2004-ben ezen a napon az anyaországiak többsége megtagadta külhonba szakadt testvéreit. Tizenöt évvel ezelőtt – a tudatlanság vagy a manipulálhatóság okán, de – erkölcsi mélyponton volt az ország magyarsága. Adósai vagyunk az elszakított nemzetrészeink magyarjainak, akik egy évszázada tűrték, és tűrik ma is a kisebbségi lét megpróbáltatásait, akik – ahogy Kányádi Sándor is fogalmaz – „nem mozdulnak a viharban, inkább szálig kettétörnek.

Dédapám családjának címere.

Történelmünk során, mindig a végeken dőlt el az ország sorsa, és végváraink még mindig tartják magukat. Őrzik nyelvünket, hagyományainkat, az ősi magyar szellemiséget, sokkalta jobban minálunk. Teszik ezt a mai napig, és tették akkor is, amikor itthonról – nemhogy segítő jobb, de – kemény elutasítás érkezett.

2004-ben még kiskorú voltam, így nem szavazhattam, mégis, minden nemmel voksoló vagy távol maradó nemzettársam helyett szégyellem magam és csak remélni tudom, visszakapaszkodtunk már egy olyan morális szintre, hogy ehhez hasonló gyalázat ne fordulhasson elő többet.

Atyai dédapám, Petke Béla Illyefalváról származott. A trianoni békeparancs értelmében, családjával együtt egy olyan ország fennhatósága alá került, amelynek elöljárói mindent elkövettek az erdélyi magyarság lelki – és sokszor testi – megnyomorításának érdekében. A II. bécsi döntés levegőhöz engedte ugyan a fuldoklót, de a II. Világháborút lezáró párizsi békeszerződés újra víz alá nyomta.

Dédapám ekkor írta a verset, amelyben benne foglaltatik, nem csak az ő személyes, de az egész székely és erdélyi nép sorsa és szívfájdalma. Címe nem volt, egyik sorára hivatkozva, én adtam neki a „Hontalanná váltam…” címet. Ezt, a számomra felbecsülhetetlen értékkel bíró írást adom most közre.

 

 

Hontalanná váltam…

 

Elmerengve nézek, s közben lelkem sajog,

A múltra gondolván a szívem is felzokog.

Hontalanná váltam, mi bűnöm Istenem?

Ha oly nagy a bűnöm, bocsásd már meg nekem.

 

Összekulcsolt kézzel könyörögve kérlek,

Szabadítsd már fel a szegény székely népet.

Magyarnak születtek, s ők igaz magyarok,

Miért lettek rabok, s miért nem szabadok?

 

Székely hegyek, völgyek, kedves kis patakok,

A sors széjjel szórt, de nem vagyunk boldogok,

Helyünket nem leljük, hűtlenek nem lettünk,

A jó Isten tudja, mennyit is szenvedtünk.

                                     

                                                   (Petke Béla, ~1945.)

 

Zana Diána

A kiemelt képen Petke Béla, a dédapám (a vers szerzője) és felesége, a dédanyám látható. Mindketten székelyek voltak. 

 

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás