2004-ben ezen a napon az anyaországiak többsége megtagadta külhonba szakadt testvéreit. Tizenöt évvel ezelőtt – a tudatlanság vagy a manipulálhatóság okán, de – erkölcsi mélyponton volt az ország magyarsága. Adósai vagyunk az elszakított nemzetrészeink magyarjainak, akik egy évszázada tűrték, és tűrik ma is a kisebbségi lét megpróbáltatásait, akik – ahogy Kányádi Sándor is fogalmaz – „nem mozdulnak a viharban, inkább szálig kettétörnek.”
Dédapám családjának címere.
Történelmünk során, mindig a végeken dőlt el az ország sorsa, és végváraink még mindig tartják magukat. Őrzik nyelvünket, hagyományainkat, az ősi magyar szellemiséget, sokkalta jobban minálunk. Teszik ezt a mai napig, és tették akkor is, amikor itthonról – nemhogy segítő jobb, de – kemény elutasítás érkezett.
2004-ben még kiskorú voltam, így nem szavazhattam, mégis, minden nemmel voksoló vagy távol maradó nemzettársam helyett szégyellem magam és csak remélni tudom, visszakapaszkodtunk már egy olyan morális szintre, hogy ehhez hasonló gyalázat ne fordulhasson elő többet.
Atyai dédapám, Petke Béla Illyefalváról származott. A trianoni békeparancs értelmében, családjával együtt egy olyan ország fennhatósága alá került, amelynek elöljárói mindent elkövettek az erdélyi magyarság lelki – és sokszor testi – megnyomorításának érdekében. A II. bécsi döntés levegőhöz engedte ugyan a fuldoklót, de a II. Világháborút lezáró párizsi békeszerződés újra víz alá nyomta.
Dédapám ekkor írta a verset, amelyben benne foglaltatik, nem csak az ő személyes, de az egész székely és erdélyi nép sorsa és szívfájdalma. Címe nem volt, egyik sorára hivatkozva, én adtam neki a „Hontalanná váltam…” címet. Ezt, a számomra felbecsülhetetlen értékkel bíró írást adom most közre.
Hontalanná váltam…
Elmerengve nézek, s közben lelkem sajog,
A múltra gondolván a szívem is felzokog.
Hontalanná váltam, mi bűnöm Istenem?
Ha oly nagy a bűnöm, bocsásd már meg nekem.
Összekulcsolt kézzel könyörögve kérlek,
Szabadítsd már fel a szegény székely népet.
Magyarnak születtek, s ők igaz magyarok,
Miért lettek rabok, s miért nem szabadok?
Székely hegyek, völgyek, kedves kis patakok,
A sors széjjel szórt, de nem vagyunk boldogok,
Helyünket nem leljük, hűtlenek nem lettünk,
A jó Isten tudja, mennyit is szenvedtünk.
(Petke Béla, ~1945.)
Zana Diána
A kiemelt képen Petke Béla, a dédapám (a vers szerzője) és felesége, a dédanyám látható. Mindketten székelyek voltak.
Korábban beszámoltam a magyarfülpösi Szivárvány Házban tett látogatásomról, amely a környéken élő, nehéz sorsú magyar gyermekek egyetlen lehetősége, hogy anyanyelvükön tanulhassanak, ugyanakkor az egyetlen lehetőség arra is, hogy rendszeresen étkezhessenek, fűtött szobában alhassanak, megtanulhassanak írni, olvasni, imádkozni. Legtöbbjüknek pedig menedék az otthoni agresszivitással és kilátástalansággal szemben.
Sok helyen jártam már a Kárpát-medencében, a Jóisten kegyelméből sokakkal megismerkedhettem, akik rendületlenül teszik a dolgukat a nemzet boldogulása ügyében, mégis bevallom, a Szivárvány Házban tett látogatásom hatására valami megváltozott bennem. Nem tudom, Ady István tiszteletes úr személye miatt történt-e, aki tizenhat éve úgy határozott, nem hagyja a szórványfaluban, hogy a magyar gyermekek ne kapjanak esélyt egy tisztességes, magyar jövőre; aki reményt ad nekik a reménytelenségben; aki munkatársaival együtt, fáradságot nem kímélve előteremti azokat a feltételeket, amelyek számunkra természetesnek tűnnek, de amelyekről ezek a gyermekek otthon nem is álmodhatnak. Aki elmegy a szülőhöz és arra kéri: „ne tartsa otthon a gyerekét! Ne gyújtson tüzet a füzettel, engedje tanulni, hogy legyen valaki belőle!” Aki két évre befogadott otthonába két gyermeket, mert a román állam – korábbi ígéretével ellentétben – a kezdő létszámmal nem engedte volna elindulni a bentlakást. Aki könnyeivel küszködve meséli, hogy a gyermek otthon sokszor enni sem kap, mert a pénz sörre megy, fűtés nincs, cipőcskéjét elcserélik egy doboz cigarettára.
Ady István, református lelkész Istentiszteletet tart a Szivárvány Házban / A képet Trombitás Jolán (óvónéni) készítette
Igen, Ady István rendületlen helytállása, a fülpösi gyermekek magyar jövőéért tett erőfeszítése kétségkívül adalékul szolgált ahhoz, hogy megszülessen bennem az elhatározás, minden tőlem telhetőt meg szeretnék tenni, hogy segítséget kapjanak. Főleg, mivel a kezdetben jól működő holland támogatás elkezdett apadni, ugyanis a csapat kiöregedőben van, a jelenlegi fiatalok pedig már nem tartják fontosnak. Bár osztozom a Tiszteletes úr véleményében, miszerint nem is nekik lenne kötelességük magyar nemzetünk rászorulóira odafigyelni. „Csak abban reménykedem, hogy vannak, kell, hogy legyenek olyan segítőkész magyarok, lelkes emberek, akik képesek volnának hozzájárulni ahhoz, hogy néhány éhes, mezítelen, lelki rabságban szenvedő gyermeknek egy másféle utat, reményt, lehetőséget nyújtsunk.” – mondja. A segélykiáltás a Szivárvány Alapítvány honlapján pedig így hangzik: „Nos itt vagyunk a 24. órában a két kollégiummal, 25 nagy szegénységben élő gyermekkel(még ki tudja hánnyal?!)és megszűnni látszó magyar oktatással a fejünk fölött.” Azóta a gyermekek száma 49-re nőtt.
Nem szabad megfeledkezni arról a pár kitartó nevelőről, pedagógusról sem, akik az évek során, sokszor fizetés nélkül, sokszor maguk is nehéz körülmények közé kerülve, nem hagyták és nem hagyják magukra ezeket a gyermekeket, kitartanak a hivatásuk és a Tiszteletes úr mellett. Történeteiket hallgatva, erősen elgondolkodtam azon, vajon hány olyan ember van a környezetemben, a fővárosban, a kényelem és luxus magától értetődő világában, aki mindezt hajlandó volna vállalni.
A magyarfülpösi gyülekezet előtt beszél Dr. Papp Lajos professzor / A képet Trombitás Jolán készítette
A másik okot kétségkívül a Házban lakó óvodások és kisiskolások szolgáltatták, akik rögtön megrohamoztak. Soha nem láttak korábban, mégis ölelgettek, puszilgattak, húztak-vontak magukkal. Mikor rákérdeztem, minek köszönhető ez a – látszólag – feltétel nélküli bizalom, a Tiszteletes úr elmondta, ezek a gyermekek hazulról nem kapnak szeretetet, ha valaki mosolyog, és nem kell félni tőle, mint ahogy legtöbbször otthon – a testi fenyítéstől, a lelki terrortól – akkor már boldogok. Nehéz megemészteni azt, ami egy ilyen szituációban ráfenekedik az ember lelkére. Eszébe jut, hogy otthon micsoda bőségben él, mekkora pazarlást visz végbe nap, mint nap. Azt látja, hogy a gyerekek, a fiatalok a legdrágább márkájú ruhákban járnak, a legjobb okostelefont használják, szüleik autóval fuvarozzák őket az iskolába, és legtöbbször még ez sem elég nekik. Ezzel szemben itt vannak ezek apróságok, akik annak örülnek, ha a ruha megmarad hétfőre, amiben pénteken haza mentek.
Mikor október közepén haza jöttem Magyarfülpösről, minden létező nagyvállalatot megkerestem, hogy segítsenek tartós élelmiszerrel, ruhaneművel, cipővel, vitaminnal. Körülbelül negyven e-mailt küldtem szét. Négy válasz érkezett, amelyből három elutasító volt. Nagyon el voltam keseredve, amikor megkerestem Dr. Papp Lajost és beszámoltam neki a történtekről. A Professzor úr csak annyi mondott: „Ne félj, segítünk!” Így történt, hogy végül egy nagy furgonnyi adománnyal és magával a Professzor úrral érkeztem másodszor Magyarfülpösre, november közepén.
Vasárnap délelőttre megtelt a Szivárvány Ház nagyterme, ahol a heti Istentiszteletek zajlanak, mivel a templom renoválás alatt áll. Többször volt már szerencsém református igehirdetést hallgatni Erdélyben, s mindannyiszor ugyanarra a következtetésre jutottam, miszerint, ha lelkészek nem volnának, talán már szórványmagyarság sem létezne a Tündérországban. Mindez hatványozottan igaz a Mezőség szélén meghúzódó Fülpös magyar közösségére, és lelkipásztorukra, Ady Istvánra. Abban biztos voltam, hogy szavai megrendítőek lesznek, hiszen egy olyan ember mondja ki őket, aki szerint Magyarfülpösről szégyen elmenni, aki annyi megpróbáltatáson ment keresztül élete során, mind a kisebbségi lét, mind Isten szolgálata, mind pedig egyéni sorstragédiák okán, mégis csak azt látja, mennyi kegyelemben részesült. Bevallom, mikor ez utóbbi tudatosult bennem, elszégyelltem magam, hiszen én, akit soha nem aláztak, szégyenítettek meg, nyomtak el származásom okán, nem tapasztaltam kiközösítést anyanyelvem miatt, nem éreztem milyen, amikor több tucat nincstelen gyermekért való felelősség súlya nehezedik a vállamra nap, mint nap, mégis sokszor érzem nyomorultul magam. Nekem tényleg nincs okom rá…
Ady István tiszteletes úr átadja Dr. Papp Lajos professzor úrnak a gyermekek csoportképeit. / A kép a szerző felvétele
Ady István tiszteletes úr zengő hangja betöltötte, nem csak a teret, de a szíveket is – az enyémet mindenképpen. Szavain keresztül a pásztor szólt nyájához, aki egytől-egyig, jól ismeri azt, és ha egy is elvész közülük, nincs nyugta addig, amíg meg nem találja.* Hiszen – ahogy Ady István is rámutatott – a közösség ereje, tagjainak összetartásában rejlik, ahol mindenkinek a saját eszközeivel kell és kötelező hozzájárulnia a közös magyar jövendőhöz. Mi, anyaországiak nem érezzük kellőképpen mindennek a súlyát, hiszen számunkra magától értetődő a magyarságunk, sajnos annyira, hogy sok esetben önként el is hagyjuk. Nem gondolunk bele, mekkora kegyelmet jelent magyarnak születi a Kárpát-medencében, a világ legkedvezőbb földrajzi területén, egy olyan anyanyelv birtokosaiként, amelynek gyökerei a legősibb időkbe nyúlnak vissza, s gazdagsága nem fogható más nyelvekéhez; olyan dicső történelmi múlttal, annyi kiemelkedő hőssel, szenttel, példaképpel, hogy felsorolni is nehéz; egy olyan felsőbbrendű ereklyével, a Szent Koronával és a hozzá tartozó renddel és erkölcsiséggel, amelyhez visszatérve, kifordíthatnánk a világot a sarkaiból… Istennek hála, hogy tőlünk Keletre mindezt még ösztönösen érzi a magyarság!
A Teremtő ugyanis nem véletlenszerűen dönt arról, ki, hova, milyen körülmények közé születik – ezt már Dr. Papp Lajos mondta az fülpösi hallgatóságnak, az Istentisztelet utáni előadása során. A Professzor úr szerint minden nap hálát kell adnunk magyarságunkért, amit elvenni nem tudnak tőlünk, csak ha mi mondunk le róla. Czegei Wass Albert szavaival élve: „A víz szalad, a kő marad.” Azonban mindenkinek küldetése van, tenni kell! Szkíta mondás szerint: egy gondolat, egy szó, egy tett. Amennyiben a gondolatot nem formáljuk szóvá, eltűnik, ha kimondjuk, megmarad, de a szó is fölösleges, ha nem követi tett.
Ahogy a Professzor úr fogalmazott, hazánk sorsa mindig a végvárakon dőlt el. Az, hogy Magyarország ma létezik, a két erdélyi nagyfejedelemnek, Bethlen Gábornak és Bocskai Istvánnak köszönhető, akik az osztrák és az iszlám török harapófogóban képesek voltak megteremteni Erdély aranykorát. „150 évig, a török hódoltság során Önök tartották fönn a magyar nyelvet és a magyar kultúrát, amiért köszönet jár!”
Dr. Papp Lajos professzor úr szavaival élve, magyarnak születni ritka gyönyörűség és felelősség.Nekünk, magyaroknak a Kárpát-medencében, magyar nyelven van küldetésünk! Hálás vagyok, amiért ezt egyre többen felismerik.
Először a tavalyi Kurultájon láttam élőben Mónus József, avagy a Fehér Farkas legendaszámba menő lövéseinek egyikét, amikor is kétszáz méterről talált el egy 1×1 m-es célterületet. Tudva lévő, hogy bástyalövései alkalmával több száz méterről ugyanezt képes végrehajtani magyar várfokokról, esőben, szélben, emberekkel körülvéve, nem beszélve a világversenyekről, amelyek során, elképesztő távolságokba repítve nyílvesszőit, rendre maga mögött hagy bárkit, aki kiáll ellene.
A legendás íjak…
Többször hallottam már tőle, hogy a józan ész határain túl kell lőnie. Ennél jobban, azt hiszem, nem lehet megfogalmazni az ilyen, lehetetlennek tűnő teljesítményt. Egy biztos, itt már nem csupán a célzás tehetségéről, az erőről vagy a koncentrációról kell beszélnünk, valami más is van a háttérben, ami túlmutat a fizikai világ dimenzióin.
Nem sokkal ezután, 2018 nyarának végén a Farkas csapat négy kategóriában döntötte meg a világrekordot az Egyesült államokbeli Wendoverben megrendezett távlövő íjászversenyen. Ekkor Mónus József 897,66 méterre lőtte nyílvesszőjét, és így közel 25 méterrel szárnyalta túl a korábbi 873,26 méteres csúcsot.
A következő évben aztán, személyes találkozásunk alkalmával ő maga mesélte nekem, hogy akkor, s egy ideje már a pozsonyi csata évszáma, a 907-es szám lebeg a szeme előtt, mint cél. Tavaly tehát, kevesebb mint tíz méter választotta el a hihetetlennek hangzó távolság meglövésétől. Gondoljunk csak bele: ez majdnem egy kilométert jelent…
A 2019-es Visegrádi Palotajátékokon
Ugyanekkor Mónusné Ruszin Anna 643,94 méterrel állított be új világrekordot, a korábbi 619,49 métert túlteljesítve. Farkas minden alkalommal, hatalmas büszkeséggel beszél feleségéről, soha ki nem hagyva, hogy Ani Zrínyi-leszármazott, s mikor egy Zrínyi lány Zrínyi íjjal győzi le a törököket saját földjükön, az azért – valljuk be – szívet melengető érzés az egész magyar nemzet számára.
Nem egyszer fordult elő az is, hogy a törökországi győzelmet követően, Farkas a dobogó legfelső fokáról lebegtette meg szülővárosa, Hajdúnánás zászlaját….
Visszatérve a 2018-as világversenyre, meg kell említeni, hogy a Farkas csapat másik két tagja is világcsúcsot döntött, Mónus László 747,59 métert, párja, Prokaj Kiara pedig 578,5 métert lőve hagyta maga mögött a mezőnyt.
A világbajnok
Mónus József, aki mongol farkas-vadászoktól kapta a Fehér Farkas nevet, és akit azóta világszerte így ismernek, ez idáig 25 világrekorddal és 6 világbajnoki címmel ajándékozta meg, s tette büszkévé magyar nemzetünket. Véleményem szerint a lelki-szellemi nagyság egyik ismérve, hogy ilyen elképesztő sikerek mellett is szerény tudjon maradni az ember. Első találkozásunk óta már többször volt alkalmam Farkassal beszélgetni, de minduntalan meglep az a hatalmas alázat és mérhetetlen szerénység, amelyet minden alkalommal tanúsít.
Hittel vallja, hogy eredményessége nem csupán saját érdeme. Tudja, hogy a nagyfokú felkészültség (minden áldott nap ötszázat, versenyek előtt ezret lő) nem elég ahhoz, hogy legyőzze a világ legjobbjait. Ezért minden alkalommal segítségül hívja a magyar zászló tiszteletéből fakadó erőt (zászlótudat), történelmi nagyjaink, őseink szellemét és Isten vagy, ahogy ő nevezi, a Sors pártfogását. Így társul az erős kar mellé erős lélek. Egy mongol történész szerint azért lő a világon a legmesszebbre, mert tudatának ereje képes kiszárítani a levegőben a vizet nyílvesszőinek útjából.
„Nagyapám arra tanított, hogy a magyar zászlónak lobognia kell, és amíg én élek, ez a zászló mindig lobogni fog.” Ez az egy kijelentés – úgy hiszem – mindent elárul hazaszeretetről, az elődök, az ősök, a magyar múlt és történelem tiszteletéről és arról, mit is érez Mónus József a magyar nemzet iránt. Mégis, beszéljen minderről ő maga, én pedig garantálom, hogy a szíveket büszkeséggel, a szemeket könnyel telíti meg ez a bő fél óra Fehér Farkassal!
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
Az egykori püspöki váristálló a Sümegi Vár lábánál.
Festői környezetben, a Sümegi Vár tövében áll az a több mint háromszáz éves, egykor püspöki váristállókét funkcionáló lovarda, amely ma a Capári Lovasiskolának ad helyet, ugyanakkor az épületegyüttest és a hozzá tartozó területet, időről-időre korhű viseletbe öltözött falkavadászok vagy éppen Radetzky huszárok lepik el.
Capári Róbert
Capári Róbert, a – fent említett tevékenységeket végző – három egyesület vezetőjeként igazi büszke, lovas magyarként éli a dicső nemzeti múlttal, történelemmel és keresztény hittel átitatott mindennapjait. Az évszázados falak és a hatalmas gerendák között járva, valóban megelevenedik a történelem, ahogy a különböző huszár egyenruhák és csákók, a számos korabeli fegyverzet és a magyar történelmi eseményeket ábrázoló festmények között haladunk.
Itt gyűlnek össze rendszeresen az 1991-ben alapított Radetzky Huszáregyesület tagjai Capári Róbert elnöklésével, hiszen – a külsőségek, a megjelenés mellett – a hagyományőrzés szerves részét kell, hogy képezze a lelki és szellemi épülés is. „Huszárok vagyunk, hagyományt őrzünk, tudni kell, mit őrizzünk” – szögezi le Robi, aki szerint a magyar nemzetnek feladata van mind Európában, mind pedig a világban.
Az istállóban.
A magyar embereknek még sincs megfelelő önazonosságtudata, melynek oka, a történelmi ismeretek hiányossága. Azonban a nemzeti identitás bennünk, keleti népekben még így is lényegesen erősebben van jelen, mint az eltunyult nyugatiakban – mondja, akik nem látják, hogy Magyarország a jelenben – ahogy a történelem során számtalanszor – példaként szolgál Európa számára.
Három egyesület vezetőjeként, Capári Róbert a civil szervezetekben, a közösségépítésben látja a megoldást, valamint a fiatalok bevonásában, amely csak példamutatás révén lehetséges. A lényeg – mint mondja –, hogy közösen próbálnak alkotni, értéket teremteni.
A magyar, történelme során mindig szeretetelvű nép volt. Otthona, a Kárpát-haza örök időktől fogva az emberi közösségek, kultúrák bölcsője, ahol évszázadokon keresztül befogadásra lelt, aki a Szent Korona eszmeiségét és fennhatóságát a magyarsággal együtt elfogadta. Így formálódhatott nemzet a lakosság helyett és – ahogy anyanyelvünk is rámutat – mellérendeltség, szeretetre épülő kultúra, ellenben a nyugati, római tudatú kultúrával, amely a hódításra, a leigázásra és a rabszolgasorba döntésre alapozta/alapozza hatalmát.
Az elnyomás messze áll, idegen a magyar néplélektől. Az őseink lelkivilágától merőben különböző szemléletmód térhódítása azonban, hol erőszakos módon, hol ármánnyal, de elhomályosította a régi, büszke kollektív magyarságtudatot. Ahogy Dr. Papp Lajos professzor fogalmaz: „A világ kifordult sarkaiból. Elhagytuk Istent, meggyaláztuk az élő Földet, testvéreinket nem szeretjük, magzatainkat megöljük. Elhagytuk a magyar szellemiséget, cserbenhagytuk őseinket.”
Hajdani egységes, Istenhívő társadalmunkban kisebbségbe kerültek a keresztények. Nyugaton sorban rombolják a katedrálisokat, nálunk „még csak” ürülnek a templomok, fogynak a hívők. Egyre inkább elfelejtjük azt is, milyen erős védelmezőt, égi segítséget kaptunk azzal, hogy Szent István királyunk Mária oltalmába ajánlotta országunkat, s vele együtt egész népünket. Ideje lenne visszatérnünk oltalmazó palástja alá, és magához az Úristenhez.
Sokan alábecsülik az ima, s főként a közös ima erejét. 2006. október 23-án reggel Dr. Papp Lajos és Jelenczki István a Kossuth térre igyekeztek az állami rendezvényre. Oda azonban nem értek, mivel egy kb. ötvenfős rendőrkordon állította meg őket, ahogy az összes többi, arra igyekvő békés polgárt is. A rendőrök maszkot viseltek, ruhájukon sem rangjelzés, sem egyéb megkülönböztető jelzés nem volt. Egy idő múlva már több száz emberre, majd ezresre dagadt a feltartott tömeg, amely egyre nyugtalanabbá vált. A professzor eléjük állt, hogy lecsillapítsa őket, de a rendőrök ütni-vágni kezdték. Az embereknek sem kellett több, elszabadult a pokol.
Ekkor azonban isteni csoda történt. Dr. Papp Lajos arra kérte az előtte állókat, hogy adják tovább a kérést és mondjanak el közösen, hangosan egy Miatyánkot a rendőrök lelki üdvéért. Az emberek elkezdték az imát és „mint a háborgó tenger mikor elsimul, minden békés lett.” A professzor elmondása szerint, a vele szemben álló két rohamrendőr maszkja mögül folytak a könnyek, s amelyik az előbb még őt verte, mozdulatlanná vált.
Akkor, ott megmutatkozott az ima ereje, amelyet azóta is minden évben segítségül hív az Ima Magyarországért közösségeDr. Papp Lajos professzor főszervezésében, Bethlen Farkas volt verőcei polgármesterrel és Maczkó Mária énekművész közreműködésével Verőcén, a Lósi-völgyben. Felekezettől függetlenül, a déli harangszót követően, áldást kérve Magyar Nemzetünkre és Hazánkra, a jelenlévők közösen szólítják meg Istent a Kárpát-medencei magyarság összetartozásának jelképe, a Kárpát-haza Temploma előtti réten.
Idén verőfényes napsütésben, az együvé tartozással a szívünkben igazi ünnep volt az ott lét. A közös ima előtt volt alkalmam sok emberhez, kisebb csoporthoz is odamenni, és örömmel tapasztaltam, hogy mindenki mosolyogva, kedvesen fogadott, szólt pár jó szót, ami tudjuk, gyógyír a léleknek. Milyen más lenne a világ, ha ez a mosoly nem tűnne el az arcunkról a hétköznapokban sem, ha nem türelmetlenül és gorombán, hanem szeretettel fordulnánk más emberek felé, még akkor is, ha ők nem így tesznek.
A kizökkent világunkat csak akkor tudjuk helyreállítani, ha visszatérünk gyökereinkhez, ősi kultúránkhoz, az Istenhithez és a legmagasabb szintű szeretet gyakorlásához. „Ez nem más, mint az agapé – mondja Dr. Papp Lajos professzor, – az ingyen kegyelem adásának képessége. Az ingyen kegyelem azt jelenti, ha velem bárki bármi rosszat tesz anélkül, hogy helyrehozná, én akkor is szeretem. […] Erre a szintre kell visszakerülnie a magyarságnak. Mert minden, ami szétszakít, legyen az párt, vallás, az a magyar érzelem- és gondolatvilágtól távoli. Egy Istenünk, egy Nemzetünk, egy Hazánk van. Összefogni Istennel és magyar a magyarral! Ez a feladat!” A régiek szerint „minden egy, és egy minden, s csak az egy teremtetlen”. A magyar címeren és rovásírásunkban a kettős kereszt jelentése az EGY, Isten neve is. Ehhez az Istenhez kell visszatérnünk!
A felismerés az első lépés – szokták mondani, ha ez megtörtént, jön a neheze, mert ahhoz, hogy képesek legyünk Jézus parancsa, a szeretet parancsa szerint élni és eszerint fordulni egymás felé, először önmagunkban kell rendet tennünk. Nekem ehhez – úgy érzem – a legtöbb segítséget az a „Megbocsátás ima” adja, amely ma elhangzott a Lósi-völgyben, s amely a következő:
Megszabadítom magam a gyűlölettől a megbocsátás és a szeretet által. Megértem, hogy a szenvedés, ha elkerülhetetlen, azért van, hogy elindítson a dicsőség felé. Megértem, hogy minden összefügg egymással, minden út találkozik egymással, minden folyó ugyanabba a tengerbe ömlik. Ezért ebben a pillanatban a megbocsátás eszköze vagyok. Az elkövetett bűnök megbocsátásáé, azé is, amit ismerek, és azé is, amit nem ismerek.
A könnyeket, amelyek elöntöttek – megbocsátom.
A fájdalmakat és csalódásokat – megbocsátom.
Az árulásokat és hazugságokat – megbocsátom.
A rágalmakat és intrikákat – megbocsátom.
A gyűlöletet és üldöztetést – megbocsátom.
Az ütéseket, amelyek megsebeztek – megbocsátom.
A széttört álmokat – megbocsátom.
A megölt reményeket – megbocsátom.
Az elhidegülést és féltékenységet – megbocsátom.
A közönyt és rosszindulatot – megbocsátom.
Az igazságosság nevében elkövetett igazságtalanságot – megbocsátom.
Az egész világot, minden rosszal együtt – megbocsátom.
Önmagamnak is megbocsátok, hogy a múlt nyomorúságai ne nyomják többé szívemet. A bánat és a neheztelés helyére a megértést és az együttérzést teszem. A felháborodás helyére a zenét teszem, amely lelkemből árad. A fájdalom helyére a feledést teszem. A bosszú helyére a diadalt teszem. Képes leszek szeretni minden szeretetlenség fölött, adni akkor is, ha mindentől megfosztanak, örömmel dolgozni minden akadály ellenére, kinyújtani a kezem még a legnagyobb magányban és elhagyatottságban is. Felszárítani a könnyeimet akkor is, ha zokogok, és hinni akkor is, ha nem hisznek bennem. Uram, kérem, hogy nekem is bocsássanak meg! Ugyanígy nemzetem is nyerjen megbocsátást!
Még ha az egyes ember ritkán is fordul imádsággal Istenhez, – talán nem sokan tudják –, de nincs még egy nemzet a világon, aki annyit fohászkodik kollektíve, saját sorsa érdekében, mint a magyar. A Himnuszunk ugyanis, műfaját tekintve nem himnusz, hanem imádság, mégpedig közbenjáró ima. Ahányszor elmondjuk vagy elénekeljük – történjen az sporteseményen, nemzeti ünnepen, iskolai ünnepségen vagy bármilyen eseményen, rendezvényen – Isten közbenjárását kérjük népünk megsegítésére. Még akkor is, ha ezt nem tudatosan tesszük. Az Úr pedig, mindig meghallja az imát.
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Legutóbbi hozzászólások