A magyar, történelme során mindig szeretetelvű nép volt. Otthona, a Kárpát-haza örök időktől fogva az emberi közösségek, kultúrák bölcsője, ahol évszázadokon keresztül befogadásra lelt, aki a Szent Korona eszmeiségét és fennhatóságát a magyarsággal együtt elfogadta. Így formálódhatott nemzet a lakosság helyett és – ahogy anyanyelvünk is rámutat – mellérendeltség, szeretetre épülő kultúra, ellenben a nyugati, római tudatú kultúrával, amely a hódításra, a leigázásra és a rabszolgasorba döntésre alapozta/alapozza hatalmát.

Az elnyomás messze áll, idegen a magyar néplélektől. Az őseink lelkivilágától merőben különböző szemléletmód térhódítása azonban, hol erőszakos módon, hol ármánnyal, de elhomályosította a régi, büszke kollektív magyarságtudatot. Ahogy Dr. Papp Lajos professzor fogalmaz: „A világ kifordult sarkaiból. Elhagytuk Istent, meggyaláztuk az élő Földet, testvéreinket nem szeretjük, magzatainkat megöljük. Elhagytuk a magyar szellemiséget, cserbenhagytuk őseinket.”

Hajdani egységes, Istenhívő társadalmunkban kisebbségbe kerültek a keresztények. Nyugaton sorban rombolják a katedrálisokat, nálunk „még csak” ürülnek a templomok, fogynak a hívők. Egyre inkább elfelejtjük azt is, milyen erős védelmezőt, égi segítséget kaptunk azzal, hogy Szent István királyunk Mária oltalmába ajánlotta országunkat, s vele együtt egész népünket. Ideje lenne visszatérnünk oltalmazó palástja alá, és magához az Úristenhez.

Sokan alábecsülik az ima, s főként a közös ima erejét. 2006. október 23-án reggel Dr. Papp Lajos és Jelenczki István a Kossuth térre igyekeztek az állami rendezvényre. Oda azonban nem értek, mivel egy kb. ötvenfős rendőrkordon állította meg őket, ahogy az összes többi, arra igyekvő békés polgárt is. A rendőrök maszkot viseltek, ruhájukon sem rangjelzés, sem egyéb megkülönböztető jelzés nem volt. Egy idő múlva már több száz emberre, majd ezresre dagadt a feltartott tömeg, amely egyre nyugtalanabbá vált. A professzor eléjük állt, hogy lecsillapítsa őket, de a rendőrök ütni-vágni kezdték. Az embereknek sem kellett több, elszabadult a pokol.

Ekkor azonban isteni csoda történt. Dr. Papp Lajos arra kérte az előtte állókat, hogy adják tovább a kérést és mondjanak el közösen, hangosan egy Miatyánkot a rendőrök lelki üdvéért. Az emberek elkezdték az imát és „mint a háborgó tenger mikor elsimul, minden békés lett.” A professzor elmondása szerint, a vele szemben álló két rohamrendőr maszkja mögül folytak a könnyek, s amelyik az előbb még őt verte, mozdulatlanná vált.

Akkor, ott megmutatkozott az ima ereje, amelyet azóta is minden évben segítségül hív az Ima Magyarországért közössége Dr. Papp Lajos professzor főszervezésében, Bethlen Farkas volt verőcei polgármesterrel és Maczkó Mária énekművész közreműködésével Verőcén, a Lósi-völgyben. Felekezettől függetlenül, a déli harangszót követően, áldást kérve Magyar Nemzetünkre és Hazánkra, a jelenlévők közösen szólítják meg Istent a Kárpát-medencei magyarság összetartozásának jelképe, a Kárpát-haza Temploma előtti réten.

Idén verőfényes napsütésben, az együvé tartozással a szívünkben igazi ünnep volt az ott lét. A közös ima előtt volt alkalmam sok emberhez, kisebb csoporthoz is odamenni, és örömmel tapasztaltam, hogy mindenki mosolyogva, kedvesen fogadott, szólt pár jó szót, ami tudjuk, gyógyír a léleknek. Milyen más lenne a világ, ha ez a mosoly nem tűnne el az arcunkról a hétköznapokban sem, ha nem türelmetlenül és gorombán, hanem szeretettel fordulnánk más emberek felé, még akkor is, ha ők nem így tesznek.

A kizökkent világunkat csak akkor tudjuk helyreállítani, ha visszatérünk gyökereinkhez, ősi kultúránkhoz, az Istenhithez és a legmagasabb szintű szeretet gyakorlásához. „Ez nem más, mint az agapé – mondja Dr. Papp Lajos professzor, – az ingyen kegyelem adásának képessége. Az ingyen kegyelem azt jelenti, ha velem bárki bármi rosszat tesz anélkül, hogy helyrehozná, én akkor is szeretem. […] Erre a szintre kell visszakerülnie a magyarságnak. Mert minden, ami szétszakít, legyen az párt, vallás, az a magyar érzelem- és gondolatvilágtól távoli. Egy Istenünk, egy Nemzetünk, egy Hazánk van. Összefogni Istennel és magyar a magyarral! Ez a feladat!” A régiek szerint „minden egy, és egy minden, s csak az egy teremtetlen”. A magyar címeren és rovásírásunkban a kettős kereszt jelentése az EGY, Isten neve is. Ehhez az Istenhez kell visszatérnünk!

A felismerés az első lépés – szokták mondani, ha ez megtörtént, jön a neheze, mert ahhoz, hogy képesek legyünk Jézus parancsa, a szeretet parancsa szerint élni és eszerint fordulni egymás felé, először önmagunkban kell rendet tennünk. Nekem ehhez – úgy érzem – a legtöbb segítséget az a „Megbocsátás ima” adja, amely ma elhangzott a Lósi-völgyben, s amely a következő:

Megszabadítom magam a gyűlölettől a megbocsátás és a szeretet által. Megértem, hogy a szenvedés, ha elkerülhetetlen, azért van, hogy elindítson a dicsőség felé. Megértem, hogy minden összefügg egymással, minden út találkozik egymással, minden folyó ugyanabba a tengerbe ömlik. Ezért ebben a pillanatban a megbocsátás eszköze vagyok. Az elkövetett bűnök megbocsátásáé, azé is, amit ismerek, és azé is, amit nem ismerek.

A könnyeket, amelyek elöntöttek – megbocsátom.

A fájdalmakat és csalódásokat – megbocsátom.

Az árulásokat és hazugságokat – megbocsátom.

A rágalmakat és intrikákat – megbocsátom.

A gyűlöletet és üldöztetést – megbocsátom.

Az ütéseket, amelyek megsebeztek – megbocsátom.

A széttört álmokat – megbocsátom.

A megölt reményeket – megbocsátom.

Az elhidegülést és féltékenységet – megbocsátom.

A közönyt és rosszindulatot – megbocsátom.

Az igazságosság nevében elkövetett igazságtalanságot – megbocsátom.

Az egész világot, minden rosszal együtt – megbocsátom.

Önmagamnak is megbocsátok, hogy a múlt nyomorúságai ne nyomják többé szívemet. A bánat és a neheztelés helyére a megértést és az együttérzést teszem. A felháborodás helyére a zenét teszem, amely lelkemből árad. A fájdalom helyére a feledést teszem. A bosszú helyére a diadalt teszem. Képes leszek szeretni minden szeretetlenség fölött, adni akkor is, ha mindentől megfosztanak, örömmel dolgozni minden akadály ellenére, kinyújtani a kezem még a legnagyobb magányban és elhagyatottságban is. Felszárítani a könnyeimet akkor is, ha zokogok, és hinni akkor is, ha nem hisznek bennem. Uram, kérem, hogy nekem is bocsássanak meg! Ugyanígy nemzetem is nyerjen megbocsátást!

Még ha az egyes ember ritkán is fordul imádsággal Istenhez, – talán nem sokan tudják –, de nincs még egy nemzet a világon, aki annyit fohászkodik kollektíve, saját sorsa érdekében, mint a magyar. A Himnuszunk ugyanis, műfaját tekintve nem himnusz, hanem imádság, mégpedig közbenjáró ima. Ahányszor elmondjuk vagy elénekeljük – történjen az sporteseményen, nemzeti ünnepen, iskolai ünnepségen vagy bármilyen eseményen, rendezvényen – Isten közbenjárását kérjük népünk megsegítésére. Még akkor is, ha ezt nem tudatosan tesszük. Az Úr pedig, mindig meghallja az imát.

Imádkozzunk és szeressük egymást!

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás