Szerző: Zana Diána | 2019. ápr. 19. | Magyar Nemzet, Magyar történelem
Idén százöt esztendeje annak, hogy 1914. július 28-án kezdetét vette a Nagy Háborúként emlegetett első világháború. Magyarország hárommillió-nyolcszázezer főnyi katonával vett részt, amelyből hatszázhatvanegyezren soha nem térhettek haza családjukhoz. Nehezen találni ma olyan magyar embert, akinek valamely elődje ne harcolt volna az összesen több mint tizenötmillió kioltott életet követelő háborúban. De vajon fiataljaink átérzik-e annak az áldozatnak a jelentőségét, amelyet ezek a bátor hősök mindannyiunk közös magyar hazájáért hoztak, tudják-e az áldott békeidőben, amelybe a Jóisten kegyelméből születtek és élnek, hogy mit jelentett a lövészárkok véres valóságában élet-halál harcot vívni az ellenséggel úgy, hogy a halál bármelyik pillanatban elragadhatta őket? Felfogják-e annak súlyát, hogy az otthon maradott asszonyok és gyermekek egy része soha többé nem láthatta viszont szeretett fiait, férjeit, édesapjait? Megőrzik-e ezeknek a kivételes embereknek az emlékét?
A halál ott lopakodott mindenütt a fronton” (Zetényi-Csukás Ferenc: A NAGY HÁBORÚ MAGYAR HŐSEI)
„Háromszor verte ki az oroszt, – mily silány, üres beszéd ez! Vajon fölkelti-e mindannak rettentő és fölséges képzetét, amit e három hadjárat magában rejt? Fölkeltheti-e azokban is, kik sohasem jártak erre, ez esti ködbe borult Studnica-hegy borzalmas szakadékainak, vízmosásainak, tűlevelű rengetegeinek látomását, vízióját a hangnak, mit itt az omló sziklatömeg, az ágyú ezerszer visszhangzó dörrenése kelt? Aki nem járt arra, aki nem látta huszárjaink éjszakai táborozását a térdig érő sárban, zuhogó esőben, honvédjeinket, amint szakadó golyózáporban hatolnak feljebb, visszahanyatolva, újra támadva a hegy negyvenöt fokos lejtőjén, aki nem hallotta a pokolnak azt az őrjöngő zenéjét, amit itt a visszhang rendezett, szóval aki nem látott harcot a Kárpátokban, az nem tudhatja, mit jelent ez a pár szó: Csermák ezredes háromszor verte ki innen az oroszt.” Olvashatjuk Zetényi-Csukás Ferenc legújabb, A NAGY HÁBORÚ MAGYAR HŐSEI című könyvében egy visszaemlékezésben, amely érzékletesen ad választ a fenti kérdések nagy részére. Mielőtt azonban rátérnék e mű jelentőségére, elengedhetetlen kifejtenem néhány gondolatot, amelyeket – úgy érzem – a téma megkövetel.
Manapság az ifjú házasok „nem vállalnak több gyermeket”, mert az anyagi javak előbbre valóak, pedig a gyereknek nem plazmatévére és saját szobára, hanem szerető családra van csak szüksége, amely felkészíti egy erkölcsös, jó életre. A nagy anyagi biztonság megteremtése közben azonban a szülőknek sem idejük, sem energiájuk nem jut már arra, hogy a keresztény erkölcs vagy a hazaszeretet csíráját elvessék a gyerek lelkében, hogy megosszák vele a családi felmenők, a magyar ősök emlékét, azokat a történeteket, amelyekre később büszke lehet, amelyek elindíthatják benne a magyar történelem iránti érdeklődését.
“Levélírás az otthoniaknak a harc szünetében” (Fortepan, 84082 – Lőw Miklós) (Zetényi-Csukás Ferenc: A NAGY HÁBORÚ MAGYAR HŐSEI)
Száz évvel korábban a töredékéből is megéltek a magyar családok annak, mint amit most szegénységnek neveznek, s mégsem volt ritka, hogy egy házaspárnak tíz gyermeke is született. Egy ismerősöm nagyapja a háborúban évente egyszer jutott haza családjához, de minden alkalommal új gyermek fogant. Az ismerősöm furcsállta ezt és megkérdezte a nagyanyját: „miért vállaltál annyi gyermeket, ha nem lehettél benne biztos, hogy a papa legközelebb is hazajön?” Az asszony azt válaszolta: „édes fiam, pontosan azért.” Hol van ma ez a mentalitás? Talán háború kell hozzá, hogy előjöjjön… Igaz a mondás: „a nehéz idők erős embereket szülnek, az erős emberek jó időket teremtenek, a jó idők gyenge embereket szülnek, a gyenge emberek nehéz időket teremtenek.” Mindenki eldöntheti, melyik kort éljük…
Bacsa József és felesége, Jedlicska Etelka, a dédszüleim
Az én családom első világháborús emlékezetéből négy aprócska történet maradt rám, amelyek csak pár információt tartalmaznak, de jelentőségük annál nagyobb, hiszen rólunk szólnak, rám lettek bízva, hogy megőrizzem őket, és büszkeséggel töltenek el. Édesanyám családjában három tisztről tudok, akik közül ketten hősi halált haltak a Nagy Háborúban. Dédnagyapám Bacsa József, miután a bécsújhelyi Theresianum Katonai Akadémiát elvégezte, végigharcolta a több mint négy vérzivataros esztendőt. Az olasz fronton Isonzónál egy alkalommal három napig kellett a jeges, havas lövészárokban egy helyben hasalnia, ahol olyan asztmát kapott, amely később egész életét végigkísérte. De ő legalább túlélte…
László Sándor és testvére, László Lúcia, a dédnagyanyám
Nem volt ilyen „szerencséje” ifj. Jedlicska Rezsőnek, dédnagyanyám bátyjának, akit a fronton ért végzete, mást nem is tudunk róla. Egy másik dédnagyanyám hősi halált halt testvéréről, László Sándorról legalább az ismeretes, hogy Palmanovában, Udine mellett temették el, ahol ma is látogatható a katonai temető. A márványtáblák közül az egyiken megmaradt ősöm neve is az utókornak. E két hősi halott nevével Esztergomban is találkozhatunk az első világháborúban elesett hősök emlékművének kövébe vésve. Végül atyai dédnagyapámról, Zana Jánosról kell, hogy szóljak, aki az orosz fronton tett szolgálatot a farkasordító hidegben, amely egy ízben annyira farkasordítóvá vált, hogy nem volt elég a muszka had, még igazi farkasok is megtámadták az egységét. Napokig étlen, szomjan kellett várniuk a fák tetején, mire a bestiák eltakarodtak, s még csak ezután jött a puskaropogás…
Mennyi ilyen és hasonló történetünk van nekünk, egyszerű magyaroknak is, és milyen apró töredékük marad fenn csak az utókornak. Úgy gondolom, ezek a személyes élmények azok, amelyek közelebb hozhatják, érthetőbbé, világosabbá tehetik a fiatalok számára annak az áldozatnak a jelentőségét, amelyet ezek a „névtelen” hősök hoztak. A magyar családok történetei azonban többnyire elvesztek, a kommunizmus rettegéssel teli évei és a szocializmus „a múltat végleg eltörölni” és a „merjünk kicsik lenni” mentalitása áldozataivá váltak, ahogy a dicső történelmünk kitörlési kísérlete is nagyrészt sikerrel járt. A totális és erőszakos „történelmi amnéziával” történő átnevelés hatalmas pusztítást végzett a magyarok lelkében, amelyet a mai napig nem tudtunk kiheverni. A rendszer erőszakosan, destruktívan nyomott el minden nemzeti értéket, a hagyományokat, tervszerűen tüntetett el a magyar kultúrát és a történelmi emlékezetet hordozó minden tényezőt.
Zetényi-Csukás Ferenc: A NAGY HÁBORÚ MAGYAR HŐSEI
Itt az idő, hogy előássuk az egyéni tragédiákat, életutakat, hiszen az ő történetük képez hidat a múltunk és a jelenünk között. Ezt a célt szolgálhatja tehát Zetényi-Csukád Ferenc: A NAGY HÁBORÚ MAGYAR HŐSEI című könyve, amely olyan kivételes embereket, tetteket és történéseket mutat be az első világháború idejéből, amelyek máskülönben talán örökre a feledés homályába vesznének. Végigolvasva a kötetet született meg bennem a gondolat, hogy ha a tv távirányítója vagy az okos telefon helyett ezt adnánk fiaink kezébe, lehetőséget nyújtanánk nekik olyan kiemelkedő férfiak megismerésére, akikre méltán nézhetnek fel, és talán megszületne bennük a gondolat, hogy ezek a valaha élt, sokszor hősi halált halt katonák jelenthetik az igazi példaképet a valóságshow-k celebjei helyett. Hiszem, hogy csak a magot kell elvetni a lelkekben, ami aztán megállíthatatlanul növekszik majd.
Zetényi-Csukás Ferenc könyvéből személyes történeteken keresztül ismerhetjük meg a nemzetféltő, az életet bármikor a haza oltárán feláldozni kész magatartást, a legendás magyar virtust, amely nem egyszer öngyilkosságnak tűnő tettekre sarkallta a katonákat és hadi sikerre, győzelemre vezetett még sokszoros túlerővel szemben is. Olvashatunk egy „felhorkanó bajuszú vén huszárőrmesterről”, akinek a fejét nem kevesebb, mint huszonhét szablyavágás nyoma borította, vagy Csermák ezredesről, az uzsoki hősről, aki negyvennégy szolgálati éremmel a mellén, hatvan évén túl már rég nyugalomba mehetett volna, mégis meghalt a fronton, mert saját elmondása szerint, addig nem mehetett haza, míg Magyarország földjén ellenség van. „Nincsen arra szó, mit művel a magyar honvéd, mikor talpa alatt a hazai földet érzi, mely védelemre szorul.”
“Frontra induló hadfik” (Fortepan, 82818) (Zetényi.Csukás Ferenc: A NAGY HÁBORÚ MAGYAR HŐSEI)
Olvashatunk néhány humoros esetet, amelyek még a háborús időkben sem álltak messze a magyar lélektől. Ilyen volt, mikor három baka, krumpli szedés közben, ásóval fogott el tíz szerbet, vagy Bagó Berci 5-ös közhuszár, akit azzal küldtek járőrbe, hogy a muszka generális nadrágja nélkül vissza ne merjen térni, s ő teljesítette is a „parancsot”. Boros András és Száraz István, a folytonosan egymással vetélkedő két közhuszár csapata Kraszniknál egy sokkal nagyobb kozáksereggel került szembe. Az egyik egyből teli torokból hátrakiáltott a másiknak: „No Estvány! Egy piculáért: ki üt többet!” A végeláthatatlan kaszabolást követően, másnap dupla vagy semmiben fogadott a két rettenthetetlen. Milyen jó lenne, ha a fiatalok ilyen történetről nem csak a Gyűrűk urában hallanának, mert ez bizony nem fikció, ezt a sztorit az élet írta, s magyar huszárok vitték végbe.
Nem hiányozhatnak azok a megható, bajtársias történetek és szerelmi szálak sem, amelyek nem egyszer csaltak könnyeket az én szemembe is olvasás közben. Jósika Miklós, a budapesti mozsárosztag szakaszvezetője úgy mentette a sebesülteket, hogy a nehéz terhek cipelése közben kénytelen volt felegyenesedve átvágni a mezőn, kitűnő célpontot szolgáltatva a muszka fegyvereknek, mégsem habozott, hogy életet mentsen. „A háború nemcsak hőstetteket, de regényeket is szül. Meghatóbbakat, mint a legremekebb tollú regényíró.” Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint annak a bakának a története, aki a bal karját és a bal lábát is elveszítette, így a kórházi ágyban fekve felmentette menyasszonyát annak ígérete alól, az aradi lány azonban legközelebb már az anyakönyvvezetővel tért vissza kedvese betegágyához.
“Géppuskás osztag lapul a dimbes-dombos mezőn” (Fortepan, 54310 – Urbán Tamás) (Zetényi-Csukás Ferenc: A NAGY HÁBORÚ MAGYAR HŐSEI)
Ízelítőt kaphatunk olyan eseményekből is, mikor a furfangos magyar észjárás vezetett sikerre. Megismerhetjük Nagy Józsefet, aki olasz ruhába öltözve lopózott át az ellenséghez, hogy a vezetéküket bekapcsolja a telefonba, vagy a székely Pap Gazsit, Jávorka Pál zászlós tiszti legényét, aki, miután elfogyott a lőszer, harminc láda szódásüveggel sietett a többiekhez, amelyek a sziklákhoz csapódva akkorákat durrantak, hogy végül megfutamították az ellenséget. Papp Gazsi ezek után haláláig szóda nélkül itta a bort, ezt még akkor fogadta meg…
“Horthy Miklós az otrantói győző” (Zetényi-Csukás Ferenc: A NAGY HÁBORÚ MAGYAR HŐSEI)
A Horthy Miklós Társaság elnökeként a könyv szerzője természetesen szentelt néhány oldalt a későbbi kormányzó sorhajókapitányként az otrantói győztes csatában elkövetett haditettének is. Nem tudom szó nélkül hagyni azokat a hangokat, amelyek vitéz nagybányai Horthy Miklós érdemeiről lebecsmérlően szólnak, s „lovas tengerészként” emlegetik, sőt olyanként, aki még csak tengeren sem járt soha, így hát kénytelen vagyok egy kis kitérőt tenni néhány bizonyított tény és számadat erejéig Horthy tengerészeti pályafutásával kapcsolatban. Az osztrák- magyar tengerészeti akadémia egy olyan elit intézmény volt, ahová még bekerülni is nagy dicsőségnek számított. 1882-ben hatszáztizenkét jelentkezőből negyvenkettőt vettek föl, melyek közül huszonheten végeztek. Horthy közöttük volt, pedig középbirtokos magyar nemes gyerekeként nem tartozhatott a protezsáltak közé. Zseniális vízérzéke már korán megmutatkozott, az évfolyamokon rendezett tájékozódási versenyeket egytől-egyig mind megnyerte. Aktív tengerész korában – nem túlzás – behajózta az egész világot. 1909 és ’14 között – megelőzve több tucat rangban idősebb haditengerészt – Ferenc József szárnysegédje lett. Az első parancsnoka a Saida korvetten – ahol ekkor már ellentengernagy volt – személyesen ajánlotta be a császárnak. A Zetényi-Csukás Ferenc által bemutatott otrantói ütközet pedig már akkor, 1917-ben megfellebbezhetetlenül hőssé és példaképpé tette Horthy Miklóst a magyar haditengerészet és az egész magyarság számára.
“Akik nem jutottak haza” (Fortepan, 33796 – Jankó Attila) (Zetényi- Csukás Ferenc: A NAGY HÁBORÚ MAGYAR HŐSEI)
Végső soron – ami a legfontosabb – a könyv minden lapját átitatja a büszke magyar öntudat, a hősiesség, amely nagy tettekre sarkallta nem csak a rangos vezetőket, de a kisembereket is. Már a háború elején annyi hősi tett született, hogy elfogytak a vitézségi kitüntetések és szeptember 4-én a hadügyminisztériumnak az állami pénzverőben újabb nagyszámú érmet kellett rendelnie. Ahogy a könyvben olvashatjuk: „Még jóformán el sem kezdték az osztogatást, s máris elfogyott az érem. Hősökre számítottak, annyi biztos. Akik vezetik a hadsereget, tudták, hogy a világ egyik legelső hadseregét vezetik. Ismerték hadseregünk múltját, büszkék voltak tradícióira. De ennyi hősi tettre még ők sem voltak elkészülve.”
A könyv írójának felmenői között is bőven találunk háborús hősöket, akik többnyire életükkel fizettek a haza szolgálatáért. Anyai dédnagyapja, Papp József hadnagyként hősi halált halt az első világháborúban, anyai nagyapja a második világégés során aknára lépve, nagyanyjának bátyja pedig a doni áttörésnél vesztette életét. Rokana a hősi halált halt zetényi Csukás Kálmán vezérkari alezredes, Horthy István kormányzó-helyettes katonai parancsnoka is. A szerző szavai mindent elmondanak: „a hősökről azért kell beszélnünk, hogy emlékeinkben megmaradjanak és példát mutathassanak, míg a háború borzalmairól, azért kell szót ejtenünk, hogy értékelni tudjuk a békét. Hazaszeretet és nemzeti érzések nélkül, pedig egyik sem megy, ezért kell mindezeket beleplántálni minden fiatal szívébe!”
És végül egy, a könyvből kölcsönzött gondolattal zárok arra ösztönözve mindenkit, hogy becsülje meg mindazt, ami megmaradt nekünk elődeink, őseink hősiességéből és adjuk tovább: „Szép dolog a béke! De követésre méltó és férfierényekre buzdító idő egyedül a háború. Itt alakulnak ki azok a mintaképek, amelyek örök életre kelnek a nemzetek szívében, tettekre sarkallva az utódokat.”
Zana Diána
Zetényi-Csukás Ferenc: A NAGY HÁBORÚ MAGYAR HŐSEI című kötete a HK Hermanos Kiadó gondozásában jelent meg. Megrendelhető a hkhermanos@gmail.com e-mail címen.
Szerző: Zana Diána | 2019. ápr. 16. | kereszténység, Magyar kultúra
A negyvennapos böjt utolsó hetében, Nagyhéten a feladatunk a lelki megtisztulás, a befelé fordulás kell, hogy legyen, nem hiába nevezik „csendes hétnek” ezt az időszakot. Magamon is tapasztalom azonban, hogy az elcsendesedés nem olyan egyszerű, hiszen a munkát ezekben a napokban is el kell végezni, eközben az emberek óhatatlanul konfrontálódnak egymással, az idő sürget, alig van lehetőség megállni, elmélyülni a hitünkben.
Hiszek abban, hogy az igazi művész munkája egyfajta isteni kinyilatkoztatás, ahogy a legnagyobb tudósok, úgy az igazán nagy művészek is Istenfélő emberek. A költészet, a zene-, de leginkább a képzőművészet egyfajta spirituális többlettel bír, még akkor is, ha a témája nem vallásos. Egy komolyzenei darabot hallgatva, a magyar irodalom kiemelkedő alkotásait olvasva vagy egy festményt nézve mindig közelebb érzem magam a teremtő Istenhez…
Mikor azonban egy keresztény magyar művész vallásos témát dolgoz fel, és a munkáit Nagyhétfőn tárja először a közönség elé, az – úgy vélem – igazán jó lehetőség a hitünk megélésére és a Nagyhét üzenetének befogadására. Molnár János festő- és grafikusművész Passió című tárlata Jézus szenvedéstörténetét tárja a szemünk elé a művész egyedi látásmódjában és stílusában. Ahogy Bereczky Zoltán tiszteletes is fogalmazott, Molnár János stációin – a hagyományos értelmezésen túl – megtalálhatjuk az egyedi magyar kifejezésformákat is. A művész évtizedek óta behatóan foglalkozik a magyar népművészeti tradíció formavilágával és jelképrendszerével, amely szimbólumok alkotásaiban rendre fel is tűnnek, egyfajta sajátosan magyar többletjelentést adva a műveknek. Hittel vallja a test, a szellem és a lélek egységét, amely az emberi élet egységét adja, művészetét pedig a szép, igaz és jó fogalmak mentén határozza meg.
Molnár János festő- és grafikusművész
Molnár János stációit járva, a képeket nézve eszembe jutott az a megállapítás, amelyet számos történelmi személyiségünk, költőnk, alkotónk megfogalmazott, miszerint egyértelmű párhuzam húzható Jézus Krisztus szenvedéstörténete és a magyar nemzet sorsa között. „Népek Krisztusa, Magyarország” – olvashatjuk Márainál, azonban már a Rákóczi szabadságharc korában és az 1848-49-es szabadságharc idején is megfogalmazódik ez a gondolat, Trianon, majd az 1956-os események kapcsán pedig egyre gyakrabban hangoztatott fogalommá válik. A magyar nemzet vérével és hősies önfeláldozásával időről-időre megváltotta Európa és az európai kereszténység létét. IV. Béla mondta ki először: „egész Európa, egész kereszténység, egész emberiség – ezért van a magyar”. De idézhetnénk Balassi Bálint sorait is, amelyek szerint: ”az jó hírért, névért és egész kereszténységért harcol a magyar”.
Pap Gábor művészettörténész a jézusi keresztút tizennégy stációját a magyar történelem egy-egy fontos fordulópontjával azonosította. Nincsen a világon másik nép, amelynek történelmére maradéktalanul rá lehet vetíteni a szenvedéstörténetet. Eszerint Trianon, történelmi országunk tragikus feldarabolása kétségkívül nemzetünk megfeszítése volt. A nemzet testéről kegyetlenül leválasztották végtagjait. Az elmúlt száz év során az idegen erők pedig mindent elkövettek azért, hogy végtagjainkat elsorvasszák, hogy a nemzettesttel elfeledtessék egykor szervesen hozzátartozó részeit. Ez a törekvés azonban nem sikerülhetett és nem is sikerült, hiszen a magyar szellemiség, anyanyelv, kultúra egy és bonthatatlan.
A magyar kultúra, azon belül pedig a képzőművészet képes arra, hogy felélessze a nemzeti összetartozás érzését, akármilyen mesterséges határvonalakat húztak is közénk. S mint ilyen, arra is hivatott, hogy a lelkekben előkészítse a népek Krisztusának, Magyarországnak erkölcsi és szellemi feltámadását. Mert rá kell döbbennünk – ha a stációk eddig igaznak bizonyultak nemzetünk életben – akkor az utolsó mozzanatnak is be kell következnie.
Nagyhét első napján tehát, Molnár János középkori ikonokra emlékeztető, ugyanakkor sajátosan magyar elemekkel átszőtt Passióját megtekintve, beköszöntött lelkembe a csend és a feltámadásba vetett hit. A művész úr egy korábbi beszélgetésünk során azt mondta, szeretné, ha az emberek abban a tudatban jönnének ki a kiállításairól, hogy érdemes hinni és érdemes magyarnak lenni. Minden keresztény magyar ember számára, aki még keresi a Nagyhét csendjét, ajánlom, hogy tekintse meg Molnár János Passió című kiállítását a Józsa Judit Galériában.
Zana Diána
Szerző: Zana Diána | 2019. ápr. 13. | Magyar Nemzet, Magyar történelem
Mióta rendszeresen járok külhonba, anyaországiként azt vettem észre, hogy az elszakított nemzetrészeken élők nemcsak a nemzettest magyarságától, de egymástól is különböznek némiképp. Más a kollektív lelkivilága az erdélyi magyarságnak, azon belül a székelyeknek, de különböznek egymástól a Felvidéken, Kárpátalján vagy Délvidéken élő nemzettársaink is.
Mindez annak köszönhető, hogy az elmúlt száz esztendőben más és más idegen hatalom fennhatósága alatt kellett megélniük identitásukat, de még inkább megküzdeniük azért, hogy megtarthassák azt. A többségi államok népei – főként vezetői – pedig mind sajátos módon viszonyultak a kisebbséghez – kirekesztéssel, elnyomással, több ízben véres terrorral, amelynek csupán a mértéke változott. A határainkon túl rekedt magyarok pedig kénytelenek voltak megtanulni alkalmazkodni, eltérő léthelyzetekben specifikus válaszokat kellett adniuk.
A transzgenerációs trauma nemcsak az egyes ember, hanem akár egy egész nemzet esetében is értelmezhető – mutatott rá Jelenczki István és Zseni Annamária.* Eszerint a nemzet életében bekövetkezett súlyos traumáknak generációkon átívelő következményei vannak, amelyek a későbbi nemzedékek tagjainál jelentkeznek. Ez a jelenség mindaddig tetten érhető, amíg a feloldás, a kiengesztelődés meg nem történik. Hogyan következhetne azonban ez be mindaddig, amíg a magyarságot szülőföldjén másodlagos állampolgárnak tekintik, betiltják a himnuszát, korlátozzák rendezvényeit, megbüntetik, ha felveszi a magyar állampolgárságot, ellehetetlenítik az anyanyelvén való oktatását ma a 21. század Európájában?
Egy egész nemzeti kisebbség kiirtásának kísérlete a legsúlyosabb trauma, amelyet egy közösség lelke magában hordozhat. Egy ilyen élmény feldolgozatlansága egyértelműen hatással lesz minden elkövetkezendő generációra még akkor is, ha az nem is hallott a történtekről. 1944-45-ben Délvidéken Tito elnök beleegyezésével, előre kitervelt és módszeres kíméletlenséggel végrehajtott tömegmészárlás folyt. Akiket nem gyilkoltak meg, azokat megkínozták, kisemmizték, koncentrációs táborokba küldték, nem kímélve az asszonyokat és gyermekeket sem. Egy ilyen seb egy nemzeti közösség lelkén, nem múlik el nyom nélkül, generációk múltán is tetten érhető bizonyos tudatalatti deformitásokban. Ezt érezte meg az a fiatal nő is, aki az Alföldön született, élt a csonka ország szinte minden táján, majd külföldre költözött tizenkét évre, hogy végül a vajdasági Topolyán telepedjen le végleg.
G. Nagy Ilián költő, drámaíró, dalszerző és Nagyné Maczó Ágnes, az Országgyűlés korábbi alelnöke lányáról, G. Nagy Lilla Imoláról van szó, aki ’Délvidék titkai – Mit ér az ember, ha magyar?’ címmel írt könyvet. Célközönsége leginkább a fiatalság, akiket egyre nehezebb megszólítani olyan témával, mint a nemzeti múlt és történelem, a helyes erkölcsiség vagy az Istenhit, miközben a média lélektorzító és hamis üzeneteinek kereszttüzében élik mindennapjaikat, ahol az anyagi javak mértéktelen felhalmozása az egyetlen cél, amiért érdemes élni. A fiatal írónő éppen azért lehet hiteles a kortársak szemében, mert ennek a világnak a bennfentese volt, a tinédzserek által annyira áhított modellszakma képviselője, Milánóban élt és bejárta a fél világot.
Mégis azt mondja, semmi pénzért nem térne vissza ahhoz az élethez, mert a felszín csillogása alatt csak ürességet és fájdalmat tapasztalt. Délvidékre költözve a helyi emberek barátságában, a ház körüli munkában, az állattartásban, az Istenes életben megtalálta a boldogságot és nemzeti öntudata is megerősödött. Mindezt meg is írja könyve első részében, mielőtt rátérne fő témájára, a délvidéki magyarság sorstragédiájára, amely akkor kezdte el foglalkoztatni, mikor barátja nagymamája Topolyán szülei sorsáról kezdett mesélni neki.
Lilla ekkor találkozott Bosánszki Ferenc történetével, aki „megjárva Jugoszlávia legrettegettebb internálótáborát, az adriai poklot, Goli otokot, lelkében megcsonkítva sem veszítette el magyarságát.” A bűne egyedül annyi volt, hogy miután szülőföldjét hazájától elszakították, ő továbbra is hű maradt népéhez. Mielőtt teljesen ártatlanul Goli otokra, Jugoszlávia legkegyetlenebb emberirtó rabszolgatáborába, a biztos halálba szállították volna, az újvidéki börtön falai között búcsúleveleiben elmesélte történetét, amelyeket a szennyesruhák között sikerült kicsempészni és eljuttatni az otthon maradottaknak. Végül ezek a sorok ösztönözték G. Nagy Lillát, hogy megírja könyvét.
A ’Délvidék titkaiban’ megismerhetünk tehát egy lányt, aki a nagyvilágban bolyongva, végül megtalálta az útját, amely haza vezetett. Felfedezte Délvidéket, de nem érte be azzal, hogy ott él. Egy ismeretlen férfi tragédiája arra ösztönözte, hogy megismerje nemzetünk múltjának egyik legkegyetlenebb momentumát, az 1944-45-ös vérengzést, és ezáltal megpróbálja megérteni a délvidéki magyar ember sajátos lelkivilágát, majd összefoglalta olvasóinak mindazt, amit erről a szörnyű időszakról megtudott.
A végszó azonban nem negatív. A harmadik részben egy olyan fiatal nő sorait olvashatjuk, aki büszke magyarságára, nemzete történelmére, hagyományaira, anyanyelvére, hitére. Úgy vélem, ez a kötet alkalmas arra, hogy az eltévelyedett fiatalságnak segítséget nyújtson. Történelemoktatásunk a mai napig hiányos, sőt elferdített itt az anyaországban is, nem beszélve azokról a magyar fiatalokról, akik külhoniként talán soha nem is tanulhattak magyar történelmet. Az ő kezükbe kívánkozik G. Nagy Lilla Imola könyve, hiszen „csodálatos dolgok kezdődnek az életében annak, aki az igaz utat választja. Kérjünk segítséget a magyarok Istenétől, és meglátjuk, visszanyerjük teremtő képességünket, döbbenetes dolgok történnek majd.”
Zana Diána
*Zseni Annamária – Jelenczki István: ÖN-TÉR-KÉP, A magyar nemzet lelkiállapota. Budapest, Angelus Bt. Kiadó, 2017.
Szerző: Zana Diána | 2019. ápr. 11. | Magyar kultúra
Az elmúlt száz esztendő alatt összegyűjtött népdalkincset tette IDE kattintva bárki számára elérhetővé a Zenetudományi Intézet a Hungarica oldalon. Ez a tény már önmagában egyedülállónak számít, azonban, ha hozzátesszük, hogy mindez húszezer órányi hangfelvételt jelent, amelyet az érdeklődő térképén, a gyűjtés helye szerint lokalizálva találhat meg, tényleg kivételesnek számít.
Az archívum az egész Kárpát-medencét lefedi, sőt annak határain kívül eső területeket is bemutat. Segítségével pár kattintás után megtudhatjuk, hogy mit és hogyan énekeltek az elmúlt évtizedekben, vagy akár száz évvel ezelőtt bizonyos településeken, tájegységeken, előfordul, hogy valamely ízes nyelvjárásban elmondott történet is társul a muzsikához. De rátalálhatunk olyan dallamokra is, amelyeket még Kodály Zoltán gyűjtött.
Egy települést kiválasztva rögtön láthatjuk, hány dallam került rögzítésre az adott helyen, megtudhatjuk az adatközlő és a gyűjtő nevét, a gyűjtés évszámát, a dal címét, de ami a legfontosabb, meghallgathatjuk az eredeti felvételt. Néhol olyan mulatságos megjegyzésekre is rábukkanhatunk, mint a következő: „Húsvét lévén a két zenész kissé italos volt, különösen a kontrás.”
A tervek szerint az archívum folyamatosan bővül majd, a már most megtekinthető írásos feljegyzések mellett, a későbbiekben filmfelvételek is láthatóak lesznek, bárki számára könnyen elérhetővé téve néptánc-örökségünket is a világhálón.
Minden további információ a Hungaricana oldalán megtalálható.
Szerző: Zana Diána | 2019. ápr. 8. | kereszténység, Magyar Nemzet
A keresztény világ legnagyobb ünnepe a Húsvéthoz kapcsolódó ünnepkör, azonban mára elfelejtettük mindazt, amit üzenete magában hordoz – állítja Dr. Papp Lajos professzor, aki az esztergomi evangélikus templomban, a böjt jelentéséről, illetve jelentőségéről tartott előadása során a test, a lélek és a szellem egységének összefüggésében világított rá a Húsvét lényegére.
Ahogy a test gyógyítása az orvos feladata, úgy megvan a szellemmel és a lélekkel foglalkozó hivatás is. Az előbbit a tanárnak, az utóbbit a papnak, a lelkésznek kell gondoznia. Magyar nyelvünk fejezi ki a legpontosabban ezen foglalkozások lényegét: hivatásnak nevezzük őket, hiszen Isten hívja meg erre a feladatra az embert. Vannak azonban átfedések a három hivatás között, erre a legjobb példa Dr. Papp Lajos maga, aki önmagát nem orvosnak, hanem gyógyítónak vallja, mivel nem csak a beteg testtel, de a szellemmel és a lélekkel is törődik, hiszen – mint egy háromlábú szék – ezek egyensúlya adja az EGÉSZséget.
Számára minden időben és minden élethelyzetben a Teremtőtől kapott hittel, a krisztusi szeretet jegyében való szolgálat az elsődleges. Több évtizedes kutatói és klinikai tapasztalatát, tudását ötvözi a holisztikus gondolkodással és az elfelejtett, évezredes népi bölcsességekkel, gyógyítva mindezzel a test-szellem-lélek hármasát egyaránt. Akinek hivatása van, annak nincs munkája – vallja a Professzor úr – hiszen a hivatás gyakorlása nem a kenyérkeresetről szól, hanem a legnagyobb örömforrás.
Az irányt egyedül az Istenhit, a krisztusi szeretetparancs jelölheti ki, amely soha nem változik, állandó igazodási pontként szolgál az életben. Az orvosok a mai napig a Hippokratészi esküt teszik le pályájuk kezdetén, amelynek tartalma mára már elavult, a tudomány által meghaladott. Dr. Papp Lajos többször is kísérletet tett megváltoztatására, ő maga pedig a Ram-kódexből Maimonidész imáját tekinti magára nézve kötelező érvényűnek, amely a következő:
„Mielőtt belekezdenék szent munkámba, meggyógyítani a Te teremtményedet, hozzád fohászkodom, a Te magasságos székedhez, hogy adj erőt, bátorságot, energiát, hogy munkámat teljes hittel végezhessem, hogy se meggazdagodási vágy, se az a vágy, hogy minél híresebb nevű legyek, szemeimet el ne kápráztassa a helyes út meglátásától.
Engedd, hogy felismerjem körülöttem mindazokat, akik tanácsomat jönnek kérni, mint olyantól, aki nem tesz különbséget gazdag és szegény, barát vagy embergyűlölő, rossz és jó között.
Add, hogy minden bajban lévő emberben csak az embert láthassam.
Ha nálam nagyobb tudású orvosok akarnának éleslátásukhoz engem közelebb hozni, adj erőt, hogy tanulhassak tőlük, mert az orvosi tudománynak nincs határa.
Csak az igazság fénye vezéreljen, mert akár a legkisebb engedmény az orvosi tudománytól szörnyű szerencsétlenséget és betegséget hozhat teremtményeidre.
A tiszta lelkű igazak nem panaszkodnak a rosszra, hanem erősítik az Igazságot.
Nem panaszkodnak a hitetlenségre, hanem erősítik a Hitet.
Nem panaszkodnak a tudatlanságra, hanem fokozzák a Tudást.”
Ez az ima – ahogy a Tízparancsolat is – örökérvényű, nem szükséges változtatni rajta, mivel erkölcsi, etikai örök igazságról rendelkezik. Ez tartja fent a teremtői rendet a teremtett világban, amelyet az ember minduntalan próbál megbontani. Elfelejtettük az isteni törvényeket – figyelmeztet a Professzor úr, az élelmiszeripar olyan túlkapásaival szemléltetve mondandóját, mint a zártláncú tenyészet, amely során a felhasználatlan részeket (tollakat, beleket, elhullott tetemeket), miután 200 Celsius fokra forralták, visszaetetik az állatokkal, előidézve ezzel olyan betegségeket, mint amilyen a kergemarhakór volt.
Már Hippokratész is megmondta, hogy a hosszú élet titka a tiszta víz, a tiszta levegő, a tiszta élelem és a tiszta lelkiismeret. Az utóbbiról mindenki maga gondoskodik, azonban nem könnyű természetes ételt bevinni a szervezetünkbe, ha az üzletek polcain lévő élelmiszerek huszonkétezer-féle vegyszert tartalmaznak. Nagyböjt idején a húsmegvonással az abba belefecskendezett antibiotikumtól és növekedési hormonoktól is megkímélhetjük magunkat, nem beszélve arról, hogy a daganatos megbetegedések megelőzése, illetve gyógyulása az éhezéssel érhető el a leghatékonyabban, ugyanis a sejtjeink tizenhat óra elteltével képesek átállni szénhidrát-anyagcseréről keton-, vagyis zsír-anyagcserére, amelynek hatására nem csupán zsírt bontanak, de a mérgeket is kiürítik.
Sokan a „reggelizz, mint egy király, ebédelj, mint egy polgár és vacsorád oszd meg a koldussal” utasítást tartják mérvadónak az étkezés tekintetében, amely eredetileg egy kínai közmondás és a kulira vonatkozik, aki ha reggel nem evett, nem tudott kellő hatásfokkal dolgozni napközben. Dr. Papp Lajos szerint annak, aki nem kemény fizikai munkát végez egész nap, egyszer kell ennie naponta, mégpedig délután öt és hét óra között, hogy a szervezet a legelemibb szinteken, vagyis a sejtek szintjén is elvégezhesse a méregtelenítést. A böjt tehát – a test tekintetében – erre is szolgál.
A keresztény böjt azonban nem csupán a táplálékmegvonás által történő testi megtisztulást szolgálja. A régiek ilyenkor rendet tettek a portájukon és a lelkükben is. Minden haragoshoz elmentek, bocsánatot kértek, mert a Nagyhéten van az utolsó lehetőség arra, hogy megszabaduljunk a lelki szennyezettségtől. Jézus Krisztus úgy döntött, hogy értünk, emberekért a legdrágábbat, az életét adja. Vajon elérte-e a célját? – teszi fel a kérdést a Professzor úr, majd Wass Albert Nagypénteki siratója által adja meg a választ:
Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,
messzi út porából köpönyeget veszünk…
Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.
Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.
Véreim! Véreim! Országútak népe!
Sokszázéves Nagypénteknek
soha sem lesz vége?
Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Júdás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.
Átokverte, szerencsétlen
nagypéntekes nemzet vagyunk.
Golgotáról Golgotára
hurcoljuk a keresztfákat.
mindég kettőt, soh’se hármat.
Egyet felállítunk jobbról,
egyet felállítunk balról,
s amiként a világ halad:
egyszer jobbról, egyszer balról
fölhúzzuk rá a latrokat.
Kurucokat, labancokat,
közülünk a legjobbakat,
mindég csak a legjobbakat.
Majd, ahogy az idő telik,
mint ki dolgát jól végezte:
Nagypéntektől Nagypéntekig
térdelünk a kereszt alatt
húsvéti csodára lesve.
Egyszer a jobbszélső alatt,
másszor a balszélső alatt,
éppen csak hogy a középső,
az igazi, üres marad.
Nincsen is keresztfánk közbül,
nem térdel ott senki, senki.
A mi magyar Nagypéntekünk
évszázadok sora óta
évszázadok sora óta
ezért nem tud Húsvét lenni.
Így lettünk országút népe,
idegen föld csavargója,
pásztortalan jószág-féle.
Tamással hitetlenkedő,
kakasszóra péterkedő,
júdáscsókkal kereskedő.
Soha-soha békességgel
Krisztus-Úrban szövetkező.
Te kerülsz föl? Bujdosom én.
Én vagyok fönt? Bujdosol Te.
Egynek közülünk az útja
mindég kivisz idegenbe.
Bizony, jól mondja a nóta,
hogy elmegyünk, el-elmegyünk,
messzi nagy útakra megyünk.
Messzi nagy útak porából
bizony, köpönyeget veszünk.
S ebben a nagy köpönyegben,
sok-sok súlyos köpönyegben
bizony pajtás, mondom Néked:
rendre, rendre mind elveszünk.
Krisztus urunkat a középső keresztre feszítették, Ő adta a példát arra, hogy áldozatvállalás nélkül, nincs jövendőépítés, áldozat nélkül nincs krisztusi kegyelem. Végre már le kéne térdepelnünk a középső kereszt előtt és megfogadni azt, amit a Teremtő nekünk üzent általa és vele – mondja a Professzor úr – a Tízparancsolat egyetlen parancsba, a krisztusi parancsba sűríthető: szeressétek egymást!
A szinkretisták, Máté, Lukács és Márk alapján, Jézus azt mondta: szeresd felebarátodat úgy, mint tenmagadat, míg János szerint: szeressétek egymást, ahogy én szerettelek benneteket! Krisztus úgy szeretett bennünket, hogy feláldozta értük az életét. Dr. Papp Lajos szerint az Úr mindezzel feladatot adott nekünk: áldozatot kell hoznunk a családért, egymásért, hazánkért, az emberiségért, amely ma nem a harcmezőkön hagyott életünket, hanem munkaáldozatot jelent: imádkozni és dolgozni, mert csak ez a kettő mentheti meg az emberiséget.
Zana Diána
Legutóbbi hozzászólások