Ma, a magyar kultúra napján emlékezünk arra, hogy 1823. január 22-én Kölcsey Ferenc Csekén letisztázta a magyarság sorstragédiáit kétségkívül a legérzékletesebben felvonultató költeménynek, a Himnusznak kéziratát.
A habsburg uralom korában a csekei remete a következő szavakkal kért megváltást népe számára:
„Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövenőt!”,
Ő még csak nem is sejtette, hogy a legsúlyosabb csapás – nemzetünk darabjaira szaggatása, ezredéves Kárpát-hazánk felaprózása – még hátra van. De nem egészen száz évvel a Himnusz megszületése után újból bűnhődnünk kellett.
A fennmaradásért folyó harc pedig mindmáig életforma a külhoni magyarság számára. A tehetetlen emberek feje fölött határokat húzogató nagyhatalmi érdek és politika legkiszolgáltatottabb áldozata az idegen fennhatóság alá került, ártatlan magyar közösség volt, amely azóta „nem lelé / Honját a hazában”.
„Szánd meg, Isten, a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.”
Így könyörög Kölcsey 1823-ban, abban a biztos tudatban, hogy akármit hozhat a bús magyar sors, az Istenbe vetett hit, átsegít rajta.
A Himnusz, műfaját tekintve nem himnusz, hanem imádság, mégpedig közbenjáró ima. Ahányszor elmondjuk vagy elénekeljük – történjen az sporteseményen, nemzeti ünnepen, iskolai ünnepségen, de bármilyen eseményen, rendezvényen – Isten közbenjárását kérjük népünk megsegítésére. Még akkor is, ha ezt nem tudatosan tesszük. Ennek tükrében bátran jelenthetjük ki, hogy nincs még egy nemzet a világon, aki annyit fohászkodik Istenhez kollektíve, saját sorsa érdekében, mint a magyar.
Úgy tűnik, imáink lassan meghallgatásra lelnek. Megszánja Isten a magyart, hiszen azután, hogy a kommunizmus, a szocializmus évtizedei alatt idegenként tekintettünk egymásra, most újra parázslik a lelkekben az összetartozás érzésének parazsa. A nemzeti öntudat újra mocorog az emberekben.
Dr. Papp Lajos szívsebész professzor úr nemrégiben azt mondta nekem, hogy huszonöt évvel ezelőtt még elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy ennyi hitében és nemzeti elköteleződésében rendíthetetlen magyar fiatallal találkozzon, mint manapság. Ő akkor feltette nekem a kérdést, hogy – amennyiben és érthető módon legtöbbször nem a szülőktől, akkor – honnan ez a magyarságtudat.
Úgy gondolom, talán nem volt hiábavaló az a sok-sok millió közbenjáró ima, amelyet számtalanszor elmondott már minden magyar…
Molnár Jánost nemcsak nagyszerű festő- és grafikusművésznek, hanem nagyszerű magyar embernek is tartom, sőt, ő az általam ismert „legjászabb jász” is. Remekbeszabott bajusza alól mindig olyan megrendíthetetlen igazságok törnek elő, amelyek engem is minduntalan megerősítenek hitemben és elkötelezettségemben a keresztény magyar nemzet iránt.
Molnár János festő- és grafikusművész
Büszke arra, hogy keresztény, magyar és jász. Ahogy mondja: „A magyarok között a jászok a legkülönbek… Persze ugyanezt mondják magukról a székelyek, a palócok, a kunok vagy éppen a hajdúk” – teszi hozzá nevetve. A nemzeti múltra való büszkeség, az ősök, a hagyományok tisztelete hatja át munkásságát is, művészetében jelen van az Istenhit, képei a magyarsággal kapcsolatos szimbólumokkal telítettek.
Molnár János „Mi magunk” című sorozatából „Az unokák” című kép.
Mikor megkérdeztem tőle, mit szeretne átadni azoknak, akik kapcsolatba kerülnek alkotásaival, azt mondta, szeretné, ha az emberek abban a tudatban megerősödve jönnének ki a kiállításairól, hogy érdemes hinni és érdemes magyarnak lenni.
A felvilágosodás, vagy – ahogy Molnár János fogalmaz – a „felhomályosodás” korában, mikor az ember ellökte magától Istent, a művészetben is egyre inkább kezdett – a közösség érdeke helyett – előtérbe kerülni az „én”, az alkotó zseni egyedülisége.
Az impresszionizmust követően azonban a szakmai fegyelem, a tudás elsajátításának kötelezettsége is oda lett, felváltotta az egyéni szenvedés és a nihil felmagasztalása. Az avantgárd pedig már nem más, mint egy filozófiai irányzat, egy véleménynyilvánítás, amelynek semmi köze az igazi művészethez.
Kisfilmünk ezzel ellentétben egy igazi művészt és egy igaz magyart mutat be, aki – nem mellesleg – még jász is.
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter.
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
Arany János öt évvel halála előtt, 1877-ben írja a Kozmopolitaköltészet című versét, melyben a „világ-költővel” szembe helyezkedve mondja ki, hogy ő életét és költészetét hazája, s a magyar nép szolgálatára kötelezte el.
„…Ám terjessze a hatalmos
Nyelvét, honját, istenit!
Zúgó ár az, mindent elmos,
Rombol és termékenyit :
De kis fajban, amely ép e
Rombolásnak útban áll:
Költő az legyen, mi népe, –
Mert kivágyni: kész halál…”
A fenyegetettség más irányból érkezik ugyan, de a száznegyven éve írt sorok nem is lehetnének aktuálisabbak. Azonban – mint minden időben – ma is akadnak vad magyarok és szelíd hazafiak, és közülük ki-ki a maga eszközeivel veszi népét védelmébe, figyelmezteti a veszélyre vagy emlékezteti nemzeti nagyságára.
Talán nem véletlen, hogy e vallomással kezdte „Egy óra Arany Jánossal” című irodalmi estjét Kovács Ákos is a Nemzeti Színház Kaszás Attila Termében tegnap este.
Kovács Ákos tehetsége – több mint negyedévszázada töretlen énekesi karrierjén kívül – nem egyszer megmutatkozott az irodalom, a színház, az előadó-művészet világában is. Krúdy-estjei majd egy évtizedes múltra tekintenek vissza. Dalszövegei sem állnak messze a költészettől, de számos verseskötete is megjelent már. A hűség könyve verseiből Kaszás Attila közreműködésével készült hangjáték, amely számomra, azóta is megunhatatlan élmény.
A Kossuth-díjas énekes még tavaly – Arany János születésének kétszázadik évében – Adott ki hangoskönyvet, s kezdte el irodalmi sorozatát, amely során alkalmanként egy órán keresztül versmondó színészként lép színpadra, mintegy monodrámaként adva keresztmetszetet Arany munkásságáról. Visszafogott szenvedéllyel, kellő humorral és a már megszokott szuggesztivitással kelti életre a Híd-avatás, az Ágnes asszony, a Fülemile, a Tengeri hantás, A kép-mutogató, a Vörös Rébék vagy éppen A walesi bárdok strófáit.
A letisztult előadást, olykor Ákos komponálta zongora-közjátékok (Szekeres László előadásában), illetve hangfelvételről Blaskó Péter által elmondott Arany-sorok szakítják meg, egyfajta drámaiságot kölcsönözve a hangulatnak. Az előadás rendezője pedig Szigethy Gábor.
Az utolsóként elhangzó, A költő hazája című vers mintegy önvallomásként is értelmezhető az előadótól. Az elsőként felhangzó Kozmopolita költészettel pedig a magyar nemzeti elköteleződés keretébe helyezi a produkciót.
Az est kulcsmondatát – legalábbis aktualitás szempontjából – végül Blaskó Péter hangján hallhatjuk: „Egy meggyőződésem van, hogy a magyart nem lehet csak úgy spongyával letörölni a föld színéről. Ez nyugtat némileg a nemsokára bekövetkezhető válság irányában…”
A címadó sor Attila király szájából hangzik el a délvidéki Bicskei Zoltán Álom hava című filmjében, amely nemrég elnyerte az indonéziai Szellem, Vallás és Képzelet elnevezésű nemzetközi fesztivál legjobb nemzetközi játékfilmnek járó nagydíját. Az alkotást a magyarországi bemutatón volt szerencsém megnézni az Urániában, majd nem sokkal utána, de még a nemzetközi siker előtt elmentem Magyarkanizsára Zoltánhoz, hogy beszéljünk a film mögöttes tartalmáról, a magyarság dilemmáiról, a szülőföld értékéről és a nemzeti kultúra jelentőségéről.
Bicskei Zoltán a Kanizsai Kulturális Központban lévő irodájában Magyarkanizsán.
Az Álom hava című film 1690-ben játszódik, amikor is a török dúlásban kiürült Bácska pusztaságán bujdosók érkeznek a romjaiban is monumentális Aracsi Pusztatemplom falai közé. A török fogságból szabadult három figura rég vesztett otthonát és helyét keresi. A film alapproblémája, hogy az újjáéledéshez nincs megfelelő „szellemi boltozat”, amelyet táltosokkal és szent királyaink szellemével találkozva sem sikerül maguk fölé emelni.
A film fájdalmasan szép párhuzamot von a magyarság hányattatott sorsával, a kiútkeresés, a felemelkedés lehetőségeinek és azok elvesztegetésének megrendítő allegóriája. A reménytelenségben mégis felfénylik a remény a nagy múltú nemzet emlékét idéző uralkodók szellemének megidézésével. Attila király először jelenik meg magyar készítésű nagyjátékfilmben. Dr. Papp Lajos szívsebész professzor alakítja, a vele készült interjú is hamarosan felkerül az oldalra.
Dr. Papp Lajos szívsebész professzor Attila királyt alakítja az Álom hava című filmben.
Az Álom hava tíz évig készült, hiszen egy efféle vállalkozást, a magyar királyok nagyságát megcsillantató alkotást manapság nem könnyű tető alá hozni, hiszen támogatás nemigen várható az arra hivatott körökből. Főleg, hogy a filmben feltűnő királyok olyan gondolatokat mondanak ki múltunk tükrében, amelyek tíz éve még csak jóslatok lettek volna, ma azonban Európa legnagyobb dilemmái. A film megalkotásának ötlete 2006-ban született meg, amikor Bicskei Zoltán szavai szerint „ugyanazok verették meg a magyar népet, akik ma is a torkunkat fojtogatják.” A magyar nemzet akkori sokadszori meggyalázásának és magára hagyásának hatására úgy érezte, tartozik a népének, ahogy ő fogalmaz: „ilyenkor az ember elkezd népben érezni.”
Bicskei Zoltán Csodaszarvas című alkotása.
Ekkor kezdődött a filmkészítés kálváriájának tíz éve, amely során olyan kinyilatkoztatásokkal szembesült, mint „ha Attilát be akarja rakni, a film soha nem fog elkészülni” vagy, hogy a támogató szervezetek csak akkor adnak pénzt, ha a királyokat kifigurázza, nevetségessé teszi. Valóságos csoda, hogy végül mégis napvilágot látott, ugyanakkor nem véletlen, hogy itthon nem kapott a valós érdemeinek megfelelő nyilvánosságot. Magyarországon éppen, hogy csak nem titkolják, nemzetközi viszonylatban első helyet nyer.
„A napnyugati világ múltáig sokszor lészünk még kevesek…de a hűtlenek mind egy szálig elvésznek” – mondja ki Attila király Bicskei Zoltán gondolatait, aki szerint a kiszámíthatatlan történelem során voltunk már sokkal kevesebben, sokkal rosszabb helyzetben. Úgy véli, a mindennapok hőseire van szüksége a Hazának, azokra az emberekre, akik rendíthetetlenül teszik a saját dolgukat, hiszen nemzetünk sorsát az emberénél sokkal nagyobb erők döntik el, így nincs veszve semmi.
„Az biztos, hogy a hely szelleme a magyari kultúrát még évezredeken keresztül élteti” – zárja gondolatait a filmrendező, akivel riportfilmünkben többek között beszélünk még a kultúra megőrzésének lehetőségeiről a lelki tanácstalanság, a szellemtelen anyagelvűség korában, a teremtő felé leróni kívánt adósságokról, az elveszett gyermekkor visszaidézésének igényéről és az alföldi kultúra mozdíthatatlan ősnyugalmának értékéről a mai világban.
Zana Diána
Amennyiben a kedves Olvasó még nem látta és megtekintené Bicskei Zoltán Álom hava című filmjét, erre lehetősége nyílik december 6-án 18 órai kezdettel az ideiglenesen a Magyarság Házának helyt adó Duna Palotában. A vetítés után Búzás Anna beszélget a rendezővel. További információ: maria.borbala.medvigy@bgazrt.hu
A filmet készítette: Zana Diána és Mészáros Péter.
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Legutóbbi hozzászólások