Mióta rendszeresen járok külhonba, anyaországiként azt vettem észre, hogy az elszakított nemzetrészeken élők nemcsak a nemzettest magyarságától, de egymástól is különböznek némiképp. Más a kollektív lelkivilága az erdélyi magyarságnak, azon belül a székelyeknek, de különböznek egymástól a Felvidéken, Kárpátalján vagy Délvidéken élő nemzettársaink is.
Mindez annak köszönhető, hogy az elmúlt száz esztendőben más és más idegen hatalom fennhatósága alatt kellett megélniük identitásukat, de még inkább megküzdeniük azért, hogy megtarthassák azt. A többségi államok népei – főként vezetői – pedig mind sajátos módon viszonyultak a kisebbséghez – kirekesztéssel, elnyomással, több ízben véres terrorral, amelynek csupán a mértéke változott. A határainkon túl rekedt magyarok pedig kénytelenek voltak megtanulni alkalmazkodni, eltérő léthelyzetekben specifikus válaszokat kellett adniuk.
A transzgenerációs trauma nemcsak az egyes ember, hanem akár egy egész nemzet esetében is értelmezhető – mutatott rá Jelenczki István és Zseni Annamária.* Eszerint a nemzet életében bekövetkezett súlyos traumáknak generációkon átívelő következményei vannak, amelyek a későbbi nemzedékek tagjainál jelentkeznek. Ez a jelenség mindaddig tetten érhető, amíg a feloldás, a kiengesztelődés meg nem történik. Hogyan következhetne azonban ez be mindaddig, amíg a magyarságot szülőföldjén másodlagos állampolgárnak tekintik, betiltják a himnuszát, korlátozzák rendezvényeit, megbüntetik, ha felveszi a magyar állampolgárságot, ellehetetlenítik az anyanyelvén való oktatását ma a 21. század Európájában?
Egy egész nemzeti kisebbség kiirtásának kísérlete a legsúlyosabb trauma, amelyet egy közösség lelke magában hordozhat. Egy ilyen élmény feldolgozatlansága egyértelműen hatással lesz minden elkövetkezendő generációra még akkor is, ha az nem is hallott a történtekről. 1944-45-ben Délvidéken Tito elnök beleegyezésével, előre kitervelt és módszeres kíméletlenséggel végrehajtott tömegmészárlás folyt. Akiket nem gyilkoltak meg, azokat megkínozták, kisemmizték, koncentrációs táborokba küldték, nem kímélve az asszonyokat és gyermekeket sem. Egy ilyen seb egy nemzeti közösség lelkén, nem múlik el nyom nélkül, generációk múltán is tetten érhető bizonyos tudatalatti deformitásokban. Ezt érezte meg az a fiatal nő is, aki az Alföldön született, élt a csonka ország szinte minden táján, majd külföldre költözött tizenkét évre, hogy végül a vajdasági Topolyán telepedjen le végleg.
G. Nagy Ilián költő, drámaíró, dalszerző és Nagyné Maczó Ágnes, az Országgyűlés korábbi alelnöke lányáról, G. Nagy Lilla Imoláról van szó, aki ’Délvidék titkai – Mit ér az ember, ha magyar?’ címmel írt könyvet. Célközönsége leginkább a fiatalság, akiket egyre nehezebb megszólítani olyan témával, mint a nemzeti múlt és történelem, a helyes erkölcsiség vagy az Istenhit, miközben a média lélektorzító és hamis üzeneteinek kereszttüzében élik mindennapjaikat, ahol az anyagi javak mértéktelen felhalmozása az egyetlen cél, amiért érdemes élni. A fiatal írónő éppen azért lehet hiteles a kortársak szemében, mert ennek a világnak a bennfentese volt, a tinédzserek által annyira áhított modellszakma képviselője, Milánóban élt és bejárta a fél világot.
Mégis azt mondja, semmi pénzért nem térne vissza ahhoz az élethez, mert a felszín csillogása alatt csak ürességet és fájdalmat tapasztalt. Délvidékre költözve a helyi emberek barátságában, a ház körüli munkában, az állattartásban, az Istenes életben megtalálta a boldogságot és nemzeti öntudata is megerősödött. Mindezt meg is írja könyve első részében, mielőtt rátérne fő témájára, a délvidéki magyarság sorstragédiájára, amely akkor kezdte el foglalkoztatni, mikor barátja nagymamája Topolyán szülei sorsáról kezdett mesélni neki.
Lilla ekkor találkozott Bosánszki Ferenc történetével, aki „megjárva Jugoszlávia legrettegettebb internálótáborát, az adriai poklot, Goli otokot, lelkében megcsonkítva sem veszítette el magyarságát.” A bűne egyedül annyi volt, hogy miután szülőföldjét hazájától elszakították, ő továbbra is hű maradt népéhez. Mielőtt teljesen ártatlanul Goli otokra, Jugoszlávia legkegyetlenebb emberirtó rabszolgatáborába, a biztos halálba szállították volna, az újvidéki börtön falai között búcsúleveleiben elmesélte történetét, amelyeket a szennyesruhák között sikerült kicsempészni és eljuttatni az otthon maradottaknak. Végül ezek a sorok ösztönözték G. Nagy Lillát, hogy megírja könyvét.
A ’Délvidék titkaiban’ megismerhetünk tehát egy lányt, aki a nagyvilágban bolyongva, végül megtalálta az útját, amely haza vezetett. Felfedezte Délvidéket, de nem érte be azzal, hogy ott él. Egy ismeretlen férfi tragédiája arra ösztönözte, hogy megismerje nemzetünk múltjának egyik legkegyetlenebb momentumát, az 1944-45-ös vérengzést, és ezáltal megpróbálja megérteni a délvidéki magyar ember sajátos lelkivilágát, majd összefoglalta olvasóinak mindazt, amit erről a szörnyű időszakról megtudott.
A végszó azonban nem negatív. A harmadik részben egy olyan fiatal nő sorait olvashatjuk, aki büszke magyarságára, nemzete történelmére, hagyományaira, anyanyelvére, hitére. Úgy vélem, ez a kötet alkalmas arra, hogy az eltévelyedett fiatalságnak segítséget nyújtson. Történelemoktatásunk a mai napig hiányos, sőt elferdített itt az anyaországban is, nem beszélve azokról a magyar fiatalokról, akik külhoniként talán soha nem is tanulhattak magyar történelmet. Az ő kezükbe kívánkozik G. Nagy Lilla Imola könyve, hiszen „csodálatos dolgok kezdődnek az életében annak, aki az igaz utat választja. Kérjünk segítséget a magyarok Istenétől, és meglátjuk, visszanyerjük teremtő képességünket, döbbenetes dolgok történnek majd.”
Zana Diána
*Zseni Annamária – Jelenczki István: ÖN-TÉR-KÉP, A magyar nemzet lelkiállapota. Budapest, Angelus Bt. Kiadó, 2017.