A dévai Szent Ferenc Alapítványt, valamint Böjte Csaba áldásos tevékenységét mindenki ismeri. Az ismertségnek, a médianyilvánosságnak köszönhetően az alapítvány az elmúlt évek során több ezer gyermeknek adott otthont és ellátást. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy nem Böjte atya az egyetlen ferences testvér, aki árváknak ad jövőt Erdélyben. Egy olyan szerzetest szeretnék most bemutatni, akire még nem figyelt fel a nyilvánosság, az anyaországban talán nem is hallottak róla, így adományokban sem bővelkedik, mégis erőn felül azért dolgozik, hogy reményt adjon a reménytelenségbe született magyar gyermekeknek.
Bakó Bélával, vagyis Pál atyával Marosvásárhelyen találkoztam először az alább megtekinthető kisfilmünk forgatása során abban a házban, amelyen ő maga osztozik néhány árvájával. Az általa vezetett Szent Erzsébet Egyesület ezen kívül még kilenc otthont működtet Marosvásárhelyen és Marossárpatakon, ahol hetven árva, félárva, elhagyott és szociálisan rászoruló gyermek és fiatal kap szállást, a lehetőségekhez képest teljes körű ellátást, és ami a legfontosabb, szeretetet.
“Tudják, ha hibát is követnek el, én nem taszítom el, hanem még inkább szeretem őket, úgy, ahogy vannak.”
Pál atya az a fajta ember, akinek meg sem kell szólalnia, ahhoz, hogy a szívébe zárja őt bárki, aki csak meglátja; arcáról ugyanis sugárzik a kedvesség, a békés jó szándék, az alázat, a szolgálat, egyszóval a ferences lelkület. Senki meg nem mondaná, hogy széles, mégis szerény mosolya mögött óhatatlanul megbújik az aggodalom, a küzdelem, hiszen sokszor a mindennapi betevő előteremtése is bizonytalan a gyermekek számára. Mégis mindent megoszt velük, hiszen ahogy mondja: „Apám arra tanított, ne edd magadban a kenyeret!”
A „minoritás”, vagyis a kisebb testvériség gondolata, a kitaszítottakkal való együttérzés szellemében jelenik meg az Assisi Szent Ferenc által alapított Ferences Rend életében, melynek szerzetesei nyolcszáz éve patrónusai a magyar nemzetnek. A ferencesek a török hódoltság alatt váltak igazán népszerűvé a rászorulók körében, s váltak az elesettek „igaz barátaivá”. Jelentős részt vállalnak a felnövekvő nemzedékek nevelésében-oktatásában, a kulturális örökség megőrzésében és megismertetésében, szegényeket, betegeket, időseket, fogyatékkal élőket, rászoruló családokat, munkanélkülieket, hajléktalanokat segítenek.
Szent Ferenc a következőképp imádkozik: „…Ó Uram, segíts meg, hogy törekedjem, nem arra, hogy megvigasztaljanak, hanem hogy én vigasztaljak, nem arra, hogy megértsenek, hanem arra, hogy én megértsek, nem arra, hogy szeressenek, hanem hogy én szeressek…” Ez a szellemiség köszön vissza Pál atya minden tettéből, akinek ferencessége – saját szavai szerint – nem csak abban kell, hogy megnyilvánuljon, hogy a rendi habitust hordja.
Hisz abban, hogy a személyre szóló nevelés, az odaadó figyelem, a családi légkör elengedhetetlen az egészséges lélek kifejlődéséhez, ezért mindent megtesz, hogy mindennapi szoros kapcsolatot ápoljon árváival. Ugyanakkor egy kis farmon megtanítja őket a felelősségtudatra és a munka szeretetére, hogy később képesek legyenek saját erőből boldogulni. „Egyik örömforrásuk a jól elvégzett munka utáni dicséret, és hogy rájuk figyelünk. Ahogy a kapun belépek, szaladnak elémbe, mert tudják, ha hibát is követnek el, én nem taszítom el, hanem még inkább szeretem őket, úgy, ahogy vannak” – Pál atya vallomása mindent elárul.
Azóta már többször találkoztam vele, de ez az első beszélgetés beivódott az emlékezetembe. Mélységes örömmel és reménnyel tölt el, hogy ma is élnek Pál atyához hasonló emberek, akik egész életüket a rászorulók megsegítésére teszik fel önzetlenül, távol a reflektorfénytől, szinte önerőből.
Isten áldja, Pál Atya!
Pax et Bonum!
Zana Diána
A film a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából készült.
Adományozással kapcsolatos információk IDE kattintva.