A Novemberi Szél mindig más, mint az októberi. Napfénnyel kacérkodó társával ellentétben Ő köddel, zúzmarával jön és ökörnyálat húz maga után. Könnyed léptei suhogva kavarják fel az élettelen avart, s az őszszagú levelek, mint megannyi suttogás, röppennek tova léptei nyomán.

Így halad az elmúlás hírnöke megállíthatatlanul, üres utcákon, omladozó avarkabátjára akadt pókhálót húzva maga után. S mikor észreveszi, sírkövekre akasztja, halott lelkeket díszít fel vele így november elején, Mindenszentek ünnepe, s Halottak napja idején.

Miközben a kémények ontják magukból a késő ősz ködös illatát, mit égből teremtettek, s hamuból, a Novemberi Szél megkezdi kecses haláltáncát a temetőben az angyalok kórusának halk énekével kísérve.

Hamarosan megérkezik hűséges táncpartnere, az Alkonyat. Sötét selyemruháját finoman a kápolna csúcsára akasztja, s beborítja vele a temetőt, hogy a kíváncsiskodó világosság csupán szegélye alatt leshesse meg táncukat, s a finom szövésű anyagon keresztül csillagokat rajzoljon az égboltra.

Az Alkonyat hűvös érintéssel végigsimít a Novemberi Szél légies testén, majd halk sóhajjal oldódnak fel együtt az éjszakában. A Novemberi Szél utolsó mozdulata a pillanat örökkévalóságába merevedik, látogatásának emléke csupán a sírkövekre aggatott pókháló rezdüléseiben él tovább. Az Alkony ernyedt teste körül pedig millió apró gyertyaláng gyúl, hogy emlékeztessen az élet múlandóságára.

(Az írást az esztergomi szentgyörgymezei temető ihlette Mindenszentek estéjén.)

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás