Nekünk, magyaroknak kötelességünk emlékeznünk őseinkre. Atyáinkra, nagyatyáinkra, dédatyáinkra, ükatyáinkra, elődeinkre, akik vérrel megszerezték, s verítékkel megtartották Istentől rendelt hazánkat, a Kárpát-medencét. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc tiszteletére elmondott minden beszédben elhangzik, hogy a hőseink életüket áldozták a hazáért. De jelent-e valamit ez a végtelenségig ismételt gondolat ma számunkra, gyermekeink számára? Belegondolunk-e, hogy ma hány magyar menne szó nélkül halálba a hazáért?….
Kiváltságos helyzetben vagyunk. Ma, az ugyan megtépázott, de őseinknek köszönhetően még létező és szabad Magyarországon csupán annyi a dolgunk, hogy életben tartsuk azok emlékét, akik lehetővé tették számunkra mindezt. Annál erősebb egy nemzet, minél több szállal kötődik múltjához. Az iskolában megszerzett általános tudás mellett, számomra mindig nagy jelentőséggel bírt az egyéni életutak, a személyes átélésen alapuló történetek megismerése.
Március 15-e előestéjén, egy az 1848-49-es forradalom és szabadságharcban küzdő Veszprém megyei honvédek naplórészleteit, verseit, visszaemlékezéseit összegyűjtő kötetet olvasgatok. Megrendítő, hogy egyik fiatalember, szinte gyerek számára sem volt kérdés a hazáért kardot rántani, sőt szüleik úgy gondolták, a biztos halálba küldik fiaikat, s mégis bátorították őket. Hálás vagyok ezeknek a lánglelkű ifjaknak, hogy papírra is vetették az érzést, ahogy hazájuk iránt viseltettek, mert így példaként szolgálhatnak az utókornak. A mi felelősségünk pedig, hogy ezt átadjuk utódainknak.
Álljon most itt emlékül Roboz István (Kötcse, 1828. október 25. – Kaposvár, 1916. április 11.), a Pápai Református Főiskola diákjának írása, aki az 1847-48-as csonka tanév után Kaposvárra került, ahol 1848-1849-ben Noszlopy Gáspár Somogy vármegyei kormánybiztos titkáraként vett részt a szabadságharc eseményeiben.
„Pápa, mart. 19. 1848.
Egyenlő jog és szabadsajtó –, vérünket és életünket értte’, kiált a’ nép, melly felverve százados álmaiból, örömtől kéjittasan bolyg utczáinkon: ‘s mint polgárnak, nekem is csak e’ hang él ajkaimon: véremet és életemet értte!’
Helyén lesz itt megemlitenem egy nagyszerü esténket, melly egy nemzetnek ünnepe volt. Folyó hó 16-án reggel kilencz órakor jött az örömhir hozzánk Pozsonyból – talán a’ boldogság angyala hozta szárnyain – hogy gyönyör-magul hintse el a’ nép között: ‘s ez a’ jogegyenlőség és sajtószabadság hire volt. „Fel! ki magyar!” kiáltott a’ lelkes ifjuság, ‘s egy pillanat mulva négyszáz egynehányónk keblén lobogott a’ nemzetiség koszoruja – a’ háromszinü szalag, – ‘s hogy, senki gyáván ne maradjon hátra’, megülénk a’ szent napot. Estveli nyolcz órakor már egész városunk fénybe ragyogott a’ gyertya- és lámpavilágok ezer meg ezer tömegétől, mellyek közé a’ hold lövellé halvány sugarát – e’ nagy égi fáklya – mintha szégyenlette volna az eddigi tespedést. A’ főpiaczon hat lámpa sugár koszoruja közt függött a’ rendíthetetlen hazafi, a’ lelkes polgártárs Kossuth Lajos arczképe, mellyen a’ temérdek nép’ örömsugára törött-meg, nyugtalanul várva az ünnepély kezdetét.
Eljött a’ kilencz óra: a’ helybeli tanulóifjuság az ugynevezett gróf utjáról megkezdé az ünnepi menetet, a’ diákbanda és dalegylet kiséretében: egy nagy gömbölyü lámpagolyó ‘s három nagyobb lobogókkal, mellyeken „egyenlőjog és szabadsajtó” – „éljen Kossuth Lajos” – „addig élj, mig hazádnak élsz” feliratok gyujták még nagyobb lángra az ugy is égő kebleket. Igy haladánk a’ főpiacz közepére, hol a’ tanuló-ifjuság egy kört képezve – mellynek közepén a’ zenészek, dalegylet, ‘s szónokok állának – állapodott meg. A’ dalegylet ajkain felzengett a’ halhatatlan költőnek, ‘Hazádnak rendületlenül’ keblet rázó dala; melly után fölséges fejedelmünk, főherczeg nádor ‘stb. életeért nyilt meg a’ sokaság ajka. – Ezután a’ zenészek kezdték rá az elébb emlitett dalt, mit ismét az ‘éljenek’ vihara követett dicső Kossuth Lajosunkért, a’ nemzet’ szabad fiaiért Batthyányi Lajos és Kázmér grófokért, – Deák Ferencz, a’ nagy költő Vörösmarty, és Stancsicsért ‘stb. Ezek után még egynehány jó magyardalt dalolt-el a’ nagy tömeg a’ város főutczáján, ‘s a’ ‘Hazádnak rendületlenül’ czimü dal, több mint hat ezer ember ajkain hangzott-fel a’ tiszta légbe szabadság szirén éneke-ként. Az egész népnek öröme kitörő és határtalan volt.
Igy jártuk-be minden nagyobb utczáinkat, meg-megállva egy két jeles emberünk laka előtt, kik a’ nemzet örömétől hevülve szintén lelkes szavakkal idvezelték nagyainkat, ‘s az elért aranykort. Igy mult-el az ünnepély: melly, hiszem, minden polgártárs keblében örök emlék leend.
Jött ismét egy nagy nap, tizennyolczadika; midőn a’ nemzeti őrsereg szent könyvébe neveinket feljegyeztük, ‘s a’ hazának zászlaja alá esküdvénk. kevés idő csak, ‘s kezünkben könyv a’ tudományoknak, ‘s oldalunkon kard csörög a’ hazáért….. Istenem! eljött a’ te országod.
Jogegyenlőség és szabadsajtó.
Roboz.”
A „Kossuth Lajos imája a kápolnai csatatéren” című imát sokan ismerik. Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökeként, az 1849. február 26-27-én Kápolnán lezajlott kétnapos ütközet után a csata helyszínére utazott s ott mondta el a szöveget a közel ötszáz elesett honvéd frissen hantolt sírhalma felett.
Azt azonban már kevesebben tudhatják, hogy a hagyománnyal ellentétben, az ima nem Kossuth Lajos szerzeménye. Szövegét Roboz István, Noszlopy Gáspár titkáraként írta Ádándon, Csapody Pál kastélyában. – E magasztos hangvételű ima szép szövegét később angol, francia, lengyel, német és olasz nyelvre is lefordították,továbbá a szabadságharc 50. évfordulójára emlékező években (1898-99) képes olajnyomat formájában sokszorosították és terjesztették.
A kápolnai sírhalmok felett Kossuth Lajos által elmondott, megható szövegű ima így hangzik:
„Felséges Úr! Árpád fiainak Istene! Tekints reánk csillagokkal övezett trónusodról és hallgasd meg könyörgő szolgádat, kinek ajkáról milliók imája száll eged tündöklő kárpitja felé, hogy áldja és magasztalja a Te mindenhatóságod erejét! Istenem! Felettem éltető napod ég, s térdeim alatt a szabadság csatájában elhullott vitéz honfitársaimnak csontjai nyugszanak – fejem fölött kéken mosolyog az ég, lábaim alatt gyászossá vált a föld, ősapáink unokáinak kiomlott vérétől. – Óh! csak had szálljon alá napodnak teremtő sugara, hogy virág fakadjon a véráztatott hantokon, mert e porladó tetemek koszorú nélkül el nem hamvadhatnak. Isten! Ősapáinknak, s népeknek Istene! Hallgasd meg ágyúink bömbölő szavát, melyben vitéz népednek lelke mennydörög, hogy széjjelzúzza az önkény bilicset-osztó vaskarjait.
Mint szabad hazának szabad fia térdelek az újabb temetőn, honfiaim, testvéreim roncsolt tetemein. Ilyen áldozatok árán szenté válik e hazádnak földje, ha bűnös volt is, óh Istenem! – mert vérrel megszentelt földön rabnépnek élni nem szabad! Atyám! Ősatyáinknak védelmező Istene! Milliók felett hatalmas úr! Ég, föld s tengereknek mindenható Istene! Dicsőség nő e porladó csontokból és nemzetem homlokán fog ragyogni. Szenteld meg e porokat kegyelmeddel, hogy e szent ügyért elhullott bajnokok áldással nyugodjanak szentelt hamvaikban. – ÁMEN!”
Az idézett szövegek forrása: H. Szabó Lajos: NAPLÓK, VERSEK, LEVELEK a szabadságharc korából, 1998.