A csíki motívumokkal díszített székelykapun belépve legalább egy évszázaddal vissza is utazom az időben. Egészen pontosan 1883-ba, hiszen ekkori az a hagyományos székely gerendaház, amelyet Csomortáni Gál László és felesége saját kezűleg építettek újra az örökölt telkükön. Ebben laknak már több mint tíz esztendeje, és ide született három gyermekük is; a Rózsa nevű leányka egész pontosan ide, ebbe a házba. Szőkén, göndören és mosolygósan mutatja meg a helyet, ahol a világra szentült. Az otthonszülés azonban nem az egyetlen momentum, amelyben Csomortáni Gálék az őseinket követik. Ahogy a családfő fogalmaz – miután magára kanyarítja a felesége által nemezből készített lajbiját –, ugyanazt a légkört kívánta megteremteni, amelyet a régiek élhettek ebben a házban.
A falak és a kemence tapasztott, a bútorok régiek és festett fából vannak, nincs villanyáram sem. Mint mondja, a gyertyafény romantikája elsőként gyermekkorában érintette meg, hiszen a diktatúra alatt volt olyan időszak, hogy sokáig áram nélkül maradtak. Arany János Családi körét emlegeti, szerinte egy család úgy egészséges, ha együtt vannak; összehúzódnak egy kis helyre esténként „kiki nyúgalomba”, szeretetben, boldogságban, egységben. Volt olyan is, hogy szinte teljesen önellátóak voltak. „Pénzzel nem sok dolgunk volt” – mondja, majd azt is elmeséli, hogy nem ritkán a nappal keltek és feküdtek. Gyermekeik olyan környezetben és szellemiségben cseperednek, amely nem a gépek uralma alatt áll, ahogy Csomortáni Gál László fogalmaz; nem profán oltárok veszik őket körül, miáltal saját, kreatív lényük bontakozik ki.
Matyika, a kisebbik fiú hajnalban már útra kel, és bejárja a domboldalt, rétet, mezőt, virágot szed édesanyjának; és szemmel láthatóan mindhármukat az teszi boldoggá, hogy a természetben lehetnek. Előfordult már, hogy megszólták őket; igénytelen ilyen házban és körülmények között élni, de Csomortáni Gál László szerint az igénytelenség ott kezdődik, mikor az emberek szemetet hordanak be az életterükbe, hiszen – ahogy mondja – a gipszkartont, a hungarocellt semmi nem választja el a pet palacktól vagy a nylonzacskótól; műanyag hulladék mind. Úgy véli, nem afelé kellene kacsintgatni, amit a szomszéd csinál, mert csak önmagunkat megtalálva élhetünk teljes értékű életet. „Ez a fajta építkezési forma ezer éven keresztül jó volt, mi történt most? Miért félünk az agyagtól, a fától? Miért nem az egyszerű, kézenfekvő megoldást választjuk?” – teszi fel a kérdéseket egymás után, majd hozzáteszi, hogy ha szervesen elszakadunk a hagyománytól, az őrzésére semmi szükség nincs; be kell építeni az életbe, ha nem tesszük, mint szellemiség végleg elveszik.
Csomortáni Gál László pedig nem csupán életébe, de művészetébe is beépítette a hagyományt, hiszen két-háromszáz éves, bontott faanyagra dolgozik, témáját tekintve pedig egy ősi, archaikus, magyar világ köszön vissza munkáiról olyan erőteljesen és egyedi módon, hogy beleborzongok, mikor a műteremnek berendezett, szintén régi, döngölt föld padlójú gerendaházba belépek. A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként évek óta gyűjti a környezetéből származó archaikus imákat, ráolvasásokat, egyházi énekeket és népdalokat. Ezek a sorok köszönnek vissza, mintha csak a fa üzenne, mikor az alkotási folyamat elején a művész a napégette erezetből, a bogokból, görcsökből próbál rájönni, hogy mit üzen általa és rajta keresztül a múlt. „A múlttal lehet a legjobban tanítani a jövendőt, én erre törekszem” – vallja.
Minderről bővebben a Magyar Nemzet hasábjain, ITT írok.
Zana Diána
Lássuk a filmet:
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából