Soha nem felejtem el, mikor először érkeztem Székelyföldre. Tél volt, vonattal utaztam, éjjel, hálókocsiban. Nagyon izgatott voltam, hiszen Erdély iránti szerelmem sokkal régebbi keletű, mint az első valós látogatás. Valamikor éjfél és a határátlépés után mégis elnyomott az álom, s mikor kinyitottam a szemem már egy mesebeli havas tájon robogott a vonat. A hajnali fény a horizonton remegett, és a völgyben ülő házak ablakaiból lámpa világított, a kéményekből füst szállt fel. Mintha egy karácsonyi képeslap kelt volna életre, olyan volt a látvány.

Abban az évben még tizenkétszer mentem vissza Erdélybe, munka miatt vagy magánúton, de a szívem minden alkalommal nagyon húzott. Az évek során számos remek székely embert volt szerencsém megismerni, sokukkal a mai napig tartom a kapcsolatot. Megszerettem a tájakat, a hegyeket, a fenyveseket, jártam Dél-Erdélyben, Partiumban, a legtöbbet pedig Székelyföldön. Gyergyóba már – úgy érzem – haza megyek, és egy hazalátogatásom sem múlhat úgy el, hogy ne térjek be egy bizonyos szárhegyi portára.

Lukács Géza és a szárhegyi káposzta.

Lukács Gézával és feleségével, Melindával egy gyergyói projekt során találkoztam először, amikor is helyi jó vállalkozások kapcsán készítettünk kisfilmeket a Gyergyói-medencében. Már akkor nagyon szimpatikus volt az a mentalitás, amely meghozva gyümölcsét, a környék jól ismert és közkedvelt termelőivé tette őket. Azóta minden alkalommal – ha lehetőség adódik rá – találkozunk legalább egy kávéra, néhány szóra.

Gézáék szülőföldjükön kezdtek vállalkozásukba, ahol zöldséget termesztenek, virágot nevelnek. A kezdetektől fogva a helyi közösségért való munka volt az elsődleges számukra. Éppen ezért áraik soha nem magasak, a vásárló – ahogy Géza mondja – mindig kap egy jó szót is a murok, a pityóka mellé vagy éppen kóstolót a savanyított káposztából, mielőtt vásárol. Nála a minőség sokkal fontosabb a mennyiségnél, az ő sárgarépáját „lopják a gyermekek a tányérról, mert édes, ízletes”.

A Lukács család a magyar állampolgárság átvételekor.

Talán azért annyira édes, mert Lukácsék szíve-lelke is benne van. Géza – ha kell – egész éjszaka járőrözik a földeken, hogy a pityóka tolvajokat lefülelje, vagy az állatokat távol tartsa, esetleg néhány ócskavasból eszkábál össze földművelésre alkalmas gépezeteket, amelyek székely furfang nélkül megfizethetetlenek lennének.

A helyi közösség szolgálatának legékesebb példájával Géza tavaly rukkolt elő, amikor is levédette a szárhegyi káposzta márkanevet. Mint mondja, ez a fajta háromszáz évre tekint vissza, méltán híres és csak a gyergyószárhegyi földben lesz az igazi. Mivel sokan megpróbálták hamisítani vagy hitványabb káposztát adni ezen a néven, Géza felkerekedett, átvitte akaratát Bukarestben a román hatalmasokon és saját költségére megszerezte a márkanevet.

Az elért eredményt pedig nem sajátította ki magának, nem kér pénzt a márkanév használatáért, hanem ingyen és bérmentve a közösség részére bocsátotta. Így, aki szárhegyi káposztát akar termeszteni, csak annyi a dolga, hogy bebizonyítja, valóban eredeti a terménye, s már meg is kapja a márkajelzést.

A mai nyerészkedő világban, mikor az emberek nagy részének nem számít más, csak a haszonszerzés, az előrejutás, a meggazdagodás, igazán példaértékű ez a székelyföldi kis közösség, s annak mozgatórugója, Lukács Géza.

Vele készült újabb kisfilmünkben Géza beszél az otthonmaradás és a helyben való boldogulás rögös útjáról, amely nem könnyű ugyan, de megéri. Elmondja, miért nagyszerű, mikor egy a közösség összefog és egymásért munkálkodik, illetve mesél a szárhegyi káposzta történetéről is.

A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter.

Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.

 

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás