Két világ metszéspontján – Gondolatok Bicskei Zoltán Bolondmese című játékfilmjéről
A történet szerint a Bolondot a falu népe kiűzi a pusztára, ugyanis nem tudják elviselni, hogy tükröt tart, és a végletekig ragaszkodik a gyermekkor édeni világához. Utoléri sorsában az együgyű Kisbolond és a bujdosó nyomorult nő, Lófrarozi. Az alakoskodó különcök a faluból megpróbálják még messzebb űzni Csacsit, a falu bolondját és növendékét, a Kisbolondot, akinek kiszámíthatatlanságától és csodatévő erejétől félnek. Bicskei Zoltán, Szőts István-díjas, délvidéki filmrendező és grafikusművész legújabb játékfilmjéről, a pusztai balladaként aposztrofált Bolondmeséről van szó, amelynek mélysége és komplexitása azonban messze túlmutat a fenti sorokon.
Kép: a Dunatáj Alapítvány archívumából
Egy monumentális látomás tárul a szemünk elé, amelyet végig a nagy ellentétek feszültsége jellemez. A képi világ magához láncolja a figyelmet, amilyen kies a táj, épp annyira gazdag és tartalmas. A film egyszerre operál a szürreális látomásosság misztikumával, és marad a húsbavágóan fájdalmas realitás talaján. Az elvesztett Éden utáni sóvárgás a kihalt és sivár, ugyanakkor a mozdíthatatlanság ideáját megjelenítő pusztát kiszakítja az idő kronológiájából, a szokványos történetmesélés kontinuitásából, és az időtlenségbe emeli. A tér egyszerre profán és szent, ahogyan az emberi létezés legalantasabb momentumai keverednek a magasztos eszmeiséggel.
A magyar nyelv teremtő erejét, ősi szakralitását Bicskei Zoltán olyan magától értetődően használja, ahogyan azt már az Álom hava című filmjében megtapasztalhattuk. Csokonai Vitéz Mihály verssorai, valamint a Domonkos István, vajdasági író verseiből beemelt részletek és parafrázisok finom szövedéket képeznek Bicskei Zoltán filozófiájával, aki nemcsak a film rendezője, de forgatókönyvírója is egyben. Érezhető ugyanakkor más gondolkodók; költők, írók, zeneszerzők, képzőművészek hatása. A képek elementáris erejét csak fokozza a zenei aláfestés, amelyet Mezei Szilárd, a szintén délvidéki származású brácsaművész, zeneszerző jegyez. A dallamvilág a film belső ritmusának lüktetéséhez finoman, ütős hangszerek nélkül ad lágy, légies keretet, keserédes hangulatot. Felcsendül még egy Scarlatti- és egy Vivaldi-darab is Berecz Mihály zongorajátékában, valamint néhány szóló Szabados Györgytől. A színészi alakítás is kifejezetten erős; a három főszereplő, Szarvas József, Kovács S. József és Mezei Kinga tökéletesen hozza a szerepet; egyszerre jelenítve meg a kitaszítottak sorstragédiáját és a nincstelenek játszi könnyedségét.
Kép: a Dunatáj Alapítvány archívumából
A vetítést követően, miután gratuláltam a rendezőnek, elmondtam neki, hogy a látottakat még egy darabig biztosan emésztenem kell. Így is lett, hiszen napokkal később is új értelmezések bomlottak ki előttem. Bicskei Zoltán művészete – legyen szó álló- vagy mozgóképről – nem a könnyedségről szól. Olyan mély rétegzettség jellemi, amely fölött nem lehet csak úgy átsiklani, igényli a befogadó elemzését, az utómunkát a néző részéről. Nemcsak elgondolkodásra ösztönöz, hanem önvizsgálatra sarkall, hatására mintegy kényszerként jelenik meg a folytatás az ember belső vetítővásznán, amely mind mélyebbre és mélyebbre visz. Ahogyan látleletet ad a társadalmi kérdésekben, úgy megjelenik a párhuzam az egyén rejtett lelkivilágával is.
A genius loci erősen áthatja rendezésének minden mozzanatát; az alföldi kultúra tisztasága, mozdulatlan ősnyugalma és egyértelműsége – művészetének egyik alapélményeként – nemcsak a történet elhelyezésének eszköze, de a mozdíthatatlanság, a középpont, a nyugalom metaforája is egy kibillent, nyughatatlan világban. Szintén ez adja a Bolondmese szerkezetének egyik tengelyét, mégpedig a horizontálisat, amelyre a fizikai dimenzió történéseinek darabkáit fűzi fel az alkotó. Ezen a síkon jelennek meg „szokásokba törten“ és a „píz“ bűvöletébe ragadva a falu szereplői, akik nem látnak túl saját elméjük korlátain. Az eget és a földet összekötő, vertikális tengely azonban megmutatja a rég elveszett Éden felé vezető irányt, miközben analógiát mutat az egykori magyarkanizsai tiszai homokszigetekkel, melyek összetartották az azóta széthullott közösséget.
Kép: a Dunatáj Alapítvány archívumából
A két tengely metszéspontján, a kereszt közepén áll a bolond archetípusa, aki a látszat ellenére a legmélyebb bölcsességet hordozza magában. Ismeri a horizontális világ dolgait, de azok már nem igazán hatnak rá. Figyelmét nem a külvilág látszatvalósága és múlandó mivolta köti le, tekintete az örökkévalón függ. A másokat gúzsba kötő törvények rá nem vonatkoznak, a félelmeken túljutott, és át tud kelni a tükörvilágok között. Könyörtelenül rámutat, és ki is mondja az igazságot, ezért az alakoskodókban félelmet kelt. A saját útját járja, amely nem korlátozódik a fizikai érzékekkel felfoghatóra. Tökéletesen tisztában van léte el nem pusztítható valóságával.
A katarzis akkor következik be, mikor az anyagba süllyedt valóság képviselői nem képesek tolerálni a kitaszított bolondok szabadságát, és agyonverik őket. Jézus Krisztus kereszthalálát idéző jelenet ez, aki „legyőzetve győzött“. Ez a gondolat egyúttal a magyar nemzet történelmével, a fizikai vereségek, az elnyomás ellenére a hitben és erkölcsben való megmaradás képességével is végérvényesen összefonódott. Délvidékiként, az elszakított nemzetrészek sorskérdései elválaszthatatlanok Bicskei Zoltán személyétől és munkásságától. Az Éden utáni vágyódás viszont az egységes magyar nemzet szellemiségével is összefügg, melyben – véleménye szerint – a Paradicsom emlékezete mindmáig jelen van.
A Bolondot, mivel összes félelmét levedlette, a halál sem rettentheti meg. Miután az anyag leporlik lényéről, még könnyedebben halad tovább az örökkévalóság ösvényén. A tarot szimbolikájában az Akasztott ember jelentéstartalmában közel áll a Bolondhoz, tulajdonképpen a „bolonddá válás“ utolsó fázisának jelölőjeként is értelmezhető, ahogy a nézőpontváltással az anyag béklyóiból felszabaduló szellem lehetőségét jeleníti meg. Központi figurája egy fordított világnak, amely a Bolondmesében rendre megmutatja magát annak, akinek van szeme a látásra. Végeredményben a külvilág nem más, mint a tudat kivetülése. Amilyen a belső megélés, olyan a külső megjelenés. A film végső üzenete számomra ennek a megállapításnak a színét és a fonákját egyszerre fogalmazza meg, miszerint az ember akármilyen világot teremthetne, mégsem az Édent választja. Néhány felébredettet kivéve. Vagy bolondot. Ez is csak nézőpont kérdése.
Zana Diána
A cikk a Létünk c. folyóirat 2026/3. számában jelent meg először.
Legutóbbi hozzászólások