1868. június 18-án látta meg a napvilágot vitéz nagybányai Horthy Miklós, az államférfi, aki a magyar nemzet legnagyobb sorscsapása, a trianoni békediktátum bekövetkeztét követően, Magyarország kormányzójaként egyetlen percig nem nyugodott bele a Haza megcsonkításába, s külpolitikai törekvéseink egyetlen célja a revízió volt.

Mindezen törekvések nem látszottak hiábavalónak, hiszen 1940. augusztus 30-án – Gróf Teleki Pál miniszterelnöksége és gróf Csáky István külügyminisztersége alatt – Németország és Olaszország a bécsi Belvedere-palotában hozott döntőbírói ítéletet, melynek keretében visszajuttattak Magyarországnak 43 104 négyzetkilométert, valamint 2,4 millió lakost a Romániának ítélt erdélyi területekből. Visszakerült Szatmárnémeti, Nagyvárad, Kolozsvár, Nagykároly és Marosvásárhely, továbbá Máramaros és Székelyföld. A román félnek két hete volt teljesen kiüríteni ezeket a területeket, a magyar honvédség pedig 1940. szeptember 5-én lépte át az egykori határt.

A hadsereg  szeptember 5-e és 13-a között vonult be Észak-Erdélybe, ahol minden egyes útba ejtett település piros-fehér-zöldbe öltözve, örömkönnyektől elcsukló hangon, imára kulcsolt kézzel várta az idegen uralmi elnyomás alól felszabadító „aranyos magyar leventéket” és adott hálát Horthynak, aki soha, egy percig nem mondott le szétszakított nemzete fiairól.

Születésének százötvenedik évfordulóján, a Kormányzóra emlékezve, egy könyvet forgatok a kezemben, melynek címe „Erdély a miénk!” A kötetből csupán száz darab készült, valamint egy példány műnyomó papíron, arany betűvel, batikolt bőrkötésben vitéz Nagybányai Horthy Miklós, Magyarország országgyarapító Kormányzója részére – írja a fülszöveg, s ugyanilyen formában megkapta gróf Teleki Pál miniszterelnök is.

Ez a könyv tartalmazza a bevonulás során a magyar katonaság által útba ejtett településeken elmondott köszöntő beszédeket, melyeket elsősorban Horthyhoz, de Telekihez, Csákyhoz és a magyar honvédekhez intéztek az erdélyi magyarság szónokai. Álljon most itt ezen gondolatokból néhány kiragadott sor, melyek méltón tükrözik az akkori érzelmeket, a két évtizedes szenvedés utáni felszabadulás felett érzett boldogságot, s a hálát vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó felé, hogy az erdélyi magyarság, szülőföldjén ismét magyarként élhet.

Azt hiszem, nem lehet méltóbb módon emlékezni, mint a korabeli közvélemény tanúságtételével, amely bizton nem hazudik

 

„…Felejthetetlen napok voltak ezek. Örömünnepet ült az ország. Elfelejtődtek a fájdalmak, nem volt már ellenség, akin két évtizednek keserveit meg kellett volna bosszulni, megszünt a gyülölet és csak a tiszta mindent megbocsájtó viszontlátásnak az öröme győzedelmeskedett minden magyarnak a szivében.

És ebben az örömmámorban egy gondolat villant fel: megörökiteni ezeket a napokat, az eseményeket egybegyüjteni és örök mementóul letenni minden magyarnak az asztalára, hogy szeme előtt legyen mindenkor, hogy nemzedékről nemzedékre örökség képpen szálljon és hirdesse a magyar igazságot. Az egyetlen igaz valóságot:

ERDÉLY MINDIG MAGYAR FÖLD VOLT!”

Erdély a miénk! előszó,Gyimesy Jenő Balázs

 

 

„…Alázatos lélekkelköszönjük most a jó Istennek, hogy nem ejtett ki a kezéből bennünket, köszönjük a Főméltóságu Kormányzó Urunknak atyai gondoskodását és köszönjük mindenkinek, hogy küzdöttek a mi magyar jövőnkért.

21 év sorsközössége minket szerető Testvérekké kovácsol. Egyetlen célért, egyetlen eszményért dobogott mindannyiunknak a szives abban a pillanatban, mikor első magyar katonánk átlépte a trianoni határ, mi elfelejtettük 21 év minden keservét, kiragyogott körülöttünk minden és most boldogan és megnyugodva tárjuk ölelésre a karjainkat minden magyar Testvérünk felé…”

A magyar nők nevében, Uray Jenőné, 1940. szeptember 5., Szatmárnémeti

 

„… Mert együtt vagyunk ismét, kikben Bendeguz vére kerink, kiket Árpád apánkvérszerződése kö. Összedobban szivünk a somogyi rosszzseb-fiukkal, a kunság és jászság nyakas nemzetségévelo, Szögede fényes uraival, asszonyságaival és keménykötésű kubikosaival, a délibábos Hortobágy nyalka csikósaival és pásztoraival, a dicső hajduság ivadékaival, a felvidéki nemzetes atyafiakkal; még szorosabbra fűződünkkincses Kolozsvár rangos népével, az eszecsavarintós székely góbékkal, a lelkem-megszenvedettekkel, a velünk érző ruthén testvérekkel; együtt leszünk, forróbban, mint valaha Arad, Nagyenyed, Brassó, és Temesvár zokogó magyarjaival a rájok is elkövetkező boldog feltámadás reményében.Együtt leszünk mind, a Rákóczi kurucainak és Kossuth honvédjeinek dédunokái…”

Az összmagyarság nevében, Sárközy Lajos ref. lelkész, 1940. szeptember 5., Szatmárnémeti

 

„Repeső szivvel, örvendező lélekkel köszöntünk benneteketmagyar honvédek. A letörött zászló ismét felemelkedett kezetekben és fennen hirdeti, hogy eljött a feltámadás, a magyar győzelem napja. Milyen sokat gondoltunk mi erre a napra, amikor leányaink és asszonyaink könnyező szemekkel, mi férfiak pedig összeszoritott fogakkal kénytelenek voltunk eltürni a megaláztatást, fajunk, nemzetiségünk lekicsinylésétés mindannak a semmibevevését, ami magyar. Hányszor és hányszor temettük arcunkat a párnák közé, hogy ne lássa senki sem a szemünkből kihulló könnyeket, a lelkünkből visszatükröző fájdalmat. Hányszor tettünk szent fogadalmat, hogy tehet az ellen bármit is velünk; mi magyarok vagyunk s azok is maradunk. Hányszor szoritottuk meg titokban egymás kezét és ebben a kézszoritásban benne volt a kitartás, amely képessé tett bennünket arra, hogy eltürjük, elszenvedjük mindazt, ami már a multé, a feledésé…”

Szőke József, 1940. szeptember 5., Ombod

 

„…Nem kell már rettegnünk, hogy legártatlanabb beszélgetésünket is sötét árnyként lesik s még abból is ítéletet olvashatnak reánk, melynek következtében az egyikre anyagi javainklegteljesebb kiszipolyozásával, mint vérszívó nadály, a másikra bebörtönzéssel, mint kegyetlen inkvizició, csap le a zsandár…”

A magyar lakosság nevében, Bara József ref. lelkész, 1940. szeptember 5., Szamosdob

 

„…Tilos volt a magyar szó is. Gyerekeinket tanitóknak nevezett hóhérok igyekeztek oláhnak nevelni, hogy elfeledtetve velük az édes anyanyelvet, elrabolhassák tőlünk a szebb magyar jövőbe vetett hitet is.

Nem volt törvény, nem volt a mi számunkra hatóság, amely minket a jogtalanságok ellen megvédelmezzen. Jajkiáltásaink meghallgatatlanul vesztek el a durva közöny kietlen sivatagában.

Elvettek tőlünk mindent, nekünk nem volt hazánk az országba, s kivetett rabokként tengettük nyomoruságos életünket.

De nem vehették el a magyar lélekneka magyar feltámadásba vetett hitét, nem vehették el, nem rabolhatták el a nagymajtényi sik, az aradi magyar golgota fenséges fájó emlékeit, nem téphették össze a tizenhárom gyászfátyolt, amellyel omló könnyeinket törölgettük, nem állíthatták meg a szőkeTisza hömpölygő hullámait, amely bennünket, mint egy ütőér kötött össze a legnagyobb magyar szivvel, amellyel minden igaz magyar szive egy célért, egy eszméért dobogott.

Szenvedtünk némán, szótanul, mert tudtuk, hogy a magyar szabadságnak kiomló vér és keserű könny a szülőanyja, s reméltük, hittük, hogy a könnyeinkkel áztatott földből ki fog sarjadni, s ujra nagyrafog nővekedni a magyar szabadság büszke tölgye.

S ime, nem csaltak meg bennünket reményeink, metartott bennünket a hit, s megértük a magyar szabadság dicsőséges hajnalhasadását és most itt állhatunk Önök előtt, hogy hálateljes üdvözletünket kiáltsuk a magyar szabadság hősi védelmezői, a törhetetlen magyar kard dicső hordozói felé…”

A magyar lakosság nevében, Fábián István, kényszernyugdijazott jegyző, 1940. szeptember 5., Vámfalu

 

Vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó fehér lovon Kassán 1938-ban. / Forrás: mult-kor.hu

 

„..Nem próbáljuk eltitkolni, hiába is próbálnánk, mert kiül az arcokraés könnyeket csal a szemekbe az öröm és a lelkesedés, amely betölti a szivünket. Annyira szinültig van a lelkünk, hogy amikor szavakat próbálunk keresni, amelyekkel megközelitöleg is kifejezést tudjunk adni ezeknek az érzéseknek, valahogyan úgy érezzük, hogy szivünk kint dobog az ajkunkon, hogy a lelkünk melege égeti az ajkunkat. És mi szavak helyett, ezzel…ezzel a mi magyar szivünk forró dobogásával, ezzel a mi magyar lelkünk legmélyéről jövő nagy-nagy melegséggel köszöntjük Főméltóságodat. Köszöntjük és köszönjük, hogy elhozta nekünk életünk legdrágább ajándékát, az édesanya, a magyar haza ölelő szeretetét…”

A tüzharcosok nevében, Gyenge Lajos tart. főhadnagy, 1940. szeptember 6., Nagyvárad

 

„Nem kell sok szó, nem kell ékes beszéd, hiszen szemünk ragyogása, Mindnyájatokat magunkhoz ölelni akaró karjaink remegése és ifju lelkesedésünk, minden szónál többet beszél.

Hogy is ne lennénk boldogok és hogyne dobogna ma szivünk, midőn több mint 20 esztendő vágya beteljesült, midőn az álom-katonák megelevenednek, mikor a városháza ormán ismét magyar zászló leng, mikor a csonka-toronyból ujra megbékélten tekint reánk Arany János szelleme, mikor megint hallhatjuk a magyar imádság lélekbe markoló melódiáit s mikor végre visszatérhetünk az édes magyar Hazához…”

Az ifjúság nevében, Pétery Lajos ügyvéd, 1940. szeptember 6., Nagyszalonta

 

„…Most pedig köszönjük Neked sz örömteljes napot; köszönjük a legelső magyarnak, vitéz nagybányai Horthy Miklóskormányzó urnak; köszönjük a haza minden vezetőjének, hogy bölcs mérsékletű politikájukkal elősegítették e történelmi nap boldog megélésére Mindnyájunkat; köszönjük nektek drága magyar honvédek, hogy fáradságotok által a mai nap gyönyörű élvezetében részesülhettünk.

S miután igy hitünk látássá lett, reményeink teljesedésbe mentek, szeretetünk örök fennmaradó erejével kitárjuk felétek karjainkat, hogy keblünkre ölelve valamenyieteket kitáruló szivünk és lelkünk felmagasztosult érzelmeivel köszöntsünk és sajgó szivünk őszinte lelkesedésével kiáltsuk:

Éljen a vitéz magyar hadsereg!”

A r. kat. egyház nevében, Novák Kálmán lelkész, 1940. szeptember 8., Kraszna

 

„Augusztus 30-án délután szivszorongva vártuk a hirt a rádiókmellett s mikor a hiradás előtt a nemzeti ima hangjai felhangzottak, könnyel telt meg szemöünk, de ez az első alkalom a huszonkét év alatt, hogy nem a szenvedés és fájdalom, hanem az öröm és boldogság könnyei hullottak alá szemeinkből. Hogy abban a  pillanatban mi, elszakiottak, mi éreztünk, csak az tudja megérteni, aki az elmult huszonkét évet itt átszenvedte.

Soha sem fogjuk ezt a pillanatot elfelejteni és ezt a pillanatot köszönjük aMindenható Istennek, hogy megengedte érnünk.

Köszönjük a mi érettünk aggódó és dolgozó Főméltóságu Urunknak, Magyarország Kormányzójának, aki országának kicsiny hajóját minden baj és veszély között bölcsen tudta kormányozni és diadalra vezetni…”

A r. kat. egyház nevében, Keresztes Károly plébános, 1940. szeptember 9., Bánffyhunyad

 

 

Nagykárolyban / Forrás: mult-kor.hu

 

„…Magyar Testvéreim! Itthon vagyunk. Tudjátok, hogy ez egyetlen szóban kimondva minden, ami ima és munka: templom, iskola és mühely; jelen és jövő; levegő, víz és mező, család, kenyér, közjó, élet, öröm, béke: a teljes földi boldogság. Ezentul ami van, az csak a mennyország…”

A r. kat egyh. nevében, Jaross Béla pápai prelátus, 1940. szeptember 9., Marosvásárhely

 

„…A szenvedéstől elgyötört tekintettel, könnyes szemmel néztünk eddig a csillagos égre, keresve a felettünk elvonuló hadak utját, amelyen egyszer bajbajutott székelység legendás Csaba királyfiának el kell jönnie…

S e székely legenda, mely őseink, apáink ajkáról maradt ránk s mely igen sokszor egyedüli vigasza volt ez árva nemzetnek, most valósággá vált: a hadak utján, a Székelyföldön, a felszabadító csapatok lovainak patkói szikráznak! Elküldötte őket Csaba királyfi dicső utóda, vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó urunk!

Hittünk benne rendületlenül, éreztük apai tekintetének melegét, mely a helyeket át is felénk sugárzott…”

A székely lakosság nevében, Szabó József, ny. ig. tanít, 1940. szeptember 9., Gyergyóremete

 

„…Huszonkét év előtt a hazátlanság fertőzött légkörében, bitorolt hatalommal vágta szemébe valaki a négy égtáj felől hazatérő hőseinknek: Nem akarok katonát látni! A végzetes jelszó ellenére szervezkedett Erdélyben a székelyhadosztály. De ennek is szivében keserű daccal, végső elszántsággal, a lehetetlent is megpróbálni készen el kellett hagynia kincses Kolozsvárt, el Erdélyt. Isten sujtó keze barázdált végig a kifosztott nemzettesten. Erdély ősi földje és őstelepülésű magyar népe itt maradt védtelenül. És mi elkezdettük az édes anyaföldön a mostoha gyermek sorsát hordani. Nemcsak védtelenek voltunk, de égő szégyennel orcánkon százszor kellett hallanunk, a gyermekeinknek az iskolában tanulniok kellett, hogy idegen hadsereg lábai taposták a magyar főváros utcáit…”

A r. k. egyház nevében, Sándor Imre püspök, 1940. szeptember 11., Kolozsvár

 

„…Huszonkét esztendő alatt mennyi lázálmas éjszakánk volt és mennyi álmatlan is. Álmodtuk azt, hogy el fog jönni egyszer az erdélyi magyarság feltámadásának napja. A triánoni határnál megjelenik a magyar katona, egyik kezében karddal, a másikban egy kulccsal fogja kinyitni a mi huszonkét esztendős börtönünk nehéz vasajtajának zárját. És mondja még valaki, hogy az uj kornak nincsenek csodái! Hát nem csoda az, hogy egy maroknyi nép, Európa szivében, annyi ellenségtől körülvéve, egy alkalmas pillanatban, Isten és nemzet barátaitól megsegitve, a kezéből kiütött kardot felvéve, azzal a karddal szaggatja szét azt a bűnös itéletlevelet, melyet a világ hatalmasai irtak meg megsemmisitése végett. De örömünk nem csak azért nagy, hogy most kezünkről-lábunkról levétetett a bilincs, hanem azért is, mert a mai napunktól fogva részt vehetünk abban a nagy építőmunkában, mely a megujhódott Magyarország csodálatosan szép, hatalmas és erős épülete felépitésében áll. Erdély magyarsága lesz a legszorgalmasabb az építőanyag hordásában és felrakásában s a munkások nagy tömegében a legelsősorban a székelység fog haladni…”

A magyarság nevében, Nagy Jenő dr., 1940. szeptember 12. Csikszentmárton

 

„….Vártuk és reméltük, hogy el kell jöjjön az a jobb kor, mely után buzgó imádság epedez 12 millió magyarnak ajkán. Kegyelettel elmélkedjünk azokról, akik ugy várták ezt a mai napot, de nem érhették meg, hanem a sirok alatt pihennek. Soha el nem múló alattvalói hálával mondunk köszönetet a mi bölcs kormányzó urunknak, vitéz nagybányai Horthy Miklósnak, aki csodálatos megfontolt bölcsességgel ugy irányitotta Magyarország ügyét, hogy vér nélkül szerezhetett vissza Erdély egy részével, minket, székelyeket…”

A Magyar Párt nevében, Cseh István földbirtokos, 1940. szeptember 13., Gelence

 

A kolozsvári Wesselényi Mikós utca Szamos-híd felé nézve / Forrás: mult-kor.hu

 

„…Elszakitottak édes hazánktól, Szent István apostoli királyunk országától, rabigába kényszeritettek bennünket s járnunk kellett 22 esztendőnek tövises utjait. De az isteni gondviselésnek nagy kegyelme, édesanyánknak, a magyarok Nagyasszonyának Szent István apostolunk által ajánlott piros-fehér-zöld nemzeti lobogója s e lobogó alá sorakoztatott édes hazánktól elszakadt gyermekei most ujra hazatértek és ha kell ujra adjuk életünket és vérünket a hazánkért és fajunkért…”

A tüzharcosok nevében, Boldizsár Lajos, 1940. szeptember 14., Kézdiszentkereszt

 

„…Főméltóságu Kormányzó Úr! Ha valaki tudja, mit jelent több, mint két évtizeden keresztül kisebbségi sorsban élni, akkor az erdélyi fizikai és szellemi munkások tudják. Tudják, mert ők voltak azok, akiket az állami, a megyei, a városi hivatalokból és üzemekből, csupán csak azért, mert magyarok, elbocsájtottak. Az erdélyi magyar fizikai és szellemi munkások voltak azok, akik a különböző rendeletek folytán még a magyar magánvállalkozóknál sem tudtak elhelyezkedni.

A nemzeti elnyomatásnak vége van, de mi, magyar munkások, akik egy kultur nemzetnek fiai vagyunk, még az öröm óráiban sem feledkezünk meg a más nemzetiségű népekről és hisszük, hogy a románságnak nem fog osztályrészül jutni az, ami ellen mi több, mint két évtizeden át hiába küzdöttünk…”

A magyar munkásság nevében, Pálffy Tibor, 1940. szeptember 15., Kolozsvár

 

Talán e pár, a több tucat mérhetetlen hálával átszőtt köszönetnyilvánítás közül, segít elképzelni, mit érezhettek akkor a több mint két évtizedre idegen elnyomás alá szakadt erdélyi testvéreink, mikor húsz év óta ismét megpillanthatták a magyar bakákat, akik a szeretett szülőföld újbóli magyarrá válásának örömhírét hozták magukkal.  Ágotha Endre római katolikus esperes, plébános, Nyárádremete szülötte beszédében hangot adott abbéli meggyőződésének, miszerint: „Itt vagyunk leszegényedve, de szilárd elszántsággal, hogy többé nem juthatunk rabszolgaságra…”

Aztán mégis, újra oda jutottak… Hét év sem telt el, s a második világháborút lezáró párizsi békeszerződések – ahogy a nemzetiszocialista Németország által vagy annak közreműködésével kötött valamennyi nemzetközi megállapodást – a Magyarország revíziós törekvéseit szolgáló döntéseket is érvénytelenítették.

A kormányzó 1957-ben halt meg portugáliai száműzetésében. Az ’56-os forradalom bukása a szabad Magyarországba vetett maradék hitét is megölte. S mégis, a történelem kereke nem évtizedekben, de évszázadokban méri az időt. A Szovjetunió szétesett, a csonka ország is megszabadult, így abbéli reményünket sem szabad elveszítenünk, hogy száz év távlatából valóra válhat, ami minden igaz magyar leghőbb vágya kell, hogy legyen, amiért Horthy Miklós is olyan fáradhatatlanul dolgozott…

 

(A kezdő kép Ulrich Géza: Bevonulás című festménye)

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás