Nemrég Bíró András Zsoltnál jártunk, aki antropológus-humánbiológusként a Természettudományi Múzeum Embertani Tárának kutatója, ugyanakkor főszervezője az idén immár tízedik alkalommal megrendezésre kerülő Kurultáj – Magyar törzsi gyűlésnek is. Andrással a Magyar-Turán Alapítvány – amelynek kuratóriumi elnökeként is működik – budapesti irodájában találkoztunk, ahol amellett, hogy beszéltünk a magyar nemzeti öntudat, a néplélek jelenlegi állapotáról, a hagyományok megéléséről a mindennapi életben, a tudomány és a laikus világ magyarsággal kapcsolatos álláspontjáról és elméleteiről, Trianonról, illetve nemzetünk jövőképéről és kilátásairól, természetesen szót ejtettünk az augusztus 10-e és 12-e között megrendezésre kerülő jubileumi Kurultájról is.
Az elmúlt időszakban sok olyan hagyományőrzőnél jártam, akik számára őseink követése olyan elemi ösztön és akarat, amely teljes életmódjukat, hétköznapjaikat is átszövi. Minden alkalommal csodálattal tölt el, hogy a modernitás világában, a 21. században léteznek még olyan szigetek, ahol az egyéni boldogulást megelőzi a közösségi szellem, az emberek teljes harmóniában élnek a természettel, az állatokkal, a család a legfontosabb egység, a gyermek pedig nem „teher”, hanem áldás. Bevallom, ez csupán pár sarkított példa, ugyanakkor érzékelteti, honnan és merre halad a világ.
Ahhoz azonban, hogy képesek legyünk ellenállni a modernitásnak, legalábbis úgy tudjuk befogadni, hogy közben nem felejtjük el saját gyökereinket és értékeinket, tudnunk kell, hogy mire lehetünk büszkék. Bíró András Zsolt szerint nagyon széles az a réteg, aki ahhoz képest, hogy milyen gazdag hagyományokkal rendelkezik a magyar nemzet, keveset tud róla. Mint mondja, legtöbben attól félnek, hogy ha túl sokat beszélünk a keleti gyökereinkről, akkor megkérdőjelezik európaiságunkat, ami egy több mint ezer éves európai keresztény múlttal rendelkező állam esetében nem lehet kérdés. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy Szent István előtt már kétszáz éves múlttal rendelkező nagyfejedelemség voltunk, amelyben első királyunk hatalma is gyökerezett, ahol még jelen voltak azok a keleti hagyományok, amelyeket nagyon messziről hoztunk magunkkal.
Az, hogy történelmünk messze Keletre is elvezet, nem olyan tény, amelyet tagadnunk kéne – véli András –, és aki hajlandó megismerni ezt a szálat, rájöhet, hogy amit a hatalmas sztyeppei, nomád lovas civilizáció képviselt, az koránt sem barbár, sokkal inkább magas, fejlett kultúra volt. Mindezt bizonyítják a közvetlenül vagy áttételesen fennmaradt információk a fém- és ötvösművesség, a különböző fegyverkészítési technikák, a kézművesség, a filozófia, a szervezettség, a hitvilág, a gyógyászat, a táltosok tudása, a természettel való összhang tekintetében.
A 21. században úgy lehet az ősöket követni, hogy elsősorban tisztelni kell őket, minél többet megtudni arról, hogyan élhettek, majd abból egy részt megélni – szögezi le a Magyar-Turán Alapítvány elnöke, hozzátéve, hogy a szervezet éppen azon dolgozik, hogy ezt a hatalmas kincsestárat minél színvonalasabban be tudja mutatni. Mint mondja, nem feltétlenül a másolás a cél, hanem az, hogy az emberek ismerjék azt, amit tudni lehet őseink kultúrájáról, melyből aztán mindenki annyit él meg, amennyit szeretne, vagy amennyire lehetősége van.
A Kurultáj a magyarság legnagyobb közös hagyományőrző ünnepe, ahol minden magyar otthon érezheti magát, megtapasztalhatja kultúránk szépségét és az összetartozás erejét. Az együtt eltöltött idő és a közösen átélt élmény mindenképpen nemzetépítő tényező, hiszen az összetartozást erősíti akár a nemzetrészek, akár a generációk között. De nem csupán magyarok, hanem rokon, hun és türk tudatú népek közös nagy ünnepe is ez, melyek kultúrája valaha közös gyökerekből eredt. Idén már huszonhét nemzet ünnepel együtt, melyek delegációi mind bemutatkoznak a rendezvényen.
A Kurultáj végső soron azt a célt hivatott erősíteni, amely Bíró András Zsolt törekvéseit is meghatározza, mégpedig, hogy minél több magyar ember felismerje, hogy van mire büszkének lennie.
Zana Diána
10. Kurultáj – Magyar törzsi gyűlés 2018. augusztus 10-12. Bugac
További információ ITT.
Dr. Hidán Csaba tanár úr az igaz magyar történelem tudója és ismerője. Kísérleti régészként sok olyan hiedelmet döntött már meg, amelyeket a történelemkönyvek a mai napig sulykolnak. Egyetemi adjunktusként a hiteles történelemtanítás híve, amelyet – saját szavai szerint – csak magyar szívvel lehet és szabad oktatni.
Nemrégiben volt szerencsém őt felkeresni – egy hosszabb beszélgetés erejéig – birtokán, amely éppen olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Ezer (vagy még több) év magyar történelmi leleteinek rekonstrukciói mindenfelé, jurta a kertben, birkabőr a széken, mintha csak az egész múlt szakadt volna rám hirtelen, az én múltam, az én nemzetem múltja….
Csabát az elmúlt néhány év alatt, mióta ismerem, olyan elkötelezett embernek látom, aki minden anyagi forrását a korabeli viseletek, eszközök, fegyverek hiteles rekonstruálására költi, melyeket többnyire saját kézzel, ő maga készíti. A Honalapítástól egészen ’56-ig minden kor felszerelése megtalálható repertoárjában, melyeket az előadásai, vagy harci bemutatói során visel.
Megalapította az Aranyszablya Történelmi Vívóiskolát, ahol a régi magyar és sztyeppei vívástechnikákat tanítja, s amelyet egy kínai nagymester külön harcművészeti típusnak ismert el. Harci bemutatóval egybekötött történelmi előadásai során úgy érzi az ember, hogy időutazáson vesz részt, a száraz szöveg és évszámok helyett ott vagyunk a csatában, látjuk a fegyverek csattogását, olyan történeteket, anekdotákat hallhatunk, amelyeket maximum csak krónikáinkban olvashatnánk. Megértjük a különböző magyar harci technikákat, amelyek olyan sokszor segítettek győzelemre az idők során.
„Szeretem az anyanyelvemet, a kultúrámat, a történelmemet, a hazámat” – szögezi le beszélgetésünk elején a Tanár úr, aki tanult Finnországban, Belgiumban, Angliában, Olaszországban és Franciaországban is, de saját bevallása szerint, sehol máshol, csak a Kárpát-medencében érzi otthon magát. Ő maga Kolozsváron született és nőtt fel, de ahogy mondja, egy felvidéki vagy akár kárpátaljai kicsi falut ugyanúgy magáénak érez.
Kísérleti régészként hiteles adatok alapján készít másolatokat, amelyeket használat közben vizsgál úgy, hogy minél jobban sikerüljön megközelíteni a korabeli körülményeket, melyek vagy igazolják, vagy pedig megcáfolják az addigi ismereteket. Úgy véli, a tudomány egyes képviselői megrekedtek egy másfél évszázaddal ezelőtti, és azóta rég meghaladott állásponton. Akkoriban még nem volt elég régészeti feltárás és anyag, amelyekből helyes következtetést vonhattak volna le, ma azonban már van, és ami bocsánatos tévedés volt a XIX. század végén – XX. század elején, az a XXI. század elején már bűn – vallja a Tanár úr. Ugyanakkor az ellenvélemény nemigen kap hivatalos fórumot. Mint mondja, ugyanez a jelenség a fizika világában nem állhatna elő, hiszen akkor ma nem használnánk elektromos áramot.
Manapság az antropológiai rasszizmus főbenjáró bűn, a kultúrrasszizmus ugyanakkor virágzik. Széles körben elfogadott és támogatott nézet, hogy mindig is a nyugati társadalmak képviselték a magas kultúrát, miközben a keleti népek barbárok voltak, amit létrehoztak, pedig értéktelen. Az igény egyre inkább megvan a valós történelmi háttér ismeretére, azonban ezt a jelenlegi oktatás és a kultúrpolitika nem elégíti ki, éppen ezért jelennek meg – Hidán Csaba szavaival élve – az ún. vadhajtások. Az egyik véglet – amelyet már érintettünk –, hogy a honalapító magyarság egy gatyás, barbár ázsiai csürhe volt, a másik pedig, hogy még az egyiptomiak is magyarok beszéltek. Egyik sem fedi a valóságot, igazából mindkét vonal az emberek tudatlanságából és befolyásolhatóságából táplálkozik, melyre rásegít az internet platformja, ahol bárki, bármiről, bármit írhat, a hitelességet nem ellenőrzi senki. Persze, ha egy tartalom fenyegeti bizonyos körök nézeteit, azt azért minden esetben van, aki letiltsa…
Ajánlom szíves figyelmükbe Dr. Hidán Csaba gondolatait mindezekről!
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
Két éve jártam először a kárpátaljai Dercenben, ahol találkoztam a Beregi Református Egyházmegye esperesével, a Derceni Református Egyházközség lelkipásztorával, Zsukovszky Miklóssal. Tudtam róla, hogy a legnehezebb sorsú nemzetrészünk eldugott kis zsákfalvában teszi rendületlenül dolgát, az országot sújtó háborús helyzet, gazdasági válság, a nagymértékű infláció, a mérhetetlen elszegényedés és kivándorlás idején. Mégis az a pozitív energia, amely sugárzott belőle, az a jókedv, amellyel fogadott, rögtön ráébresztett, hogy Isten rendíthetetlen szolgájával állok szemben.
Az akkor folytatott beszélgetésünk, majd későbbi találkozásaink során ez még inkább beigazolódott. Zsukovszky Miklós a Kárpát-haza igaz magyar őreként, Isten kinyújtott karjaként, a Tábita Diakóniai Központ és az önkéntes tűzoltóság megálmodójaként reményt ad a reménytelenségbe szakadt testvéreinknek.
A nagyhatalmi érdekek legkiszolgáltatottabb áldozatai – mint a történelem során már annyiszor – ismételten az ártatlan emberek, köztük a kárpátaljai magyar közösség. Mikor két éve először jártam Dercenben, a Tiszteletes úr elmondta, hogy az infláció, a gazdasági mélyrepülés következtében egy átlagos nyugdíj tizenkétezer forintnak megfelelő hrivnya, miközben az élelmiszerárak a magyarországiakhoz hasonlóak, a férfiak a behívótól rettegnek, családjuk pedig kilátástalan helyzetbe kerül. Mindennek következtében mérhetetlen kivándorlás kezdődött meg Kárpátalján, mivel a szülőföldön maradás szinte lehetetlenné vált.
Ebben a helyzetben a Tiszteletes úr és az önkéntes segítői napi 78 adag meleg ételt hordanak ki rászorulóknak. A Tábita dolgozóival autóba ültünk mi is, és végigkísértük a konyhától egészen az éhes szájakig az ebéd útját, amely aznap levesből, rizsből, azon pedig egy szalonnaszeletből állt.
Összeszorult szívvel láttam, ahogy az idős néni könnyeivel küszködve, egy apró szobában kucorogva, utolsó darab tűzifáját a sparheltben égetve várja és hálálkodik az ételért. Előfordul, hogy az utolsó adag délután négykor ér célba, hiszen ilyenkor nem csak élelmet, de egy jó szót – ahogy a Tiszteletes úr mondta – szeretetet is visznek a rászorulóknak.
A szolgálat itt nem ér véget, mindemellett hittanórákat, foglalkozásokat tartanak a gyermekeknek, magyarságra nevelik őket, a Tiszteletes úr lánya ingyenes fogászatot üzemeltet hétvégenként, ő maga pedig egy olyan önkéntes tűzoltóság vezetője, amely mára – igaz adományokból, és nem a legújabb eszközökkel, de – teljesen felszerelt és a helyi katasztrófahelyzeteken felül, a magyarországi árvizek során is jöttek segíteni.
A lehetetlennek tűnő küldetést vállalva – azt végre is hajtva –, a vasárnaponként megtelő – ebben az anyagi helyzetben csodálatosan felújított – református templomban Zsukovszky Miklós hitről, magyarságról és megmaradásról prédikál, és mikor megkérdezem, ebben az elszomorító helyzetben, miben látja a megmaradást, azt felelte: „Úgy gondolom, hogy Isten megáldott bennünket eddig, és ezután is meg fog áldani. S, ha továbbra is bízunk az Istenben, így lesz nekünk jövőnk, itt Kárpátalján.”
Zana Diána
A filmet készítették Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
Mikor először meghallottam, hogy a két évvel ezelőtti, Hősök terén bemutatott „Itt élned, halnod kell!” alkotói ezúttal Trianon címmel készítenek rockoperát, élesen nyilallt belém a gondolat: ez nem helyes. A trianoni békediktátum okozta megcsonkítás fájdalmából, az idegenbe szakadt majd’ három és fél millió magyar elnyomásából, megaláztatásából, a szent magyar föld elbitorlásából, a Szent Korona népeinek egymás ellen fordításából még száz esztendő távlatából sem, sőt a százéves évfordulóhoz közeledve a legkevésbé sem szabad szórakoztatóipari terméket gyártani. Főleg úgy, hogy a kommunizmus és szocializmus közel ötvenéves agymosó gyakorlatának köszönhetően az anyaországi magyarság egy része még mindig nincs tisztában Trianon következményeivel a nemzet, a néplélek tekintetében, s ezt a hiányosságot egy színházi előadás nem pótolhatja kellő módon.
Aztán, mikor az első negatív gondolatok csillapodni kezdtek, eszembe jutott a megállapítás, amelyet nemrég hallottam egy, a nemzetünk felemelkedéséért munkálkodó jó barátomtól. Egy beszélgetésünk során azt mondta nekem: „Tudod, ha egy nemzet gyomorerkölcsűvé vált, a gyomorerkölcs nyelvén kell megszólítani.” A megállapítására egy aktuális példát hozott, mégpedig a kormány által kínált kedvezményeket három gyermek vállalása esetén. Mivel sajnos a magyar családalapító fiatalok nagy része nem érez késztetést a szaporodásra nemzete gyarapodásának érdekében, így olyan módon kell megszólítani őket, amelyet megértenek.
A magyar társadalom szélesebb rétege, főként a nyugati, globalista világ eszméin, a média agysorvasztó kínálatán, az individuum felmagasztalásának, a közösség, a nemzet irányított leépítésének korában szocializálódott fiatalok valószínűleg nem fognak érdeklődni a magyarság legnagyobb sorstragédiájának körülményei iránt, hacsak nem kapják meg készen valamilyen, általuk is fogyasztható formában.
A nagy tömegek elérésének leghatásosabb eszköze jelenleg a film. Ma Magyarországon nincs nemzeti filmgyártás. Ezt a kijelentést egy olyan filmrendező tette nekem nemrégiben, aki negyven éve dolgozik a nemzet igazságáért. A támogatási kérelme egy olyan Trianon film elkészítésére, amely feltárja az okokat évtizedekre, évszázadokra visszamenően, minden fellelhető kordokumentum alapján, hitelesen tárja a közönség elé a magyar nemzet keresztre feszítésének történetét, elutasításba ütközött.
Talán nem jött még el az ideje egy ilyen volumenű munka megszületésének, amely hatására tömegek szívébe marna bele a történelmi igazságtalanság fájó tudata. Egy efféle alkotás ugyanis felgyorsítaná – a háttérhatalmak által visszaszorítani kívánt – nemzeti ébredést, amely azonban kétség kívül elkezdődött. Ezért mégiscsak becsülnünk kell, hogy ma Magyarországon elkészülhet egy Trianon rockopera, amely olyan nemzeti nagyságok gondolataival operál, mint Tormay Cécile, Wass Albert, Hercegh Ferenc vagy Horthy Miklós.
Egy Trianon rockopera, amely ugyan show-műsor keretei között, rejtve teszi, de mégis cselekvésre szólít:
„…Tenni kell, tenni kell,
nem várni a csodát,
hosszú lesz az út
de végül hazatalálsz.
Emberek az úton
egymást ölelik át.
Egyszer egy nép előtt
fejet hajt a világ…”
És ha csak pár ember megértette az üzenetet, közelebb kerültünk a célhoz.
A történelem az emberi világ legnagyobb tanítómestere. Értéke azonban azon múlik, hogy képesek vagyunk-e kiértékelni mondanivalóját a valóságnak megfelelően. Mi, magyarok különösképpen készek vagyunk kiszépíteni az igazságot, hogy érzéseinknek jobban megfeleljen. Tudunk arról, hogy jó ezer évvel ezelőtt hazát foglaltunk magunknak a Kárpátok medencéjében. De arról már nem szívesen beszélünk, hogy amikor háborúságokból kifolyólag apadni kezdett a lakosság létszáma, idegeneket hoztunk be magunk közé, hogy legyen, ki megművelje a földeket. Otthonokat építettünk ezeknek az idegeneknek, földet adtunk nekik, és elvártuk tőlük, hogy hálából jó magyarokká váljanak. Ez azonban nem következett be. Foghíjas ország lettünk, és hálás vendégek helyett ellenséget neveltünk magunknak. Szabadságunk árát vérrel kellett megfizetnünk újra meg újra, és lassacskán ebből is kifogytunk.
így szakadt nyakunkba váratlanul az első világháború, világnézeti zavarokkal terhelten, és ugyanakkor új veszedelem jelent meg az emberi világ szerkezetében, amit jó ideig észre se vettünk: a nemzetközi tőke rohamosan növekvő hatalma s az ezzel járó bűnök serege: kapzsiság, nyereségvágy s az emberi világ legnagyobb ellensége: a mindig éhes PÉNZ!
A nemzetközi tőke képviseletében Anglia, Franciaország és az Amerikai Egyesült Államok ragadtak fegyvert a Központi Hatalmakkal szemben. Az első világháború valódi oka az volt, hogy Közép-Európa a maga több nemzetből összetevődő egységében és nagyobbára német vezetés alatt már nagyon korán bebizonyította, hogy hamarosan alkalmassá válik a nemzetközi ipar és kereskedelem megszervezésére és a gazdasági hatalomátvételére. Ezt pedig csak egyetlen módon lehetett megakadályozni: Közép-Európát mint egységet le kell törölni a világ térképéről.
Már a háború első évében megkezdődött az aknamunka: a kis nemzetek egymásra uszítása. Ma már bizonyítani lehet, hogy idegen ügynökök tevékenykedtek már 1914 őszétől kezdve a csehek, szlovákok, horvátok között; a román királyné meghirdette az „összes románok fölszabadítását”, és az új térkép már 1915-ben elkészült. Francia, angol és amerikai nagyiparosok ügynökei járták suttyomban Ausztriát, Németországot és Magyarországot, fűt-fát ígérve a „zsarnokok”-tól elnyomott kis népeknek.
A többi már ment magától. Az időközben fölserdült kommunizmus megjátszotta a kívánt szerepet, s a közép-európai haderők végső leverése után megkezdődött a nagy „osztozkodás”. A „trianoni döntés” mint olyan, készen volt már, csak össze kellett üljön a „vészbíróság”, és törvénybe iktatta Párizsban. Megmozdultak a győztesek gyárai, és elfoglalták a megüresedett világpiacot.
Az ipari terjeszkedés folyamatának biztosítására szükséges volt mindazok „eltávolítása”, akik személyüknél vagy helyzetüknél fogva akadályozták volna a „közös népi jó” megvalósítását. Ezek voltak elsősorban azok, akik befolyásukkal a „nemzeti alapot” képviselhették volna egy közös szintű „népi alappal” szemben: földbirtokosok, mezőgazdák és a városi középosztály tagjai. Ezekről meghirdették, hogy ők a „nép” elnyomói, és egyszerűen elnémították ezeket a lehető leggyorsabb módon.
Mivel a túlsó oldalon éppen ezek voltak, akik kieszelték a pénz uralmának a gondolatát, az a különös helyzet keletkezett, hogy pontosan a „Nemzetközi Nagy Tőke” urai voltak azok, akik a másik oldalon kieszelték ennek az osztálynak az elpusztítását, és ennek gyors végrehajtását ráerőszakolták a legyőzöttekre.
Hogy ezt a folyamatot kommunizmusnak nevezték-e vagy nácizmusnak, azzal senki se törődött. Fontos csak az volt, hogy az ezerarcú, nemzeti büszkeségétől megfosztott nép nevében át lehessen venni a leigázott országok vagyonát, mely országokat az esztelen szétdarabolás az ellenállás minden lehetőségétől megfosztotta. Ilyen módon a leigázott országok vagyonát sikerült befektetni a „felszabadított” országokba, s a „Nagy Tőke” javára kamatoztatni.
Hogy ennek a Trianon árnyékában létesített „tőkeuralomnak” lehet-e komoly jövője Közép-Európa felaprózott országaiban, az ma nagyon is kétséges. Alighanem azon múlik, hogy képes lesz-e a Tőke okos mértékletességet gyakorolni, olyan módon, hogy juttat valamit a népnek is.
Mivel a kapzsiság volt a háttere az egész trianoni cirkusznak, meg lehet jósolni azt is, hogy előbb-utóbb a mértéktelenné növekedett kapzsiság lesz pusztulásának is az oka, mielőtt a meggyötört kis országok népei magukra ébredhetnének, és így vagy amúgy megteremtik a maguk közép-európai federációját.
Mindez alkalmas lesz majd történelmi leckék számára, de sajnos nem tudja visszahozni az emberi életbe azt a ma 658 000-re becsült magyart és 127 000-re becsült nem magyart, akik áldozatai lettek Trianonnak.
A történelem tükrében
Aki nem csak a nap nap után lejátszódó történelmet ismeri, hanem tisztában van a történelem hátterével is, az úgy kell tekintse a trianoni „békekötést”, mint Európa megrontásának, két világháborúnak és több mint százmillió ember halálának okát: a legszörnyűségesebb bűn volt, amit ember ember ellen valaha is elkövetett. Ha tudjuk, hogy mindez egyetlen „politikus” beteg agyában született meg, akkor jogosan tehetjük hozzá, hogy Trianon a gyűlölet legpompásabb műemléke a huszadik század embertelen történelmének.
Clemenceau volt a neve annak a hírhedt francia politikusnak, akinek beteges agyában Európa pusztulása megszületett. Gyűlölet hozta létre, fékezhetetlen gyűlölet, s mivel a gyűlölet semmi egyebet nem képes létrehozni, csupán pusztulást: a világtörténelem legborzalmasabb fejezetének szerzője Clemenceau volt.
Ez a fékezhetetlen gyűlölet elsősorban is az Osztrák-Magyar Monarchia ellen irányult. Ennek a pompásan kiegyensúlyozott gazdasági egységnek a fölrobbantása volt Clemenceau célja. Amikor tengereken innen és túl a világ valamennyi közgazdásza világosan látta már, hogy csak a nagyobb és jól kiegyensúlyozott gazdasági és politikai egységek lehetnek életképesek, és csak ilyen egységek biztosíthatják az emberiség egyetemes jólétét, akkor ez a francia politikus és államférfi minden energiáját arra fordította, hogy az első ilyen közép-európai egységet erőszakkal tönkretegye, és rászabadítsa Európára a nyomorúság okozta szellemi szörnyűségeket, melyek gyűlöletre épültek, felforgatták a társadalom rendjét, s olyan nyomorúságot szabadítottak a világra, melyhez fogható nem volt még soha.
„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a Te Igéd szerint” – olvashatjuk Lukács evangéliumában Mária válaszát az angyal által közvetített isteni kijelentésre, elhívásra. Úgy vélem, ez a fajta szűzanyai magatartás – a ráhagyatkozás, a feltétel nélküli bizalom az Úr akaratában – hiányzik leginkább a ma emberéből, hiszen a kort, amelyben élünk az individuum felmagasztalása, az egyéni érvényesülés előtérbe helyezése jellemzi. Ebben a lehetőségek tárházával kecsegtető modern világban az ember hajlamos kapzsivá válni, még többet és még többet kívánni – saját maga számára, a „fényűzés” (a fény űzése) során azonban egyre inkább eltávolodik a valódi fénytől.
Pedig legismertebb imánkban, a Miatyánkban is nap, mint nap elmondjuk: „Legyen meg a Te akaratod”, cselekedeteink során azonban már sokkal nehezebb e szavak szerint élni. Talán ez az egyik oka annak, hogy az idei csíksomlyói búcsús szentmise mottójául, a Szűzanya Istenhez intézett szavait választotta a szervező erdélyi ferences rend: „Legyen nekem a Te Igéd szerint.”
Szent István királyunk ezer esztendővel ezelőtt Mária oltalmába ajánlotta hazánkat, a Kárpát-medencét. A magyarok, köztük leginkább pedig a székelyek és a csángók, azóta is erős Mária-kultuszban élnek. Szintén hasonló kiemelt tisztelettel fordul a Szűzanya felé a lengyel nép, akiknek ugyanazt jelenti a częstochowai Fekete Madonna, mint nekünk a csíksomlyói Szűz Mária kegyszobor.
Częstochowaból érkezett az idei pünkösdi szentmisét celebráló Marian Adam Waligóra pálos szerzetes, a Jasna Góra-i pálos kolostor házfőnöke, aki olyan prédikációval ajándékozta meg a magyarokat, amelyre sokáig emlékezni fog mindenki, aki figyelmesen végighallgatta. Jómagam csupán négy éve váltam rendszeres búcsújáróvá, de az biztos, hogy ez a beszéd messze felülmúlta a korábban hallottakat. Nem is beszélve a tavalyi év szónokáról, Románia pápai nunciusáról, aki nem átallott szűkebb körben méltatlankodni, amiért az erdélyi magyarok száz év alatt nem voltak képesek beolvadni a románságba, majd levezényelte a szentmisét ötszázezer magyarnak Csíksomlyón. Minderről tavaly írt cikkemben,ITT olvashatnak.
Fenti okok miatt az előző évben nem tudtam megélni az áhítatot, idén azonban Waligóra atya szavai fennkölt lelkesedéssel töltötték meg szívemet. Akarva, akaratlanul eszembe jutott a mondás: „Polak, Wegier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki, oba zuchy, oba zwawi, niech im pan bóg blogoslawi!”, azaz: „Lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát, vitéz, s bátor mindkettője, áldás szálljon mindkettőre!” A szerzetes minden mondatából kiérződött, hogy ismeri, mi több, érti a magyar lelkületet, hiszen történelmi Magyarországról, egy nemzet közösségéről, szülőföldről beszélt azon a szent magyar helyen, amely ma mégis Romániához tartozik.
A beszéd katartikus pontja kétségkívül Alfie Evans, a nemrég elhunyt huszonhárom hónapos angliai kisfiú halála körülményeinek taglalása volt. Jézus figyelmeztetett minket: „Mindaz, amit a legkisebbnek tesztek, velem teszitek.” Ennek ellenére egy héttel ezelőtt a liverpooli bíróság a szülők akarata ellenére úgy döntött, hogy megszakítja az Alfie életben tartásához szükséges kezelést, a brit legfelsőbb bíróság pedig nem adott helyt a szülők kérésének, hogy Ferenc pápa hívására a római Bambino Gesù kórházba szállítsák át a kisfiút.
Hadd idézzem fel a szónok szavait minderről: „Íme, látjuk, hogyan lehet megölni egy gyermeket, miközben ez a világ a kozmosz legutolsó sarkát is kutatja, feltárja a tenger mélyét, mesterséges intelligenciát alkot, diagnosztizálja a legcsodálatosabb, legprecízebb eszközökkel és gépekkel a legritkább betegségeket, ugyanakkor nem kifizetődő számára megtartani egy kisfiú életét, akinek csak oxigénre, vízre és ételre lett volna szüksége. […] Elfelejtette a barbár világ a szeretet parancsát, elfelejtette az ember legalapvetőbb jogait. […] Napokon keresztül láttuk erőtlenül a megrázó kontrasztot, vagyis egy gazdag ország megcsodált kicsi gyermekét az angol királyi házaspár karjaiban, miközben nem tudott védelmet nyújtani annak a másik kisgyermeknek a liverpooli kórházban.”
Fájdalmasan igaz szavak voltak ezek, amelyek nemcsak a jelenlévőket, de az egész világot elgondolkodásra kell, hogy ösztönözzék. Ahogy a tragikus esetet követően Ferenc pápa is hangsúlyozta: „…az élet egyetlen ura, annak kezdetétől természetes végéig Isten! Nekünk pedig az a kötelességünk, hogy mindent megtegyünk az élet védelmezésére. Most csendben gondolkozzunk el és imádkozzunk!”
Nekünk, magyaroknak a Kárpát-medencében, a Szűzanya gyermekeiként még inkább kötelességünk az élet, a család, a gyermekeink védelme. Ceaușescu elvtársnak egy valamiben igaza volt. Azt mondta, a Kárpát-medence azé, aki teleszüli. És míg Erdélyt teleszülték a „hős román anyák”, Magyarországon – ugyan az abortuszok száma az utóbbi években folyamatosan csökkenő tendenciát mutat – még mindig több tízezer beavatkozást végeznek évente. A Kárpát-medencei magyarság megtartásához, elengedhetetlen egy erős Anyaország. Az ehhez szükséges ősi erő és identitástudat azonban sok magyarban él és izzik, mi sem mutatja ezt jobban, mint, hogy majd’ fél évezrede, mostanra évente csaknem félmillióan járulunk a minket oltalmazó Szűz Mária elé Csíksomlyón.
„Büszkék vagytok arra, hogy magyarok vagytok – erről tanúskodik az idehozott számtalan zászló és a helységneveiteket tartalmazó feliratok. Isten, áldd meg a magyart! Áldjon meg mindannyiótokat, akik szeretitek az életet, családjaitokat, gyermekeiteket!” – zárta szavait Waligóra atya, majd – sejtetve a magyarság jelenlegi európai helyzetét és mindenkori küldetését, Fekete István gondolataival tette fel a koronát az elsöprő erejű szónoklatra:
„Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert nem tudod, milyen idők jönnek, és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, ha veled van az imádság és veled van az Isten.”
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Legutóbbi hozzászólások