Ahogy az egyes ember tudatalattija elraktározza a múltbeli történéseket, sérelmeket, megrázkódtatásokat, úgy egy nemzet kollektív tudattalanja is őrzi saját történelmének lenyomatait. A negatív élmények pedig valamilyen formában újból és újból felbukkannak az idő folyamán mindaddig, amíg meg nem oldódnak, fel nem oldódnak. Ezek a megoldott, illetve meg nem oldott problémák határozzák meg egy nemzet lelkiállapotát. Jelenczki István, legújabb filmjében – pszichiáter feleségével, Zseni Annamáriával és kutatócsoportjukkal – egy pszichológiai módszer, az ún. családállítás vagy rendszerállítás technikájával tárja fel a magyar nemzet jelenlegi lelkiállapotát, és mutat rá az öngyógyítás lehetőségére.
Jelenczki István, filmrendező, képzőművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja
Mikor tavaly nyáron először megnéztem az ÖN-TÉR-KÉP című filmet, nem túlzok, ha azt mondom, sokkos állapotban hagytam el a filmszínház épületét. Annyira erős érzelmi hatást gyakorolt rám, hogy napokig más sem járt a fejemben, mint a magyar nemzet feltárt lelkiállapota, illetve a kiút keresési lehetőségek. Mivel elsőre az érzelmi töltet dominált, már akkor biztos voltam abban, hogy még egyszer meg kell néznem a filmet, hogy másodjárta józanésszel, a tartalmi részletekre is tudjak koncentrálni.
A család- vagy rendszerállítás módszerét hívták segítségül Jelenczki Istvánék, amikor 2013-ban elkezdtek dolgozni a magyarság tudatalattijának feltárásán. A családállítás módszerét egyébként Bert Hellinger dolgozta ki, abból kiindulva, hogy a lelki problémák gyökerei nem feltétlenül csupán az egyén saját életében keresendőek. Az egyént egy több főből álló rendszer, a család tagjaként határozta meg, amelyben az egyes életút összefonódik a felmenők sorsával. A család múltbéli traumái, ezáltal kihatnak a tagok életére. Hellinger szerint a családi lélek, családi tudattalan történések sokszor nagyobb befolyással bírnak az életünkre, mint a tudatos döntéseink.
A Hellinger által megfogalmazott törvényszerűségek azonban nem csupán családokra érvényesek, hanem bármilyen rendszerre vonatkoztathatóak. A nemzetállítás és az eredmények elemzésének két és fél éven át tartó munkája során a kutatócsoport tagjai a nemzet lelkében megőrződött, elfelejtett vagy elfelejtetett, illetve a hazugságok során meghamisított önképre kérdeztek rá, valamint kísérletet tettek azon drámai történések előhívására a magyar nemzet emlékezetéből, amelyek meghatározták, és a mai napig meghatározzák annak lelkiállapotát.
A filmet, rendezője két részre osztotta, az első hetven percben a magyar nemzet jelenlegi helyzete rajzolódik ki a néző szeme előtt. A csoporttagok a Magyar Nemzetet magát, illetve annak egyes lélekrészeit, befolyásoló tényezőit jelenítették meg az állítás során. Mondanom sem kell, hogy az eredmény siralmas. A rend felborult, a nemzet fájdalmai, a feldolgozatlan múltbéli tényezők, a nemzeten kívüli befolyásoló erők kerekedtek felül, a szakralitással való kapcsolat majdnem teljesen megszakadt, szinte minden pozitív érzelemrésztől idegenkedik a rendszer. A nemzetnek része ugyan az indulat, amely a cselekvés elindítója, azonban egyelőre nem aktiválja semmi, így félő, hogy végleg eltűnik, s ha ez bekövetkezik, az a nemzethalál képét vetíti előre.
Másodjára néztem végig ugyan a diagnózis felállítását, mégis úrrá lettek rajtam az érzelmek. Ugyanazt a dühös tehetetlenséget éreztem, amelyet az első alkalommal is tapasztaltam, és amelyet olyan sokszor érzek, mikor a magyarság sorsára, az ellene elkövetett sok igazságtalanságra, történelmének meghamisítására gondolok. Bárcsak újra öntudatra ébredne és rátalálna saját nemzeti múltjára, gyökereire, büszkeségére, Istenre ez a meggyötört nemzet! Vajon van esély minderre?
Jelenczki István, filmje második részében választ ad a kérdésre, hiszen az újabb nemzetállítás során fény derül a kiút, az öngyógyítás lehetőségére. A rendszer elemeinek, vagyis a csoport tagjainak interakcióiból kiderül, hogy mindenekelőtt a rendnek kell helyreállnia, amelyhez elengedhetetlen a szakralitással való kapcsolat megerősödése. A Magyar Nemzet a szakrális lélekrésszel, illetve saját lelkiismeretével folytatott párbeszéde jelentette számomra a film katarzisát és egyben legfontosabb üzenetét, vagyis, hogy a magyar néplélek gyógyulásához két elem elengedhetetlenül szükséges. Az egyik a szakralitás természetes jelenléte a nemzet életében, a másik pedig a múlt igazságtalanságainak, a bűnöknek, rémtetteknek feltárása és feloldása, amely által a lelkiismeret megnyugodhat.
Mindez azonban csupán lehetőség arra, hogy a Magyar Nemzet lelkiállapota helyreálljon. Mindenekelőtt magunktól kell bocsánatot kérnünkazokért a bűnökért, amelyeket a magyarság követett el önmaga ellen – mondja a rendező. Jelenczki István következtetése szerint, ahhoz, hogy a nemzet a gyógyulás útjára léphessen, először minden embernek a saját életében kell helyreállítania a szakrális minőséget, ezáltal a rendet.
Molnár Jánost nemcsak nagyszerű festő- és grafikusművésznek, hanem nagyszerű magyar embernek is tartom, sőt, ő az általam ismert „legjászabb jász” is. Remekbeszabott bajusza alól mindig olyan megrendíthetetlen igazságok törnek elő, amelyek engem is minduntalan megerősítenek hitemben és elkötelezettségemben a keresztény magyar nemzet iránt.
Molnár János festő- és grafikusművész
Büszke arra, hogy keresztény, magyar és jász. Ahogy mondja: „A magyarok között a jászok a legkülönbek… Persze ugyanezt mondják magukról a székelyek, a palócok, a kunok vagy éppen a hajdúk” – teszi hozzá nevetve. A nemzeti múltra való büszkeség, az ősök, a hagyományok tisztelete hatja át munkásságát is, művészetében jelen van az Istenhit, képei a magyarsággal kapcsolatos szimbólumokkal telítettek.
Molnár János „Mi magunk” című sorozatából „Az unokák” című kép.
Mikor megkérdeztem tőle, mit szeretne átadni azoknak, akik kapcsolatba kerülnek alkotásaival, azt mondta, szeretné, ha az emberek abban a tudatban megerősödve jönnének ki a kiállításairól, hogy érdemes hinni és érdemes magyarnak lenni.
A felvilágosodás, vagy – ahogy Molnár János fogalmaz – a „felhomályosodás” korában, mikor az ember ellökte magától Istent, a művészetben is egyre inkább kezdett – a közösség érdeke helyett – előtérbe kerülni az „én”, az alkotó zseni egyedülisége.
Az impresszionizmust követően azonban a szakmai fegyelem, a tudás elsajátításának kötelezettsége is oda lett, felváltotta az egyéni szenvedés és a nihil felmagasztalása. Az avantgárd pedig már nem más, mint egy filozófiai irányzat, egy véleménynyilvánítás, amelynek semmi köze az igazi művészethez.
Kisfilmünk ezzel ellentétben egy igazi művészt és egy igaz magyart mutat be, aki – nem mellesleg – még jász is.
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter.
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
Két napja a média szinte minden platformon megemlékezett arról, hogy negyven éve került vissza a Szent Korona Magyarországra. A köztévé ismeretterjesztő műsorokkal és dokumentumfilmekkel jelentkezett, a sajtó hosszú cikkeket közölt viszontagságos útjáról, száműzetéséről és visszakerüléséről. Egyetlen probléma, hogy a magyarok Szent Koronájáról a hivatalos csatornák – preferenciától függetlenül – „a magyarság legfontosabb ereklyéjeként” beszélnek, ami fontos, értékes, esetleg még azt is megemlítik, hogy szakrális jelentőségű, de tárgyként kezelik.
A Szent Korona-tan, melynek kivetülése maga a Szent Korona, még mindig méltatlanul a háttérbe szorul. Pedig amíg nem kerül újra a magyar nemzet kollektív gondolkodásának középpontjába, – ahogy Dr. Papp Lajos professzor úr fogalmazott – a világ nem zökken vissza a helyére. Nemrégiben készítettem vele interjút, amely során kitértünk a Szent Korona-tan szerepére is. Most – a korona visszatérésének negyvenedik évfordulóján – álljon itt pár gondolat a professzor úrtól.
„A Szent Korona az ég és a föld között biztosítja azt, hogy a vezető és a népuralom egyensúlyban legyen. A Szent Korona-tan és annak modern alkalmazása nélkül a jelenlegi politikai csapdahelyzet megoldhatatlan.
Az utóbbi ezer évben folyamatosan változott a megvalósítási módja annak, hogy a szakrálisan vezetett országban – mivel demokrácia a világban soha nem volt és nincs – a szakrális vezető és a nép egyenrangú, nem lehet az egyik a másik nélkül, és nem dönthet az egyik a másik nélkül. A Teremtőtől kapott képességek, a szent alkalmasság teszi lehetővé a vezetőt arra, hogy a népét vezesse. A Szent Korona-tanban megfogalmazódott ősi törvényeink azt is megengedték, hogy – még háborúban is – az alkalmatlan, erkölcstelen királyt el lehetett távolítani.
A Szent Korona-tan megvalósulása a mai körülmények között egyáltalán nem nehezebb, mint a középkorban. A vezető és vezetettek közötti egyensúly a lényeg, valamint tudni azt, hogy fölöttünk a teremtő Úristen van.
Mikor az új alkotmány megfogalmazódott, én ott voltam a Parlamentben és megszólítottam ezeket az embereket, mert nem történt meg az, aminek meg kellett volna történnie és ezért a regnáló hatalom is felelős. A kizökkent világ nem zökkent vissza a helyére. De azért vagyunk, hogy erre emlékeztessük a mindenkori hatalmat.
A Szent Korona országa a magyar hon. Soha nem volt vegytiszta magyarság a Kárpát-medencében, de a magyar soha nem uralkodott, hanem tanította a más népeket. A Szent korona-tan egymásmellettiséget és nem egymás fölöttiséget jelent. Nyelvünk mellérendelő szerkezettel bír. Mi soha nem uralkodni, hanem segíteni akartunk, és segíteni is fogunk románnak, szlováknak, szerbnek, horvátnak, mert ez a feladatunk itt a Kárpát-medencében.”
Az értéket hordozó, távlati értelmezéssel bíró, gondolatiságában a nemzet jövőjét előrelendítő magyar kortárs művészetet a fogadatlan prókátorok manapság nemzeti giccsművészetnek, iparos munkának bélyegzik. A kortárs művészvilág kritikáinak első számú elszenvedő alanya ma Magyarországon Párkányi Raab Péter. Nem csoda, hiszen a szobrászművész zsenialitása messze túlmutat a devianciát éltető, az individuum belső, ugyanakkor kicsinyes – az egész tekintetében lényegtelen – vívódásaira koncentráló modern kori, divatos trendeken, melyeket ma művészetnek kell nevezni.
A kép forrása: Szent István Király Múzeum / készítette: Molnár Artúr
A sokszínűség egyformaságát éltető közegre nézve, a vele szemben megfogalmazott egyéni útkeresés, egyediség és maga az egyéniség veszélyt rejt. Hiszen, akinek saját gondolatai vannak, az többé nem irányítható, tehetsége nem nyomható el, nem állítható a rózsaszín, világító neoncső-művészek sorába. A legveszélyesebb mégis, mikor egy nemzeti érzelmű, tehetséges alkotó még Istenhite mellett is kiáll, beleépítve azt művészetébe.
Magyarság és Istenhit – ez Párkányi Raab Péter munkásságának két fundamentuma, melyhez magasan kiemelkedő tehetség, zsenialitás társul. Mindezzel – művein keresztül – megteremtett egy sajátos, komplex világot, egy kimagasló életművet, amelybe most betekintést nyerhetünk Székesfehérváron a Csók István Képtárban megnyílt életmű kiállításán keresztül.
Az életpálya egyes szakaszait, a korai évektől egészen napjainkig felvonultató tárlat különlegességéhez hozzájárul az a jelentéstöbblet, amelyet kurátori koncepciója ad meg. A HANYATtLÓ – SZÁRNYALÓ című kiállítás nem csupán olyan alkotások felvonultatása, melyek önmagukban is lehengerlően hatnak a szemlélőre, nem csupán egy sor szobor, grafika és fotografika a tetszhalott állapotban lévő lótól a rózsafüzérig. Az egyes művek által létrehozott egész gondolatisága minden elemében a magyar nemzet felemelkedésének allegóriáját mutatja.
A kép forrása: Szent István Király Múzeum / készítette: Igari Balázs
A látogató már a képtárba való belépés előtt szembesül az üzenettel egészében, melyet a belépést követően részleteiben is megismerhet. A földön súlyos, semerre nem haladó, önmagában forgó vasszekeret látunk, rajta hanyatt egy bronz ló teste fekszik, lábai az ég felé merednek, feje ernyedten lóg a mélybe. Feltekintve azonban – Párkányi Raab Péter grafikáján – a tetszhalál állapotából feléledő paripa már az ég, az országalma felé vágtat.
A Döntés című – nagyszabású és mondanivalójában hasonlóan komplex, sokrétű, de ugyanakkor egyenes és egyértelmű üzenetet megfogalmazó – kiállítást is jegyző Tóth Norbert kurátori értelmezése szerint, Párkányi Raab Péter művészi pályája számos azonosságot mutat a magyarság történelmével, amely „annyiszor példát mutatott a világnak hitből, hűségből és felelősségből.” S amely már annyiszor tiportatott a porba, de vállalva küldetését, képes volt mindig felkelni. Eljött az idő, hogy ismét büszkén felegyenesedjen, és elinduljon az ég felé, hogy „beteljesítse Istentől rendelt sorsát.” E két sor a kiállítás legfőbb üzenete, amely tisztán és világosan megnyilvánul, még mielőtt a tárlat egészét szemügyre vehetnénk.
A Jelenések 6,2, melyre a nÉPlélek hitvallásában is utalok, a HANYATtLÓ – SZÁRNYALÓ központi gondolata. „És láttam: íme, egy fehér ló, a rajta ülőnek íja volt, és korona adatott neki, és győzelmesen vonult ki, hogy újra győzzön.” Ez a tárlat megerősíthet bennünket abban a hitben, hogy maradtak még, akik zsigereikben érzik a magyarságukból fakadó történelmi küldetéstudatot. Ez a küldetéstudat a nemzettel való sorsközösség és a kultúra tudatos vállalásán és továbbvitelén keresztül mutatkozik meg, és építi az egységes magyar jövőt, amelyet sokak ítéltek és ítélnek ma is pusztulásra, de amely mindaddig a szemünk előtt lesz, amíg mi magyarok, be nem teljesítjük Istentől eredő küldetésünket.
A kép forrása: Szent István Király Múzeum / készítette: Igari Balázs
Tóth Norbert szerint az igazi művész képes megteremteni a kapcsolatot föld és ég, természet és Teremtő között, azaz létrehozni a szakrális alkotást. E gondolathoz hűen, a kiállítótér két szintjén kap helyet szimbolikusan a földi létezés, illetve a szakralitás tere. Előbbi az útkeresés, az igazság megismerése utáni vágy, a szárnybontás színhelye, ahol a művész korai munkái sorakoznak. Az emeletre érve a mennyei szférába lépünk, melyben egy felnagyított rózsafüzér fut végig a padlón, a két szemben álló falon pedig a hét fő bűn és a hét mennyei erény kap helyet. Tovább haladva azonban kinyílik előttünk egy újabb dimenzió.
A fekete posztóba burkolt harmadik tér számomra olyan, mint egy túlvilági alkotóműhely, ahol az emberi formák és alakok isteni jelentést kapnak. A fentről jövő fénysugarak élesen rajzolnak meg minden sziluettet, mintegy kiemelve a sötétből a testet, a tömeget és felmagasztalva azt. Mi lehet ez? Egy köztes világ? Egy állomás, amely már túlmutat a földi léten, ugyan nem érte még el az eget, de már nagyon közel van hozzá? Itt állnak Párkányi Raab Péter legújabb alkotásai, a kiforrott művek, az eddigi pálya csúcstermékei. Közöttük a két zenélő szobor.
A zenélő szobrok, a teremtő munka apoteózisai, igazi kuriózumként bújnak meg a legbelső terem hátsó felében. A mellébeszélés, a magyarázkodás világában e két műalkotás az emberi lét értelmét, – a művész szavai szerint – az eleve elrendeltetést hivatott megtestesíteni. A mechanikusan működésbe hozott gép-szobron, jól láthatóan kisebb-nagyobb fogaskerekeken és láncvezetőkön fut végig a teremtő akarat, amely végül mozgásba lendítve és dalra fakasztva az egész alkotást a Teremtővel való érintkezésben, illetve a tiszta szeretetben teljesedik be.
Párkányi Raab Péter életmű kiállítását megtekintve tehát nemcsak az alkotási folyamat végeredményébe, de szimbolikusan az alkotás folyamatába is betekintést nyerhetünk. A rész és egész harmóniájának megteremtésére tett törekvései, a tökéletességre való igény, a teljességre való törekvés mutatkozik meg itt, kiegészülve azonban azzal a bizonyossággal, hogy mindezt valójában soha meg nem lelheti, hiszen a végső igazság egyetlen tudója, a teremtő Isten.
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Legutóbbi hozzászólások