Ma, a magyar kultúra napján emlékezünk arra, hogy 1823. január 22-én Kölcsey Ferenc Csekén letisztázta a magyarság sorstragédiáit kétségkívül a legérzékletesebben felvonultató költeménynek, a Himnusznak kéziratát.
A habsburg uralom korában a csekei remete a következő szavakkal kért megváltást népe számára:
„Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövenőt!”,
Ő még csak nem is sejtette, hogy a legsúlyosabb csapás – nemzetünk darabjaira szaggatása, ezredéves Kárpát-hazánk felaprózása – még hátra van. De nem egészen száz évvel a Himnusz megszületése után újból bűnhődnünk kellett.
A fennmaradásért folyó harc pedig mindmáig életforma a külhoni magyarság számára. A tehetetlen emberek feje fölött határokat húzogató nagyhatalmi érdek és politika legkiszolgáltatottabb áldozata az idegen fennhatóság alá került, ártatlan magyar közösség volt, amely azóta „nem lelé / Honját a hazában”.
„Szánd meg, Isten, a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.”
Így könyörög Kölcsey 1823-ban, abban a biztos tudatban, hogy akármit hozhat a bús magyar sors, az Istenbe vetett hit, átsegít rajta.
A Himnusz, műfaját tekintve nem himnusz, hanem imádság, mégpedig közbenjáró ima. Ahányszor elmondjuk vagy elénekeljük – történjen az sporteseményen, nemzeti ünnepen, iskolai ünnepségen, de bármilyen eseményen, rendezvényen – Isten közbenjárását kérjük népünk megsegítésére. Még akkor is, ha ezt nem tudatosan tesszük. Ennek tükrében bátran jelenthetjük ki, hogy nincs még egy nemzet a világon, aki annyit fohászkodik Istenhez kollektíve, saját sorsa érdekében, mint a magyar.
Úgy tűnik, imáink lassan meghallgatásra lelnek. Megszánja Isten a magyart, hiszen azután, hogy a kommunizmus, a szocializmus évtizedei alatt idegenként tekintettünk egymásra, most újra parázslik a lelkekben az összetartozás érzésének parazsa. A nemzeti öntudat újra mocorog az emberekben.
Dr. Papp Lajos szívsebész professzor úr nemrégiben azt mondta nekem, hogy huszonöt évvel ezelőtt még elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy ennyi hitében és nemzeti elköteleződésében rendíthetetlen magyar fiatallal találkozzon, mint manapság. Ő akkor feltette nekem a kérdést, hogy – amennyiben és érthető módon legtöbbször nem a szülőktől, akkor – honnan ez a magyarságtudat.
Úgy gondolom, talán nem volt hiábavaló az a sok-sok millió közbenjáró ima, amelyet számtalanszor elmondott már minden magyar…
Molnár Jánost nemcsak nagyszerű festő- és grafikusművésznek, hanem nagyszerű magyar embernek is tartom, sőt, ő az általam ismert „legjászabb jász” is. Remekbeszabott bajusza alól mindig olyan megrendíthetetlen igazságok törnek elő, amelyek engem is minduntalan megerősítenek hitemben és elkötelezettségemben a keresztény magyar nemzet iránt.
Molnár János festő- és grafikusművész
Büszke arra, hogy keresztény, magyar és jász. Ahogy mondja: „A magyarok között a jászok a legkülönbek… Persze ugyanezt mondják magukról a székelyek, a palócok, a kunok vagy éppen a hajdúk” – teszi hozzá nevetve. A nemzeti múltra való büszkeség, az ősök, a hagyományok tisztelete hatja át munkásságát is, művészetében jelen van az Istenhit, képei a magyarsággal kapcsolatos szimbólumokkal telítettek.
Molnár János „Mi magunk” című sorozatából „Az unokák” című kép.
Mikor megkérdeztem tőle, mit szeretne átadni azoknak, akik kapcsolatba kerülnek alkotásaival, azt mondta, szeretné, ha az emberek abban a tudatban megerősödve jönnének ki a kiállításairól, hogy érdemes hinni és érdemes magyarnak lenni.
A felvilágosodás, vagy – ahogy Molnár János fogalmaz – a „felhomályosodás” korában, mikor az ember ellökte magától Istent, a művészetben is egyre inkább kezdett – a közösség érdeke helyett – előtérbe kerülni az „én”, az alkotó zseni egyedülisége.
Az impresszionizmust követően azonban a szakmai fegyelem, a tudás elsajátításának kötelezettsége is oda lett, felváltotta az egyéni szenvedés és a nihil felmagasztalása. Az avantgárd pedig már nem más, mint egy filozófiai irányzat, egy véleménynyilvánítás, amelynek semmi köze az igazi művészethez.
Kisfilmünk ezzel ellentétben egy igazi művészt és egy igaz magyart mutat be, aki – nem mellesleg – még jász is.
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter.
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
A fogyasztói társadalom karácsonya már november első napjaiban reklámok és hirdetések neonfényébe borítja a kirakatokat, megjelennek a karácsonyi vásárok, ahol aranyárban vehet az ember fia mindenféle feleslegességet, amelyek nélkül talán élni sem lenne érdemes. Advent utolsó hetében az idegek pattanásig feszülnek, s az áldott várakozás, a békés együttlét, a lelki megtisztulás időszakában minden emberi elme csak azon kattog, mi mindent kell még beszerezni, hogy az ünnep tökéletes legyen.
A XXI. században, mikor az év vége felé közeledve az igazi karácsonyi lelkület helyébe az ész nélküli költekezés szelleme költözött, mikor a Megváltó megszületésére való várakozást a szívekben felváltotta a pompa, a csillogás, a még több utáni sóvárgás, nehéz megtalálni a békés nyugalmat, átélni az ünnep valódi jelentőségét.
Bevallom, velem sincs ez másképp, úgy érzem, évről évre egyre nehezebb felizzítanom magamban a karácsonyi lelkesedés parazsát. Az idei advent negyedik hetébe lépve, mikor már csupán néhány nap választ el a szent ünneptől, még mindig nem tudtam igazán lelkesedni. A mindig rohanó, szürke embertömegekkel zsúfolt szürke utcákon, a hétvégéket sem kímélő év végi hajtás fáradalmait nyögve, esélyem sem kínálkozott a megállásra, a magamba tekintésre, az elmélyülésre vagy, hogy meglássam a szépet, a jót.
Mégis, a Jóisten végül soha nem hagyja, hogy a szívem szürke maradjon így karácsony tájékán. Még jóval korábban kaptam meghívást Takaró Mihály tanár úrtól az általa vezényelt kórus karácsonyi koncertjére. Az igazat megvallva ki is ment a fejemből, s aznap jutott eszembe, egyik helyről a másikra sietve, hogy mintha lenne még valami mára. Vasárnap volt, advent harmadik vasárnapja, de én a sok elintéznivaló közepette akkor is lótottam-futottam. Éppen, hogy odaértem Pesterzsébetre a koncertre, hiszen megígértem – gondoltam – el kell mennem.
Szégyellem is magam így utólag, hogy kissé nyögvenyelősen ment, hiszen ahogy beléptem este 18 óra előtt öt perccel a Pesterzsébet Központi Református Egyházközség templomába, egyből hatalmába kerített az isteni szeretet. Az amúgy sem kicsi templom csurig volt hívekkel, akik mind a koncertre érkeztek. Később tudtam meg, hogy Takaró Mihály tanár úr/karnagy úr negyven éve alapította a gyülekezet vegyes kórusát, s azóta az egyéb fellépések mellett minden évben rendeznek egy karácsonyi zenés, énekes estet a templomban. Csodálatos, nem igaz?
Repertoárjukban több mint kétszáz mű szerepel a zenetörténet minden korszakából, főként magyar nyelven, de sok művet németül, angolul, latinul, spanyolul is énekelnek. Kifejezetten közel áll hozzájuk a barokk zene, kis és nagymestereivel együtt, valamint a XX. századi magyar kórusmuzsika a zeneszerzők felekezeti hovatartozásától függetlenül. Rendszeresen szolgálnak ünnepi és vasárnapi istentiszteleteken, öregek otthonában, kórházakban. Testvér gyülekezeti látogatásaik során pedig bejárták a Kárpát-medence magyar lakta területeit is.
Az előadás alatt aztán végképp elragadtatott állapotba kerültem. A zene valóban csodákra képes. Takaró karnagy úr történetei még izgalmasabbá, érdekesebbé tették a változatos zenei felhozatalt. Egy ízben – valahol a vége felé – azt mondta, a lábvíz a kellemes, nem a karácsony. Ez nagyon megütötte a fülemet, ugyanis édesanyám is mindig ezt mondta: a karácsony nem kellemes, a karácsony áldott, Istentől áldott, boldog.
Ma, amikor nyugatra tőlünk már a szomszédos országban sem tűrik a közintézmények ajtóin a koszorúkat, mikor a karácsonyt nem lehet nevén nevezni sem, hanem télünnepnek, év végi mulatságnak vagy fenyőfaünnepnek kell hívni, mint a kommunizmusban. Mikor a köztéri szobrokról lebontják a keresztet vagy éppen az élelmiszerek csomagolásáról retusálják ki, kötelességünk ragaszkodni a hitünkhöz és tudatosan készülni advent időszakában a karácsonyra, amikor is nem az angyalt várjuk, hogy ajándékot hozzon a fa alá, hanem a világ Megváltójának megszületését ünnepeljük.
Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a várakozás idején a belső felkészülés helyét átvegyék a külsőségek. Mert ha fontosabbá válik a felszín a lényegnél, akkor félő, hogy rálépünk az útra, amely a keresztek elhagyásához, a fenyőfaünnephez, végül kereszténységünk feladásához vezet. Aszívnek csak egy lökés kell, hogy újra azt érezze, amit ilyenkor kell, hálás vagyok, hogy én mindig megkapom.
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Legutóbbi hozzászólások