Erdély a miénk! – Vitéz nagybányai Horthy Miklós emlékére

Erdély a miénk! – Vitéz nagybányai Horthy Miklós emlékére

1868. június 18-án látta meg a napvilágot vitéz nagybányai Horthy Miklós, az államférfi, aki a magyar nemzet legnagyobb sorscsapása, a trianoni békediktátum bekövetkeztét követően, Magyarország kormányzójaként egyetlen percig nem nyugodott bele a Haza megcsonkításába, s külpolitikai törekvéseink egyetlen célja a revízió volt.

Mindezen törekvések nem látszottak hiábavalónak, hiszen 1940. augusztus 30-án – gróf Teleki Pál miniszterelnöksége és gróf Csáky István külügyminisztersége alatt – Németország és Olaszország a bécsi Belvedere-palotában hozott döntőbírói ítéletet, melynek keretében visszajuttattak Magyarországnak 43 104 négyzetkilométert, valamint 2,4 millió lakost a Romániának ítélt erdélyi területekből. Visszakerült Szatmárnémeti, Nagyvárad, Kolozsvár, Nagykároly és Marosvásárhely, továbbá Máramaros és Székelyföld. A román félnek két hete volt teljesen kiüríteni ezeket a területeket, a magyar honvédség pedig 1940. szeptember 5-én lépte át az egykori határt.

A hadsereg  szeptember 5-e és 13-a között vonult be Észak-Erdélybe, ahol minden egyes útba ejtett település piros-fehér-zöldbe öltözve, örömkönnyektől elcsukló hangon, imára kulcsolt kézzel várta az idegen uralmi elnyomás alól felszabadító „aranyos magyar leventéket” és adott hálát Horthynak, aki soha, egy percig nem mondott le szétszakított nemzete fiairól.

Születésének százötvenedik évfordulóján, a Kormányzóra emlékezve, egy könyvet forgatok a kezemben, melynek címe „Erdély a miénk!” A kötetből csupán száz darab készült, valamint egy példány műnyomó papíron, arany betűvel, batikolt bőrkötésben vitéz Nagybányai Horthy Miklós, Magyarország országgyarapító Kormányzója részére – írja a fülszöveg, s ugyanilyen formában megkapta gróf Teleki Pál miniszterelnök is.

Ez a könyv tartalmazza a bevonulás során a magyar katonaság által útba ejtett településeken elmondott köszöntő beszédeket, melyeket elsősorban Horthyhoz, de Telekihez, Csákyhoz és a magyar honvédekhez intéztek az erdélyi magyarság szónokai. Álljon most itt ezen gondolatokból néhány kiragadott sor, melyek méltón tükrözik az akkori érzelmeket, a két évtizedes szenvedés utáni felszabadulás felett érzett boldogságot, s a hálát vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó felé, hogy az erdélyi magyarság, szülőföldjén ismét magyarként élhet.

Azt hiszem, nem lehet méltóbb módon emlékezni, mint a korabeli közvélemény tanúságtételével, amely bizton nem hazudik…

 

„…Felejthetetlen napok voltak ezek. Örömünnepet ült az ország. Elfelejtődtek a fájdalmak, nem volt már ellenség, akin két évtizednek keserveit meg kellett volna bosszulni, megszünt a gyülölet és csak a tiszta mindent megbocsájtó viszontlátásnak az öröme győzedelmeskedett minden magyarnak a szivében.

És ebben az örömmámorban egy gondolat villant fel: megörökiteni ezeket a napokat, az eseményeket egybegyüjteni és örök mementóul letenni minden magyarnak az asztalára, hogy szeme előtt legyen mindenkor, hogy nemzedékről nemzedékre örökség képpen szálljon és hirdesse a magyar igazságot. Az egyetlen igaz valóságot:

ERDÉLY MINDIG MAGYAR FÖLD VOLT!”

Erdély a miénk! előszó,Gyimesy Jenő Balázs

 

 

„…Alázatos lélekkelköszönjük most a jó Istennek, hogy nem ejtett ki a kezéből bennünket, köszönjük a Főméltóságu Kormányzó Urunknak atyai gondoskodását és köszönjük mindenkinek, hogy küzdöttek a mi magyar jövőnkért.

21 év sorsközössége minket szerető Testvérekké kovácsol. Egyetlen célért, egyetlen eszményért dobogott mindannyiunknak a szives abban a pillanatban, mikor első magyar katonánk átlépte a trianoni határ, mi elfelejtettük 21 év minden keservét, kiragyogott körülöttünk minden és most boldogan és megnyugodva tárjuk ölelésre a karjainkat minden magyar Testvérünk felé…”

A magyar nők nevében, Uray Jenőné, 1940. szeptember 5., Szatmárnémeti

 

„… Mert együtt vagyunk ismét, kikben Bendeguz vére kerink, kiket Árpád apánkvérszerződése kö. Összedobban szivünk a somogyi rosszzseb-fiukkal, a kunság és jászság nyakas nemzetségévelo, Szögede fényes uraival, asszonyságaival és keménykötésű kubikosaival, a délibábos Hortobágy nyalka csikósaival és pásztoraival, a dicső hajduság ivadékaival, a felvidéki nemzetes atyafiakkal; még szorosabbra fűződünkkincses Kolozsvár rangos népével, az eszecsavarintós székely góbékkal, a lelkem-megszenvedettekkel, a velünk érző ruthén testvérekkel; együtt leszünk, forróbban, mint valaha Arad, Nagyenyed, Brassó, és Temesvár zokogó magyarjaival a rájok is elkövetkező boldog feltámadás reményében.Együtt leszünk mind, a Rákóczi kurucainak és Kossuth honvédjeinek dédunokái…”

Az összmagyarság nevében, Sárközy Lajos ref. lelkész, 1940. szeptember 5., Szatmárnémeti

 

„Repeső szivvel, örvendező lélekkel köszöntünk benneteketmagyar honvédek. A letörött zászló ismét felemelkedett kezetekben és fennen hirdeti, hogy eljött a feltámadás, a magyar győzelem napja. Milyen sokat gondoltunk mi erre a napra, amikor leányaink és asszonyaink könnyező szemekkel, mi férfiak pedig összeszoritott fogakkal kénytelenek voltunk eltürni a megaláztatást, fajunk, nemzetiségünk lekicsinylésétés mindannak a semmibevevését, ami magyar. Hányszor és hányszor temettük arcunkat a párnák közé, hogy ne lássa senki sem a szemünkből kihulló könnyeket, a lelkünkből visszatükröző fájdalmat. Hányszor tettünk szent fogadalmat, hogy tehet az ellen bármit is velünk; mi magyarok vagyunk s azok is maradunk. Hányszor szoritottuk meg titokban egymás kezét és ebben a kézszoritásban benne volt a kitartás, amely képessé tett bennünket arra, hogy eltürjük, elszenvedjük mindazt, ami már a multé, a feledésé…”

Szőke József, 1940. szeptember 5., Ombod

 

„…Nem kell már rettegnünk, hogy legártatlanabb beszélgetésünket is sötét árnyként lesik s még abból is ítéletet olvashatnak reánk, melynek következtében az egyikre anyagi javainklegteljesebb kiszipolyozásával, mint vérszívó nadály, a másikra bebörtönzéssel, mint kegyetlen inkvizició, csap le a zsandár…”

A magyar lakosság nevében, Bara József ref. lelkész, 1940. szeptember 5., Szamosdob

 

„…Tilos volt a magyar szó is. Gyerekeinket tanitóknak nevezett hóhérok igyekeztek oláhnak nevelni, hogy elfeledtetve velük az édes anyanyelvet, elrabolhassák tőlünk a szebb magyar jövőbe vetett hitet is.

Nem volt törvény, nem volt a mi számunkra hatóság, amely minket a jogtalanságok ellen megvédelmezzen. Jajkiáltásaink meghallgatatlanul vesztek el a durva közöny kietlen sivatagában.

Elvettek tőlünk mindent, nekünk nem volt hazánk az országba, s kivetett rabokként tengettük nyomoruságos életünket.

De nem vehették el a magyar lélekneka magyar feltámadásba vetett hitét, nem vehették el, nem rabolhatták el a nagymajtényi sik, az aradi magyar golgota fenséges fájó emlékeit, nem téphették össze a tizenhárom gyászfátyolt, amellyel omló könnyeinket törölgettük, nem állíthatták meg a szőkeTisza hömpölygő hullámait, amely bennünket, mint egy ütőér kötött össze a legnagyobb magyar szivvel, amellyel minden igaz magyar szive egy célért, egy eszméért dobogott.

Szenvedtünk némán, szótanul, mert tudtuk, hogy a magyar szabadságnak kiomló vér és keserű könny a szülőanyja, s reméltük, hittük, hogy a könnyeinkkel áztatott földből ki fog sarjadni, s ujra nagyrafog nővekedni a magyar szabadság büszke tölgye.

S ime, nem csaltak meg bennünket reményeink, metartott bennünket a hit, s megértük a magyar szabadság dicsőséges hajnalhasadását és most itt állhatunk Önök előtt, hogy hálateljes üdvözletünket kiáltsuk a magyar szabadság hősi védelmezői, a törhetetlen magyar kard dicső hordozói felé…”

A magyar lakosság nevében, Fábián István, kényszernyugdijazott jegyző, 1940. szeptember 5., Vámfalu

 

Vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó fehér lovon Kassán 1938-ban. / Forrás: mult-kor.hu

 

„..Nem próbáljuk eltitkolni, hiába is próbálnánk, mert kiül az arcokraés könnyeket csal a szemekbe az öröm és a lelkesedés, amely betölti a szivünket. Annyira szinültig van a lelkünk, hogy amikor szavakat próbálunk keresni, amelyekkel megközelitöleg is kifejezést tudjunk adni ezeknek az érzéseknek, valahogyan úgy érezzük, hogy szivünk kint dobog az ajkunkon, hogy a lelkünk melege égeti az ajkunkat. És mi szavak helyett, ezzel…ezzel a mi magyar szivünk forró dobogásával, ezzel a mi magyar lelkünk legmélyéről jövő nagy-nagy melegséggel köszöntjük Főméltóságodat. Köszöntjük és köszönjük, hogy elhozta nekünk életünk legdrágább ajándékát, az édesanya, a magyar haza ölelő szeretetét…”

A tüzharcosok nevében, Gyenge Lajos tart. főhadnagy, 1940. szeptember 6., Nagyvárad

 

„Nem kell sok szó, nem kell ékes beszéd, hiszen szemünk ragyogása, Mindnyájatokat magunkhoz ölelni akaró karjaink remegése és ifju lelkesedésünk, minden szónál többet beszél.

Hogy is ne lennénk boldogok és hogyne dobogna ma szivünk, midőn több mint 20 esztendő vágya beteljesült, midőn az álom-katonák megelevenednek, mikor a városháza ormán ismét magyar zászló leng, mikor a csonka-toronyból ujra megbékélten tekint reánk Arany János szelleme, mikor megint hallhatjuk a magyar imádság lélekbe markoló melódiáit s mikor végre visszatérhetünk az édes magyar Hazához…”

Az ifjúság nevében, Pétery Lajos ügyvéd, 1940. szeptember 6., Nagyszalonta

 

„…Most pedig köszönjük Neked sz örömteljes napot; köszönjük a legelső magyarnak, vitéz nagybányai Horthy Miklóskormányzó urnak; köszönjük a haza minden vezetőjének, hogy bölcs mérsékletű politikájukkal elősegítették e történelmi nap boldog megélésére Mindnyájunkat; köszönjük nektek drága magyar honvédek, hogy fáradságotok által a mai nap gyönyörű élvezetében részesülhettünk.

S miután igy hitünk látássá lett, reményeink teljesedésbe mentek, szeretetünk örök fennmaradó erejével kitárjuk felétek karjainkat, hogy keblünkre ölelve valamenyieteket kitáruló szivünk és lelkünk felmagasztosult érzelmeivel köszöntsünk és sajgó szivünk őszinte lelkesedésével kiáltsuk:

Éljen a vitéz magyar hadsereg!”

A r. kat. egyház nevében, Novák Kálmán lelkész, 1940. szeptember 8., Kraszna

 

„Augusztus 30-án délután szivszorongva vártuk a hirt a rádiókmellett s mikor a hiradás előtt a nemzeti ima hangjai felhangzottak, könnyel telt meg szemöünk, de ez az első alkalom a huszonkét év alatt, hogy nem a szenvedés és fájdalom, hanem az öröm és boldogság könnyei hullottak alá szemeinkből. Hogy abban a  pillanatban mi, elszakiottak, mi éreztünk, csak az tudja megérteni, aki az elmult huszonkét évet itt átszenvedte.

Soha sem fogjuk ezt a pillanatot elfelejteni és ezt a pillanatot köszönjük aMindenható Istennek, hogy megengedte érnünk.

Köszönjük a mi érettünk aggódó és dolgozó Főméltóságu Urunknak, Magyarország Kormányzójának, aki országának kicsiny hajóját minden baj és veszély között bölcsen tudta kormányozni és diadalra vezetni…”

A r. kat. egyház nevében, Keresztes Károly plébános, 1940. szeptember 9., Bánffyhunyad

 

 

Nagykárolyban / Forrás: mult-kor.hu

 

„…Magyar Testvéreim! Itthon vagyunk. Tudjátok, hogy ez egyetlen szóban kimondva minden, ami ima és munka: templom, iskola és mühely; jelen és jövő; levegő, víz és mező, család, kenyér, közjó, élet, öröm, béke: a teljes földi boldogság. Ezentul ami van, az csak a mennyország…”

A r. kat egyh. nevében, Jaross Béla pápai prelátus, 1940. szeptember 9., Marosvásárhely

 

„…A szenvedéstől elgyötört tekintettel, könnyes szemmel néztünk eddig a csillagos égre, keresve a felettünk elvonuló hadak utját, amelyen egyszer bajbajutott székelység legendás Csaba királyfiának el kell jönnie…

S e székely legenda, mely őseink, apáink ajkáról maradt ránk s mely igen sokszor egyedüli vigasza volt ez árva nemzetnek, most valósággá vált: a hadak utján, a Székelyföldön, a felszabadító csapatok lovainak patkói szikráznak! Elküldötte őket Csaba királyfi dicső utóda, vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó urunk!

Hittünk benne rendületlenül, éreztük apai tekintetének melegét, mely a helyeket át is felénk sugárzott…”

A székely lakosság nevében, Szabó József, ny. ig. tanít, 1940. szeptember 9., Gyergyóremete

 

„…Huszonkét év előtt a hazátlanság fertőzött légkörében, bitorolt hatalommal vágta szemébe valaki a négy égtáj felől hazatérő hőseinknek: Nem akarok katonát látni! A végzetes jelszó ellenére szervezkedett Erdélyben a székelyhadosztály. De ennek is szivében keserű daccal, végső elszántsággal, a lehetetlent is megpróbálni készen el kellett hagynia kincses Kolozsvárt, el Erdélyt. Isten sujtó keze barázdált végig a kifosztott nemzettesten. Erdély ősi földje és őstelepülésű magyar népe itt maradt védtelenül. És mi elkezdettük az édes anyaföldön a mostoha gyermek sorsát hordani. Nemcsak védtelenek voltunk, de égő szégyennel orcánkon százszor kellett hallanunk, a gyermekeinknek az iskolában tanulniok kellett, hogy idegen hadsereg lábai taposták a magyar főváros utcáit…”

A r. k. egyház nevében, Sándor Imre püspök, 1940. szeptember 11., Kolozsvár

 

„…Huszonkét esztendő alatt mennyi lázálmas éjszakánk volt és mennyi álmatlan is. Álmodtuk azt, hogy el fog jönni egyszer az erdélyi magyarság feltámadásának napja. A triánoni határnál megjelenik a magyar katona, egyik kezében karddal, a másikban egy kulccsal fogja kinyitni a mi huszonkét esztendős börtönünk nehéz vasajtajának zárját. És mondja még valaki, hogy az uj kornak nincsenek csodái! Hát nem csoda az, hogy egy maroknyi nép, Európa szivében, annyi ellenségtől körülvéve, egy alkalmas pillanatban, Isten és nemzet barátaitól megsegitve, a kezéből kiütött kardot felvéve, azzal a karddal szaggatja szét azt a bűnös itéletlevelet, melyet a világ hatalmasai irtak meg megsemmisitése végett. De örömünk nem csak azért nagy, hogy most kezünkről-lábunkról levétetett a bilincs, hanem azért is, mert a mai napunktól fogva részt vehetünk abban a nagy építőmunkában, mely a megujhódott Magyarország csodálatosan szép, hatalmas és erős épülete felépitésében áll. Erdély magyarsága lesz a legszorgalmasabb az építőanyag hordásában és felrakásában s a munkások nagy tömegében a legelsősorban a székelység fog haladni…”

A magyarság nevében, Nagy Jenő dr., 1940. szeptember 12. Csikszentmárton

 

„….Vártuk és reméltük, hogy el kell jöjjön az a jobb kor, mely után buzgó imádság epedez 12 millió magyarnak ajkán. Kegyelettel elmélkedjünk azokról, akik ugy várták ezt a mai napot, de nem érhették meg, hanem a sirok alatt pihennek. Soha el nem múló alattvalói hálával mondunk köszönetet a mi bölcs kormányzó urunknak, vitéz nagybányai Horthy Miklósnak, aki csodálatos megfontolt bölcsességgel ugy irányitotta Magyarország ügyét, hogy vér nélkül szerezhetett vissza Erdély egy részével, minket, székelyeket…”

A Magyar Párt nevében, Cseh István földbirtokos, 1940. szeptember 13., Gelence

 

A kolozsvári Wesselényi Mikós utca Szamos-híd felé nézve / Forrás: mult-kor.hu

 

„…Elszakitottak édes hazánktól, Szent István apostoli királyunk országától, rabigába kényszeritettek bennünket s járnunk kellett 22 esztendőnek tövises utjait. De az isteni gondviselésnek nagy kegyelme, édesanyánknak, a magyarok Nagyasszonyának Szent István apostolunk által ajánlott piros-fehér-zöld nemzeti lobogója s e lobogó alá sorakoztatott édes hazánktól elszakadt gyermekei most ujra hazatértek és ha kell ujra adjuk életünket és vérünket a hazánkért és fajunkért…”

A tüzharcosok nevében, Boldizsár Lajos, 1940. szeptember 14., Kézdiszentkereszt

 

„…Főméltóságu Kormányzó Úr! Ha valaki tudja, mit jelent több, mint két évtizeden keresztül kisebbségi sorsban élni, akkor az erdélyi fizikai és szellemi munkások tudják. Tudják, mert ők voltak azok, akiket az állami, a megyei, a városi hivatalokból és üzemekből, csupán csak azért, mert magyarok, elbocsájtottak. Az erdélyi magyar fizikai és szellemi munkások voltak azok, akik a különböző rendeletek folytán még a magyar magánvállalkozóknál sem tudtak elhelyezkedni.

A nemzeti elnyomatásnak vége van, de mi, magyar munkások, akik egy kultur nemzetnek fiai vagyunk, még az öröm óráiban sem feledkezünk meg a más nemzetiségű népekről és hisszük, hogy a románságnak nem fog osztályrészül jutni az, ami ellen mi több, mint két évtizeden át hiába küzdöttünk…”

A magyar munkásság nevében, Pálffy Tibor, 1940. szeptember 15., Kolozsvár

 

Talán e pár, a több tucat mérhetetlen hálával átszőtt köszönetnyilvánítás közül, segít elképzelni, mit érezhettek akkor a több mint két évtizedre idegen elnyomás alá szakadt erdélyi testvéreink, mikor húsz év óta ismét megpillanthatták a magyar bakákat, akik a szeretett szülőföld újbóli magyarrá válásának örömhírét hozták magukkal.  Ágotha Endre római katolikus esperes, plébános, Nyárádremete szülötte beszédében hangot adott abbéli meggyőződésének, miszerint: „Itt vagyunk leszegényedve, de szilárd elszántsággal, hogy többé nem juthatunk rabszolgaságra…”

Aztán mégis, újra oda jutottak… Hét év sem telt el, s a második világháborút lezáró párizsi békeszerződések – ahogy a nemzetiszocialista Németország által vagy annak közreműködésével kötött valamennyi nemzetközi megállapodást – a Magyarország revíziós törekvéseit szolgáló döntéseket is érvénytelenítették.

A kormányzó 1957-ben halt meg portugáliai száműzetésében. Az ’56-os forradalom bukása a szabad Magyarországba vetett maradék hitét is megölte. S mégis, a történelem kereke nem évtizedekben, de évszázadokban méri az időt. A Szovjetunió szétesett, a csonka ország is megszabadult, így abbéli reményünket sem szabad elveszítenünk, hogy száz év távlatából valóra válhat, ami minden igaz magyar leghőbb vágya kell, hogy legyen, amiért Horthy Miklós is olyan fáradhatatlanul dolgozott…

Zana Diána

 

(A kezdő kép Ulrich Géza: Bevonulás című festménye)

 

„Apám arra tanított, ne edd magadban a kenyeret!”

„Apám arra tanított, ne edd magadban a kenyeret!”

A dévai Szent Ferenc Alapítványt, valamint Böjte Csaba áldásos tevékenységét mindenki ismeri. Az ismertségnek, a médianyilvánosságnak köszönhetően az alapítvány az elmúlt évek során több ezer gyermeknek adott otthont és ellátást. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy nem Böjte atya az egyetlen ferences testvér, aki árváknak ad jövőt Erdélyben. Egy olyan szerzetest szeretnék most bemutatni, akire még nem figyelt fel a nyilvánosság, az anyaországban talán nem is hallottak róla, így adományokban sem bővelkedik, mégis erőn felül azért dolgozik, hogy reményt adjon a reménytelenségbe született magyar gyermekeknek.

Bakó Bélával, vagyis Pál atyával Marosvásárhelyen találkoztam először az alább megtekinthető kisfilmünk forgatása során abban a házban, amelyen ő maga osztozik néhány árvájával. Az általa vezetett Szent Erzsébet Egyesület ezen kívül még kilenc otthont működtet Marosvásárhelyen és Marossárpatakon, ahol hetven árva, félárva, elhagyott és szociálisan rászoruló gyermek és fiatal kap szállást, a lehetőségekhez képest teljes körű ellátást, és ami a legfontosabb, szeretetet.

„Tudják, ha hibát is követnek el, én nem taszítom el, hanem még inkább szeretem őket, úgy, ahogy vannak.”

Pál atya az a fajta ember, akinek meg sem kell szólalnia, ahhoz, hogy a szívébe zárja őt bárki, aki csak meglátja; arcáról ugyanis sugárzik a kedvesség, a békés jó szándék, az alázat, a szolgálat, egyszóval a ferences lelkület. Senki meg nem mondaná, hogy széles, mégis szerény mosolya mögött óhatatlanul megbújik az aggodalom, a küzdelem, hiszen sokszor a mindennapi betevő előteremtése is bizonytalan a gyermekek számára. Mégis mindent megoszt velük, hiszen ahogy mondja: „Apám arra tanított, ne edd magadban a kenyeret!”

A „minoritás”, vagyis a kisebb testvériség gondolata, a kitaszítottakkal való együttérzés szellemében jelenik meg az Assisi Szent Ferenc által alapított Ferences Rend életében, melynek szerzetesei nyolcszáz éve patrónusai a magyar nemzetnek. A ferencesek a török hódoltság alatt váltak igazán népszerűvé a rászorulók körében, s váltak az elesettek „igaz barátaivá”. Jelentős részt vállalnak a felnövekvő nemzedékek nevelésében-oktatásában, a kulturális örökség megőrzésében és megismertetésében, szegényeket, betegeket, időseket, fogyatékkal élőket, rászoruló családokat, munkanélkülieket, hajléktalanokat segítenek.

Szent Ferenc a következőképp imádkozik: „…Ó Uram, segíts meg, hogy törekedjem, nem arra, hogy megvigasztaljanak, hanem hogy én vigasztaljak, nem arra, hogy megértsenek, hanem arra, hogy én megértsek, nem arra, hogy szeressenek, hanem hogy én szeressek…”  Ez a szellemiség köszön vissza Pál atya minden tettéből, akinek ferencessége – saját szavai szerint – nem csak abban kell, hogy megnyilvánuljon, hogy a rendi habitust hordja.

Hisz abban, hogy a személyre szóló nevelés, az odaadó figyelem, a családi légkör elengedhetetlen az egészséges lélek kifejlődéséhez, ezért mindent megtesz, hogy mindennapi szoros kapcsolatot ápoljon árváival. Ugyanakkor egy kis farmon megtanítja őket a felelősségtudatra és a munka szeretetére, hogy később képesek legyenek saját erőből boldogulni. „Egyik örömforrásuk a jól elvégzett munka utáni dicséret, és hogy rájuk figyelünk. Ahogy a kapun belépek, szaladnak elémbe, mert tudják, ha hibát is követnek el, én nem taszítom el, hanem még inkább szeretem őket, úgy, ahogy vannak” – Pál atya vallomása mindent elárul.

Azóta már többször találkoztam vele, de ez az első beszélgetés beivódott az emlékezetembe. Mélységes örömmel és reménnyel tölt el, hogy ma is élnek Pál atyához hasonló emberek, akik egész életüket a rászorulók megsegítésére teszik fel önzetlenül, távol a reflektorfénytől, szinte önerőből.

Isten áldja, Pál Atya!

Pax et Bonum!

Zana Diána

 

A film a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából készült.

Adományozással kapcsolatos információk IDE kattintva.

 

 

A magyar, aki sorsközösséget vállal a magyarsággal.

A magyar, aki sorsközösséget vállal a magyarsággal.

Az egyik legmeghatóbb forgatásunk egy Zala megyei községben, Kehidakustányon történt, mégpedig a település polgármesterével, aki – mint kiderült – nem mindennapi ember. A rendszerváltozás előtt – ahogy az a nemzedékre jellemző volt – még csak nem is tudott a határon kívül rekedt magyar közösségek létéről, az első erdélyi útját követően azonban elhatározta, hogy minden mulasztását bepótolja. Többek között öt csángó gyermek tanulmányait és szülőföldön való boldogulását biztosította.

Lázár István 1990-ben, amikor először látta Székelyföldet, megdöbbent, hogy Udvarhelyen mindenki magyarul beszél körülötte. Mint mondja, az azokban az időkben az iskolában szerzett történelmi tudás nem segített abban, hogy tudja, kik élnek ott. Lázár István ekkor „megfertőződött Erdélytől” és eldöntötte, hogy ezután, amint lehetősége adódik, megy. Elhatározta, ő az a fajta magyar lesz, aki „sorsközösséget vállal a magyarsággal.”

2005-ben a kehidai templom felszentelésének kétszázötvenedik évfordulója alkalmából gondolt egyet, és gondolata egészen a Gyimesekig szállt Berszán atyához, akinek áldásos tevékenységéről később mi is forgattunk, beszámolóm ITT érhető el.  Berszán atya, akit a helyi diákok csak „Papbácsinak” szólítanak Gyimesfelsőlokon iskolát alapított, hogy a csángó gyermekek magyar nyelvű továbbtanulását biztosítsa.

Végül a kehidakustányi ünnepségen három erdélyi katolikus pap celebrálta a szentmisét, köztük Berszán atya, aki magával hozta az Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum ötven fős gyermekkórusát is. Itt erősödött meg igazán az a kapcsolat, amelynek következtében Lázár István öt csángó gyermek továbbtanulását és szülőföldön való boldogulását biztosította.

Könnyes szemmel meséli, hogy családjaik között azóta is tart a barátság, hogy az egyik gyermek elérte álmát és orvos lett, elcsukló hangon olvassa fel a másik leány hozzá intézett sorait, majd azt meséli, hogy senki nem bírta ki könnyek nélkül Berszán atya honosítását a kehidai Deák kúriában. Végül kijelenti, hogy mindezek nélkül üres lett volna az élete és úgy érzi, nem ő adott, hanem ő kapott.

Zana Diána

 

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából

 

 

Egy székely ember a helyi közösségért – Beszélgetés Lukács Gézával

Egy székely ember a helyi közösségért – Beszélgetés Lukács Gézával

Soha nem felejtem el, mikor először érkeztem Székelyföldre. Tél volt, vonattal utaztam, éjjel, hálókocsiban. Nagyon izgatott voltam, hiszen Erdély iránti szerelmem sokkal régebbi keletű, mint az első valós látogatás. Valamikor éjfél és a határátlépés után mégis elnyomott az álom, s mikor kinyitottam a szemem már egy mesebeli havas tájon robogott a vonat. A hajnali fény a horizonton remegett, és a völgyben ülő házak ablakaiból lámpa világított, a kéményekből füst szállt fel. Mintha egy karácsonyi képeslap kelt volna életre, olyan volt a látvány.

Abban az évben még tizenkétszer mentem vissza Erdélybe, munka miatt vagy magánúton, de a szívem minden alkalommal nagyon húzott. Az évek során számos remek székely embert volt szerencsém megismerni, sokukkal a mai napig tartom a kapcsolatot. Megszerettem a tájakat, a hegyeket, a fenyveseket, jártam Dél-Erdélyben, Partiumban, a legtöbbet pedig Székelyföldön. Gyergyóba már – úgy érzem – haza megyek, és egy hazalátogatásom sem múlhat úgy el, hogy ne térjek be egy bizonyos szárhegyi portára.

Lukács Géza és a szárhegyi káposzta.

Lukács Gézával és feleségével, Melindával egy gyergyói projekt során találkoztam először, amikor is helyi jó vállalkozások kapcsán készítettünk kisfilmeket a Gyergyói-medencében. Már akkor nagyon szimpatikus volt az a mentalitás, amely meghozva gyümölcsét, a környék jól ismert és közkedvelt termelőivé tette őket. Azóta minden alkalommal – ha lehetőség adódik rá – találkozunk legalább egy kávéra, néhány szóra.

Gézáék szülőföldjükön kezdtek vállalkozásukba, ahol zöldséget termesztenek, virágot nevelnek. A kezdetektől fogva a helyi közösségért való munka volt az elsődleges számukra. Éppen ezért áraik soha nem magasak, a vásárló – ahogy Géza mondja – mindig kap egy jó szót is a murok, a pityóka mellé vagy éppen kóstolót a savanyított káposztából, mielőtt vásárol. Nála a minőség sokkal fontosabb a mennyiségnél, az ő sárgarépáját „lopják a gyermekek a tányérról, mert édes, ízletes”.

A Lukács család a magyar állampolgárság átvételekor.

Talán azért annyira édes, mert Lukácsék szíve-lelke is benne van. Géza – ha kell – egész éjszaka járőrözik a földeken, hogy a pityóka tolvajokat lefülelje, vagy az állatokat távol tartsa, esetleg néhány ócskavasból eszkábál össze földművelésre alkalmas gépezeteket, amelyek székely furfang nélkül megfizethetetlenek lennének.

A helyi közösség szolgálatának legékesebb példájával Géza tavaly rukkolt elő, amikor is levédette a szárhegyi káposzta márkanevet. Mint mondja, ez a fajta háromszáz évre tekint vissza, méltán híres és csak a gyergyószárhegyi földben lesz az igazi. Mivel sokan megpróbálták hamisítani vagy hitványabb káposztát adni ezen a néven, Géza felkerekedett, átvitte akaratát Bukarestben a román hatalmasokon és saját költségére megszerezte a márkanevet.

Az elért eredményt pedig nem sajátította ki magának, nem kér pénzt a márkanév használatáért, hanem ingyen és bérmentve a közösség részére bocsátotta. Így, aki szárhegyi káposztát akar termeszteni, csak annyi a dolga, hogy bebizonyítja, valóban eredeti a terménye, s már meg is kapja a márkajelzést.

A mai nyerészkedő világban, mikor az emberek nagy részének nem számít más, csak a haszonszerzés, az előrejutás, a meggazdagodás, igazán példaértékű ez a székelyföldi kis közösség, s annak mozgatórugója, Lukács Géza.

Vele készült újabb kisfilmünkben Géza beszél az otthonmaradás és a helyben való boldogulás rögös útjáról, amely nem könnyű ugyan, de megéri. Elmondja, miért nagyszerű, mikor egy a közösség összefog és egymásért munkálkodik, illetve mesél a szárhegyi káposzta történetéről is.

Zana Diána

 

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter.

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.

 

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás