Nincs még egy nemzet, amely olyan szépen tudna dalolni saját fájdalmáról, mint a miénk. Megkaptuk hozzá a tökéletes eszközt is: az ősi, mély, rétegzett, szakrális magyar nyelvet, „mely még mindig priusz, ám isteneket gyönyörre bűvölő, ha zendíti aranyjánosi géniusz”. Így Döbrentei Kornél, a költő, aki ebben az elidegenedett korban is képes a mindenkori magyarság hangján szólni úgy, ahogy már nagyon kevesen teszik.
Sokszor és sokan mondják ugyanis manapság, hogy ne a múlton keseregjünk, tekintsünk a jövő felé; én mégis úgy vélem, a párját ritkító nemzeti történelmünk ihlette keserves hang, amely olyan költőóriások tollából folyt papírra, mint Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Ady, Dsida, Reményik, a magyar nép lelkéről leválaszthatatlan. Kiváltképp, amíg nemzeti sorstragédiáink nyílt sebként tátongnak hazánk megcsonkított testén. Sokszor és sokan nem érzik át, hogy mi, magyarok ebből merítünk erőt. Abból, ahogy évszázadok óta szélbe kiáltjuk fájdalmunkat, amely magányosan visszhangzik csak havas Kárpátoktól a kéklő Adriáig. Abból, hogy a mi Himnuszunk valóban himnusz, közbenjáró ima és nem induló, ahogy más nemzeteké. Azoknak, akik nem érzik mindezt zsigereikben, hiába is magyarázzuk, hogy a magyar lélekben gyökerezik egyfajta dac, egy megmagyarázhatatlan sóvárgás és vágy az elhazudott múlt, a letagadott igazság iránt, amely a kimagasló tehetségeink művészetének örökös nyersanyagát kell, hogy képezze, ugyanis „Trianon óta nem jártak le a váltók”.
Az a szellemi kútmérgezés, amely kortárs művészet néven zajlik manapság azonban már hírből sem ismeri a szép, jó és igaz erkölcsi hármas alkotta zsinórmértéket, melyhez korábban igazodott minden nagy alkotó. Mindez ódivatú lett, ahogy a magyarság sorskérdéseivel foglalkozni is az a művészeten belül. A nemzeti identitás végelgyengülése, valamint a tervszerű züllesztés hatására odáig jutottunk, hogy képesek vagyunk nemzetinek bemutatni – másik oldalról pedig nemzetinek elfogadni – az alig burkolt nemzetgyalázást is. Ma a legnépszerűbb „magyar” költészet konkrétan szent királyainkat gúnyolja ki vagy éppen a két nem közötti konfliktust szítja, és gyenge rímekbe szedve célozza meg éppen a legérzékenyebb korosztályt, a kisgyermekeket. Nem tudom, melyik szomorúbb: az, hogy szándékosan ezzel etetik a népet, vagy az, hogy a nép simán beveszi, és még tapsol is neki. „Édennek hiszi sok elvakított botor!”
Igaz, a szabadság madara a kalitkában nem énekel. Egy néprajzos ismerősöm fogalmazta meg ekképpen a magyar művészet jelenlegi helyzetét. Szerinte az igazi tehetségeink a mai álságos korban, inkább a hallgatást választják. Jómagam, úgy gondolom, hogy vannak, akik még így is hallatják hangjukat és kimondják az igazat, őket azonban rögtön elnyomják, elhallgattatják, vagy ha ez sem válik be, a kor hatásos eszközével élve kigúnyolják, megpróbálják nevetségessé tenni a közvélemény előtt. A jelen idők ugyanis nem az igazaknak kedveznek. Ez a hamis próféták kora. A tömeg pedig arra hallgat, aki a leghangosabban kiabál. Hiába tudjuk Morus Tamástól, hogy „az igazság akkor is igazság, ha csak egyetlen ember képviseli, sőt akkor is, ha senki sem képviseli.” Régen az igazán kiválóak soha nem jelentkeztek vezetőnek, nem törtettek, nem tapostak; a közösség választotta őket. Az, aki valóban érdemes, ma sem nyomul, hanem rejtőzik, és csendben teszi a dolgát. Tudja, hogy egyedül Istennel van számvetése. Ma, ebben a feje tetejére állított világban minden fordítva van, mint kéne; „kockán nyer a sátán, legalul az Isten”.
„Bár betörik a szemedet, széttörik a nyelvedet, kitörik a karodat, letörik a kardodat, állod” – szól mégis dacosan, konok állhatatossággal, tisztán, gerinces, egyenes modorában, a magyarság lelkiismeretének hangján a költő, aki csak azért is énekel. Döbrentei Kornél ma is igazi, népben érző művészhez méltó módon, mintegy élő monumentum hordozza magában egész nemzete fájdalmát.
Zana Diána
Hallgassuk meg Döbrentei Kornél gondolatait:
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
A szövegben idézett sorok: Döbrentei Kornél következő verseiből származnak: Istentelen színjáték; Madách lerúgja csizmáitHova tűnt a vitézség, fiúk?Betilthatatlan szívdobogás
Dr. Cey-Bert Róbert Gyula értékrendjét egészen fiatal kora óta az Isten – haza – szabadság hármas elve határozza meg. Tizennyolc évesen vett részt az ’56-os eseményekben, melynek következtében emigrációba kényszerült. A gimnáziumot már Ausztriában fejezte be, majd Genfben diplomázott, a doktori disszertációját a párizsi Sorbonne-on írta. Ezt követően kezdődött a belső-ázsiai és távol-keleti élet. Őstörténeti kutatásai Ujguriába, Tibetbe, Mongóliába, vallástörténeti kutatásai Burmába, Laoszba, Thaiföldre, Kínába és Japánba vitték. A nemzetközi térben a mai napig nagykövetként képviseli a karenni nép ügyét, amely saját szabadságharcát vívja önállósága, hagyományai és szokásai megőrzéséért az elnyomó burmai kormánnyal szemben. Regényei nagy részének szintén központi témája a szabadságeszmény, nincs ez másként ’Atatürk magyarjai’ című – kiadásra váró – legújabb könyve esetében sem, amely a „Szabadság trilógia” harmadik, befejező kötete.
Ennek kapcsán beszélgettem a szerzővel.
Dr. Cey-Bert Róbert Gyula
nÉPlélek: Alig ért véget legújabb, a ’Székely Hadosztály – Erdélyért! A magyar szabadságért!’ című könyved bemutató körútja Erdélyben, már úton is voltál Burmába, hogy szeretett karenni népedhez visszavonulva, az őserdő meditatív csendjében és nyugalmában megírd a török függetlenségi háborúban harcoló magyarok történetét. Három hónap sem telt el, mikor jött a hír, hogy már itthon is vagy, hónod alatt a kézirattal, amely mostanra, minden bizonnyal frissen kinyomtatva várná a lelkes olvasóközönséget, egy budapesti könyvbemutató keretei között, ha a világjárvány közbe nem szólt volna. Így azonban még várnunk kell a megjelenésre, annak viszont nincs akadálya, hogy ízelítőtkapjon az olvasóközönség. Ezúttal a történelem mely színterére kalauzolsz bennünket?
Cey-Bert Róbert: A Musztafa Kemal tábornok által vezetett török függetlenségi háborúba, amelynek sikere a világháborúban győztes, nyugati nagyhatalmakkal szemben, a XX. század legelképzelhetetlenebb eseményének megvalósulása volt.
Az I. világháború után a győztes Antant nagyhatalmak, ahogy ránk, magyarokra, úgy Törökországra is ráerőszakoltak egy békediktátumot, amelyet a szultán elfogadott, azonban a Belső-Anatóliába visszavonult Musztafa Kemal tábornok, a későbbi Atatürk egyértelműen visszautasított, és tucatnyi hűséges tiszttársával elkezdte szervezni az ellenállást. Nem ismerve a lehetetlent, rendületlen hittel és akarattal nekilátott a toborzásnak, harcba szólította a törököket, és elindította a függetlenségi háborút a megszállók ellen. Azonosult nemzetével, mint ahogy nemzete is azonosult vele. Végül megtörtént a csoda: négy év kegyetlen háború után, a törökök kiverték az országból az angolokat, a franciákat, az olaszokat, a görögöket, széttépték a megalázó békediktátumot, visszafoglalták az elrabolt területeket, és biztosították az ország függetlenségét.
A szerző a Székely Hadosztály című könyvének budapesti bemutatóján 2019-ben.
nÉPlélek:A trilógia előző kötete, a Székely Hadosztály hőseit mutatja be, akik Erdély és a megszállt magyar területek visszafoglalásáért küzdöttek a végsőkig. Magyarországgal azonban nem történt meg a csoda, amely a törökökkel igen. A regényed alcíme, mégis sokat sejtet: „Visszavágás Trianonért”.
Cey-Bert Róbert: Az I. világháború végén, 1918 novemberében, Törökországban hasonló volt a helyzet, mint Magyarországon: leszerelték, feloszlatták a hadsereget, és mindkét ország területének nagy részét, puskalövés nélkül szállta meg az idegen, ellenséges hadsereg. A törököknek egy egészen kicsiny területet hagytak: az anatóliai fennsíkot és egy fekete-tengeri partszakaszt. Az 1920. augusztus 10-én, Sevrès-ben aláírt békeparancs, a „török Trianon” előírta az ország területeinek drasztikus megcsonkítását. A veszteség – az arab területeket nem számítva – megközelítette Anatólia több mint 70 %-át.
A törökök azonban visszautasították az országukat halálra ítélő békediktátumot és elkezdték szervezni az ellenállást. A kor katonai nagyhatalmaival szemben, szinte semmi esélyük nem volt céljaik megvalósítására. Isteni szerencséjükre azonban, akadt egy karizmatikus katonai zsenijük, Musztafa Kemal tábornok, aki nem fogadta el a nemzetére erőszakolt igazságtalan nagyhatalmi döntést, és harcba szólította a török népet.
Dr. Cey-Bert Róbert regényeit dedikálja a tavalyi ünnepi könyvhéten.
A Székely Hadosztály katonái – akiket előző regényemben ismerhettek meg az olvasók – Magyarországon nem érték el a céljukat, nem sikerült megvédeni Erdélyt az Antant hatalmakkal szövetséges románok ellen, azonban 1919 végén, Magyarországról Törökországba érkeznek, és a függetlenségi háborúban visszavágnak az ellenségnek, vitézül harcolnak tovább a véráztatta csatatereken, s végül kiűzik a szövetséges nagyhatalmakat az országból. Végeredményben a regény a Székely Hadosztály tragikus magyarországi történetének pozitív kicsengésű folytatása és lélekerősítő befejezése.
nÉPlélek:Történeteidre jellemző, hogy egytől-egyig lelki táplálékként szolgálnak a nemzet számára, hiszen történelmünk bármely szegmensét mutatod is be, mindig a pozitívumokra koncentrálsz. Mi az üzenete Atatürk magyarjainak a jelen magyarsága számára?
Cey-Bert Róbert: Mi, magyarok, Trianon óta nem találjuk meg azt, ami összefogna bennünket, sőt eljutottunk odáig, hogy mára az ország egyharmada nemzetellenes magatartást tanúsít. A magyar lélek beteg, és sajnos nem kezeljük megfelelőképpen. A nemzeti összefogás szükségessége az üzenet magja valójában. Ha képesek leszünk összefogni, akkor túljuthatunk a trianoni traumán, elsősorban lelkileg. Musztafa Kemal egy szikrát gyújtott, mindenekelőtt a török néplélekben, és ez az erős lelki egység volt az, ami hozzásegítette őket függetlenségük kivívásához.
Regényemmel azt üzenem a jelen magyarsága számára, hogy nincs elveszett helyzet, fel lehet épülni a legnehezebb betegségből, Trianon traumájából is. Nekünk most nem háborúban kell bizonyítanunk, hogy kiállunk a hazánkért, hanem abban a láthatatlan harcban, amely folyamatosan jelen van, a megosztás, az egység megtörésére tett sikeres akciók formájában. Ugyanazt éljük a jelenkorban, amit a kínaiak tettek annak idején a hunok ellen, akiket a csatatéren képtelenek voltak legyőzni, így lelki síkon mértek rájuk csapást. Ha lélekben megerősödünk, képesek leszünk túljutni a trianoni traumán, de a külső és a belső ellenség támadásain is.
A szerző otthonában már következő regényének megírására készül.
nÉPlélek:Tudsz-e információval szolgálni arról, mikorra várható a megjelenés ebben a bizonytalan helyzetben?
Cey-Bert Róbert: Igen, már szinte biztossá vált, hogy szeptemberre kijön az Atatürk magyarjai, a korábbi könyveimhez hasonlóan, a Püski Kiadó gondozásában és természetesen, a megjelenés után tervezünk erdélyi, felvidéki és magyarországi könyvbemutató körutakat is.
nÉPlélek:Az Atatürk magyarjaival egy újabb trilógia zárult le. Mik a jövőbeli terveid?
Cey-Bert Róbert: A 2021-es évben vissza kívánok térni az ázsiai sztyeppékre, a Kr.e. I-II. századba, amikor a Hun Birodalom fénykorát élte. Attila, a hun üzenet című könyvemben is szót ejtetek Bátor tengrikút nagykirály uralkodásáról, a következő regényemben azonban központi szerepet szánok neki.
A hun időkbe visszatérve is, azt a lelki-szellemi szabadságharcot kívánom folytatni, amelyet regényeimmel eddig is képviseltem, s amelyet egész életemre szóló küldetésként élek meg. Ez pedig nem más, mint a magyar nemzettudat megerősítése.
Az utóbbi száz-százötven évben a koronavírusnál egy sokkal veszélyesebb vírus támadja a nemzetet. A koronavírusra pár hónap múlva feltalálják a vakcinát, de a lélekölő vírus legyőzéséhez, amely a magyar nemzettudatot támadja, nem elég egy vakcina, ahhoz egy hosszú, gyógyító folyamatra van szükség, ennek kívánok részese lenni a könyveimmel.
A magyarságot minden sorstragédiáját követően kultúrája állította talpra. Gondoljunk csak az 1526-ot követő időszakra, a protestáns kollégiumok megjelenésére, amelyek a százötven éves török hódoltság alatt a kultúra továbbvitelével megőrizték a magyarságtudatot. Vagy Klebelsberg Kunóra, arra, hogy jóval a trianoni országszaggatás után is egységes nemzetről beszéltek, Kárpát-medencei területről írtak a tankönyvek.
Ma pedig majd’ száz évvel nemzeti tragédiánk után, fél évszázadnyi kommunizmust, s közel húsz év liberalizmust követően, a magyar nemzeti öntudatra való nevelés még mindig nincs jelen – legtöbb esetben – a családban sem, az oktatás területén pedig mégúgy sem. Ahhoz, hogy a magyar identitás gyökeret eresszen a fiatal lelkekben, a magyar kultúrára kell tanítanunk gyermekeinket, és nem csupán kultúrát oktatni magyarul.
Szoktam mondani, hogy Takaró Mihály előadásait kötelezővé tenném, nem csak egyetemi, de középiskolai szinten is. Hiszen olyan tudós ember, aki hatalmas lexikális tudása mellett akkora, magyarsággal csurig telt szívvel rendelkezik, mint a tanár úr, kevés létezik, s az a kevés éppen ezért, nem mindig kerülhet közel iskolai katedrához. Úgy vélem, ha a magyar fiatalok rendszeresen hallgatnák előadásait, értékrendjük garantáltan átrendeződne. A Tanár úr szavaival élve: „A magyar kultúra olyan erős, hogy ha valaki ebbe a mélytűzű kohóba beleesik, kiég belőle minden salak.”
Jómagam egyetlen alkalmat sem szoktam kihagyni, hogy részt vegyek előadásain, erre szerencsére adódnak különféle alternatív alkalmak, amelyeknek hála, sok ismeretet szerezhetünk a magyar irodalomnak az elmúlt rendszer által elhazudott, a tankönyvek által pedig mindmáig elhallgatott szegmenseiről. Wass Albertről, Nyirő Józsefről, Hercegh Ferencről vagy éppen Tormay Cécileről szóló gondolatait hallgatva, mindig büszkeség tölt el, hogy magyarnak születtem.
A magyarság nem más, mint tudatos sors- és kultúravállalás – hívja fel a figyelmet minden alkalommal a Tanár úr előadásai során, és ezt mondta nekem is, mikor a vele készített, alább megtekinthető riportfilmben nemzeti identitásunk mibenlétéről kérdeztem. Úgy véli, különleges nép vagyunk, ezt a különlegességet pedig elsősorban nyelvünknek és kultúránknak köszönhetjük, amely mára létkérdéssé vált számunkra.
Takaró Mihály szerint ma Magyarországon az oktatás a legproblematikusabb, hiszen aki ezt a területet a kezében tartja, az határozza meg a jövő társadalmának gondolkodását és látásmódját. „Ha kihagysz valakit az iskolai tananyagból, két generáció után senki nem tudja, ki volt, kitörlődik a nemzet kollektív kultúrtudatából. De ugyanígy fordítva, ha beviszel valamit a tananyagba, két generáció után mindenki azt gondolja magyar irodalomnak.” A legfőbb kérdés szerinte, hogy milyen generációt kívánunk kinevelni, globalistát, kozmopolitát vagy olyan európait, aki közben magyar?
Amennyiben az a célunk, hogy az elkövetkezendő generációk egyetemes magyarságban gondolkodjanak, akkor Kárpát-medencei magyar irodalmat kellene tanítanunk – szögezi le a Tanár úr, és akkor nem fordulna többet elő, hogy egy budapesti magyar gyerek nem érti, hogy 700 km-re miért magyarul beszélnek. Vannak úgynevezett identitásképző tantárgyak, amilyen a magyar irodalom és nyelv, a történelem vagy az ének-zene, s ha ezeket megfelelően tanítanánk, pár évtized múlva nem lenne semmi gond a magyarságtudattal, hiszen Takaró Mihály szavaival élve: „Egy országot meg lehet szállni, föl lehet darabolni, de amíg nemzeti kultúrája él, addig elpusztíthatatlan.”
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
Ma, a magyar kultúra napján emlékezünk arra, hogy 1823. január 22-én Kölcsey Ferenc Csekén letisztázta a magyarság sorstragédiáit kétségkívül a legérzékletesebben felvonultató költeménynek, a Himnusznak kéziratát.
A habsburg uralom korában a csekei remete a következő szavakkal kért megváltást népe számára:
„Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövenőt!”,
Ő még csak nem is sejtette, hogy a legsúlyosabb csapás – nemzetünk darabjaira szaggatása, ezredéves Kárpát-hazánk felaprózása – még hátra van. De nem egészen száz évvel a Himnusz megszületése után újból bűnhődnünk kellett.
A fennmaradásért folyó harc pedig mindmáig életforma a külhoni magyarság számára. A tehetetlen emberek feje fölött határokat húzogató nagyhatalmi érdek és politika legkiszolgáltatottabb áldozata az idegen fennhatóság alá került, ártatlan magyar közösség volt, amely azóta „nem lelé / Honját a hazában”.
„Szánd meg, Isten, a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.”
Így könyörög Kölcsey 1823-ban, abban a biztos tudatban, hogy akármit hozhat a bús magyar sors, az Istenbe vetett hit, átsegít rajta.
A Himnusz, műfaját tekintve nem himnusz, hanem imádság, mégpedig közbenjáró ima. Ahányszor elmondjuk vagy elénekeljük – történjen az sporteseményen, nemzeti ünnepen, iskolai ünnepségen, de bármilyen eseményen, rendezvényen – Isten közbenjárását kérjük népünk megsegítésére. Még akkor is, ha ezt nem tudatosan tesszük. Ennek tükrében bátran jelenthetjük ki, hogy nincs még egy nemzet a világon, aki annyit fohászkodik Istenhez kollektíve, saját sorsa érdekében, mint a magyar.
Úgy tűnik, imáink lassan meghallgatásra lelnek. Megszánja Isten a magyart, hiszen azután, hogy a kommunizmus, a szocializmus évtizedei alatt idegenként tekintettünk egymásra, most újra parázslik a lelkekben az összetartozás érzésének parazsa. A nemzeti öntudat újra mocorog az emberekben.
Dr. Papp Lajos szívsebész professzor úr nemrégiben azt mondta nekem, hogy huszonöt évvel ezelőtt még elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy ennyi hitében és nemzeti elköteleződésében rendíthetetlen magyar fiatallal találkozzon, mint manapság. Ő akkor feltette nekem a kérdést, hogy – amennyiben és érthető módon legtöbbször nem a szülőktől, akkor – honnan ez a magyarságtudat.
Úgy gondolom, talán nem volt hiábavaló az a sok-sok millió közbenjáró ima, amelyet számtalanszor elmondott már minden magyar…
Arany János öt évvel halála előtt, 1877-ben írja a Kozmopolitaköltészet című versét, melyben a „világ-költővel” szembe helyezkedve mondja ki, hogy ő életét és költészetét hazája, s a magyar nép szolgálatára kötelezte el.
„…Ám terjessze a hatalmos
Nyelvét, honját, istenit!
Zúgó ár az, mindent elmos,
Rombol és termékenyit :
De kis fajban, amely ép e
Rombolásnak útban áll:
Költő az legyen, mi népe, –
Mert kivágyni: kész halál…”
A fenyegetettség más irányból érkezik ugyan, de a száznegyven éve írt sorok nem is lehetnének aktuálisabbak. Azonban – mint minden időben – ma is akadnak vad magyarok és szelíd hazafiak, és közülük ki-ki a maga eszközeivel veszi népét védelmébe, figyelmezteti a veszélyre vagy emlékezteti nemzeti nagyságára.
Talán nem véletlen, hogy e vallomással kezdte „Egy óra Arany Jánossal” című irodalmi estjét Kovács Ákos is a Nemzeti Színház Kaszás Attila Termében tegnap este.
Kovács Ákos tehetsége – több mint negyedévszázada töretlen énekesi karrierjén kívül – nem egyszer megmutatkozott az irodalom, a színház, az előadó-művészet világában is. Krúdy-estjei majd egy évtizedes múltra tekintenek vissza. Dalszövegei sem állnak messze a költészettől, de számos verseskötete is megjelent már. A hűség könyve verseiből Kaszás Attila közreműködésével készült hangjáték, amely számomra, azóta is megunhatatlan élmény.
A Kossuth-díjas énekes még tavaly – Arany János születésének kétszázadik évében – Adott ki hangoskönyvet, s kezdte el irodalmi sorozatát, amely során alkalmanként egy órán keresztül versmondó színészként lép színpadra, mintegy monodrámaként adva keresztmetszetet Arany munkásságáról. Visszafogott szenvedéllyel, kellő humorral és a már megszokott szuggesztivitással kelti életre a Híd-avatás, az Ágnes asszony, a Fülemile, a Tengeri hantás, A kép-mutogató, a Vörös Rébék vagy éppen A walesi bárdok strófáit.
A letisztult előadást, olykor Ákos komponálta zongora-közjátékok (Szekeres László előadásában), illetve hangfelvételről Blaskó Péter által elmondott Arany-sorok szakítják meg, egyfajta drámaiságot kölcsönözve a hangulatnak. Az előadás rendezője pedig Szigethy Gábor.
Az utolsóként elhangzó, A költő hazája című vers mintegy önvallomásként is értelmezhető az előadótól. Az elsőként felhangzó Kozmopolita költészettel pedig a magyar nemzeti elköteleződés keretébe helyezi a produkciót.
Az est kulcsmondatát – legalábbis aktualitás szempontjából – végül Blaskó Péter hangján hallhatjuk: „Egy meggyőződésem van, hogy a magyart nem lehet csak úgy spongyával letörölni a föld színéről. Ez nyugtat némileg a nemsokára bekövetkezhető válság irányában…”
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Sokszor és sokan mondják ugyanis manapság, hogy ne a múlton keseregjünk, tekintsünk a jövő felé; én mégis úgy vélem, a párját ritkító nemzeti történelmünk ihlette keserves hang, amely olyan költőóriások tollából folyt papírra, mint Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Ady, Dsida, Reményik, a magyar nép lelkéről leválaszthatatlan. Kiváltképp, amíg nemzeti sorstragédiáink nyílt sebként tátongnak hazánk megcsonkított testén. Sokszor és sokan nem érzik át, hogy mi, magyarok ebből merítünk erőt. Abból, ahogy évszázadok óta szélbe kiáltjuk fájdalmunkat, amely magányosan visszhangzik csak havas Kárpátoktól a kéklő Adriáig. Abból, hogy a mi Himnuszunk valóban himnusz, közbenjáró ima és nem induló, ahogy más nemzeteké. Azoknak, akik nem érzik mindezt zsigereikben, hiába is magyarázzuk, hogy a magyar lélekben gyökerezik egyfajta dac, egy megmagyarázhatatlan sóvárgás és vágy az elhazudott múlt, a letagadott igazság iránt, amely a kimagasló tehetségeink művészetének örökös nyersanyagát kell, hogy képezze, ugyanis „Trianon óta nem jártak le a váltók”.
Legutóbbi hozzászólások