott kardjával, és Dessewffy, Lázár és Schweidel három-három golyó által eltalálva holtan terült el a földön. Kiss Ernő+nek csak vállait érte a golyó, ő fél térdre bukott; erre Tichy intésére odarohant egy gránátos, és a tábornok fülébe lőtt. A negyedik áldozat is elesett; a XIX. század legnagyobb gonosztettének egy része befejeztetett. Bardócz minorita kivette Schweidel kezéből a vérével befecskendezett kis ezüstfeszületet, hogy a tábornok fiának adja át, ki honvéd százados volt atyja ezredében, és szintén az aradi vár foglya, a négy holttest ott maradt a sáncban, a katonaság és a papok visszatértek a várudvarra, hogy most már a hóhérral szaporodva végezze be az osztrákok bosszúszomja a vértett másik részét. A négy halottat aztán este ásták el a vársáncban, honnan még azon éjjel elvitték Kiss Ernő holttestét, egy év múlva Dessewffyét is, de Lázár és Schweidel ott alussza örök álmát a kivégzés helyén jelenleg is.

Midőn a lövések eldördültek, a bitófára ítélt kilenc áldozat tisztában volt vele, hogy a hírlelt megkegyelmezésnek vége, s most már alig egy órájuk van még az életből. A visszaérkező Tichy őrnagy hamar elővezettette a tábornokokat. Először érkezett le az udvarra Nagysándor, ki aztán valamennyi bajtársát szeretettel üdvözölte. Utoljára érkezett Damjanich, kinek törött lábán még a súlyos láncot is kellett cipelnie, s csak mások segélyével bírt lejönni az emeletről. Számára egy ronda szemeteskocsit rendelt ki Howiger tábornok, s arra is sintérlegények által akarta fölsegíttetni, de Damjanich Bott hóhért kérte meg, hogy segítse föl, s azután megindult a világ leggyászosabb menete ki a várkapun a zsigmondházi mezőre, az újaradi országúton.

A tábornokok fekete atillát viseltek az egy Leiningen+ kivételével, kinek meghagyták honvéd tábornoki ruháját, s abban is végezték ki. Damjanich mellett ült egyházi díszben Szombati görögkeleti lelkész, szemközt vele piros és aranypaszománttal díszített ruhában a hóhér. Az áldozatok hát sorjában mentek lelkészeikkel, köröttük a katonaság, hadbírák, porkolábok. Mind a kilencnek keze-lába meg volt láncolva, a láncon súlyos lakat.

Az egyik fordulónál megpillantották az egy sorjában fölállított kilenc gerendát, melyeket egy épülőfélben levő házból vettek el. Vécsey megdöbbenve nézte az alacsony cölöpöket, s megjegyzést tett rájuk. Nemsokára odaértek, s a katonaság négyszögben vette körül a bitókat. Az országúton levő szárazhíd alatt dolgozó néhány ács erre közelebb ment a jelenethez, és végignézte azt. A hely körül óriási kört vontak a dragonyosok, hogy nép ne juthasson a közelbe.

Tichy+ őrnagy előrendelte Zimmer hadbírót, s még egyszer felolvastatta vele az ítéletet. Aulich tiltakozott az ítéletben foglalt hazugságok ellen. Urticka porkoláb előlépett, és a szokásos módon háromszor kegyelmet kért az elítélteknek. Tichy sztereotip válasza ez volt mindannyiszor:

– Istennél a kegyelem!

Most a porkoláb Poeltenberghez lépett, tisztelgett előtte:

– Kérem, kapitány úr! (Ez volt Poeltenberg+ rangja a császári seregben.)

Kulcsával megoldá a lakatot, a lánc lehullott. Poeltenberg egy pillanatnyi haladékot kért, odalépett bajtársaihoz, és sorba csókolta őket. Aztán a bitófa alá lépett, fölállott a zsámolyra. A hóhér a kötelet a nyakára teszi s a vasszögre ráhurkolja. Egyik pribék kikapja a zsámolyt Poeltenberg alul, a másik kettő teljes erővel húzza lefelé két karját, és rákapaszkodik, hogy kinyújtsák a felakasztott testet. A hóhér erőlködik, hogy az áldozat nyakát kitörje, azonban Poeltenbergnek igen izmos bikanyaka volt, s a hóhér sokáig vesződött vele, míg végre célt ért. A vértanú haláltusája hosszú és szörnyű volt, s Tichy őrnagy kárörömmel nézte az első akasztást. Végre „elvégeztetett!”, a hóhér szalutált az őrnagynak.

A porkoláb az öreg Török tábornok elé lépett:

– Kérem, alezredes úr!

Megoldja láncát, aközben Török fejéről lehull parókája, mely kopasz fejét födte. A hideg őszi levegőtől az agg katona sírógörcsöt kapott.

– Nem szégyelli magát – kiáltott rá Tichy a lóról –, sírni, mint egy gyerek!

Török kiegyenesedett, befödve fejét. – Szégyellje magát ön, hóhérlegény!

S ezzel büszkén ment a bitó alá, miután bajtársait előbb sorban megcsókolta. Amint a kötelet nyakára tették, szívszélhűdés érte, s mint halottat kötötték föl.

Harmadik áldozat Láhner volt, ki nagy léleknyugalommal halt meg.

Knezić Károly eddig folyton imádkozott magában. Ő volt az egyetlen, ki szemüveget viselt, s ez leesett szeméről, mikor a porkoláb őt (a reglement rendelkezése szerint) odataszította a hóhérlegényekhez. Knezić utánahajolt, hogy fölvegye.

– Hagyja ott! – rivallt rá Tichy őrnagy. – Lát maga az akasztófán úgyis.

Knezić megvetőleg nézett rá, s fellépett a zsámolyra. Pár perc múlva ő is az örök bíró előtt állott.

– Kérem, kapitány úr! – szólt most Urticka porkoláb Nagysándor József+hez, ki erre eldobta szivarját.

– Hodie mihi, cras tibi! (Ma nekem, holnap neked!) – mondá a legvitézebb huszár, midőn föllépett, s „Éljen a haza!” kiáltással lehelte ki lelkét.

A porkoláb a sorrendet megnézvén a cédulán, a tábornoki ruhában levő Leiningen elé lépett.

– Kérem, gróf Leiningen tábornok úr! – mondá udvariasan.

– Mit, gróf Leiningen tábornok úr? – kiáltott Tichy dühösen. – Leiningen+ százados, semmi más.

A szép fiatal hős engedélyt kért Tichytől, hogy a katonákhoz szólhasson.

– Beszéljen, de csak röviden – szólt Tichy. Leiningen+ erre elmondotta, hogy őt kegyetlenkedéssel vádolják Buda ostrománál, hogy osztrák foglyokat öletett volna meg…

Damjanich a szekérről közbekiáltott, és kezével leintette:

– Beszélhetsz ezeknek! Hadd abba, Károly! Leiningen azonban e vád ellen tiltakozott, s ezt rágalomnak mondta. Tichy őrnagy a dobosoknak intett, s azok belevágtak dobjukba. A hóhér fölkapta Leiningent a bitóra, s a pribékek belekapaszkodtak. A magas termetű hős lába leért a földre, a hóhérlegények erőlködtek, a mester csavargatta az áldozat nyakát jobbra-balra, míg végre nagy tusakodás után sikerült őt megfojtani. A lelkészek elfödték arcukat, és térdre borultak imádkozva.

Damjanich e kínzás láttára odaszólt Tichyhez:

– Mire való ez a kínzás, miért nem lőttök agyon minket?

– Mert így kell lenni – válaszolt az osztrák tiszt.

– No, te is sokra vitted – szólt Damjanich megvetéssel Tichyhez, kivel egykor egy ezredben szolgált. – Hóhérlegény lett belőled.

Tichy mérgesen csapott lovára, és közelebb lovagolt a bitókhoz.

– Gyorsabban végezzen! – kiáltott rá a hóhérra.

A hóhér mentegetőzött: ekkorra már Aulich lépett a hetedik akasztófa alá. Az öreg katonával gyorsabban végzett a bakó.

Urticka most Damjanichhoz közeledett:

– Kérem, százados úr!

Damjanich megvetőleg nézett rá.

– Azt gondoltam, én leszek az utolsó, mert a csatában mindig első voltam.

Nehezen szállott le a szekérről a lelkészek támogatásával. Vécsey eddig nyugodtan nézte végig a többiek oly kínos halálát, de most odasietett Damjanichhoz, és többször megcsókolta, amíg a porkoláb a láncokat szedte le a hősök virágáról. A pribékek megragadták őt.

– Hohó, lassabban! – szólt Damjanich. – Nálam nélkül úgysem mentek semmire.

A bitó alá állván fölsegítették a zsámolyra. Egy fejjel volt magasabb a bitófánál. A hóhér zavarban volt, s utasításokat adott legényeinek, hogy a hős lábait hogy kapják föl majd, midőn a test zuhan a zsámolyról.

– Vigyázzon a szakállamra – mondá Damjanich –, arra kényes voltam mindig.

A hóhér kíméletesen köté meg a hurkot a hatalmas, izmos nyakon. Egy intésére a pribékek kikapták a zsámolyt Damjanich+ alul.

– Szegény Emíliám! Éljen a haza! – kiáltó a hős, kinek törött lábát térdben akarták hajlítani a pribékek, míg fönn a mester kínlódott a szilárd nyakcsigolyával. A vértanú iszonyúan szenvedhetett e pár perc alatt, mert teste hol összerándult, hol meg kiegyenesedett. Tichy őrnagy kigyönyörködhette magát Damjanich+ kínjaiban: a hatalmas lélek nehezen hagyta el a hatalmas testet.

Gróf Vécsey Károly e látványon egészen megzavarodott, s mikor a porkoláb eléje lépett, és láncait leoldá, körülfordult, keresve, kit csókoljon meg búcsúzóul, mint ahogy őt sorba csókolták azóta már kivégzett társai. Majd hirtelen odalépett Damjanichhoz, s annak mindkét lelógó kezét többször megcsókolta. Azután felállott a zsámolyra, s hosszú haláltusa után kimúlt ő is. A hóhér fülét Vécsey mellére tette, s hallgatózott: a halál konstatálása után még teljes egy percig működött a vért hajtó szív, növelve a kivégzett kínjait.

Ez a kivégzés rövid, de történetileg hű leírása. Minden más szépítgetés, különösen Tichy őrnagy szerepének emberies vonásokkal feltüntetése hazug leplezgetése a gyilkosság brutális voltának. Hogy a kivégzés annyi kínzással járt, arról a hóhér nem tehetett, ő maga kicsinyellette és gyöngéllette a bitófákat, és másokat akart, de Tichy semmi halasztást nem tűrt, mert őt meg Howiger tábornok szorította. Baló Béni református lelkész, keresztatyám, többször beszélte el házunknál így e rémes esemény lefolyását.

mek.oszk.hu

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás