Nincs még egy nemzet, amely olyan szépen tudna dalolni saját fájdalmáról, mint a miénk. Megkaptuk hozzá a tökéletes eszközt is: az ősi, mély, rétegzett, szakrális magyar nyelvet, „mely még mindig priusz, ám isteneket gyönyörre bűvölő, ha zendíti aranyjánosi géniusz”. Így Döbrentei Kornél, a költő, aki ebben az elidegenedett korban is képes a mindenkori magyarság hangján szólni úgy, ahogy már nagyon kevesen teszik.
Sokszor és sokan mondják ugyanis manapság, hogy ne a múlton keseregjünk, tekintsünk a jövő felé; én mégis úgy vélem, a párját ritkító nemzeti történelmünk ihlette keserves hang, amely olyan költőóriások tollából folyt papírra, mint Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Ady, Dsida, Reményik, a magyar nép lelkéről leválaszthatatlan. Kiváltképp, amíg nemzeti sorstragédiáink nyílt sebként tátongnak hazánk megcsonkított testén. Sokszor és sokan nem érzik át, hogy mi, magyarok ebből merítünk erőt. Abból, ahogy évszázadok óta szélbe kiáltjuk fájdalmunkat, amely magányosan visszhangzik csak havas Kárpátoktól a kéklő Adriáig. Abból, hogy a mi Himnuszunk valóban himnusz, közbenjáró ima és nem induló, ahogy más nemzeteké. Azoknak, akik nem érzik mindezt zsigereikben, hiába is magyarázzuk, hogy a magyar lélekben gyökerezik egyfajta dac, egy megmagyarázhatatlan sóvárgás és vágy az elhazudott múlt, a letagadott igazság iránt, amely a kimagasló tehetségeink művészetének örökös nyersanyagát kell, hogy képezze, ugyanis „Trianon óta nem jártak le a váltók”.
Az a szellemi kútmérgezés, amely kortárs művészet néven zajlik manapság azonban már hírből sem ismeri a szép, jó és igaz erkölcsi hármas alkotta zsinórmértéket, melyhez korábban igazodott minden nagy alkotó. Mindez ódivatú lett, ahogy a magyarság sorskérdéseivel foglalkozni is az a művészeten belül. A nemzeti identitás végelgyengülése, valamint a tervszerű züllesztés hatására odáig jutottunk, hogy képesek vagyunk nemzetinek bemutatni – másik oldalról pedig nemzetinek elfogadni – az alig burkolt nemzetgyalázást is. Ma a legnépszerűbb „magyar” költészet konkrétan szent királyainkat gúnyolja ki vagy éppen a két nem közötti konfliktust szítja, és gyenge rímekbe szedve célozza meg éppen a legérzékenyebb korosztályt, a kisgyermekeket. Nem tudom, melyik szomorúbb: az, hogy szándékosan ezzel etetik a népet, vagy az, hogy a nép simán beveszi, és még tapsol is neki. „Édennek hiszi sok elvakított botor!”
Igaz, a szabadság madara a kalitkában nem énekel. Egy néprajzos ismerősöm fogalmazta meg ekképpen a magyar művészet jelenlegi helyzetét. Szerinte az igazi tehetségeink a mai álságos korban, inkább a hallgatást választják. Jómagam, úgy gondolom, hogy vannak, akik még így is hallatják hangjukat és kimondják az igazat, őket azonban rögtön elnyomják, elhallgattatják, vagy ha ez sem válik be, a kor hatásos eszközével élve kigúnyolják, megpróbálják nevetségessé tenni a közvélemény előtt. A jelen idők ugyanis nem az igazaknak kedveznek. Ez a hamis próféták kora. A tömeg pedig arra hallgat, aki a leghangosabban kiabál. Hiába tudjuk Morus Tamástól, hogy „az igazság akkor is igazság, ha csak egyetlen ember képviseli, sőt akkor is, ha senki sem képviseli.” Régen az igazán kiválóak soha nem jelentkeztek vezetőnek, nem törtettek, nem tapostak; a közösség választotta őket. Az, aki valóban érdemes, ma sem nyomul, hanem rejtőzik, és csendben teszi a dolgát. Tudja, hogy egyedül Istennel van számvetése. Ma, ebben a feje tetejére állított világban minden fordítva van, mint kéne; „kockán nyer a sátán, legalul az Isten”.
„Bár betörik a szemedet, széttörik a nyelvedet, kitörik a karodat, letörik a kardodat, állod” – szól mégis dacosan, konok állhatatossággal, tisztán, gerinces, egyenes modorában, a magyarság lelkiismeretének hangján a költő, aki csak azért is énekel. Döbrentei Kornél ma is igazi, népben érző művészhez méltó módon, mintegy élő monumentum hordozza magában egész nemzete fájdalmát.
Zana Diána
Hallgassuk meg Döbrentei Kornél gondolatait:
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
A szövegben idézett sorok: Döbrentei Kornél következő verseiből származnak: Istentelen színjáték; Madách lerúgja csizmáitHova tűnt a vitézség, fiúk?Betilthatatlan szívdobogás
Holisztikus orvosként Darnói Tibor azt vallja, hogy csak test, lélek és szellem egységében lehet és kell gyógyítani. Mint mondja, a krónikus betegség kialakulása is többek közt azt jelzi, hogy az illető a maga lelki, szellemi szintjén nem talál megoldást a különböző élethelyzeteire, így képtelen harmóniát teremteni magában, egy másik minőségbe lépve azonban meglelheti a megoldást. Mindez azonban csak a tudatossá válás útján történhet meg, amely rendszeres lelki és szellemi munkálkodást kíván.
Az emelkedett szellemi tanítások, s egyes vallások tiszta esszenciái ebben segítenek. A ma uralkodó poláris gondolkodásmód – amely egyben egy alá-fölérendeltségi viszonyrendszer – csupán nagyon alacsony kollektív tudatminőségre nyit teret. Ugyanazok az ösztönlétbe ragadt gondolatminták – az anyagi javak, a hatalom és a dominancia – uralják és nyomasztják az emberiséget évezredek óta. Mindez szöges ellentétben áll a rábaközi tudók hagyatékaként fennmaradt ősi magyar bölcseletben foglaltakkal, amelynek alapja a duális világnézet, és ahogy nyelvünk szerkezete is megőrizte; a mellérendelő viszony.
A magyarok ősi, úgynevezett büün vallásával és hitvilágával egy magyar ember számára megismerkedni olyan, mintha saját lelkéből olvasná ki a sorokat; megérint, mert bennünk él. Ismerősnek hat, érezni, hogy nem idegen, mások által ránk erőltetett gondolatok gyűjteménye, hanem teljes mértékben a sajátunk, évezredek során kialakult és megerősödött, sallangoktól mentes, tiszta tudás és szellemiség, melynek gyújtópontjában az egy Isten áll, aki szeretettel fordul teremtett világa felé, nem bosszúálló, nem vár áldozatra, kiengesztelésre és cselekedeteink alapján mér bennünket.
Zana Diána
Riportfilmünkben Darnói Tibor, a rábaközi hagyaték őrzője nyújt betekintést az ősi magyar tudásba, amely jelentőségét tekintve az emberiség meghatározó kultúrkincse:
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
Nem csupán azért vártam, hogy Bán Jánossal beszélgethessek, mert kedves történelmi regényeim írójáról van szó, hanem azért is, mert személyében érzem a lehetőséget arra, hogy végre elinduljon egy olyan folyamat a magyar filmgyártás területén is, amely a nemzeti önazonosság-tudatot helyezi előtérbe.
A régi mulasztás törlesztése – miszerint szülessenek végre identitáserősítő, magyar történelmi nagyjátékfilmek a jelenkor eszközeivel és lehetőségeivel – nem várathat tovább magára. Az, hogy a történelmi regények reneszánszukat élik, illetve a két évvel ezelőtti tömeges ellenállás Az utolsó bástya kiszivárgott forgatókönyve kapcsán mutatja, hogy a magyar lélek nincs a végletekig eltorzítva, és igenis igényli a nemzeti múlt méltó bemutatását.
Bán Mór nagysikerű Hunyadi-sorozata, valamint az Ezer rege könyve elnevezésű regényfolyamának már megjelent első kötete, A csillagösvény lovasai is olyan alapot szolgáltatnak, amelyekből nagyszerű forgatókönyvek születhetnének. Mi magyarok – a legtöbb környező néppel ellentétben – olyan kiváltságos helyzetben vagyunk gazdag történelmünk okán, hogy még csak nem is kéne a fikció világához nyúlnunk, hogy témát találjunk nagyszabású történelmi játékfilmek vagy akár televíziós sorozatok sokaságának elkészítéséhez, ez mégsem történik meg évtizedek óta.
Miért lehet, hogy az utolsó, nemzeti érzelemmel átitatott magyar játékfilm a szocializmus időszakában született meg? Hogy lehet, hogy 2020-ban még mindig a hatvanas években készült Várkonyi-filmek jelentik a kínálatot? Tudjuk-e, hogy a Lenkey-huszárok történetét feldolgozó Sára Sándor film kudarcba fulladó befejezésével ellentétben a valós történet sikerrel zárult?
Többek között ezekre a kérdésekre keressük a választ alábbi videóriportunkban Bán Jánossal, aki az évszázadokon át tartó, szisztematikus, kitartó identitásrombolás ellenére derűlátó és bizakodó, hiszen – mint mondja – a múlthoz képest, jó helyzetben vagyunk. „Ha valamikor nincs okunk a reménytelenségre és a befásultságra, az most van” – véli az író, aki szerint annyi évtized koplaltatás és háttérbe szorítás után, a társadalmi igény, valamint a felülről jövő akarat is megvan arra, hogy ezek az alkotások végre elkészüljenek.
Történelmünk során többször kerültünk már kilátástalan helyzetbe, nem egyszer próbálták elpusztítani, kiirtani a magyar népet, mégsem sikerült. Mohács óta mindig azért kellett küzdenünk, hogy valamit megmentsünk, sokszor minden remény nélkül. A magyar néplélekben nagyon erős a túlélési képesség, és ha nem lenne évszázadok óta egy folytonos fenyegetettség, a nyugati, jóléti társadalmak sorsára jutottunk volna, amelyek mára a teljes identitásvesztésig jutottak. Bán János úgy véli, a magyarság képes arra, hogy a vereséget is győzelemmé fordítsa. „A mi népünk erőssége abban áll, hogy időről-időre, mikor a katasztrófa peremén volt a nemzet, a Sors küldött valakit, aki ragyogó csillagként megtett annyit, amennyit egész nemzedékek nem tudtak.” Gondoljunk csak Hunyadi Jánosra, Mátyás királyra vagy a végváriakra, Zrínyire; ugyanakkor nem feledkezhetünk meg az olyan névtelen hősökről sem – mint amilyen a Dugovics Titusz néven fennmaradt védő volt –, akik annyiszor fordítottak a magyar történelem kerekén.
„Az ő hőstettük és példamutatásuk nélkül nem lennénk ma itt. Ezért vagyunk felelősek azért, hogy a történelmünket úgy mutassuk be, ahogy mi látjuk, nem pedig a Habsburgok, a kommunisták akarata vagy a mai globális, liberális narratíva szerint” – szögezi le Bán János, akivel kitértünk arra a kérdésre is, hogy a tudományos bizonyítás vagy a kulturális emlékezetben élő legendák fontosabbak-e a nemzeti identitás szempontjából. Mint mondja, ez a két terület sokszor összeegyeztethetetlen, azonban egy nép sem szereti, ha a legendáit piszkálják, ebből egyedül nálunk űznek sportot. A legenda a legerősebb építőköve a nemzeti identitásnak, és a tudományos tények is inkább elméletek, mi több, sok tudományos szakmunka elfogultabb, mint egy irodalmi mű.
A mi feladatunk a jelenkorban, hogy a nemzeti identitás megroggyant pilléreit megerősítsük, ahogy tették ezt évszázadokon keresztül hadvezéreink, de költőink, íróink is.
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
Valami nagyon nincs rendben a világgal. Ez a gondolat – úgy vélem – sokunk fejébe szöget vert már, miközben a munkahelyünkről fáradtan hazafelé zötykölődtünk a zsúfolt metrón, vagy a szupermarket polcáról éppen leemeltünk egy agyonvegyszerezett, Kínában termett – talán inkább előállított – fokhagymát és egy pár Spanyolországból importált természetellenesen nagy és hibátlannak látszó almát, esetleg a neonfényű irodában a háttérzajként funkcionáló rádióműsorból megmaradt gondolat hatására, miszerint a Jolán ősi görög szóalkotás, melynek jelentése jó lány.
A fenti példák akár sarkítottak is lehetnének, de sajnos nem azok. A test-lélek-szellem egységének mindhárom pillérét jó ideje rombolják már mind az egyén, mind pedig a nemzet szintjén. Az élelmiszeripar huszonkétezer-féle vegyszert használ, a média félelmet és hamis vágyakat generál, frusztrációt, s végül testi, lelki betegséget okozva. A gyógyszeripar a világon jelenleg nagyobb profitot termel, mint a fegyvergyártás. A szintetikus anyagokkal történő tüneti kezelés mellékhatásai csak újabb tüneteket generálnak, amíg végül már orvosolhatatlan a baj. Az emberek elfordultak a természettől és Istentől.
Valami nagyon nincs rendben a világgal. Géczy Gábor kezdte ezekkel a szavakkal a beszélgetést, akihez azért mentem el, mert úgy vélem, az ő elképzelése – amelyet Magfalván a gyakorlatba is ültet – jelenti a kiutat a testet, lelket és szellemet nyomorító jelen társadalmi állapotból. Az egyetlen megoldás, hogy felhagyunk a felesleges tevékenységekkel, amelyek csak lefárasztanak, nem tömjük tovább magunkat szeméttel és nem hagyjuk, hogy a média butítson, a felesleges stressz pedig megölje lelkünket.
Hiszem, hogy ha szigeteket hozunk létre magunk és közösségeink számára, visszatérünk a természetbe, visszakerülünk az isteni teremtés körforgásába, őseink hitéhez, tudásához, hagyományaihoz és teremtünk, tisztulunk, fényesedünk, végül rend kerekedik majd bennünk és körülöttünk is.
Zana Diána
Köszönöm Mészáros Péter önzetlen operatőri és vágói munkáját!
A ’90-es évek elején újraszerveződött Szent György Lovagrend Rendi Alkotmányának Preambuluma a következő sorokkal kezdődik: a világban a jó erkölcs fölötte igen romlásnak indult, az egymás iránti szeretet, az irgalom, a megértés, az együttérzés, a becsület, a tisztesség, a bajtársias és a lovagias szellem kiveszni látszanak, s az ellenséges gonoszság készül erőt venni a szíveken…
Mónus József előadása
A mai, kizökkent világunkban, mikor a valódi érték értéktelenné vált, az értéktelen pedig felmagasztosult, égbekiáltóan nagy szükség van olyan emberekre, akik példával járnak mindannyiunk, s főleg a fiatalság előtt, akitől nem idegenek még a fent említett tulajdonságok. Csámpai László, a Szent György Lovagrend Felvidéki Nagypriorátusához tartozó Zoboralji Apródok vezetője évek óta foglalkozik a Nyitra-vidéki gyerekekkel. Nemzetmentő feladatot vállalt magára, hiszen, amellett, hogy a lovagi erényekre tanítja és a fegyverek használatára képzi, egyúttal magyarságra neveli az apródokat, ami a kisebbségben lévő nemzettársaink és az egyre inkább elszlovákosodó magyarság körében – a magyar megmaradás tekintetében – létszükségletté vált.
dr. Hidán csaba előadása
Mindehhez hozzájön a 21. század globális jelensége: az informatika térhódítása, az egymástól való elidegenedés, a fogyasztói társadalom negatív hozadékai, az élelmiszer- és gyógyszeripar szervezetkárosító és a média agymosó hatása. Ebben a világban kevés fiatal választja a számítógép és az okostelefon elsődlegessége helyett a közösséghez tartozást és az azzal járó felelősséget, a kemény munkát, a tanulást és fárasztó gyakorlást. Akik azonban mégis ez utóbbit részesítik előnyben, azokból minden bizonnyal testben, lélekben és szellemben egyaránt egészséges emberek lesznek. Erről győzött meg az az egy hét, amelyet a zoboralji apródok társaságában tölthettem.
Egy megható pillanat
Dr. Papp Lajos professzor minden évben, önköltségen tábort szervez külhoni és anyaországi magyar gyermekeknek azzal a céllal, hogy az Angyal-völgyben eltöltött idő alatt – kiemelkedő magyarok társaságában, tanításukkal gazdagodva, valamint a Szent Koronát meglátogatva és a Professzor úr iránymutatásával felvértezve – identitásuk megerősödjön és a magyar önazonosság-tudat életük fontos részévé váljon.
Szent Korona szertartás
Idén tehát a Szent György Lovagrend felvidéki apródjai, valamint egy székesfehérvári kisfiú – aki tehetségének köszönhetően végül tiszteletbeli apróddá vált – érkeztek Verőcére a Professzor úr birtokára. A napi kétszeri edzés mellett – úgy vélem, velünk, jelenlévő felnőttekkel együtt – erős lelki és szellemi táplálékot is kaptak a fiatalok, hiszen megtisztelt bennünket a világ legjobb történelmi távlövő íjásza, Mónus József, vagyis a Fehér Farkas, aki a magyar zászló becsületéért folytatott harcban megmutatkozó, mindent és mindenkit legyőző hitéről tett tanúbizonyságot. Korabeli viseletben, a honfoglalás koráról tartott előadást dr. Hidán Csaba régész, történész. Jézus Krisztus kálváriáját Maczkó Mária, Magyar Örökség-díjas énekművésszel járták végig. A jóga testet-lelket harmóniába hozó élményébe Basa Brigitta avatta be a társaságot, a gyógynövények varázslatos világába pedig Szabó Klárának köszönhetően kaptak betekintést.
Az apródok bemutatója a tábor végén
Utolsó este a Szent Korona szertartás, amely során – a Szent Korona másolatának jelenlétében – dr. Papp Lajos professzor úr felolvasta a Szent Korona fogadalmat, majd lélekemelő gondolatait osztotta meg magyarságról, hitről és küldetéstudatról, méltó befejezése volt az együtt töltött hétnek. Számomra örök emlék marad a sok kedves, olykor mulatságos és legtöbbször megható pillanat, amelyek képesek arra, hogy oldhatatlan kötelékeket fonjanak emberek közé, hogy közösséget kovácsoljanak az egyénekből, s hogy segítsenek gyökeret ereszteni a szent magyar anyaföldbe.
Ezek a gyerekek „emberségről példát, vitézségről formát” kapnak az apródképzés során, ezt bizonyította, hogy a tábort lezáró, látványos bemutatón túl, a lovagi erények már első pillanattól kezdve megmutatkoztak a tisztelettudó, udvarias magatartásukban, a segítőkészségükben és a fegyelmezettségükben. Vezetőjüknek hála, egy olyan útra léptek, amelyen járva minden körülmények között emberek tudnak majd maradni, magyar emberek.
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Sokszor és sokan mondják ugyanis manapság, hogy ne a múlton keseregjünk, tekintsünk a jövő felé; én mégis úgy vélem, a párját ritkító nemzeti történelmünk ihlette keserves hang, amely olyan költőóriások tollából folyt papírra, mint Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Ady, Dsida, Reményik, a magyar nép lelkéről leválaszthatatlan. Kiváltképp, amíg nemzeti sorstragédiáink nyílt sebként tátongnak hazánk megcsonkított testén. Sokszor és sokan nem érzik át, hogy mi, magyarok ebből merítünk erőt. Abból, ahogy évszázadok óta szélbe kiáltjuk fájdalmunkat, amely magányosan visszhangzik csak havas Kárpátoktól a kéklő Adriáig. Abból, hogy a mi Himnuszunk valóban himnusz, közbenjáró ima és nem induló, ahogy más nemzeteké. Azoknak, akik nem érzik mindezt zsigereikben, hiába is magyarázzuk, hogy a magyar lélekben gyökerezik egyfajta dac, egy megmagyarázhatatlan sóvárgás és vágy az elhazudott múlt, a letagadott igazság iránt, amely a kimagasló tehetségeink művészetének örökös nyersanyagát kell, hogy képezze, ugyanis „Trianon óta nem jártak le a váltók”.
Legutóbbi hozzászólások