Kétség nem fér hozzá, hogy Gyergyóalfalu leghíresebb portája valahol a Fő út közepe táján helyezkedik el. Az is vitán felül áll, hogy ez a porta hiába nagy, rendezett és szép, hiába áll rajta egy csodálatos historizáló épület és egy hamisítatlan székely csűr két lóval, meg egy szamárral, mindez mit sem érne, ha nem élne ott a karizmatikus gazda, a hazaszerető művész, a nemes lelkű reneszánsz ember, a jó humorú, ízes beszédű székely atyafi, egyszóval Balázs Jóska.
Lovaskocsizás Gyergyóban Jóskával
A Jóskával való találkozás mindig ünnepnapnak számít, hiszen a jó beszélgetésen túl az ember lelkileg is csordultig töltődik. Riportfilmünk felvétele napján reggel érkeztünk hozzá, a beszélgetés persze eltartott délig, de a finom ebéd már ott várt a szabadban megterített asztalon, Jóska felesége, Erika jóvoltából, majd a ház ura befogta a lovakat, hogy bejárjuk a környéket, miközben csak úgy dőltek belőle a vicces sztorik, a régi anekdoták, a könnyfakasztó történetek, vagy éppen magyar nótákat énekelgetett.
Már sötétedett, mikor a lovakat kifogta a kocsiból, de rögtön nyergelte is volna fel őket, hogy hátukon folytassuk az utat. Erre – a legnagyobb bánatomra – nemet kellett mondanom, hiszen aznap máshol is vártak még ránk. A műtermében való hosszas beszélgetés során megfogalmazott mély gondolatok azonban a mai napig a fülemben csengenek.
Az alfalvi keresztalja vezetőjeként
Balázs József nemcsak nagyszerű festő, de igaz magyar szívvel megáldott ember is, ami megmutatkozik úgy művészetében, mint egész életében. Képeire a székely ember sorsát, hitét és kerek világáta közösség, a viselet színeivel festi fel, az ő keze által kerülnek vászonra Tündérkert ihlető környezetéből a napégette, esőáztatta arcú idős férfiak és a „jó erkölcsű lovak”, amelyek gazdáikkal együtt öregedtek bele a sok munkába, és az a semmihez nem fogható érzésvilág, amely Székelyföld sajátja.
Senkit nem hallottam még olyan művészi kifejezőerővel beszélni a szülőföldjéről, a hazaszeretetről, mint Jóskát, aki gyermeki lélekkel képes gyönyörködni a székely falvak gazdag formavilágában, a csűrök sokaságának ritmusosságában vagy a napégette deszka színében. Az otthoni táj számára olyan módon szép, ahogy az édesanyja az volt. „Az anyaföld azért szép, amiért megszelídített, olyan szeretettel fested meg, mint ami a tiéd. Ezek a mély balladaszerű hajlatokkal ismétlődő hegyvonulatok egészen más zenét közvetítenek az én lelkemnek, mint egy alpokbeli kietlen szikla” – mondja, majd nevetve hozzáteszi, talán azért sikerülnek jól a képei, mert Mária menedzseli a munkáját.
Ez a kijelentés azonban csak félig vicc, hiszen Balázs József lassan harminc éve vezeti minden évben Csíksomlyóra a legősibb, Alfaluból induló keresztalját, amelyen – ahogy mondja – Mária vigyáz rájuk, így semmi bajuk nem történhet. A majd’ három évtized alatt annyi történet gyűlt össze az út szépségeiről, az isteni gondviselésről, a csodaszámba menő véletlenekről, hogy az együtt töltött nap vajmi kevésnek bizonyult volna, ha mindet hallani akarom. Párat azonban mégis megosztott velem Jóska, akinek tolmácsolásában most Önök is hallhatnak az út során kapott jelekről, a csángók hajnali misztériumáról és olyan „szeretetélményekről, amelyeket nem tapasztalsz meg sehol máshol”, mégpedig úgy, ahogy csak Balázs Jóska tud mesélni.
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
1868. június 18-án látta meg a napvilágot vitéz nagybányai Horthy Miklós, az államférfi, aki a magyar nemzet legnagyobb sorscsapása, a trianoni békediktátum bekövetkeztét követően, Magyarország kormányzójaként egyetlen percig nem nyugodott bele a Haza megcsonkításába, s külpolitikai törekvéseink egyetlen célja a revízió volt.
Mindezen törekvések nem látszottak hiábavalónak, hiszen 1940. augusztus 30-án – gróf Teleki Pál miniszterelnöksége és gróf Csáky István külügyminisztersége alatt – Németország és Olaszország a bécsi Belvedere-palotában hozott döntőbírói ítéletet, melynek keretében visszajuttattak Magyarországnak 43 104 négyzetkilométert, valamint 2,4 millió lakost a Romániának ítélt erdélyi területekből. Visszakerült Szatmárnémeti, Nagyvárad, Kolozsvár, Nagykároly és Marosvásárhely, továbbá Máramaros és Székelyföld. A román félnek két hete volt teljesen kiüríteni ezeket a területeket, a magyar honvédség pedig 1940. szeptember 5-én lépte át az egykori határt.
A hadsereg szeptember 5-e és 13-a között vonult be Észak-Erdélybe, ahol minden egyes útba ejtett település piros-fehér-zöldbe öltözve, örömkönnyektől elcsukló hangon, imára kulcsolt kézzel várta az idegen uralmi elnyomás alól felszabadító „aranyos magyar leventéket” és adott hálát Horthynak, aki soha, egy percig nem mondott le szétszakított nemzete fiairól.
Születésének százötvenedik évfordulóján, a Kormányzóra emlékezve, egy könyvet forgatok a kezemben, melynek címe „Erdély a miénk!” A kötetből csupán száz darab készült, valamint egy példány műnyomó papíron, arany betűvel, batikolt bőrkötésben vitéz Nagybányai Horthy Miklós, Magyarország országgyarapító Kormányzója részére – írja a fülszöveg, s ugyanilyen formában megkapta gróf Teleki Pál miniszterelnök is.
Ez a könyv tartalmazza a bevonulás során a magyar katonaság által útba ejtett településeken elmondott köszöntő beszédeket, melyeket elsősorban Horthyhoz, de Telekihez, Csákyhoz és a magyar honvédekhez intéztek az erdélyi magyarság szónokai. Álljon most itt ezen gondolatokból néhány kiragadott sor, melyek méltón tükrözik az akkori érzelmeket, a két évtizedes szenvedés utáni felszabadulás felett érzett boldogságot, s a hálát vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó felé, hogy az erdélyi magyarság, szülőföldjén ismét magyarként élhet.
Azt hiszem, nem lehet méltóbb módon emlékezni, mint a korabeli közvélemény tanúságtételével, amely bizton nem hazudik…
„…Felejthetetlen napok voltak ezek. Örömünnepet ült az ország. Elfelejtődtek a fájdalmak, nem volt már ellenség, akin két évtizednek keserveit meg kellett volna bosszulni, megszünt a gyülölet és csak a tiszta mindent megbocsájtó viszontlátásnak az öröme győzedelmeskedett minden magyarnak a szivében.
És ebben az örömmámorban egy gondolat villant fel: megörökiteni ezeket a napokat, az eseményeket egybegyüjteni és örök mementóul letenni minden magyarnak az asztalára, hogy szeme előtt legyen mindenkor, hogy nemzedékről nemzedékre örökség képpen szálljon és hirdesse a magyar igazságot. Az egyetlen igaz valóságot:
ERDÉLY MINDIG MAGYAR FÖLD VOLT!”
Erdély a miénk! előszó,Gyimesy Jenő Balázs
„…Alázatos lélekkelköszönjük most a jó Istennek, hogy nem ejtett ki a kezéből bennünket, köszönjük a Főméltóságu Kormányzó Urunknak atyai gondoskodását és köszönjük mindenkinek, hogy küzdöttek a mi magyar jövőnkért.
21 év sorsközössége minket szerető Testvérekké kovácsol. Egyetlen célért, egyetlen eszményért dobogott mindannyiunknak a szives abban a pillanatban, mikor első magyar katonánk átlépte a trianoni határ, mi elfelejtettük 21 év minden keservét, kiragyogott körülöttünk minden és most boldogan és megnyugodva tárjuk ölelésre a karjainkat minden magyar Testvérünk felé…”
A magyar nők nevében, Uray Jenőné, 1940. szeptember 5., Szatmárnémeti
„… Mert együtt vagyunk ismét, kikben Bendeguz vére kerink, kiket Árpád apánkvérszerződése kö. Összedobban szivünk a somogyi rosszzseb-fiukkal, a kunság és jászság nyakas nemzetségévelo, Szögede fényes uraival, asszonyságaival és keménykötésű kubikosaival, a délibábos Hortobágy nyalka csikósaival és pásztoraival, a dicső hajduság ivadékaival, a felvidéki nemzetes atyafiakkal; még szorosabbra fűződünkkincses Kolozsvár rangos népével, az eszecsavarintós székely góbékkal, a lelkem-megszenvedettekkel, a velünk érző ruthén testvérekkel; együtt leszünk, forróbban, mint valaha Arad, Nagyenyed, Brassó, és Temesvár zokogó magyarjaival a rájok is elkövetkező boldog feltámadás reményében.Együtt leszünk mind, a Rákóczi kurucainak és Kossuth honvédjeinek dédunokái…”
Az összmagyarság nevében, Sárközy Lajos ref. lelkész, 1940. szeptember 5., Szatmárnémeti
„Repeső szivvel, örvendező lélekkel köszöntünk benneteketmagyar honvédek. A letörött zászló ismét felemelkedett kezetekben és fennen hirdeti, hogy eljött a feltámadás, a magyar győzelem napja. Milyen sokat gondoltunk mi erre a napra, amikor leányaink és asszonyaink könnyező szemekkel, mi férfiak pedig összeszoritott fogakkal kénytelenek voltunk eltürni a megaláztatást, fajunk, nemzetiségünk lekicsinylésétés mindannak a semmibevevését, ami magyar. Hányszor és hányszor temettük arcunkat a párnák közé, hogy ne lássa senki sem a szemünkből kihulló könnyeket, a lelkünkből visszatükröző fájdalmat. Hányszor tettünk szent fogadalmat, hogy tehet az ellen bármit is velünk; mi magyarok vagyunk s azok is maradunk. Hányszor szoritottuk meg titokban egymás kezét és ebben a kézszoritásban benne volt a kitartás, amely képessé tett bennünket arra, hogy eltürjük, elszenvedjük mindazt, ami már a multé, a feledésé…”
Szőke József, 1940. szeptember 5., Ombod
„…Nem kell már rettegnünk, hogy legártatlanabb beszélgetésünket is sötét árnyként lesik s még abból is ítéletet olvashatnak reánk, melynek következtében az egyikre anyagi javainklegteljesebb kiszipolyozásával, mint vérszívó nadály, a másikra bebörtönzéssel, mint kegyetlen inkvizició, csap le a zsandár…”
A magyar lakosság nevében, Bara József ref. lelkész, 1940. szeptember 5., Szamosdob
„…Tilos volt a magyar szó is. Gyerekeinket tanitóknak nevezett hóhérok igyekeztek oláhnak nevelni, hogy elfeledtetve velük az édes anyanyelvet, elrabolhassák tőlünk a szebb magyar jövőbe vetett hitet is.
Nem volt törvény, nem volt a mi számunkra hatóság, amely minket a jogtalanságok ellen megvédelmezzen. Jajkiáltásaink meghallgatatlanul vesztek el a durva közöny kietlen sivatagában.
Elvettek tőlünk mindent, nekünk nem volt hazánk az országba, s kivetett rabokként tengettük nyomoruságos életünket.
De nem vehették el a magyar lélekneka magyar feltámadásba vetett hitét, nem vehették el, nem rabolhatták el a nagymajtényi sik, az aradi magyar golgota fenséges fájó emlékeit, nem téphették össze a tizenhárom gyászfátyolt, amellyel omló könnyeinket törölgettük, nem állíthatták meg a szőkeTisza hömpölygő hullámait, amely bennünket, mint egy ütőér kötött össze a legnagyobb magyar szivvel, amellyel minden igaz magyar szive egy célért, egy eszméért dobogott.
Szenvedtünk némán, szótanul, mert tudtuk, hogy a magyar szabadságnak kiomló vér és keserű könny a szülőanyja, s reméltük, hittük, hogy a könnyeinkkel áztatott földből ki fog sarjadni, s ujra nagyrafog nővekedni a magyar szabadság büszke tölgye.
S ime, nem csaltak meg bennünket reményeink, metartott bennünket a hit, s megértük a magyar szabadság dicsőséges hajnalhasadását és most itt állhatunk Önök előtt, hogy hálateljes üdvözletünket kiáltsuk a magyar szabadság hősi védelmezői, a törhetetlen magyar kard dicső hordozói felé…”
A magyar lakosság nevében, Fábián István, kényszernyugdijazott jegyző, 1940. szeptember 5., Vámfalu
Vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó fehér lovon Kassán 1938-ban. / Forrás: mult-kor.hu
„..Nem próbáljuk eltitkolni, hiába is próbálnánk, mert kiül az arcokraés könnyeket csal a szemekbe az öröm és a lelkesedés, amely betölti a szivünket. Annyira szinültig van a lelkünk, hogy amikor szavakat próbálunk keresni, amelyekkel megközelitöleg is kifejezést tudjunk adni ezeknek az érzéseknek, valahogyan úgy érezzük, hogy szivünk kint dobog az ajkunkon, hogy a lelkünk melege égeti az ajkunkat. És mi szavak helyett, ezzel…ezzel a mi magyar szivünk forró dobogásával, ezzel a mi magyar lelkünk legmélyéről jövő nagy-nagy melegséggel köszöntjük Főméltóságodat. Köszöntjük és köszönjük, hogy elhozta nekünk életünk legdrágább ajándékát, az édesanya, a magyar haza ölelő szeretetét…”
A tüzharcosok nevében, Gyenge Lajos tart. főhadnagy, 1940. szeptember 6., Nagyvárad
„Nem kell sok szó, nem kell ékes beszéd, hiszen szemünk ragyogása, Mindnyájatokat magunkhoz ölelni akaró karjaink remegése és ifju lelkesedésünk, minden szónál többet beszél.
Hogy is ne lennénk boldogok és hogyne dobogna ma szivünk, midőn több mint 20 esztendő vágya beteljesült, midőn az álom-katonák megelevenednek, mikor a városháza ormán ismét magyar zászló leng, mikor a csonka-toronyból ujra megbékélten tekint reánk Arany János szelleme, mikor megint hallhatjuk a magyar imádság lélekbe markoló melódiáit s mikor végre visszatérhetünk az édes magyar Hazához…”
Az ifjúság nevében, Pétery Lajos ügyvéd, 1940. szeptember 6., Nagyszalonta
„…Most pedig köszönjük Neked sz örömteljes napot; köszönjük a legelső magyarnak, vitéz nagybányai Horthy Miklóskormányzó urnak; köszönjük a haza minden vezetőjének, hogy bölcs mérsékletű politikájukkal elősegítették e történelmi nap boldog megélésére Mindnyájunkat; köszönjük nektek drága magyar honvédek, hogy fáradságotok által a mai nap gyönyörű élvezetében részesülhettünk.
S miután igy hitünk látássá lett, reményeink teljesedésbe mentek, szeretetünk örök fennmaradó erejével kitárjuk felétek karjainkat, hogy keblünkre ölelve valamenyieteket kitáruló szivünk és lelkünk felmagasztosult érzelmeivel köszöntsünk és sajgó szivünk őszinte lelkesedésével kiáltsuk:
Éljen a vitéz magyar hadsereg!”
A r. kat. egyház nevében, Novák Kálmán lelkész, 1940. szeptember 8., Kraszna
„Augusztus 30-án délután szivszorongva vártuk a hirt a rádiókmellett s mikor a hiradás előtt a nemzeti ima hangjai felhangzottak, könnyel telt meg szemöünk, de ez az első alkalom a huszonkét év alatt, hogy nem a szenvedés és fájdalom, hanem az öröm és boldogság könnyei hullottak alá szemeinkből. Hogy abban a pillanatban mi, elszakiottak, mi éreztünk, csak az tudja megérteni, aki az elmult huszonkét évet itt átszenvedte.
Soha sem fogjuk ezt a pillanatot elfelejteni és ezt a pillanatot köszönjük aMindenható Istennek, hogy megengedte érnünk.
Köszönjük a mi érettünk aggódó és dolgozó Főméltóságu Urunknak, Magyarország Kormányzójának, aki országának kicsiny hajóját minden baj és veszély között bölcsen tudta kormányozni és diadalra vezetni…”
A r. kat. egyház nevében, Keresztes Károly plébános, 1940. szeptember 9., Bánffyhunyad
Nagykárolyban / Forrás: mult-kor.hu
„…Magyar Testvéreim! Itthon vagyunk. Tudjátok, hogy ez egyetlen szóban kimondva minden, ami ima és munka: templom, iskola és mühely; jelen és jövő; levegő, víz és mező, család, kenyér, közjó, élet, öröm, béke: a teljes földi boldogság. Ezentul ami van, az csak a mennyország…”
A r. kat egyh. nevében, Jaross Béla pápai prelátus, 1940. szeptember 9., Marosvásárhely
„…A szenvedéstől elgyötört tekintettel, könnyes szemmel néztünk eddig a csillagos égre, keresve a felettünk elvonuló hadak utját, amelyen egyszer bajbajutott székelység legendás Csaba királyfiának el kell jönnie…
S e székely legenda, mely őseink, apáink ajkáról maradt ránk s mely igen sokszor egyedüli vigasza volt ez árva nemzetnek, most valósággá vált: a hadak utján, a Székelyföldön, a felszabadító csapatok lovainak patkói szikráznak! Elküldötte őket Csaba királyfi dicső utóda, vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó urunk!
Hittünk benne rendületlenül, éreztük apai tekintetének melegét, mely a helyeket át is felénk sugárzott…”
A székely lakosság nevében, Szabó József, ny. ig. tanít, 1940. szeptember 9., Gyergyóremete
„…Huszonkét év előtt a hazátlanság fertőzött légkörében, bitorolt hatalommal vágta szemébe valaki a négy égtáj felől hazatérő hőseinknek: Nem akarok katonát látni! A végzetes jelszó ellenére szervezkedett Erdélyben a székelyhadosztály. De ennek is szivében keserű daccal, végső elszántsággal, a lehetetlent is megpróbálni készen el kellett hagynia kincses Kolozsvárt, el Erdélyt. Isten sujtó keze barázdált végig a kifosztott nemzettesten. Erdély ősi földje és őstelepülésű magyar népe itt maradt védtelenül. És mi elkezdettük az édes anyaföldön a mostoha gyermek sorsát hordani. Nemcsak védtelenek voltunk, de égő szégyennel orcánkon százszor kellett hallanunk, a gyermekeinknek az iskolában tanulniok kellett, hogy idegen hadsereg lábai taposták a magyar főváros utcáit…”
A r. k. egyház nevében, Sándor Imre püspök, 1940. szeptember 11., Kolozsvár
„…Huszonkét esztendő alatt mennyi lázálmas éjszakánk volt és mennyi álmatlan is. Álmodtuk azt, hogy el fog jönni egyszer az erdélyi magyarság feltámadásának napja. A triánoni határnál megjelenik a magyar katona, egyik kezében karddal, a másikban egy kulccsal fogja kinyitni a mi huszonkét esztendős börtönünk nehéz vasajtajának zárját. És mondja még valaki, hogy az uj kornak nincsenek csodái! Hát nem csoda az, hogy egy maroknyi nép, Európa szivében, annyi ellenségtől körülvéve, egy alkalmas pillanatban, Isten és nemzet barátaitól megsegitve, a kezéből kiütött kardot felvéve, azzal a karddal szaggatja szét azt a bűnös itéletlevelet, melyet a világ hatalmasai irtak meg megsemmisitése végett. De örömünk nem csak azért nagy, hogy most kezünkről-lábunkról levétetett a bilincs, hanem azért is, mert a mai napunktól fogva részt vehetünk abban a nagy építőmunkában, mely a megujhódott Magyarország csodálatosan szép, hatalmas és erős épülete felépitésében áll. Erdély magyarsága lesz a legszorgalmasabb az építőanyag hordásában és felrakásában s a munkások nagy tömegében a legelsősorban a székelység fog haladni…”
A magyarság nevében, Nagy Jenő dr., 1940. szeptember 12. Csikszentmárton
„….Vártuk és reméltük, hogy el kell jöjjön az a jobb kor, mely után buzgó imádság epedez 12 millió magyarnak ajkán. Kegyelettel elmélkedjünk azokról, akik ugy várták ezt a mai napot, de nem érhették meg, hanem a sirok alatt pihennek. Soha el nem múló alattvalói hálával mondunk köszönetet a mi bölcs kormányzó urunknak, vitéz nagybányai Horthy Miklósnak, aki csodálatos megfontolt bölcsességgel ugy irányitotta Magyarország ügyét, hogy vér nélkül szerezhetett vissza Erdély egy részével, minket, székelyeket…”
A Magyar Párt nevében, Cseh István földbirtokos, 1940. szeptember 13., Gelence
A kolozsvári Wesselényi Mikós utca Szamos-híd felé nézve / Forrás: mult-kor.hu
„…Elszakitottak édes hazánktól, Szent István apostoli királyunk országától, rabigába kényszeritettek bennünket s járnunk kellett 22 esztendőnek tövises utjait. De az isteni gondviselésnek nagy kegyelme, édesanyánknak, a magyarok Nagyasszonyának Szent István apostolunk által ajánlott piros-fehér-zöld nemzeti lobogója s e lobogó alá sorakoztatott édes hazánktól elszakadt gyermekei most ujra hazatértek és ha kell ujra adjuk életünket és vérünket a hazánkért és fajunkért…”
A tüzharcosok nevében, Boldizsár Lajos, 1940. szeptember 14., Kézdiszentkereszt
„…Főméltóságu Kormányzó Úr! Ha valaki tudja, mit jelent több, mint két évtizeden keresztül kisebbségi sorsban élni, akkor az erdélyi fizikai és szellemi munkások tudják. Tudják, mert ők voltak azok, akiket az állami, a megyei, a városi hivatalokból és üzemekből, csupán csak azért, mert magyarok, elbocsájtottak. Az erdélyi magyar fizikai és szellemi munkások voltak azok, akik a különböző rendeletek folytán még a magyar magánvállalkozóknál sem tudtak elhelyezkedni.
A nemzeti elnyomatásnak vége van, de mi, magyar munkások, akik egy kultur nemzetnek fiai vagyunk, még az öröm óráiban sem feledkezünk meg a más nemzetiségű népekről és hisszük, hogy a románságnak nem fog osztályrészül jutni az, ami ellen mi több, mint két évtizeden át hiába küzdöttünk…”
A magyar munkásság nevében, Pálffy Tibor, 1940. szeptember 15., Kolozsvár
Talán e pár, a több tucat mérhetetlen hálával átszőtt köszönetnyilvánítás közül, segít elképzelni, mit érezhettek akkor a több mint két évtizedre idegen elnyomás alá szakadt erdélyi testvéreink, mikor húsz év óta ismét megpillanthatták a magyar bakákat, akik a szeretett szülőföld újbóli magyarrá válásának örömhírét hozták magukkal. Ágotha Endre római katolikus esperes, plébános, Nyárádremete szülötte beszédében hangot adott abbéli meggyőződésének, miszerint: „Itt vagyunk leszegényedve, de szilárd elszántsággal, hogy többé nem juthatunk rabszolgaságra…”
Aztán mégis, újra oda jutottak… Hét év sem telt el, s a második világháborút lezáró párizsi békeszerződések – ahogy a nemzetiszocialista Németország által vagy annak közreműködésével kötött valamennyi nemzetközi megállapodást – a Magyarország revíziós törekvéseit szolgáló döntéseket is érvénytelenítették.
A kormányzó 1957-ben halt meg portugáliai száműzetésében. Az ’56-os forradalom bukása a szabad Magyarországba vetett maradék hitét is megölte. S mégis, a történelem kereke nem évtizedekben, de évszázadokban méri az időt. A Szovjetunió szétesett, a csonka ország is megszabadult, így abbéli reményünket sem szabad elveszítenünk, hogy száz év távlatából valóra válhat, ami minden igaz magyar leghőbb vágya kell, hogy legyen, amiért Horthy Miklós is olyan fáradhatatlanul dolgozott…
Zana Diána
(A kezdő kép Ulrich Géza: Bevonulás című festménye)
Szeretem Erdélyt, szeretem Székelyföldet, azon belül pedig a legjobban Gyergyót szeretem. Talán mert a hegyekkel körülölelt termékeny vidék olyan, akár egy apró Kárpát-medence, vagy azért, mert kora hajnalban mindig megmutatja ködbe burkolózó rejtélyes arcát, mikor még csak az álmosan nyújtózkodó templomtornyok érik el a bágyadt napsugarakat. Vagy talán a ditrói Jézus Szent Szíve templom miatt, amely monumentális égbetörő alakjával uralja a teret, vagy, mert úgy érzem néha, mintha megállt volna az idő, mikor Tekerőpatakon még ványoló idős asszonyt láthatok vagy mikor két jó erkölcsű ló által húzott kocsin döcögünk ráérősen az utcákon Balázs Jóskával, aki jókedvűen énekelget valami régi magyar nótát. Igen, mindezen szépségekhez hozzátartozik, hogy mióta Erdélyt járom, Gyergyóban találkoztam a legtöbb olyan emberrel, akit a szívembe zártam. Olyan derék székelyekkel, akik tudják a dolgukat és rendületlenül munkálkodnak szülőföldjükön a közösségért.
Három éve volt szerencsém megismerkedni Portik Hegyi Loránddal, aki svájci mesterektől tanulta a sajtkészítés tudományát, melyet azóta a gyulafehérvári Caritas Vidékfejlesztés által működtetett gyergyószentmiklósi sajtműhelyben kamatoztat. Lóri akkor bevezetett minket a mesterség rejtelmeibe és végigkövethettük a folyamatot a tej beoltásától egészen addig, amíg az érlelőbe nem kerül a hatalmas guriga friss termék. Azóta nem telhet el úgy székelyföldi út, hogy ne ugornék be Gyergyószentmiklósra egy kis érlelt sajtért. Az itthoniak talán a fejemet is vennék, ha úgy jönnék vissza, hogy nem hoztam kóstolót.
Pár napja ismét Gyergyóban jártunk, és dolgunk végeztével, indulás előtt természetesen most is útba ejtettük a sajtműhelyt, ahol meglepetésünkre, de ugyanakkor nagy örömünkre megtudtuk, hogy megnőtt a kínálat. Már nemcsak nyolc hónapig és négy hónapig érlelt sajtot kaphatunk, de kóstolhattunk sörben és borban érleltet is. Az elégedett nyammogás közepette Lóri is megjelent a tőle megszokott hatalmas mosollyal és vidáman újságolta, hogy nagy fejlődésen ment keresztül a kis sajtmanufaktúra, majd elkalauzolt bennünket a megújult és immár látogatóközponttá és látványműhellyé vált helyiségbe.
A küszöböt átlépve az első élmény a mélyreható szénaillat volt, amely rögtön megcsapott, s mint később kiderült, a falakra, üveglapok mögé tömött illatos széna a kész sajt megszületésének legelső lépését hivatott demonstrálni, ahogy a kis zsákokban függő gyógynövények is, melyekből nyolcvan-féle található a helyi mezőkön, ahol a szarvasmarhák legelnek. A kihajtható zsalukon lévő leírásokból pedig megtudhatjuk, mi mindenre jók ezek a növények, melyek hatóanyagai a tehén szervezetéből végül a tejbe kerülnek, amelyből a sajt készül.
A következő teremben találkozhatunk Lóri és svájci sajtmesterének életnagyságú alakjával a falon, valamint értékes információkat olvashattunk a sajtkészítés rejtelmeiről, fejünk felett pedig hatalmas tehenek legelésznek a kövér legelőkön. És ami a legjobb, ezentúl minden látogató egy hatalmas felületű üveglap mögül élőben nyomon követheti elejétől végéig Lóri munkáját, aki a látványműhelyben tevékenykedik fején egy mikroporttal, melynek köszönhetően interaktívvá válik a munka, Lóri magyarázza a lépéseket és bárki felteheti közben kérdését.
Kedvenc sajtmesterünktől megtudhattuk, hogy a korábbi kis sajtérlelőt is kinőtték, és már egy kétszer akkora helyen várják a parajdi sóban megfürdetett tízkilós gurigák, hogy a hónapokig tartó érés közben erős, intenzív ízt kapjanak. Mi több, Lóri azt is elárulta, hogy nem akármilyen újításokra készülnek, már ami az ízeket illeti, de mindez egyelőre még titok. Egy azonban biztos, aki Gyergyóban jár, nem hagyhatja ki a Varga Katalin utca 3. szám alatt található látvány sajtműhelyt és látogatóközpontot.
Addig pedig – kedvcsináló gyanánt – nézzék meg a három évvel ezelőtt, a sajtkészítés folyamatáról készült filmünket Portik Hegyi Loránd sajtmesterrel!
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Legutóbbi hozzászólások