A Székelyföldön – azon belül is Erdővidéken – található Barót település már az 1200-as években lakott volt. A magyar történelem és kultúra számos olyan nagy alakja származott innen vagy a közvetlen környékről, akiket munkájuk révén az egész magyar nemzet ismer és elismer. Ilyen volt Benedek Elek, Apáczai Csere János, Baróti Szabó Dávid, nagybaczoni Nagy Vilmos, Kriza János és Bölöni Farkas Sándor, hogy csak a legismertebbeket említsük.
Barót közepén áll Erdővidék Múzeuma, abban meg az egész világon egyedülállónak számító Masztodon, vagyis gumós fogú őselefánt csontváz, amely szinte teljes egészében épen maradt és a mai napig megtekinthető. A múzeum igazgatója pedig Demeter László történész-muzeológus, aki a magyar jövőbe vetett optimista hitének, a nemzet iránti elkötelezett tenni akarásának és ez irányú, mégis szerteágazó munkásságának köszönhetően, egyértelműen a helyi magyar élet kiemelkedő alakja és mozgatórugója.
Hittel vallja, hogy mi, magyarok rendkívül gazdag és értékes múlttal rendelkezünk, amely kötelez bennünket, s ha mindenki a saját helyén és környezetében eleget tenne ennek a kötelességnek, nem lenne semmi baj. A székelyeket – példának okáért – határőrzés céljából állították a magyar királyok a keleti végekre, s 800-1000 éven keresztül mindig helytálltak.
Minden kornak megvan a maga nehézsége – mondja Demeter László – most még háború sincs, sokkal nehezebb körülmények között mindig volt erő felállni és továbblépni. Az előttünk járók példája és sokkal nehezebb sorsa kötelez bennünket, és ha nem adjuk át örökségüket gyermekeinknek, unokáinknak, megszakad egy több ezer éves történelmi folytonosság.
Úgy véli, eljött az idő, mikor ismét nemzetben gondolkodnak a magyar vezetők, majd egy kis humorral fűszerezve rámutat az igazságra: „Nekem nem vissza kell adni a magyar állampolgárságot, hanem elfogadni a meglévőt, mert a mi nagyszüleinktől, dédszüleinktől nem kérdezték meg, hogy lemondanak-e róla.”
A Tortoma Könyvkiadó tulajdonosaként – rendkívül gazdag, magyar vonatkozású és témájú kiadványai mellett – a dr. Obrusánszky Borbála főszerkesztésében, negyedévente megjelenő Kelet Kapuja című folyóirat felelős kiadója, amely – az akadémikus állásponttal nem egyszer szembehelyezkedve – már harmadik esztendeje igyekszik feltárni a magyar őstörténet valódi arcát. A Gaál Mózes Közművelődési Egyesület elnökeként, olyan identitáserősítő rendezvények szervezője, mint az Erdővidéki Közművelődési Napok, vagy a Magyar Örökség elnevezésű honismereti szabadegyetem és tábor.
Trianon száz éves évfordulójához közeledve, beszélgetésünk során szóba került Székelyföld autonómiájának kérdése is. Demeter László nemcsak az előnyökre, de a benne rejlő veszélyekre is rámutatott, ugyanakkor az egyre gyakrabban tetten érhető transzilvanista gondolkodásmód mentén, a lehetséges megoldásra is rávilágított.
Zana Diána
Minderről bővebben a Demeter Lászlóval készített riportfilmünkben:
Készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintéze megbízásából.
Tisztán emlékszem a napra, mikor először érkeztem Székelyföldre. Tél volt, vasúton utaztam, éjjel, hálókocsiban. Nagyon izgatott voltam, hiszen Erdély iránti szerelmem sokkal régebbi keletű, mint az első valós látogatás. Valamikor éjfél és a határátlépés után mégis elnyomott az álom, s mikor kinyitottam a szemem már egy mesebeli havas tájon robogott a vonat. A hajnali fény a horizonton remegett, és a völgyben ülő házak ablakaiból lámpa világított, a kéményekből füst szállt fel. Mintha egy karácsonyi képeslap kelt volna életre, olyan volt a látvány.
Ezután meghatározó élmények sora következett, amelyek hatására csak abban az évben tizenháromszor látogattam vissza. Ezek közül emelek ki most egyet, amely egy nagyszerű székely emberhez kapcsolódik, aki a tegnapi napon ünnepelte a 77. születésnapját.
Csíkszeredába érkezve autót béreltünk, azzal folytattuk utunkat. A Sóvidék bebarangolása során pedig, annak kultikus helyére, a turisták által kihagyhatatlan Korondra is ellátogattunk. Számomra a korábban hallott és olvasott legendák keltek életre, mikor megláttam az út két szélén felhalmozott rengeteg portékát. Rögtön fordultam is volna be az első helyiségbe, amikor tapasztalt kollégám megálljt intett.
Ekkor hallottam először Józsa János mester nevét és az íratlan szabályt, amelyet csak azok a bennfentes Erdély-járók ismernek, akiknek a még bennfentesebb székelyek árulták el, mégpedig hogy ha Korondra mész csiprot venni, Józsa János portájára kell vezessen az utad.
A mester iparművészeti tervei és munkái megjelennek a székely balladás porcelán tárgyain. A korondi és más erdélyi népi kerámia motívumok értelmezése és a régi tárgyi leletek alapján kikísérletezett autentikus színek és mázak létrehozásának eredményeként születnek meg az egyedülálló művészeti és néprajzi értékkel bíró fazekas munkák, természetesen „csak tiszta forrásból”.
Mikor először léptem be János bácsi kerámiabirodalmába, egy csodálatos, régi világ tárult a szemeim elé. A festett, mázas kerámiatárgyak százainak minden egyes darabja – mintha lelke lett volna – régi időkről, ősi tudásokról, népi bölcsességekről mesélt.
Mindez már sok éve történt, immáron nálam is számos Józsa János keze munkáját dicsérő alkotás van otthon, és azóta már én is számtalan újoncot avattam be a korondi titokba, hogy honnan is kell kerámiát vásárolni. A titkot átadni azonban, csak úgy érdemes, ha az teljes. Így hozzá kell tenni, hogy azon a bizonyos korondi portán az oda látogató nemcsak művészi értékű kerámiákat talál, de a magyar népi kultúra, az ősök szellemi hagyatéka és a székely-magyar nemzeti önérzet tudatos megélését is megleli, amely minden magyar számára példaértékű.
A képzőművészet minden válfaja igazi teremtő munka, de mégis úgy gondolom, hogy az isteni teremtéshez a kerámiaművészet áll a legközelebb. Ugyan a szobrász is alakokat, formákat hoz létre, viszont ő kővel, márvánnyal, fával dolgozik. A kerámiaművész azonban agyaggal, ami – természettudományi meghatározása szerint – nem más, mint a 0,002 mm-nél kisebb szemnagyságú talaj. Vagyis föld. Józsa János esetében a székely föld, az anyaföld.
Közeledik Hamvazószerda napja, amikor is a pap következőképpen figyelmeztet bennünket: „Porból vagy és porrá leszel”. Eleink azonban ezt némileg másképp, mégpedig úgy mondták: „Fődbő’ lettél, fődbő’ éltél, főddé leszel.” A Jóisten sárból, azaz földből és vízből gyúrta Ádámot, az első embert, majd életet lehelt belé. Az Ádám név héber jelentése is föld. János bácsi tehát a Jóisten anyagával, az agyaggal dolgozik, természetesen a földi léptékek szerint, de mégis teremtő munkával. A korongon megszülető formák a „fődből születés, fődből élés, és főddé válás” isteni teremtő körforgásáról mesélnek, amely körforgásnak mi mindannyian részesei vagyunk.
Isten adjon még sok teremtő munkával megáldott alkotó évet János bácsinak!
Erdély helyzete a Nagy Háború végén súlyos volt. A Királyi Román Hadsereg 1918. november 18-án megkapta a parancsot a Kárpátok átlépésére. Kratochvil Károly elrendelte a védelem megszervezését, Budapestről ágyúkat kért, ahonnan ugyan kiutaltak negyvenet, de a kommunistákkal összejátszó magyar gyűlölő Pogány-Schwarz József pribékjeivel még a bevagonírozás előtt leszereltette az ágyúkról a célzó berendezéseket és a gyújtószegeket, így használhatatlanná téve a fegyvereket.
A megalakuló Székely Hadosztály magja a feloszlatott kolozsvári nemzetőr zászlóalj volt, amelyhez a brassói 24., a marosvásárhelyi 22., a nagyszebeni 23., a dési 31. és a kolozsvári 21. gyalogezredek katonái csatlakoztak, valamint a Székelyföldről érkezett önkéntesek. A nehéz körülmények között, szinte a semmiből megszületett Székely Hadosztály készen állt nem csak Kolozsvár megvédésére, hanem – naivul a kormány támogatására számítva – Erdély felszabadítására is. Mit sem sejtve arról, hogy közben Károlyiék a román csapatokat szerelik fel mintegy kétszáz vagonnyi fegyverrel Csíkban.
A csendőrség kérdésére, hogy hogyan fogadják a betörő román csapatokat a Károlyi-kormány válasza az volt, ne fejtsenek ki semmilyen ellenállást. December 5-én Székelyudvarhely, január 18-án Déva is elesett. Amikor december 18-án a székelykocsárdi Maros-híd székely őrsége nem volt hajlandó a híd önkéntes átadására, hogy azon a román csapatok átvonuljanak, Fényes „elvtárs” közbelépett – ezzel rögtön ki is derült, miért küldte őt Károlyi. Mint kormánybiztos, utasította a székelyeket a híd átadására.
Kolozsvárt december végén szállták meg a románok. Böhm államtitkár rendelete szerint a magyar csapatok „tiltakozás bejelentése mellett” fokozatosan vissza kell vonuljanak. Kratochvil csapatai Bánffyhunyadra vonultak vissza, de úgy döntöttek, nem követik tovább a Károlyi-kormány utasításait. Egeresből, majd Zilahról is kiverték az ellenséget. A csúcsai harcokban a székelyek egy teljes román zászlóaljat semmisítettek meg. A hadosztály szilárdan a kezében tartotta a védelmi vonalat.
1919. március 2-án Szatmárnémetiben meglátogatta a magasabb egységeket az immár köztársasági elnökké avanzsált Károlyi Mihály, Böhm Vilmos és Pogány József társaságában. A kifogástalan glédában felsorakozott Székely Hadosztály katonái megrökönyödve hallgatták a magyar himnusz helyett az államfő tiszteletére játszott Marseilles-t. Nem értették, nem is érthették, hogy ami számukra egy ellenséges, hazájukat épp darabokra szaggató ország himnusza, az a liberálisok és szocialisták szemében a forradalom nemzetközi indulója. Pogány beszédében egy szót sem szólt a román betolakodók elleni védelemről. A székelyek már tudták, mire számíthatnak a „budapesti elvtársaktól, mégsem voltak hajlandóak visszavonulni.
A Kun-Pogány féle vörös vezetés minden lehetőséget megragadott, hogy gyengítse a Székely Hadosztály honvédő harcát. Nagykállón a Tolnai-féle vörös brigád pribékjei a sebesült székely katonákat egyszerűen kidobálták a beérkező vöröskeresztes vagonokból, majd azokkal menekültek Budapest felé. A bolsevik vezetés március végén feloszlatta Budapesten a Székely Nemzeti Tanácsot és lemondott Magyarország területi integritásának megtartásáról.
A vasszékelyek azonban tovább harcoltak. A Verbőczy zászlóalj zászlaján a következő felirat állt: „Istenért, Erdélyért és a magyar szabadságért”. Szignérváralján nyolcvan székely két román ezredet vert szét. Nagykárolyt április 19-én a vörös csapatok harc nélkül feladták. A Székely Hadosztály zöme Mátészalka Kocsárd térségében harcolt, de az utánpótlásukat a debreceni vörös őrség megakadályozta a vasúti sínek felrobbantásával.
A Székely Hadosztály egyedül maradt. A Károlyi-kormánytól, a Tanácsköztársaságtól semmilyen támogatást nem kaptak, mindkét hatalom ellenségesen kezelte őket. A hadi helyzet egyértelművé tette, ha a hadosztály így folytatja a harcot a hatalmas román túlerővel szemben, megsemmisül. Ha viszont átkel a Tiszán és csatlakozik a vörösökhöz, azzal csak Kun Béla rémuralmát erősíti és hosszabbítja meg. A két rossz közül kellett választani: elfogadják a román fegyverszüneti javaslatot, vagy tovább folytatják a harcot szemben a románokkal, hátukban a vörösökkel.
A fegyverletételt 1919. április 26-án írták alá Nyírbaktán. 6000-re beszülhető azoknak a száma akik ténylegesen letették a fegyvert, 2700-3600-an azonban tovább harcoltak. A román hadsereg a fegyvert letevő székelyeket – megszegvén az egyezményt – szörnyű körülmények között a brassói fogolytáborba szállította. Azok közül, akik nem tették le a fegyvert, sokan folyamatos harc közben eljutottak a Dunántúlra és szeptember 16-án csatlakoztak a Nemzeti Hadsereghez Siófokon.
A legnagyobb tisztelettel és hálával tartozunk a kivételesen bátor és hazafias vasszékelyeknek, akik miután Székelyföld elesett, tovább harcoltak, szemben a román túlerővel, hátukban a vörösökkel, akik a legkilátástalanabb helyzetben sem adták fel, akik otthonuk eleste után nem tették le a fegyvert, hanem Erdélyért küzdöttek, a magyar szabadságért szálltak harcba, akik Székelyföldtől Siófokig ontották vérüket azért, hogy mi ma magyarok lehessünk, akik a legszörnyűbb hazaárulás korszakában a legnagyobb hazaszeretetről tettek tanúbizonyságot.
Adózzunk a Székely Hadosztály emlékének azzal, hogy meghallgatjuk történetüket Dr. Hidán Csaba László régész-történész tolmácsolásában:
Mikor Berszán Lajos atya nevét említem, biztos vagyok benne, hogy majdnem mindenki hallott már róla. Igaz, nincs egyfolytában reflektorfényben, de ennek ellenére sokakhoz eljutott az a nem mindennapi történet, hogy Berszán atya a mesebeli gyimesekben iskolát alapított a csángó fiataloknak, s ezzel mérhetetlenül sokat tett megmaradásukért.
Az Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum
A gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum alapítóját az ott tanuló gyermekek mind a mai napig csak „papbácsinak” szólítják hiszen Berszán atya valóban olyan, mint egy második apuka vagy jóságos nagypapa, aki nevén szólítja a több, mint négyszáz tanulót, s mindegyikükhöz van egy jó szava egy kedves gondolata.
A nagy létszám ellenére mégis, mikor beléptünk a szépen faragott székelykapun, meghallgattuk a reggeli szentmisét, majd az épületet körbejárva megérkeztünk Berszán atya lakrészébe, rögtön éreztem, hogy itt a szeretet mindent átjár és vezérelvként van jelen. Nem beszélve, hogy az atya rögtön betessékelt, és egy-két szorgos segítő által azonnal pompás reggelivel és forró teával kínált bennünket. Nem mondom, jól esett a szíverősítő is a hajnali kelést követően, a sötét, hideg, télies időben a hegyek között megtett hosszú út után.
Az iskola udvara kicsengetéskor, akár egy „virágos mező.”
A beszélgetésünk során az addig tapasztalt pozitív érzések még jobban megerősödtek bennem. Az atya erős kézzel, mégis mérhetetlen szerénységgel, alázattal és rengeteg szeretettel végzi munkáját, ami nem más, mint Isten szolgálata és a gyermekek terelgetése a boldogulás útján.
Márton Áron szentelte pappá, s még a kommunista érában került plébánosként Gyimesfelsőlokra. Már akkor is sokat foglalkozott a gyermekekkel, hittanóráin a tiltás ellenére száz százalékos volt a jelenlét. Mikor két kisleány elsírta bánatát, hogy nincs anyagi lehetőségük a továbbtanulásra, az atyában megszületett az iskolaalapítás gondolata, melyet a mustármagról szóló példabeszéddel szemléltetett: „Az iskola gondolata egy kicsike mustármag volt, amely hatalmas fává nőtt.” Mivel az indulástól érezte, hogy mindezt Isten akarja, mikor elkészült a központi épület, a tetejére a következő felirat került: „Hála és dicsőség Istennek”.
Advent idején érkeztünk, így talán még varázslatosabb volt az ott lét.
A csángó népviseletet könnyű felismerni, de az, hogy olyan sok helyen láthatjuk a fiatalokat beöltözve, nagyrészt szintén Berszán atyának köszönhető, aki meggyőzte gyermekeit a hagyományok ápolásának fontosságáról, de ez sem hétköznapi módon történt… A távolról érkezettek szemének kuriózum a látvány, mikor bérmálkozás vagy kicsengetés alkalmával több, mint négyszáz fiatal népviseletben vonul fel, a pap bácsi szavaival élve, akár egy virágos mező.
Nem csoda, hogy „ha elmennek is szerencsét próbálni, a szívük mégis visszahúzza őket…”
Tekintsék meg Berszán atyával készített videoriportunkat, érdemes!
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
Nagyszerűnek tartom, hogy a kommunizmus és szocializmus sötét évtizedei után, csonka hazánkból évről-évre egyre többen látogatnak Erdély csodálatos földjére, a gyermekek, fiatalok már nem úgy nőnek fel, hogy fogalmuk sincs Trianonról vagy arról, hogyan lehetséges, hogy 600 km-re tőlünk egy másik országban magyarul beszélnek az emberek.
Az akkor még csak félkész állapotban lévő szórványkollégium teraszán.
Azonban, mikor Erdélyről beszélünk, legtöbbször Székelyföldre gondolunk, ahol a magyarság tömbben él, az utcákon szinte csak magyar szót hallani, a közigazgatás, az oktatás magyar nyelven folyik. Mintha itthonról haza mennénk. Sokáig az én utam is mindig Székelyföldre vitt, aztán egy ismerősöm mesélt a magyarlapádi tiszteletesről, aki a Fehér megyei kis szórványfalu szíve-lelke, megtartója.
Majd oda utaztam, hogy személyesen is találkozzam azzal az emberrel, aki azóta is az általam egyik leginkább tisztelt szereplője a Kárpát-haza Őrei című sorozatunknak. Borbándi András református lelkész, cserkészvezető a román tengerrel körbevéve olyan igaz magyar, amilyet keresve sem találnánk. Hála a hozzá hasonlóaknak, az erdélyi szórványban is sokáig lesz még magyar szó, magyar ima.
Nemcsak tanítja, de neveli is a fiatalokat, nemcsak tudást, de lelket is ad, magyar lelket.
A szórványban koránt sem annyira biztos a magyar megmaradás, egyre nagyobb mértékeket ölt a beolvadás, a házasságok kétharmada vegyes, amelyben vajmi kevés az esély, hogy a születendő gyermekek ne a többségi nemzethez tartozó szülő identitását éljék meg magukénak. Szerencse, ha az elemit magyar iskolában végezhetik, utána jön a román intézmény, román nyelven, román kortársakkal. Nehéz ilyen körülmények között megalapozni a nemzeti öntudatot.
Ahogy András mondja, régi nagy magyar betegségben szenvedünk, ami nem más, mint az önfeladás. Sokan úgy gondolják, hogy – mivel muszáj volt megtanulniuk anyanyelvi szinten a románt – könnyebb a boldogulás, ha nem dacolnak, nem küzdenek magyarságukért. Ezzel szemben a magyarlapádi tiszteletes mindent megtesz, hogy a magyarságtudat izzó parazsát felszítsa a lelkekben.
A Magyarlapádi Szorványkollégium. /Kép forrása: Magyarlapádi Szórványkollégium Facebook oldala
A leghatékonyabb megoldást ebben a reménytelen helyzetben, a cserkészet által nyújtott lehetőségekben látja a gyermekek számára. Hiszen ez a fajta időtöltés nemcsak tanítja, de neveli is a fiatalokat, nemcsak tudást, de lelket is ad, magyar lelket. Megmutatja a természettel való összhang szépségeit és szükségességét, az Isten közelségét, a hit fontosságát, a magyarságunk mibenlétét, mindezt a gyerekek által élvezhető módon, játékosan teszi úgy, hogy közben felelősségtudatra, közösségi létre is felkészít. Nem is beszélve arról, hogy ezáltal létrejön egy Kárpát-medencét behálózó szövetség a magyar fiatalság körében, amely nemcsak számukra, de az egész magyar nemzet számára erőt jelent majd.
Borbándi András tiszteletes tevékenyen részt vett abban a programban is, amely ott jártamkor még csak kezdett szárba szökkenni, de azóta már nagyszerűen működik, mégpedig annak a szórványkollégiumnak a létrehozásában, amely biztosítja a környező falvakból érkező magyar kisdiákok anyanyelven történő tanulását. De beszéljen minderről ő maga!
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Barót közepén áll Erdővidék Múzeuma, abban meg az egész világon egyedülállónak számító Masztodon, vagyis gumós fogú őselefánt csontváz, amely szinte teljes egészében épen maradt és a mai napig megtekinthető. A múzeum igazgatója pedig Demeter László történész-muzeológus, aki a magyar jövőbe vetett optimista hitének, a nemzet iránti elkötelezett tenni akarásának és ez irányú, mégis szerteágazó munkásságának köszönhetően, egyértelműen a helyi magyar élet kiemelkedő alakja és mozgatórugója.
Úgy véli, eljött az idő, mikor ismét nemzetben gondolkodnak a magyar vezetők, majd egy kis humorral fűszerezve rámutat az igazságra: „Nekem nem vissza kell adni a magyar állampolgárságot, hanem elfogadni a meglévőt, mert a mi nagyszüleinktől, dédszüleinktől nem kérdezték meg, hogy lemondanak-e róla.”
Legutóbbi hozzászólások