Nem sokkal az idei jubileumi Kurultáj – Magyar Törzsi Gyűlés előtt jártunk annak főszervezőjénél, a Magyar – Turán Alapítvány elnökénél, Bíró András Zsoltnál. Foglalkoztat a kérdés, hogy vajon mennyiben van jelentősége az egészséges néplélek szempontjából, hogy tudományosan bizonyított-e eredetünk, vagy esetleg fontosabb lehet az önkép, amely évszázadok során alakult ki és szilárdult meg a nemzet tudattalanjában.
Ez utóbbihoz ugyanis nem szükségeltetik tudományos bizonyítás, hiszen mondáink, mítoszaink, legendáink éltetik bennünk. A magyarokban ez a tudás évszázadokon keresztül megkérdőjelezhetetlen volt, azonban a Habsburg, majd a kommunista hatalom identitásromboló tevékenységének eredményeként mára már koránt sem az.
Kíváncsi voltam, hogy Bíró András Zsolt, aki antropológus-humánbiológusként a Természettudományi Múzeum Embertani Tárának kutatója, hogyan látja ezt a kérdést. Szerinte egy nép önmagáról alkotott képe nagyon fontos, viszont – mint mondja – minden nemzetnek annyira erős a nemzettudata, amennyire az saját közoktatásában megjelenik, ahol már a tudomány eredményeivel összhangban kellene erősíteni az identitást. Nálunk a mai napig súlyos hiányosságok vannak e téren.
A nemzeti hagyományaink ápolása ugyanakkor észrevehetően egyre nagyobb teret nyer, elégedettek azonban mégsem lehetünk, hiszen viszonylag széles rétegek tudnak nagyon keveset arról, milyen nagy tradíciókkal bír a magyarság. A Magyar-Turán Alapítvány azon dolgozik, hogy ebből a hatalmas kincsestárból minél többet színvonalasan megmutasson az embereknek, hiszen akkor lehet büszke valaki származására, ha tudja, milyen nagy kultúrából táplálkozik a nemzet, amelynek ő is része.
Bíró András Zsolt szerint nemzetet építeni az összefogást erősítő élményekkel lehet. Ez az üzenete a Kurultájnak is, amely alkalmával minden magyar nemzetrész együtt ünnepelhet a rokon népekkel, érezhetik a kultúra szépségét és az összetartozás erejét. (Az idei Magyar Törzsi Gyűlésről készült anyagunk ITT elérhető.)
Elmondhatjuk, hogy a tudományos módszerekkel történő eredetkutatás az utóbbi években az elvárásaink szerinti irányba halad. Antropológiai módszerekkel végzett vizsgálatok eredményei alapján, Bíró András Zsolt szerint megállapítható, hogy a magyarság összetétele Közép-Ázsiában formálódott több komponensből, aztán a Kaukázus előterében, majd a kelet-európai sztyeppen további elemekkel bővült, így érkezett végül a Kárpát-medencébe. A nemzettudat pedig ebből kell, hogy táplálkozzon, hiszen a magyarság különbözik a legtöbb Európai nemzettől abban, hogy van egy olyan gyökere a kultúra mélyebb rétegeiben, amely messze Keletre vezet.
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
A test, a lélek és a szellem egyensúlya határozza meg az egészséges életet – vallja Dr. Papp Lajos professzor, aki immár tíz éve nem operál, hiszen sem szakmailag, sem erkölcsileg nem volt képes tolerálni azt, ami az egészségügy terén zajlik, hanem a Kárpát-medencét és a világot járva próbál megoldást nyújtani e hármasságot illetően, nemcsak az egyes ember, de az egész nemzet tekintetében.
Alapító tagja a Professzorok a Hazáért elnevezésű társulásnak, amely szolgálatra hívja az értelmiség nemzetben gondolkodó tagjait. A szellemi műhely célja, hogy a távoli tudományterületeken működő értelmiséget összefogja, hogy közösen találják meg korunk erkölcsi és gazdasági ingoványából a kivezető utakat, lelki hídként működve az ország politikailag polarizált pólusai között. Különös hangsúlyt kívánnak adni a nemzeti öntudat gyógyulását és a népességnövekedés beindulását felgyorsító szellemi-lelki ismereteknek.
A Professzorok a Hazáért társulás szervezte azt a Sarokpontok elnevezésű konferenciát, amelyen meghívott előadóként beszélt Böjte Csaba ferences szerzetes, majd több kiválóság között Prof. Dr. Papp Lajos is felszólalt, s szokásához híven nemcsak az egyént, de a nemzetet sújtó betegségekre is felhívta a figyelmet. Ezek a problémák többnyire a hamis illúziókeltésből fakadnak, amely a médián, a közösségi hálón keresztül ömlik mindannyiunkra. A professzor úr szerint végzetes lehet, ha elhisszük a hazugságokat, amelyekkel nap, mint nap találkozunk, hiszen amit mondunk, amit hiszünk, azt az agy végrehajtja.
Sokszor beszél arról, hogy a magas koleszterinszint veszélye tulajdonképpen a koleszterincsökkentő gyógyszerekben rejlik, azt azonban még nem hallottam, hogy vízmérgezésben is meg lehet halni. Ki gondolná, hogy a víz is ártalmassá válhat a szervezet számára, mikor manapság lépten-nyomon azt sulykolják belénk, hogy akár naponta négy-öt liter vizet is meg kell inni, hiszen az ember testtömegének több mint fele víz, jót tesz a bőrnek, fiatalít, stb. Ismerjük a fámát. Erre jön Papp Lajos, aki mond valamit, ami a laikus számára is teljesen világos, ha logikusan végiggondolja. Az egészséges táplálkozási narratíva szerint sok vizet kell inni és minél jobban hanyagolni a sót, ugyanakkor a sok víz kimossa azt a sót, amelyre a szervezetnek szüksége van, s ha ezt még csak nem is pótoljuk, az akár halálhoz is vezethet, ugyanis éppen a NaCl tartalom az, amely a sejtekben tarja a vizet.
Úgyhogy a szombati előadás óta nem töltöm meg óránként a poharam, mondván, hogy minél több vizet kell innom. De akkor mi a normális mennyiség? A professzortól erre a kérdésre is végtelenül egyszerű, ugyanakkor teljesen magától értetődő választ kapunk. Ahogy mondta, a Jóisten megáldott minket a szomjúság érzés képességével, tehát akkor kell innunk, amikor szomjasak vagyunk.
„Amit eszel, azzá leszel” – mondta már az ókorban Hippokratész és mondják ma is az egészséges táplálkozás hívei, csak abban nincs egyetértés, hogy mit jelent egészségesen táplálkozni. Ma az élelmiszeripar huszonkétezer-féle vegyszert alkalmaz. Ami nem házi készítésű termék, azzal minden bizonnyal valami oda nem valót is viszünk szervezetünkbe. A viszonylag olcsó áruk, a multinacionális cégek termékei pedig olyan adalékanyagokat tartalmaznak, hogy ha tudatában lennénk, mi mindent viszünk a szervezetünkbe általuk, inkább éhen halnánk.
Nemrég Kassai Lajos előadását hallgattam, aki az élelmiszeripar visszásságaival kapcsolatban egy nagyon igaz, egyben szomorú megállapítást tett, amely azóta is a fülemben cseng. Eszerint az emberiség a technikai fejlődés során a morált feláldozta a hatalom és a pénz oltárán.A haszon megelőzi az erkölcsöt a termelés fontossági sorrendjében, amely folyamat előbb-utóbb végzetessé fog válni. Papp Lajos szerint a természet rendjét nem szabad felborítani, mégis ez történik.
A természet rendjébe illeszkednünk kell, hiszen az nem más, mint Isten rendje. Az isteni rend veleje pedig a szeretet parancsa. Az ember elfelejtett szeretni, nem szereti a természetet, ezért kizsigereli azt, nem szereti embertársait, ezért áttapos rajtuk, mindezek következtében magát sem képes szeretni. A professzor úrral folytatott korábbi beszélgetésem alkalmával, rámutatott, hogy „vissza kell térnünk őseink tulajdonságaihoz, hiszen a magyar ember attól az, ami, hogy nem gyűlölködik, nem pusztít, nem gyilkol, hanem szeret.”
A magyar nép a Kárpát-medencében soha nem uralkodott, hanem tanította a többi népet és a feladatunk továbbra is, hogy segítsük a románnak, szlováknak, szerbnek, horvátnak – mondta nekem akkor a professzor. A konferencián szóvá tette, hogy a családi és munkahelyi stressz után a harmadik negatívum maga a nemzet stressze, ettől azonban megszabadulhatunk, ha visszatérünk Istenhez és valós történelmünkhöz. Csak egyféleképpen maradhatunk meg, ha abbahagyjuk a háborúskodást és a Kárpát-medencei népekkel szeretettel fordulunk egymás felé – mondja.
A legfontosabb Krisztusi üzenet számunkra a szeretet parancsa. János evangélista életének utolsó tíz évében csak két szót mondott: szeressétek egymást.
„Kr.u. 376 kora őszén Kelet-Európában csendes volt minden. A Dnyeszter partján olyan volt az ősz, mint általában; párás és kicsit álmosító. És mégis, 376 kora ősze a Dnyeszter partján csupa izgalomban telt, hiszen az Erdélyben élő vizigótok királyához rémítő hírek érkeztek Keletről, mégpedig, hogy testvérnépüket, az osztrogótokat egyetlen hadjáratban szétverte egy addig ismeretlen, messzi napkeletről érkezett ellenség…”
Milyen is volt a hun nép? Hallgassuk meg Hidán Csaba előadásában:
Felvétel: Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a Te Igéd szerint” – olvashatjuk Lukács evangéliumában Mária válaszát az angyal által közvetített isteni kijelentésre, elhívásra. Úgy vélem, ez a fajta szűzanyai magatartás – a ráhagyatkozás, a feltétel nélküli bizalom az Úr akaratában – hiányzik leginkább a ma emberéből, hiszen a kort, amelyben élünk az individuum felmagasztalása, az egyéni érvényesülés előtérbe helyezése jellemzi. Ebben a lehetőségek tárházával kecsegtető modern világban az ember hajlamos kapzsivá válni, még többet és még többet kívánni – saját maga számára, a „fényűzés” (a fény űzése) során azonban egyre inkább eltávolodik a valódi fénytől.
Pedig legismertebb imánkban, a Miatyánkban is nap, mint nap elmondjuk: „Legyen meg a Te akaratod”, cselekedeteink során azonban már sokkal nehezebb e szavak szerint élni. Talán ez az egyik oka annak, hogy az idei csíksomlyói búcsús szentmise mottójául, a Szűzanya Istenhez intézett szavait választotta a szervező erdélyi ferences rend: „Legyen nekem a Te Igéd szerint.”
Szent István királyunk ezer esztendővel ezelőtt Mária oltalmába ajánlotta hazánkat, a Kárpát-medencét. A magyarok, köztük leginkább pedig a székelyek és a csángók, azóta is erős Mária-kultuszban élnek. Szintén hasonló kiemelt tisztelettel fordul a Szűzanya felé a lengyel nép, akiknek ugyanazt jelenti a częstochowai Fekete Madonna, mint nekünk a csíksomlyói Szűz Mária kegyszobor.
Częstochowaból érkezett az idei pünkösdi szentmisét celebráló Marian Adam Waligóra pálos szerzetes, a Jasna Góra-i pálos kolostor házfőnöke, aki olyan prédikációval ajándékozta meg a magyarokat, amelyre sokáig emlékezni fog mindenki, aki figyelmesen végighallgatta. Jómagam csupán négy éve váltam rendszeres búcsújáróvá, de az biztos, hogy ez a beszéd messze felülmúlta a korábban hallottakat. Nem is beszélve a tavalyi év szónokáról, Románia pápai nunciusáról, aki nem átallott szűkebb körben méltatlankodni, amiért az erdélyi magyarok száz év alatt nem voltak képesek beolvadni a románságba, majd levezényelte a szentmisét ötszázezer magyarnak Csíksomlyón. Minderről tavaly írt cikkemben,ITT olvashatnak.
Fenti okok miatt az előző évben nem tudtam megélni az áhítatot, idén azonban Waligóra atya szavai fennkölt lelkesedéssel töltötték meg szívemet. Akarva, akaratlanul eszembe jutott a mondás: „Polak, Wegier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki, oba zuchy, oba zwawi, niech im pan bóg blogoslawi!”, azaz: „Lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát, vitéz, s bátor mindkettője, áldás szálljon mindkettőre!” A szerzetes minden mondatából kiérződött, hogy ismeri, mi több, érti a magyar lelkületet, hiszen történelmi Magyarországról, egy nemzet közösségéről, szülőföldről beszélt azon a szent magyar helyen, amely ma mégis Romániához tartozik.
A beszéd katartikus pontja kétségkívül Alfie Evans, a nemrég elhunyt huszonhárom hónapos angliai kisfiú halála körülményeinek taglalása volt. Jézus figyelmeztetett minket: „Mindaz, amit a legkisebbnek tesztek, velem teszitek.” Ennek ellenére egy héttel ezelőtt a liverpooli bíróság a szülők akarata ellenére úgy döntött, hogy megszakítja az Alfie életben tartásához szükséges kezelést, a brit legfelsőbb bíróság pedig nem adott helyt a szülők kérésének, hogy Ferenc pápa hívására a római Bambino Gesù kórházba szállítsák át a kisfiút.
Hadd idézzem fel a szónok szavait minderről: „Íme, látjuk, hogyan lehet megölni egy gyermeket, miközben ez a világ a kozmosz legutolsó sarkát is kutatja, feltárja a tenger mélyét, mesterséges intelligenciát alkot, diagnosztizálja a legcsodálatosabb, legprecízebb eszközökkel és gépekkel a legritkább betegségeket, ugyanakkor nem kifizetődő számára megtartani egy kisfiú életét, akinek csak oxigénre, vízre és ételre lett volna szüksége. […] Elfelejtette a barbár világ a szeretet parancsát, elfelejtette az ember legalapvetőbb jogait. […] Napokon keresztül láttuk erőtlenül a megrázó kontrasztot, vagyis egy gazdag ország megcsodált kicsi gyermekét az angol királyi házaspár karjaiban, miközben nem tudott védelmet nyújtani annak a másik kisgyermeknek a liverpooli kórházban.”
Fájdalmasan igaz szavak voltak ezek, amelyek nemcsak a jelenlévőket, de az egész világot elgondolkodásra kell, hogy ösztönözzék. Ahogy a tragikus esetet követően Ferenc pápa is hangsúlyozta: „…az élet egyetlen ura, annak kezdetétől természetes végéig Isten! Nekünk pedig az a kötelességünk, hogy mindent megtegyünk az élet védelmezésére. Most csendben gondolkozzunk el és imádkozzunk!”
Nekünk, magyaroknak a Kárpát-medencében, a Szűzanya gyermekeiként még inkább kötelességünk az élet, a család, a gyermekeink védelme. Ceaușescu elvtársnak egy valamiben igaza volt. Azt mondta, a Kárpát-medence azé, aki teleszüli. És míg Erdélyt teleszülték a „hős román anyák”, Magyarországon – ugyan az abortuszok száma az utóbbi években folyamatosan csökkenő tendenciát mutat – még mindig több tízezer beavatkozást végeznek évente. A Kárpát-medencei magyarság megtartásához, elengedhetetlen egy erős Anyaország. Az ehhez szükséges ősi erő és identitástudat azonban sok magyarban él és izzik, mi sem mutatja ezt jobban, mint, hogy majd’ fél évezrede, mostanra évente csaknem félmillióan járulunk a minket oltalmazó Szűz Mária elé Csíksomlyón.
„Büszkék vagytok arra, hogy magyarok vagytok – erről tanúskodik az idehozott számtalan zászló és a helységneveiteket tartalmazó feliratok. Isten, áldd meg a magyart! Áldjon meg mindannyiótokat, akik szeretitek az életet, családjaitokat, gyermekeiteket!” – zárta szavait Waligóra atya, majd – sejtetve a magyarság jelenlegi európai helyzetét és mindenkori küldetését, Fekete István gondolataival tette fel a koronát az elsöprő erejű szónoklatra:
„Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert nem tudod, milyen idők jönnek, és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, ha veled van az imádság és veled van az Isten.”
„Tudod, ilyen az újmódi rendszer, ebben a korban hős a gengszter. És az éjjel is nappal, az élet nagy torta habbal, de az íze savanyú, a sorsod üres és iszonyú. Itt zenék szólnak és fegyverek, itt mindenki mindig más lehet. A fiúk is lányok, az áldás is átok, de nem tűnik fel senkinek. És aki elvágja a torkodat, az lesz a hírekben az áldozat.”
Bizony ilyen időket élünk, a hagyományaink elhagyása következtében beálló értékvesztés végeláthatatlan korszaka ez, ahol a fényűzés pozitív jelentést ölt, a Mammon az úr, és a fogyasztói sorsokat egy reklámember írja. Ősi hitünket és kultúránkat feláldozzuk a neonfényű tömegtermelés oltárán, nemzetünk tradícióit elavultnak tartjuk, megfakult hiedelemvilágát már nem is ismerjük.
Nemrégiben egy néprajzkutatóval beszélgettem, aki azt nehezményezte, hogy a fiatalok már nem dalolnak. Ahogy fogalmazott, nem is az a legnagyobb baj, hogy egyetlen népdalt sem tudnak hatalmas forráskincsünkből, hanem, hogy egyáltalán nem énekelnek, melynek következtében már közösségi élményről sem beszélhetünk. Marad a kütyük gombjainak magányos nyomkodása és az elidegenedés.
A közösségi élményen túl viszont, még a magunkban való éneklés is jobb a nem éneklésnél, hiszen az fontos szerepet tölt be az egyén lélektani formálásában – fejtette ki. E korban a kultúra átörökítésének természetes közege lassan szertefoszlik, s a fogyasztói társadalmi modellhez kapcsolódó szórakoztatóipar zenei termékei, az úgynevezett popkultúra felemészt minden régit, minden hagyományosat, rásütve ezekre a korszerűtlenség bélyegét.
Azonban van még egy srác….
Egy srác, aki ezt a popkultúrát az értékközvetítés szolgálatába tudta állítani. A titok, – hogy több mint negyed évszázada töretlen a pályája – azt hiszem, ebben rejlik. A felületes, hatásvadász zeneipari tákolmányokkal ellentétben valami több, valami mélyebb, valami sokrétűbb, valami igaz bújik meg alkotómunkájának eredménye mögött. Az érték pedig minden esetben időtálló.
A lelkek mélyéig hatol, hiszen bibliai igazságok, evangéliumi igék szavai, zsoltárok sorai, ősi tudáselemek sejlenek fel a sorok között, ha odafigyel rájuk az ember. A beszédes szöveget pedig igényes zene teszi teljessé, amely időről-időre áthangszerelve, megújulva kerül a közönség elé. Mert ez a srác folyamatosan azt bizonyítja, hogy az értéket igenis be lehet csomagolni a modern világ korszerűségének köntösébe.
A magam részéről rendkívül hálás vagyok, hogy létezik még Magyarországon olyan példakép, aki képes a nagyrészt a nyugati világ bűvkörében szocializálódó fiatalság megérintésére, s nemcsak zenéjével, előadó-művészeti tevékenységével, verseivel, de hithű keresztényként, nemzeti érzelmű magyarként, életével is példát mutatni tömegek számára.
Nyilvánvaló, hogy ezek a tömegek – akik időről-időre egy nap alatt elkapkodják a jegyeket koncertjeire, s rendre ráadás esteket kell meghirdetni, hogy aztán azokra is huszonnégy óra leforgása alatt elfogyjanak a belépők – még énekelnek magukban, mégpedig Ákos nótákat énekelnek, hiszen minden alkalommal egy emberként adnak zúgó bizonyosságot hibátlan szövegtudásukról, legyen szó a ’90-es évek Bonanza slágeréről, az aktuális új album szerzeményéről vagy a legeldugottabb dalról.
Mert ez a srác, természetesen Kovács Ákos, aki miatt én gyermekkoromban magnókazettát kértem születésnapomra csillámpóniló helyett, aki miatt kiskamaszként fogalmam sem volt, melyik külföldi – azóta rég elfeledett – fiúbanda énekesébe kell éppen szerelmesnek lenni, én akkoriban nem a szőke hercegről álmodtam, hanem arról, aki lovászfiúm lenne. Aki tinédzserként zenéjével segített begyógyítani a szívemen esett sebeket, és akit felnőttként nemcsak kimagasló művészetéért és tehetségéért, de emberségéért és világszemléletéért is tisztelek.
Ákos éppen ma töltötte be ötvenedik életévét, mely alkalomból jubileumi koncerttel készült közönsége nagy örömére. Volt szerencsém ott lenni a legelső főpróbán és azt kell mondanom immár sokadjára, a Kossuth-díjas énekes ismét képes volt valami újat mutatni, miközben a régi maradt.
Ezúttal Madarász Gábor és Balásy Szabolcs egészítette ki az Ákosból, Lepés Gáborból és Bánfalvi Sándorból álló triót, amely mögött a koncert második felében a Voisingers nevű majd’ harmincfős kórus is megszólalt, zsigerekig hatoló, elképesztő hangulatot kölcsönözve az előadásnak, és óriási kontrasztot teremtve az égzengés szerű hangáradat és az előadás azon elemei között, amelyek során Ákos egyetlen akusztikus gitárral a kezében vagy csupán egy zongora kíséretében énekelt.
Az este számomra ismét bebizonyosodott, hogy Ákos alkotói munkáját a szép és az igaz szolgálata kovácsolja egységbe, amely során érték születik. Olyan érték, amely nemzeti, keresztény érzülettel, magyar nyelven íródik és minket, magyarokat szolgál. Az érték pedig minden esetben időtálló…
Mert eljön majd az idő, mikor a magyar nem hagyja magát tovább kábítani, mikor öntudatra ébred, tömegesen visszanyúl gyökereihez és megkeresi Istent. Akkor majd minden hamis illúzió a porba hull és csak az igazi érték marad. Akkor végre új lesz a törvény, a régi, az égi lesz az új törvény.
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Legutóbbi hozzászólások