A Novemberi Szél mindig más, mint az októberi. Napfénnyel kacérkodó társával ellentétben Ő köddel, zúzmarával jön és ökörnyálat húz maga után. Könnyed léptei suhogva kavarják fel az élettelen avart, s az őszszagú levelek, mint megannyi suttogás, röppennek tova léptei nyomán.
Így halad az elmúlás hírnöke megállíthatatlanul, üres utcákon, omladozó avarkabátjára akadt pókhálót húzva maga után. S mikor észreveszi, sírkövekre akasztja, halott lelkeket díszít fel vele így november elején, Mindenszentek ünnepe, s Halottak napja idején.
Miközben a kémények ontják magukból a késő ősz ködös illatát, mit égből teremtettek, s hamuból, a Novemberi Szél megkezdi kecses haláltáncát a temetőben az angyalok kórusának halk énekével kísérve.
Hamarosan megérkezik hűséges táncpartnere, az Alkonyat. Sötét selyemruháját finoman a kápolna csúcsára akasztja, s beborítja vele a temetőt, hogy a kíváncsiskodó világosság csupán szegélye alatt leshesse meg táncukat, s a finom szövésű anyagon keresztül csillagokat rajzoljon az égboltra.
Az Alkonyat hűvös érintéssel végigsimít a Novemberi Szél légies testén, majd halk sóhajjal oldódnak fel együtt az éjszakában. A Novemberi Szél utolsó mozdulata a pillanat örökkévalóságába merevedik, látogatásának emléke csupán a sírkövekre aggatott pókháló rezdüléseiben él tovább. Az Alkony ernyedt teste körül pedig millió apró gyertyaláng gyúl, hogy emlékeztessen az élet múlandóságára.
Zana Diána
(Az írást az esztergomi szentgyörgymezei temető ihlette Mindenszentek estéjén.)